ő már nem fog megváltozni

2012 őszén írtam, élt még János

anyósom meghalt közben

Igen, tudom. Bő két évtizedig minden keservemre megkaptam végső tromfként a legkedvesebb barátaimtól és hírneves szakemberektől is, hogy az ötvenhat, hatvannyolc, avagy hetvennégy éves anyám már nem fog megváltozni.

És nekem van egy anyósom is, aki meg kilencvenhét éves. Amikor megismertem, már elmúlt kilencven. Nem fog megváltozni. Tudom.

Bátorkodnék akkor megkérdezni, hogy ha így van, márpedig így van, akkor mi legyen.

Mert nekem nem az anyám operaízlése nem tetszik, meg a süteményében a margarin, meg az újság, amit előfizet. Hanem hosszú évek óta zajlik az, hogy ha nem kontrollálhat, akkor nincs szeretet. Mindenért én vagyok a hibás, mindenkinek a bűnét rám pakolják mindketten: anyám a sajátját, a három bátyámét, úgy általában a világét; anyósom a férjem két nagy gyerekéét meg az anyjukét. Akkor nem látszik ki a hitszegés, az örökségvadászat, a lustaság, az alkohol, a saját megalkuvásaik, a tűrés mint életelv, az abortusz. Jó nagy vagyok, eltakarom mindezt.

És még azt is csinálják, hogy életem négyezer-nyolcszáz ténye közül kiválogatnak ötöt, amit kicsit húzkodva-tömörítve be tudnak illeszteni a kész és roppant erkölcsös konstrukciójukba, és a többiről egyszerűen nem vesznek tudomást. Nem hallják meg, nem értik, nem veszik figyelembe. Nem hisznek nekem. Az nem úgy volt. Túlzok.

Én nem vagyok dühös. Én szívesen hallgatok. De nem bírok el több terhet. Ez nem szándék kérdése, hanem matematika. A jóindulattal burkolt kombinálásuk, képtelen ajándékaik, vádjaik, aggodalmuk (beteg vagyok, azért viselkedem így!), tanácsaik olyan módon rongálják az integritásomat, az egész erőfeszítésük velem kapcsolatban annyira abszurd és vámpír, hogy úgy döntöttem: ebből kiszállok. Nincs erőm küzdeni ellene, nem akarok ehhez igazodni, nem kérem, nem jó.

Tehát ha ők már nem fognak megváltozni, akkor nem lesz semmi.

Mert én sem fogok megváltozni, és nem dacból, hanem mert kiderült, hogy én azóta vagyok nyugodt, sugárzó és alkotó, minden nehézség ellenére, hogy nem engedem be ezeket a hatásokat az életembe. Elismerem, hogy gyengébb vagyok, hogy nincsenek eszközeim, és egyetlen eszközöm marad: a menekülés. Gömbvillámmal nem vívunk. Őket magukat szívesen beengedném az életembe, de rájuk szervesült ez a csomag, a gömbvillám, ők már egyek a gömbvillámmal, mert hogy (és most kórusban:) ők már nem fognak megváltozni.

Most megy ez, ha nem veszem fel a telefont, akkor esemesben, hogy egy nagymamának joga van látni az unokáit, és hogy nekem milyen nehéz lesz, ha anyósom meghal, ezért fontos a jó kapcsolat. Egy ideig féltékeny volt az anyám (a dolgos-okos édesanyám, Ildikó!), hogy az anyósom az igazi nagymama, nem ő. Aztán elment az anyósomhoz, és megtudta az igazságot, hogy én egyáltalán nem járok már az anyósomhoz, és a gyerekek is évszakonként egyszer. Pedig hogy kikombinálta, meg is írta, hogy biztos azért ő az igazi nagymama, mert a költözésünk óta hozzá lakunk közelebb.

Most már rendszeresen megy megtudni rólam az igazságot. És azóta e tárgyban jönnek az esemesek.

A férjem csont és bőr és fájdalom, illetve most tíz kilóval több, az mind víz, mert nem tud pisilni éppen. De anyám felhív, és néhány jótanács mellett azt mondja — lassan kezdi, aztán jönnek a durvább módszerek –, hogy most szombaton van az ő névnapja, és menjek, hát mennyire szeretné. Úgy szeretné és úgy menjek, és olyan névnapra, pontosan, mint tíz meg tizenöt éve, és olyan lesz a gyümölcsöstál is az épp úgy bemetszett ananászszeletekkel, mert ő nagyon szeret engem, és megjegyezte jól még 1995-ben, hogy én hogy szeretem az ananászt, és lila a szalvéta, mert azt meg 1986-ban jegyezte meg, hogy mennyire szeretem az orgonalilát. És nincs menekvés. Találkozni így lehet csak, ezt jelenti a család: a szüleim tetőterében, az anyám vendéglátásában. Színes, mintás szalvéták lesznek, és lehetőleg mind a négy gyerek és a házastársaik és az összes unoka is legyen jelen.

És mindig ugyanazok a szavak: háromtól, késői ebédre gyűlnénk össze, de csak ha van kedvetek! És nincs. Mondom is, inkább olyan árnyalattal, hogy nagyon kell dolgoznom, és akkor elmondja még egyszer. Hogy ő igazán nem szervez magának névnapi köszöntést, de hát a gyerekei akarnak jönni, persze nem kötelező. Négyszer hív ez ügyben, aztán meg jön a sógornőm hívása, e beszélgetések összesen hét és fél órát tesznek ki. Akkor legalább a gyerekeket engedjem! Ők hozzák-viszik, terelgetik, pelenkázzák! Úristen, amikor a férjem mellkasát fűrészelték szét, akkor miért nem tettétek? Csak egy órára. Hogy kértem! Nem értetek rá. Hónapokig, egyszer sem, egyikőtök sem, ellenben megüzentétek: egy takarítónő ötezerért mindent megcsinál!

Oké, elmennék, mert ez kötelező gyakorlat, ha ég s föld leszakad is. Egy komplett nap erre menne, bicikli vagy busz, hordozó, három gyerek, pótruha, szép virág, pelus, tűrés, agykikapcsolás. Hát végül is mi történne? Az történne, hogy természetesen egyetlen olyan mondatot nem tudnék mondani, ami őket érdekelné, azonban a belépésünk után tizenhét perccel elhangozna ugyanaz a megjegyzés, mint 2004-ben, valami a liberálisokkal, a filozófusokkal avagy a buzikkal kapcsolatban, aztán elmondódna, pont mint 1999-ben, egy újabb pár zokniról (mert a gyerekek közelgő — teszem azt, december –, avagy három hete volt névnapjuk alkalmából annnyira örülnek a zokninak, csak én nem akarom ezt tudomásul venni), hogy anyám hol vette akciósan, és mennyire ügyes és élelmes is ő, illetve hogy a sógornőm milyen csinos és vékony, valamint hogy a bátyám keresztanyjának nagyobbik fiának milyen szép lett a bizonyítványa, és ezt már negyedszer hallanám, hát olyan ügyesen tanul,

és akkor én sikítva, mint Betty a Blueban, kiszaladnék, át a temetőn (temető mellett laknak a szüleim), a hidakon át, a városon, a megyén, meg még Bács-Kiskun megyén is, és aztán Csongrád megyén meg a határon, elszaladnék a Fekete-tengerig, és ott leroskadnék és meghalnék. Ennyi történne.

Én nem azt nem bírom, hogy nincs fejlődés, változás, új impulzus. Hanem hogy ezek a régiek is annyira cikik. Semmit nem tudnak rólunk, és nem is zavarja őket. És nem kötelező, hát dehogy! De végre együtt lenne a család! Mikor jöttök? És még aznap délután is: ugye jöttök? Miért kiabálsz, Évikém?

A férjem két ultrahang között felhívta anyámat, és beszélt vele, mert már ő is ott tart, hogy ez nem mehet tovább: visszahallotta az anyámtól származó, rólam szóló, eltorzított hülyeségeket. Kértem anyámat, hogy ne vegyen ennyire drága és ilyen savas gyümölcsleveket: őneki, és ő orvos, az a koncepciója, hogy a piros bogyós gyümölcsök gyógyítják a rákot, nekünk viszont nincs koncepciónk, hanem valóságunk van, mégpedig az, hogy a férjem nincs itthon, de ha itthon is van, gyomorfekélye van, illetve a szájnyálkahártyája csupa seb, és nem tudja ezeket meginni. Mi szívesen megisszuk, de inkább ne vegyen ilyeneket, mert nagyon drágák. Sok mindenre van szükségünk, kérdezze meg, ha vásárol, és ha segítene, viszont nem szeretnék a küszöbre helyezett holmiban hasraesni többet, amit csak úgy idetett valaki az ő kérésére, se szó, se beszéd.

Na, ebből az lett, hogy az anyósom szerint én olyan csúnyán szidtam az anyámat, hogy a narancslé, amit hozott, olyan keserű volt, hogy ki is öntöttem a mosogatóba.

Elmondta a férjem újra az anyámnak, mi van velünk, milyen kényszerek között élünk, mennyi dolgunk van, és mennyire nincs segítségünk. Nem jó, hogy nincs kapcsolat, de mi az esküvő előtt is, azóta is hívtuk a családtagjaimat, szerveztünk és kértünk, de ők csak akkor bukkannak fel, ha anyám kéri meg őket: velem kapcsolatban csak az létezik, amit anyám akar. Így érkeznek mindenféle ügyesen szerzett dolgokkal megrakott szatyrok a küszöbre, mikulásra például kaptam egy pár negyvenegyes talpbetétet, valamint a gyerekek műanyag helikoptert, képzelhetitek, hogy örültem. Csizma is van, szerezte ügyesen valami boltfelszámolásból jó áron. A találkozóink ebből állnak. Megkérdezte egy ismerősét gondosan, akinek pont akkorák a gyerekei, de hónapra, mint az enyéim, hogy mekkora a gyerekek lába. És akkorát vett. Anyám praktikus asszony, és ezek hasznos holmik. Csak a gyerekeim ilyen dögök, hogy az egyiknek kettővel nagyobb, a másiknak néggyel kisebb a lába.

De van, hogy az adott javat a nagynéném szerezte “a vöröskeresztes ismerősétől” — ugye tudjuk, ez mit jelent, remeg a szám széle, én szégyellem magam, és én vagyok a hálátlan is.

És ezért hív fel a sógornőm, hogy anyám szavaival meggyőzzön valamiről, amit anyám akar, és amitől én már hét éve is borzadtam. A családi kapcsolatok fontosságáról, a hasznos holmikról, hogy ne törődjek vele, csak köszönjem meg, és a szombati ebédről.

A borzadásom persze ítélet, és fájdalmas nekik. Talán bölcsebb lett volna kifogásokat kitalálni mindig. A legkisebb bátyám ezt tette rendszeresen, amikor unta már a családot, vagy durván másnapos volt. Annyit kell dolgoznia!

Szóval, János felajánlja anyámnak, hogy mi lenne, ha a tesóm nem nejlonszatyrot hozna egyszer, hanem őt. Már annyiszor hívtuk! Beszélgetnénk, játszhatna az unokáival, csak egyeztessünk időpontot.

Hát jó, jó, az is jó. Erre anyám, logikus, felhívja az anyósomat, és őt is ideszervezi hozzánk. Tudván tudja, hogy én másfél éve nem találkozom vele, de annyira, hogy kifordulok a kórteremből is, ha meglátom. (Jobb is, mert épp azt magyarázza a sárgás, kopasz fiának, mennyire pénzsóvár vagyok, neki ez a véleménye.) De hát nyilván ez lenne a helyes, ez a kettős látogatás, gondolom, ettől gyógyulna meg János is. Mert itt az a vád, hogy én álltam János és az anyja közé, és ettől lett beteg.

És akkor mi lefújjuk az egészet. János csak azt mondja, hogy ez két külön meghívás, és mi szeretnénk intézni ezt az anyósommal. Én meg… én Betty vagyok megint.

***

Szerintem azért tudott mindez (a probléma is, a címbeli mondat is) ennyire elterjedni, mert soha nincs igazi következménye a szüleink, anyósunk, apósunk romboló viselkedésének. A fiatalabb, a gyerek, a meny, a vő beletörik ebbe, hogy ha ilyenek, akkor így. Tiszteld atyádat és anyádat! Tőlük kaptuk az életet. Én jelzem: nem így. Így nem, így biztos nem. Jeleztem másképp, évekig, beszélgettem, írtam levelet, konkrét kéréseket fogalmaztam meg, igazodtam, hallgattam. És most azt mondom: ha így, akkor sehogy.

A mérgező szülők azért mérgezők, mert cipelik és örökítik az iszonyú, ám csillogó mázzal bevont saját életeseményeiket, mintáikat, hiedelmeiket. Mert őket is borzalmasan nevelték, a fekete pedagógia nevében, mert ők sem lehettek önmaguk, őket is manipulálták, még durvábban is gyötörték, kontrollálták. Mert aztán a házasságuk és borzalmas lett, és végül a Családot pótcselekvéssé növesztették, mert nincs más szuverén területük. És holtukig sem lesz semmilyen gyanújuk, hogy talán lehetett volna másképp, hogy másképp is lehet élni, és milyen boldogan, és hogy talán nem a gyerek a hálátlan.

Annak,hogy én ne bűntudatosan, szégyenkezve, hazudozva éljek, annak, hogy jónak és erősnek érezzem magam, a lehúzó véleményük, ítéletük, elvárásuk az akadálya. A tilalomfák, a normáik, a kérdéseikben rejlő állítások.

Ők már nem fognak megváltozni. Utoljára ma mondták nekem. Amíg ilyen sértetten viselkedsz, addig tudnak bántani. Tátog a szájuk, én meg azt hallom: Neked ezt el kell viselned. Neked nem lehet bajod velük. Hallgatnod kell és igazodnod, és legyél irtó hálás, akkor is. Náluk van a hatalom (életkori hatalom!), te meg nem tehetsz semmit.

De, tehetek. Egy kanna gázolajjal körbelocsolom az egész életemet, aztán elsercintek egy gyufát.

11 thoughts on “ő már nem fog megváltozni

  1. Nem leszek okos, viszont személyes és összevissza.
    Kétféle kínból lehet választani.
    Az egyik: soha nem fog téged önmagad valójában látni, elfogadni, szeretni. Eltompultak ezek az érzékszervei. Lehet, tudod, hogy miért, és patakzanak a könnyeid, de ő akkor sem elviselhető. Tőle soha nem jön az az érzés, hogy odagömbölyödhetsz óvó ölébe.
    A másik: jólnevelten elviselni, közelebb engedni – határtalan fájdalom, sebek felszaggatása, újraszembesülés a kiszolgáltatottsággal. Nekem ez a nagyobb.
    És megkeresem, hogy hová gömbölyödhetek, honnan hull rám a szeretet. Diszkréten távolságtartok. Ha nagyon nehéz, akkor sem őket engedem be.

    A remény, a vágy mindig felbukkan. Mégiscsak a családom. De. Nem megváltozni nem fognak, hanem hozzád felnőni, megérni.
    Nem kell nekik megbocsátani. Nem kell védekezni. Nem kell nekik megmutatni sem. Nem kell felvenni sem, és elolvasni sem. Kár minden percért, nemhogy hét és fél óráért.

    Önbántalmazás, ha a szeretetükre, az elfogadásukra, sőt, az is ha az együttműködésükre számítasz.

    Az elvárásaik, az üzeneteik, a fenyegetéseik, a konfabulációik – nem te vagy. Te a narancs vagy, nem a kék.
    Ez meg megszólalt itt mellettem a randomból, és nem véletlen: http://www.youtube.com/watch?v=AeTYL_cKGyI

  2. Na most fagytam le.
    Napok óta fogalmazok anyámnak egy levelet, amiben megírom őszintén azt, ahogyan ÉN érzem, látom, megélem a kapcsolatunkat. Én-üzenetek, ugye? Mert, hogy abba elvileg nem köthet bele, hogy ÉN hogyan érzek…
    Erre szembe jön velem ez a régebbi írásod Éva, és elgondolkodom, hogy megéri? Miért értené jobban, mint mikor szemtől szembe mondom? Mit várok? Mit remélek? Mit szeretnék? És minek van realitása?
    És egyre hangosabban dübörögnek fülemben a napok óta nyomakodó sorok, amivel egyszer versenyt tudtam nyerni, annyira hitelesen tudtam érzékeltetni, a vers a lehetrőr és a nemlehetről:
    A nem-lehetből, mondjad, még lehet
    másképp lehet, vagy már csak így lehet,
    hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
    Kimondanám már, hogy isten veled,
    de fölsikolt bennem a nem lehet!
    mert hajad, orrod, szájad és szemed –
    mert az leszek, jaj, megint az leszek,
    az a csordából kimart, seblepett,
    kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
    csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
    ha puskavégre fogja a halál.
    De este lett, és olyan este lett,
    megleltem újra arcod és kezed,
    egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
    hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
    és hajad, orrod, szájad és szemed.
    S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
    megint csak itt, megint e dérlepett
    falak között, megint a nem lehet.
    Vacog a szív, veri a perceket,
    veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
    Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
    gázolva folyót, zihálva hegyet,
    mert voltak folyók és voltak hegyek
    és voltak évek, voltak emberek
    és mi volt még! mi volt!
    és azután
    egy nyári perc december udvarán –
    a vén remény… és voltak reggelek,
    mikor veled, melletted ébredek
    és hajad, orrod, szájad és szemed
    s az ing, s a váll, s a paplanon kezed…
    Úgy szól a szó, mint az emlékezet –
    hát nincs szavam több és nem is lehet.

  3. Visszajelzés: a hétköznapok gyönyöre | csak az olvassa — én szóltam

  4. Visszajelzés: a szüleimnél lakom | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s