jó képességű, fehér bőrű gyermekeink

2012 őszén írtam

Olvasom a Magyar Narancs igazán progresszív összefoglalását a bicskei általános iskolai integrációról. Az okos, átgondolt, kivételesen sikerrel kecsegtető helyzetről a jól fogalmazó PhD írását.

És hopp, itt is elszólás: a jobb képességű gyerekek. Akik a nem cigányok.

Azt gondolják sokan, és ezek már nem a Narancs-olvasók, hogy azokat nem is érdemes integrálni. Kár beléjük az energia. Egy nagy úgysem az egész ország, persze csak ha másokról van szó.

Te, fővárosi, nagyvárosi, agglomerációban élő olvasóm, te összkomfortos, hetente tankoló, Horvátországba járó, te mit gondolsz, a te gyereked mitől ilyen tehetséges? Ebben az iskolarendszerben, az ilyen többségű, ilyen normájú társadalomban vajon miért nem teljesít az amolyan?

De tényleg, mit gondolsz, mitől tanul jól a te gyereked? Sőt: jól tanul-e? Mert ha nem, azonnal ott a jóléti magyarázat, az ADHD, a részképességzavar és az autizmus. (Bocsánatáért esedezem annak, aki ezzel küzd, nem tartom kamunak, de ugye tudjátok, hogy önmagában az, hogy a ti gyereketeknél ezt felismerték, luxus? Ahhoz képest, akinek erre még a kulturális hátrány meg a szegényes étkezés okozta vércukorhiány meg énnemtudommi, de üres tésztát meg zsíros kenyeret enni évekig, ha egyáltalán, biztos nem lehet következmények nélkül.)

Csak nem mellette ülsz, amíg kiszínezi a tulipánt? Csak nem elmész vele a könyvtárba és a könyvesboltba? Csak nem tíz perc kocsival az a könyvesbolt? És csak nem tudod, hogy mit kell egy könyvesboltban kérdezni? Hát csak nem elmagyarázod neki a százalékszámítást és (tankönyvvel a kezedben) a mohácsi vészt? Azért így könnyű.

Csak nem a tizenhat-huszonöt éves tanulási tapasztalatoddal tanulsz vele, mellette, helyette? Ja, és a te nyolc általánosod milyen általános volt? És nagyon odavagy, hogy fuvolázik meg tanulmányi versenyre megy a gyereked? Ahova Audival viszed?

Olvasol, és olvas ő is? Meglepő? Te tényleg azt hiszed, hogy a te Anzsi szemed fénye jó képességű? Jó képességű, de gyűlöltem ezt a jellemzést tanár koromban is, ez mindig azt jelentette, hogy engedelmes és sokáig ül a bármi fölött. (De a kedvencem: jó képességű, csak kelekótya/szétszórt/lusta. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Van-e szülő, aki kimondja az igazságot? Átlagos, és még lusta is? Buta és lusta? Buta, ha szorgalmas is? És most elitgimnáziumról beszélek ám.)

És akkor integráció, felszaladó szemöldökök. És azt várjuk, hogy ha mi lehajolunk ama rossz képességűhöz, mi segédkezet nyújtunk a ménkű nagy jóindulatunkkal, akkor ők majd irtó hálásak lesznek, meg igyekvőek, pont mint a mesében, megkapták az esélyt, oszt’ jónapot, onnantól tiszta legyen a köröm, hegyes a ceruza, és 7:44 a 8:00. És persze mi ellenőrizzünk mindezt, ki más. Ezek a mi normáink, tessék, tessék alkalmazkodni.

Az hogy van, tényleg, hogy mi nyújtunk, nyújthatunk segédkezet? Nem érezzük pusztán ettől egy kicsit kényelmetlenül magunkat? Adjunk jogokat a kisebbségeknek! De ugyan kinél van a jog? Ki adja kinek? Hogy van ez? Miből?

Hogy a francban van jogunk szemrebbenés nélkül elfogadni azt, amiből mi ilyen jólfésültek lehettünk?

43 thoughts on “jó képességű, fehér bőrű gyermekeink

  1. És azt hisszük, hogy integráció, odatesszük őket, adunk ebédet, ceruzát, füzetet amit nem vihet haza, és akkor megváltottuk a világot. Mert ő fog felülemelkedni, ő fog felemelkedni. Ja, mert az integrációs irodalom tulajdonképp leírja, hogy nem az alsó emelkedik fel a fent lévőhöz, hanem beállnak egy átlagra? De ugye a jobb képességű annyival jobb, hogy még az átlag is megfelelő lesz? Ezt is tudjuk az integráció irodalmából.
    ÉS természetesen ennek a jobb képességű szülő ujjongva fog örülni. Ugye?
    Integráljunk, ész nélkül, eszköz nélkül, jó lesz az. Nem fog fájni annak a gyereknek az ő tízóraira kapott üres kenyere. Nem fog fájni, hogy nem tudta megtanulni a verset, mert soha nem kellett neki olyant, és nem tudja hogyan kéne.
    Már nincs különbség, csak egyenlő esélyek. Ja adjunk rá köpenyt is.

  2. Pedig lehet jól is. Az Igazgyöngy számtalanszor bebizonyította, hogy ha a szülőt érdekeltté teszik, ha vele is dolgoznak, sokat, akkor jobban megy az iskola is. Az állami gondoskodásban felnövő, már integrálódott nevelőszülőknél nevelkedő gyerekeknek is megy, pedig nem fehérednek ki közben. De olyan szobából, ahol tizenketten alszanak, és nincs asztal, csak ágy meg matrac, és a fűtés is álom, meg kenyér sincs soha otthon, ahol az érték nem a könyv, hanem az ennivaló – hát onnan nem fog menni, ingyen tankönyvvel és köpennyel sem. Főleg nem, ha a bántó leereszkedés is mellé társul, meg az, hogy “mi adtunk, úgyhogy elvárjuk, hogy lépj át mindent, amiben eddig felnőttél”. Meg az “úgysem”. Én ettől kapok a legtöbbször agybajt. Felveszik a lakásotthonba frissen bekerült, bántalmazott, évekig nélkülözött gyerekünket a megyeszékhely egyik általános iskolájába, mert kötelesek rá (a lakásotthon a körzetbe tartozik), de közben a tanári kar egyes tagjai összemosolyognak az igazgatóval, és már nem is halkan súgják egymás között: úgysem… Úgysem fog tanulni, úgysem fog megfelelni, úgyis ki fog maradni innen. És persze, tényleg kimarad. Mert ha lopás történik – márpedig történik, olyan helyen is, ahol nincsenek “ilyenek” -, akkor az első, akit megvádolnak, ő lesz. Ha rendbontás, verekedés van – márpedig van -, akkor hiába állt 20 méterrel arrébb, ő is megy az igazgatóhoz. Ha feleltetik, kétszer annyi közbekérdezést kap, mint a másik, és eleinte nem érti, miért kap rosszabb jegyet, pedig tanult. Aztán már nem tanul. Aztán már verekszik, mert folyton piszkálják. És igen, aztán már lop is. Miért is ne tenné, ha úgyis őt vádolják minden egyes alkalommal? És persze, kimarad.
    Néha eldurran az agyam, mikor a rendszerbe (gyermekvédelem) frissen bekerülő, tizenakárhány éves gyereknél én veszem észre a részképesség-zavart, nekem tűnik fel, hogy hatodikos, de képtelen az értő olvasásra. Hogy az intelligenciája átlag feletti, mégis csak bukdácsol, mert senki soha nem tanította meg tanulni. Hogy nagyot hall, azért nem képes megérteni a feladatokat. És ezek a gyerekek évekig jártak iskolába!
    Jaj, nem folytatom. Szörnyű, amit velük teszünk. Szörnyű, mert szavakban azt kapják, hogy ha akarják, és nekik kell ezt akarniuk, akkor előre juthatnak. Közben meg a metacsatornákon csak az áramlik feléjük: úgysem. És úgyis.

  3. Egyetlen luxus van a kis tyúxaros életemben, hogy a gyerekeim waldiba járnak. És emiatt egyre gyakrabban érzem azt, mintha egy másik országban élnék. És megint a kérdés: jár ez nekem/nekik/nekünk? Okosak, nagyon. Tehetségesek. Sose ültem mellettük tanulni, mert nem volt rá szükség. De akkor is egy csomó olyasmit kaptak, amit mondjuk Esti Nóra tanítványai nem. Pl. tízórait. Elég rémes napom volt ma, és most ez sem segített rá, hogy jobb legyen…
    Köszönöm. Tényleg. Én nem bánnám amúgy a köpenyt.

  4. Én épp most próbálom nem folyamatosan szarul érezni magam, hogy nekem a nagy átlagnál kicsit jobb az életem, kicsit több az íkúm, kicsit jófejebb a férjem, kicsit kevesebb trauma ért… Hát mit képzelek én, milyen pofátlanság nem folyamatos lelkiismeretfurdalásban élni ezeknek tudatában?! És egyáltalán, mit képzelek, hogy ezt nyilvánosan vállalom, mert már magával a létezésemmel igazolom, hogy nem vagyok tekintettel mások problémáira… Elszomorító a poszt vége 😦

    Nehéz ez a téma, a pedagógusképzőben csak rendszeresen élelemhez jutó gyerekek oktatását tanítják, alkesz szülőkkel, fűtetlen lakásokkal, vasalózsinór okozta sebekkel csak a főiskola után találkozik a zöldfülű tanár néni, és problémamegoldás helyett behúzza fülétfarkát, majd befásul, és rutinból adja az üres dolgozatpapírra a kettest.

  5. Nehogy azt higgyük már, hogy ez a luxus, a megfelelő, támogató környezet (akár kevés pénzzel, pusztán intellektuális alapon) a társadalom többségének rendelkezésére áll. Persze, hogy sok pénzt, energiát, toleranciát kellene áldozni a nem annyira jó képességű, hátrányos gyerekek boldoggá és tanulttá tételére is. De a könyvtár, a könyvesbolt, a nyelvi segítség, a részképesség zavar felismerése, a gyerek képességeink és hiányainak támogatása, elfogadása csak egy nagyon szűk réteg számára adott. Talán az össznépesség 10 százaléka lehet, de ez optimista becslés, a sajátom.
    A többiek esetleg enni kapnak, megveszik nekik a kötelező olvasmányokat, a színes ceruzát, de csak azért, mert egy jó állampolgár kipipálja a listára felírtakat. Különben magasról leszarja a pedagógus és a szülő is, hogy a gyereknek milyenek valójában a képességei. Az, hogy mi tenné boldoggá, fel sem merül.
    A legmegdöbbentőbb, hogy ez a nagyon szűk kör képes úgy leélni az életét, hogy soha nem is találkozik másféle emberekkel, nem is tud a létezésükről. Felnőtt úgy két gyerekem, hogy közben ugyan sokszor voltak anyagi gondjaink, de pusztán azzal, hogy mindig a megfelelő állami óvodát, iskolát választottam nekik, soha nem volt még csak enyhén hátrányos helyzetű ismerősük sem. Azt akarom csak ezzel mondani, hogy az átlag nem mi vagyunk. Mi vagyunk a kisebbség valójában. A helyzet nagyon rossz és nem is várható a javulása.
    Persze mondom én ezt innen a cuki intellektuális gettóból.

  6. Minap olvastam ezt a dolgozatot: http://www.diszlexia.hu/Alulteh.pdf, alulról nézve mindez így néz ki.
    Két dolog döbbentett meg: hogy a lányok eleve hátrányban vannak, és hogy a kisebbség szintén külön csoport.
    Integrálás: önként dalolva integrálódnál egy vadidegen kultúrába mondjuk a Marson? vajon az nem a minden feladását jelenti, ami Te vagy és lenni készülsz akár? Tévesnek gondolom, hogy bizonyos fokú másság, ami fizikai (értelmi), vagy kulturális eredetű integrálható lenne épp ésszel abba az általánosan más közegbe, ami nem a saját másságukkal azonos. Nem csak rettenetesen költséges (pl. a “teljeskörű akadálymentesítéssel” minden vidéki iskolában), hanem egyszersmind a diák részére is végtelenül fárasztó, nyűgös, eredménytelen. De nagy szükség lenne azokra, akik képesek őket tehetségükkel megragadva felemelni, saját kultúrájukon/képességein belül a legjobbat kihozva belőlük, egy új értelmiségi réteget alkotva ezáltal, hogy aztán legyen, aki folytatja az utat és képes irányt mutatni arra, hogy miként tehető élhetővé a más kultúrában is a sajátjuk.

  7. mit értünk elitgimnázium alatt? ami elit helyen van és gazdag szülők járatják oda a gazdag gyerekeiket, vagy azt, ahova valóban jó képességű gyerekek járnak, akik jó eredményeket produkálnak? mert ha ez utóbbit (ami szerintem az elitiskola definíciója), akkor ott elég széles skálán mozognak a diákok, ami a szociális é s családi hátteret illetve a bőrszínt illeti

    ha az előbbi, akkor ahhoz nem tudok hozzászólni, abban nincs tapasztalatom 🙂

  8. Én ezt nem igazán értem. Akkor ha én eladom az Audit és a gyerekem nem jár a fuvola szakkörre, hanem annak az árát odaadom egy hátrányos helyzetű családnak, mindegy, hogy cigány vagy sem, akkor jobb lesz a helyzet? Biztos, hogy nekik azért rosszabb az anyagi helyzetük, mert nekem Audim van?
    Megbízható ismerőstől származik a következő történet: drága babakocsit használt a család, miután a gyermek kinőtte nem adták el a vaterán, hanem a nagymama szépen kimosva, letakarva! elvitte egy cigány családnak, hogy legyen miben tologatni a csecsemőt. Pár héten belül a nagymama arra lett figyelmes, hogy a család nagyobbacska gyerekei rodeóznak a babakocsival az udvaron és hiányzik az egyik kereke.
    Ezek után a nagymama azt gondolta, hogy nem ad más dolgot ennek a családnak, mert nem becsülték meg, amit kaptak. Akkor most norma volt az, hogy rendeltetésszerűen használják azt a tárgyat? A nagymama tényleg segíteni akart vagy a kínzó lelkiismeret furdalását enyhíteni?
    Ha nem kapnak tankönyvet és nem elvárás, hogy elvégezzék az általános iskolát, akkor jobb? Nem nagyobb esélyei vannak annak a gyereknek, aki elvégzi, esetleg még szakmát is tanul?
    Nem kötekedni akarok, de én ezeket tényleg nem értem.
    Másik történet: hatodik osztályos, 15 éves fiú. Nem jár iskolába, most éppen a kisebb testvéreire vigyáz. Akkor most mi a jobb, ha megpróbáljuk betartatni a szülővel azt az elképzelést, hogy márpedig járjon a gyermek iskolába, vagy sem?
    Másik: 15 éves lány, szeptemberben elkezdi a szakközépiskolát. Ámbár sikerült úgy elvégeznie az általánost, hogy nem ismeri az órát. Októberben abbahagyja a tanulmányait, mert várandós. A leendő nagymama álláspontja az, hogy ahova Isten báránykát adott, oda legelőt is ad. A várandósság alatt a lány megbetegszik, köhög, nincs pénzük gyógyszerre. Akkor most nem jobb lett volna, ha a lány nem esik teherbe még 18-19 éves koráig, amíg meg nem szerzi a szakmai végzettséget, nem több esélye lett volna később munkát találni? Tudom, hogy nehéz munkát találni, de nyolc általános végzettséggel még nehezebb.

  9. Köszönöm, olvasni fogom.
    Csak még egy történet, sajnos ez is igaz: hátrányos helyzetű Lajos, a felesége és két kicsi gyermekük segítségre szorul. Nem kapnak pénzt, mert Lajos szívesen fogyaszt alkoholt, félő, hogy ilyen sorsa lenne a pénznek. Tűzifát kapnak még jóval fűtési szezon előtt. Azonban a fa fogyogat. Lajos eladja apránként, alkoholt vesz a pénzen. Akkor kinek a felelőssége, ha Lajos gyerekei fázni fognak télen?

    • A felelősség kettős. Lajosé is, igen, de a támogatóé is, mert bár ismeri Lajost, mégis egyszerre odaad neki jóval a fűtési szezon előtt nagyobb mennyiségű tüzelőt.

      Igen, tudom, felnőtt ő is, stb. De sajnos ez van. Tulképp vissza kellene térni a valamikori heti/kétheti fizetéshez, adományozáshoz.

  10. Nem tudom máshol hogy működik a nagy betűs integrálás, de nálunk Erdélyben gyakran az a helyzet, hogy integrálni próbálunk/akarunk olyan embereket, akik egyáltalán nem akarnak integrálódni. Segíteni próbálunk nekik, javakat adunk, amik számunkra fontosak, hogy ők azt az első szemétkukába bedobják, mert nekik az nem fontos, nem elsődleges: nem cipő kellett a mezítlábára, hanem pénz; nem kaja, amit a tömbház sarkába ledob (bár adtam volna a kutyának), hanem pénz; nem parkettes lakás (amit felégettek az újonan épített szociális tömbházlakás kellős közepén), hanem pénz…. Isten bocsássa, nem akarok általánosítani, de olyanokat látok, hogy az eszem megáll s ácsorog. Kéreget az asszony 4 félig meztelen purdéval maga körül. Tőlem is kér. Szarul állunk anyagilag, de nagyon, ám az emberség belőlem azt mondja, “szegény gyermekek, odaadom a paprikára szánt 5 lejemet, legyen amit egyenek ők is”. Egy hét múltán, 10 lejjel a pénztárcámban (amiből egy hétig kellett volna élnie a családomnak – mellesleg 2 kenyérre elég), meglátom ugyanazt a kéregető asszonyt, körülötte továbbra is a négy félig meztelen és határozottan mocskos kölyök, babakocsiban (gyerek helyett) minimum 5 kiló paprika, még egy annyi krumpli, egy jó nagy tasak paradicsom és még egy tasak zöldpaszuly (9 lej kilója), két kenyér, még egy tasak hentesárú, egy másik tasakban egy csülök, több palack sör. Mikor megláttam, azt hittem rosszul leszek. Hónapok óta nem volt annyi pénzem, hogy ílyen módon feltöltsem a hűtőmet… És ez az asszony jön tőlem kérni? Ezeket az embereket akarjuk integrálni? Akik saját kezükkel csonkítják meg egészséges gyermekeiket, csak hogy szociális segítséget kapjanak? Akik szánt szándékkal vetkőztetik gyermekeiket pucérra, hogy az ember jobban sajnálja őket? Akik inkább maradnak mocskosak, mert Isten tudja milyen okonál fogva jobban érzik magukat így? Miért kéne ezeket az embereket integrálni? Egyáltalán kell nekik integrálódni? Szerintem azt a sok erőfeszítést ami ezen a téren kárba megy simán lehetne olyan emberekbe fektetni, akik maguk akarnak kitörni hátrányos helyzetükből, akik törekszenek, akik tesznek érte, hogy életük másképp alakuljon. Ez az egész egy nagy felfújt humbukk. Miért nem lehet nevén nevezni a dolgokat? Miért kell díszcsomagolások mögé rejteni az igazságot? Nekem nem szabad egy rossz szót szólnom ellene, mert akkor húú, de igazságtalan vagyok és rasszista/soviniszta meg mindenféle “ista”, de neki joga van rámköpni, csak mert nem adtam neki 50 banit? Hogy is van az, hogy “nekem” (mindegy hogy milyen körülmények között nőttem fel: netán alkoholista szülők mellett, netán bántalmazott vagy éhező gyermekként) küzdenem kell, vért izzadnom, hogy felvételizhessek egy egyetemre, állami helyre, “neki” meg csak jelentkezni kell, minden további vizsga és verseny nélkül, mert jujj-de-jó, sikerült érettségiznie? Miért haragszunk az alkalmazóra, aki nem veszi fel “őt”, csak azért mert az aki, miközben az alkalmazót már háromszor meglopta, átverte más három “hozzá hasonló”? Áááh, ez az egész integrálási igyekezet egy szemfényvesztés… Bocsátassék meg, ha nem érzem rosszul magam, hogy én 20 liter vizet a tisztálkodásomra használtam, míg ő saját szabad akaratából nem él a lehetőséggel…. (Voltam köztük többféle környezetben, interakcióba léptem velük emberként, anyaként, pedagógusként, zenészként, félig-meddig terapeutaként és mindig szeretettel, jó indulattal, jó szándékkal…. az esetek 99 százalékában semmit, de semmit nem ért!) Meg lehet kövezni a hozzászólásért!

      • Hogy ki mire költ, hogyan osztja be a pénzét, képes-e a közegéből kitörve nem-dohányozni, nem inni, parkettát megbecsülni, az is kulturális tőke, amiből nekünk jutott több.

        Én nem mentem bele mélyebb dolgokba, csak egy-két kínzó kérdésemet tettem fel, mert a képmutatás zavar: úgy, hogy megírjuk helyette a leckét, meg gazsulálunk az igazgatónál, akinek az anyánk volt a hittantanára stb. (a derék Anzsikának is órán hízeleg az angoltanár, hogy akkor tényleg, ez meg az a szálloda is az apukád érdekeltségébe tartozik?), na, így könnyű.

        Nem minden segítség integráció: a koldusmaffia finanszírozása biztosan nem az. Az integráció nem egyéni segítség, hanem szakértelmen alapuló és intézményes; céljai vannak, meghatározott módszerei, hosszú távja, veszteségei, ára és összességében mégis a közjót szolgálja. A tiltakozó szülő érthető, mégis ő teszi nehézzé az elhivatott, vért izzadó pedagógus munkáját. Nem a gyerek.

        A Gandhi iskoláról, Orsós Jánosról olvastam az Egy sor cigányban. A sajókazaiak és a nyomorszele is elképesztő teljesítményt nyújtanak, aztán még máltai sikerek is vannak, meg egy-egy cigány-magyar együttélésből példát mutató, gyarapodó település. Tán nem véletlen, hogy nem róluk van szó a médiában meg a madaras honlapokon.

  11. Közben sokat elolvastam az ajánlott oldalról, köszönöm. Közben azért változatlanul motoszkál az agyamban a szemléletformálás szükségessége a másik oldalon is. A szegénységben élők oldalán. Ami példa eszembe jut még mint saját tapasztalat: lehet vásárolni hitelre egy olyan boltban, ahol én már én is vásároltam. Bár mostanság szigorítottak kicsit, mert nem mindig kapták vissza a pénzüket. Egy idő után már cigarettát nem adtak hitelre, mert volt aki több tízezer forinttal tartozott, amiért csak cigarettát vitt. Olyan is akadt, aki felíratta a vásárlását, a szemem előtt olyan ennivalókat vett, amik drágák, én például nem engedhetem meg magamnak.

  12. Engem konkrétan érdekelne a cikk, merthogy itt helyben egyáltalán nem az a vélemény, hogy jól átgondolt, és sikerrel kecsegtető a helyzet, sőt, a szomszéd falu iskolaigazgatója pl megegyezett a polgival, hogy nem vesz fel itteni gyereket, akinek csak egy fél lehetősége is van, nem abba az iskolába adja az éppen iskolaérettet (mi sem oda fogjuk, de elsősorban nem az integráció miatt, hanem mert Waldorfba szeretnénk, bár tény, hogy a helyzet azért sokat lökött a határozatlan, teszetosza, egyszerűbb megoldást favorizáló seggemen), stb, stb, szóval most már érdekelne, hogy mi ebben a jól sikerült, vagy már megint csak a nép a hülye, és nem érti a magasztosabb célokat, és csak pánikkelt…

  13. Köszönöm, hogy leírtad! Jó lenne végre, ha az emberek leszállnának a magaslatokból, ahol érzik magukat és ahová saját magukat helyezik valami iszonyatosan torz önkép alapján. Sajnos gyakran kapásból védekezem, amikor valakivel megismerkedem és megkérdezi, hogy mi a foglalkozásom. Sajnálkozik, hogy gyógypedagógus vagyok, hiszen az nehéz szakma, sok türelem kell és szegények (elmorzsol egy könnycseppet és/vagy a magasba néz). Pedig, ha tudná, mennyivel többek ők, mint a “jó képességű, intelligens” megmondó emberek, akiket önmagukon kívül nem sok minden érdekel. Élvezem a munkám, nem cserélném egy elitgimire sem.

  14. Én SNI ellátásban dolgozom, integrált intézményben is, sokban. Tudnék mesélni. Aki még nem látta a Summerhillt, nagyon ajánlom megnézésre. youtube-on fent van, bár részekben. Mi itt nagyjából a béka feneke alatt vagyunk. Elég, ha arra gondolok, hogy a fiam sima, normál angliai ovijában, ahol nem volt sérült gyerek, 25 gyerekre 6 képzett gondozó jutott – nem dajka, nem takarítónő- és az integrált gyerekek mellett minden esetben ott áll legalább egy gyógyped asszisztens.

    • Teljesen egyetértek… az nem “integráció”, hogy bedobjuk a nehezebben indult gyereke(ke)t egy “normál” osztályba egy felkészületlen tanár keze alá, és elvárjuk, hogy majd magától működni fog a dolog…

      • Nem erről van szó, a rossz integráció kritikáját ne keverjük ide. Azon az integráción, amelyről én írtam, okos és tapasztalt, nemzetközi látókörű és döbbenetes munkabírású szakemberek dolgoznak, akiknek mi (én tanárként sem) a lába nyomát csókolgatni nem vagyunk méltók. Úgyhogy inkább ne szóljuk le őket.

        Azért írom ezt, mert mindenhol, ahol koncepció volt (és nem kényszerű iskolaösszevonás, kisiskolabezárás), ott komoly szakemberek dolgoztak, és nem volt eszetlen összeeresztés, csodavárás, mégis szokás az integrációt általában szidni.

        • Én úgy látom, hogy azért szokás szidni az integrációt, mert az gyakran csak annyit jelent, hogy összeeresztjük a cigány gyerekeket a fehér bőrűekkel.
          Bár nem magyarországi példa, biztos van itt is hasonló: az erdélyi Tasnádon mesélte a fiatal plébános, hogy a nagy EU-s törekvések hatására bezárták a faluszéli iskolát, ami a cigánytelep közepén volt, és ahová csak cigány gyerekek jártak, és az integráció jegyében be kellett (volna) menjenek a cigány gyerekek a falu központjában lévő iskolába, ahol számukra is bőven volt hely. A cigány gyerekek (szüleinek) zöme nem vállalta ezt a bejárást, így ki is maradtak szépen az iskolából. Az integráció jegyében. Brávó! Ha maradt volna a cigánytelepi iskola, akkor legalább valamilyen szinten megtanulnak írni, olvasni, az is több a semminél. Talán 100 gyerekből egy többre is jut. Ha mégis így történt volna, akkor persze jönnének a nagy jogérvényesítők, akik jól beperelnék az önkormányzatot, mert nem tett eleget az EU-s irányelveknek, amit persze mi is beépítettünk a jogrendünkbe.
          Azt nem tudom, hogy Tasnádon volt-e iskolabusz, és annak ellenére nem jártak a cigány gyerekek a faluközponti iskolába, vagy nem is volt. Akár így, akár úgy, a halandó fehér embernek az jön le a fenti történetből, hogy az integráció nem jött be, mert nem akarnak a cigányok integrált iskolába járni.
          Ja, hogy az integrált iskola nem csak azt jelentené, hogy cigány és nem cigány gyerekek ömlesztve járnak ugyanabba iskolába? De én úgy látom, hogy MA ezt jelenti. Magyarországon is.

          Éva, én is megértem a cigányokat, amiért ilyenek. Látni vélem a hátterét. De megértem azokat is, akik nem értik, nem látják. Mert ők sokszor csak tapasztalnak.
          Cigány szempontból kb. egyforma lehetett a gyerekkorunk, téged nem bántottak a cigányok az iskolában, mert nem is találkoztál velük. Nekem volt cigány testvérpár osztálytársam, akik a légynek sem ártottak, olyanok voltak, mint mi. Egy kicsit rosszabbul ment nekik a tanulás, de szerettük őket, a fiú a sportban példakép volt, mert nagyon jól tudott futni. Negyedik osztályban egy másik osztálybeli gyerek csúfolta a kislányt cigánysága miatt. Megvédtem őt, csúnyán összeverekedtem a csúfolkodó lánnyal.
          Innen sikerült oda “eljutni”, hogy elméletben helyeselném, hogy színes legyen az osztály, amibe majd a gyerekem jár, azaz mindenféle gyerek legyen benne, de ha szembenézek a tükörrel, akkor nem ezt akarom. Pusztán azért, mert gyerekkorom óta engem is értek olyan kellemetlenségek “a cigányok” részéről, amiket nem tud ellensúlyozni az, hogy látni vélem a kulturális hátterüket.

          Csak egy példa: simán látható volt a terhességem, amikor egy fiatal cigány nő és egy férfi felszállt a 9-es buszra (a VIII-ból a X. kerbe tartottam), nem volt szabad ülőhely, a csaj elordította magát, hogy most hová a picsába üljön le, aztán kipécézett engem, és rám ordított (viszonylag messziről), hogy adjam át a helyem. Eszemben sem volt, mondtam is, hogy terhes vagyok. Felém rohant, és felém vágott a láncos táskájával, és csak a szomszéd férfi mentett meg. Erre simán kupán vágott egy másik utast. A következő megállónál úgy rángatott le egy másik cigány asszony, hogy megvédjen a további atrocitásoktól. Én döbbenten álltam, ő meg sírt, hogy az ilyenek miatt ítélik meg őt is negatívan. Összeborultunk ezzel a csupa szív cigány nővel, örültem a dupla happy end-nek, de ha erre az esetre gondolok, inkább fog el a rémület, mint a jó érzés. És hiába is mondaná nekem bárki, hogy ilyet csinálhatott volna egy nem cigány is, ezt velem igenis cigány művelte. És ha nem nevezzük cigánybűnözésnek a cigányok körében gyakoribb bűnözési formákat, mert a fehér galléros bűnözést sem hívjuk fehér ember bűnözésnek (igaz, Kolompár Orbán óta tudjuk, hogy ez sem a fehér bőrszín sajátja), hát ne nevezzük! De ne csodálkozzunk, hogy az előbbi nagyobb indulatokat szül. Nem azért, mert a saját fajtánkat akkor is szeretjük, ha éppen milliárdokkal lopja meg a közt, hanem azért, mert a másik közvetlenebbül érint, az a saját bőrünkre megy. És ilyenkor nem vigasz az sem, hogy a cigányok egymást is meglopják, és az sem, hogy tudjuk: mi magunk is a mocsárban ragadnánk, ha oda születnénk.

          • Kedves Csilla, olvass egy kicsit Mohácsi Erzsébet és munkatársainak sziszifuszi küzdelméről. Például ezt:
            http://magyarnarancs.hu/belpol/farkas-lilla-mohacsi-erzsebet-strasbourg-a-szegregacio-nem-szunik-meg-83497
            http://magyarnarancs.hu/belpol/mit-irtak-ala-79470

            Bizony, az integráció nulladik lépése az, hogy nincsenek szegregált iskolák. Tilos is, és ezeket, ha nem megy szépszerével, önkormányzati szinten, vagy helyi bíróságon, akkor eus bíróságon nyerik sorra, és ez nem ármánykodás. Nem lehet, kész. Ez nehéz, meg minden, de enélkül nem megy.

            Nincs most időm erről többet írni, egyszer megbeszéljük, jó?

            • Nem is az integrációval van a problémám, hanem azzal, hogy ha CSAK ez van, értelmes szakértői segítség nélkül, akkor “a cigányoknak” talán jobb lesz (bár a fenti, általam hozott példában pont nem is), de a mi gyerekeinknek nem feltétlenül. Persze, lássák a mieink is, hogy a szivárványnak sok színe van (én sem lettem kevesebb attól, hogy volt cigány osztálytársam, sőt!), de ha olyan osztálytársak tömege adatnék meg az én gyerekemnek, akiből olyan felnőtt válik, mint aki engem inzultált a buszon, akkor én is elvinném másik iskolába a sajátomat.
              Egy barátnőm kezdő tanárként néptáncot tanított egy kis baranyai faluban, több roma gyerek is volt az osztályban, de volt néhány, akivel a tánc nyelvén sem tudott beszélni. Egy félév alatt ezek miatt a “kezelhetetlen” gyerekek miatt több gyereket vittek át a szomszéd falu iskolájába a szüleik, mint ahányan okozták a felfordulást. Ha nincs szakértői segítség (elsősorban a “kezelhetetlen” gyerekeknek, másodsorban a tanároknak), akkor marad a szegregáció, mert “elköltöznek” mellőlük azok, akik körébe integrálódniuk kellene.

              • Legyen más is. De enélkül nem lesz semmi. és lehet, hogy nekünk ez sérelmes, de akkor is össztársadalmi és hosszú távú érdek. Nincs helye az opportunizmusnak, hogy most épp jól jár-e vele valaki, a gondokat orvosolni kell, de a lényeg az elv, és ez a fontos, mert ez a jövő.

  15. Nagyon sokmindent érintettetek fentebb, de egy élményt gondoltam még megosztok… egyszerre több bejegyzést olvastam el most egyszerre, és érdekes rímelést érzek Az egyenlőtlenség formái 4.: annnyit segít bejegyzéssel…ahogy a férfi “segít” valamiben, amiben együtt vagyunk benne és hol van az megírva, hogy csak az egyik fél felelőssége – szerintem itt is van egy hasonló dinamika. Pedig ebben is együtt vagyunk benne, nyakig, és csak akkor lehet igazi előrelépés, ha a “segítség” nem egy magas lóról érkezik, és “segítségadás” helyett inkább közösen elvégzendő feladatként tudunk rátekinteni, ami minden érintett fél érdeke egyaránt…

    • Igen, azzal a különbséggel, hogy az integrációban nincs szimmetria: a támogatott nem szakember, nem ez a munkája, és nincs olyan kulturális tőkéje, mint a szakembernek, illetve azoknak, akikhez fel kéne zárkóznia — épp ez a probléma. A sikeres integráció az integrált egyetlen esélye az egész életére, már ha a többséghez hasonló esélyeket szeretne, a szakembernek meg a dolga, esetleg sikerélménye. Nagy különbség. És négy-, hét- meg tizennégy éves gyerekekről beszélünk, akik komplett rendszerekkel, hagyományokkal, felnőttekkel és kihívásokkal állnak szemben.

      A párkapcsolat meg két felelős felnőtt ember egyenrangú, szimmetrikus szövetsége, hasonló jog- és feladatkörökkel, kulturális tőkével.

      • Lehet, hogy nincs “olyan” kulturális tőkéje, de azért másmilyen van neki, nem? És nem ez a munkája, de ez az élete… Tapasztalatom szerint a “segítés” pont akkor megy a legjobban, ha partnerkapcsolatot sikerül kialakítani, és nem ragad meg a támogatott-segítő szinten a kapcsolat..

  16. Visszajelzés: miket ír ez | csak az olvassa

  17. Visszajelzés: csak az olvassa

  18. Visszajelzés: antifeminista? nőgyűlölő? | csak az olvassa

  19. Visszajelzés: megengedhetem magamnak | csak az olvassa

  20. Visszajelzés: gyomorgörcsös gyermekeink | csak az olvassa

  21. Kommentek olvasása nélkül: nincs jogunk szemrebbenés nélkül elfogadni, amitől ilyen jólfésültek lettünk.
    Tenni (dolgozni) kell érte, hogy ők is kapjanak legalább egy kicsi esélyt.
    Megtettem (úgy 15 éven keresztül), sajnos a pillanatnyi anyagi helyzetem nem teszi lehetővé az eddigi módon történő segítést, ezért keresem (egyelőre gondolatban), miként tehetném mégis, tekintettel az egyéb gátló körülményekre.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s