Mint tudjuk, a női nem, az talán, a talán pedig igen.
A rajongó kedves velünk. Csak villan a szeme, mosolyog.
De csinos vagy ma!
Aztán szépeket ír nekünk. Megtudjuk tőle, hogy szépek vagyunk, kívánatosak, talán még okosak is.
Egészen elvarázsoltál. Még sosem találkoztam olyan nővel, mint te.
Ez nem rossz érzés, általában alig kapunk ilyesmit a szüleinktől, az iskolától, a barátainktól és önmagunktól.
A rajongó talán ilyennek lát, talán nem: az biztos, hogy tudja, ezt szeretik hallani a lányok, és ő ezt nem ingyen adja, hanem befektetésként. Ez a csajozós szövege.
A rajongó kiszemelt minket. Különlegesek vagyunk. Folyton jön, megkeres, ír.
Ez is jó érzés, ha túl sok, ha bosszantó is. Igazából viszont a rajongónak emellett van felesége (sajnos, dagadt banya), vagy nincs, de más nőknek is ugyanilyen szépeket ír.
A rajongó arról is ír, őbelőle mit vált ki a szépségünk. Ilyenkor felszalad a szemöldökünk: zavarba jövünk, szégyenlősek leszünk.
Valójában attól jövünk zavarba, hogy egyáltalán nem természetes az, hogy ennyire egyoldalú viszonyban, mindenféle válasz nélkül, akár puszta internetes viszonyban valaki bevonja a szexuális szférájába a másikat. A jelenség neve: zaklatás, nem kell túlbonyolítani.
A rajongó azt hiszi, egyre lendületesebb lehet, és hogy ezzel a rámenősséggel ér célt. Ez az ő projektje: határozottan, erőteljesen becsörtetni valakinek a belső szférájába. A lány meg persze hebeg-habog, pirul, némul, ki tudja, mit gondol, még kis tapasztalatlan, na, majd felavatjuk, hát biztos azt gondolja, milyen karizmatikus fickók vagyunk mi, hogy így direktbe megmondjuk neki, mennyire tetszik az ágaskodó mellbimbója neki, vagy akár azt is, ej, milyennek képzeljük a kis puncikáját. Azt hisszük, ő beleremeg ebbe, pedig mi remegtünk bele, és azért írunk ilyeneket, hogy beleremegjünk, mert az jó, egyébként meg alig van mitől remegnünk.
Vannak rutinos, nagystílű férfiak, akik ezt életvitelszerűen csinálják. Kiszúrják az ifjú szopránokat, őket nézik végig (a férfiak hátul ülnek, állnak mindig). Atyailag azt tanácsolják, ne hordja mindig összefogva a haját a nő. Ne üljön annyira széttett lábbal, az nem nőies. Hogy miért, kinek kellene nőiesnek lennie, az homályban marad, de a rajongók efféle tolakodó, intimpistáskodó, vigyorgó mondatai alkalmasak arra, hogy például a kamaszlány természetes, önreflexió és manipulatív szándék nélküli virulását összezavarják és kellemetlen érzéseket keltsenek benne. Vagy éppenséggel, pedofil módon:
hát ne szégyelld azt a gyönyörű lábadat, hordjál nyugodtan szoknyát.
Izgalommal tölti el őket, hogy kommentálták egy nőnek a nőiségét, megvizsgálhatták, beleszólhattak, és ezt teljesen rendjén valónak érzik. Természetesen őróluk nem mondhat a másik hasonlót. Hát hogy is mondhatna, az nem szokás, ők olyanok, amilyenek: a másikba jövők, beléjük nem jöhet más. (Legfeljebb a feleségük, mert elképesztően gyakran sunyi papucsférjek ám.)
Mintha ezt már megírtam volna a Pygmalionban, de nem. Ez nem párkapcsolat: annak puszta ürügyén, hogy az egyik férfi, és nem szégyelli magát, a másik nő, az egyik a sáros cipőjével, kopogás nélkül bemegy a másiknak a tiszta, magának, esetleg a választott partnerének fenntartott tisztaszobájába.
Pedig lehetett volna valami, talán. Nem az a baj, hogy kétökölnyi szőrcsomó áll ki a figura ingéből hátul a nyaktájt. Talán nagyon is kedves, fiatal férfiú ő. Mégis, ilyen attitűddel soha nem lehet valódi, kölcsönösen támogató kapcsolatot kialakítani.
Mi jelzünk egy idő után, hogy ezt ne, ez sok. Nem írunk vissza. Esetleg nemet mondunk a randira. Nem olvassuk el az üzeneteket. Nem megyünk a kóruspróbára.
A rajongó nem hagyja abba. Azt hiszi, ez csak sejtelmesség, csak váratja őt, az értékét tornássza fel így a madárka. Mint tudjuk, a női nem, az talán, a talán pedig igen.
Pedig a női igen az igen, minden más pedig: nem. És ha a talántól megrészegül a rajongó, később keserű szemrehányást tesz a nőnek, hogy az hitegette. Húzta. Úgy viselkedett, mintha.
Miért nem hagyjuk ott az ilyet a pékbe? Szakítjuk meg a kapcsolatot?
Például azért nem, mert köt minket valamilyen formális viszony. Együtt járunk kóruspróbára, vagy a rajongó a rajongott tornatanára, vagy, mint az nem példátlan, és cseppet sem csak a Jeszenszky Géza-féle vízióban, a nagybácsikája.
De az is lehet, hogy az idegenkedés ellenére is nagyon kell nekünk a rajongó figyelme, mert, és ez a női szocializáció egyik jellemző vonása, máshonnan nem kapunk ilyen visszajelzést, soha senkinek nem vagyunk fontosak. És a rajongók megszimatolják a tétovaságot, a kiszolgáltatottságot, a magányt. Egyáltalán nem a legjobb csajokra utaznak. Arra utaznak, aki kellően éhes egy jó szóra, és eléggé tapasztalatlan. Ezt a szemére szokás hányni később, a szükségszerű, végső Hagyjál Már Békén stádiumban az áldozatnak: hát te biztattál! Miért adtál akkor jeleket? Csak játszottál velem!
Persze, ha folytatólagos zaklatássá vagy akár nemi erőszakká válik a rajongás, akkor a környezet is számon kéri a nőn, hogy de hát látták, hogy mindig beszélgetett az elkövetővel, hát akkor csak nem volt az erőszak…!
Társadalmunk azt várja el, hogy a nő, a legfiatalabb is, vigyázzon magára: mindenféle férfi mindenféle közeledésére azonnal tudja, mit reagáljon. Vagy utasítsa el, de akkor a legelején, és teljesen, ne kínozza, vagy, feltéve továbbá, hogy az illető nem nős, és anyunak is megfelel, mondjon igent, de akkor nincs visszaút, nem gondolhatja meg magát később. Érdekes mindig, amikor a férfi nagystílű, mindenesetre önkéntes és sokszor tolakodó gesztusait felírják a nő adósságaként. Aki talán épp e gesztusok elől menekül.
Szegény Józsimat ez a szuka csak hitegette,
éttermi vacsorákra jó volt neki, aztán alábbhagyott a nagy lelkesedés!
Igazi, gyomorremegtető szerelem, akármit is képzelnek ezek a józsik, nem indul így. Az megtörténik. Azt megfojtaná ez a nagy vehemencia. A léleknek tér kell, léphessen, tűnődhessen, alakulhasson. Nem az idő teszi, dehogy. Nem lehet kivárni, kisürgetni, kidumálni a másikból. Vagy pedig, és ez ritka: heves szerelmekkor tudja az első pillanattól mindkettő, hogy igen, ez az. Ott nem mondanak az embernek obszcén, önkielégítésre használható mondatokat a második beszélgetéskor. Ott mosogatnak együtt, vagy csak bandukolnak, és minden megfényesedik.
Érdekes kérdés, hogy a rajongó férfi vajon diadalmas vadász, attól ilyen fene magabiztos-e, vagy pedig szerencsétlen, örökké visszautasított véglény, akinek nem jön össze a csajozás, és ezért nem hagyja, hogy jöjjenek a történetek, hanem elébük megy, sürgeti őket, és frusztrációját a normálisan (emberien) reagáló nőn vezeti le. Azon, aki nem küldi el őt az első pillanatban oda, ahova való.
Valósi.
Azt hiszem, alapvetően kudarcos az ilyen ember, és attól lesz oly dühödt, mintha az élete függne tőle, hogy már megint egy kudarc. Nem tanult meg finoman, intelligensen kapcsolódni, torz elképzelések nevelték, elvár, ráhajt, követel. És nyilván van, aki a működő kapcsolata mellett, erőpróbaként vagy unaloműzésből provokál fiatal nőket, mint az öregedő oroszlán: van-e még fogam? A férfiaknak a szocializációja ilyen überkirály, nem ők maguk — jogosítvány kocsi nélkül: a kapcsolatteremtés kudarcaira magabiztos, erőfölényes, agresszív megoldásokat kínál ez a szemlélet. Ne légy tutyimutyi, nálad legyen a gyeplő, csak jó duma kell, ez a siker titka, sose lesz csajod, ha romantikus puhapöcs vagy.
De hát miféle siker, mi az ilyen férfi célja? Az a célja, és ez a szocializáció nagy hazugsága, amelynek ő is áldozata egyébként, hogy gyorsan, a bizalom fokozatos, kölcsönös kialakulásnak megkerülésével, dominánsan, a saját szándékai szerint törjön célra, vagyis alakítson ki intim kapcsolatot, tekintet nélkül a másik ízlésére, szempontjaira és szándékaira. Amúgy, az állatvilágban, ahol az erőszak a túlélés és érvényesülés egyik fő eszköze, ez nem hazugság, de nem vagyunk állatok, és a szerelem akkor boldogságos, ha kölcsönös. Ha nem kölcsönös, akkor nem szerelem, sőt, akkor kíméletlen vadász-vad játszma — nem más, mint hatalomfitogtatás. Ez a közeledés akkor is rengeteg kellemetlen érzést, megalázottságot hozhat, ha a másik fél a lehetőségekhez képest nem vonódik be. Ilyen viszony egyszerűen nincs, eleve félresiklott — a szerelem nem ilyen. Nem csoda, hogy az erőszakos nyomuló mindig kudarcot vall.
És aztán dühös. Van, amelyik érzelmi zsarolásba kezd, hirtelen gyengének mutatja magát.
Még te is elfordultál tőlem, pedig annyira szeretlek.
A másik, mint a múltkori, valós élményen alapuló Marci: ha nem vagy engedelmes, akkor ronda vagy, értéktelen vagy, és ahelyett, hogy méltóságom maradékával távoznék, rádöntöm a sivár, kietlen lelkem hulladékait.
Te azt hitted, hogy nekem kell egy ilyen nő?
Hát ha te lennél egyedül a földgolyón, akkor se!
És persze, van nő, aki kitanulja e szocializáció szabályait, hát akkor ilyen az élet, és minden előnyét kihasználja a rajongónak. És ez a nő puhul, puhítható. Tán maga is elhiszi, hogy ez az. Aki lelkibb, akit nem a szerep irányít, aki nem keményedett bele a mindcsakaztakarjákba, az gyomortájt érzi, hogy a nyomulós férfi, bármilyen virágcsokros, finom fajta is, nem. Nagyon nem. A viszolygást. Viszolyogtató, mert nem várta meg a pillantások találkozását. Ha megvárta volna, semmilyen virágcsokor meg türelem nem kéne.
Az is lehet: hiába várja. Nem vonzó. Ritka, aki vonzó. Az mindig áldott véletlen. Elvárni, kiérdemelni nem lehet. És a nagyvonalúság is inkább nyomasztó.
Senki nem szeret olyanok közelében lenni, bennük megbízni, akik adósakémnt kezelik, neheztelnek, elutasítás esetén várhatóan kifordulnak magukból, akiktől tehát félni kell. Adjatok őszintén, vagy ne adjatok, az is okés. De cseretárgyként jó fejnek lenni…? Szex reményében…?
Én a magam részéről szeretném, szerettem volna, ha a szoprán tisztes sváb feleségei nem vetnek rám megvető pillantásokat, látva, kikkel és mennyit beszélgetek a szünetekben, vagy indulok együtt elfelé a végén. A legviccesebb az volt, amikor elindultam az egyikkel, aki lett nekem, mert van ilyen (mert ő szép volt és méltó, és nem tolakodott), és a másik üldözőbe vett, de motorral ám, odébbküldte a mi kis négyszemköztünk érdekében a másikat, az én igazimat, és nem érzékelte a helyzet Feydeau-t megszégyenítő komikumát, hogy most gyorsan elmondja, de mire fel, ma sem értem, hogy úgy kíván, mint kiszáradt föld az esőt. És csak mondja, mondja, én meg mennék már, jaj, nagyon, a másikkal, aki nem mond ilyeneket.
Ó, ha lehetett volna csak úgy barátkozni az amúgy jóravaló, érdekes férfikarral, a mindent bevonó, lemoshatatlan, ragacsos réteg, a nemi vonatkozás nélkül. Ha nem kellene minden esetben számolni ezzel, hogy ha beszélgetek egy férfival, akkor ő azt hiszi, hogy… a környezet azt hiszi, hogy…, a feleség meg féltékeny. Skarlát betű. Az ő gerjedelmük az én bűnöm. A durva ebben, hogy azt, hogy a férfi nem tud elvonatkoztatni a ragacstól, hogy keni mindenhová, azt nekem írják fel. A nagy társasjáték! Hát hiszen nő vagy! Nem kell attól félni.
Nem mered megélni a nőiségedet.
Te félsz tőle.
Minden férfi-nő kapcsolatban ott vibrál a nemiség
— de hát miért? Nem vagyunk állatok! És annyira unalmas és fárasztó… a már megint. Hogy vigyáznom kell, figyelnem kell. Én provokálok, azt mondják. Én! És mindez ráadásul a vonzó nőknek fenntartott privilégium, amely után a szőrös anyajeggyel megáldott nők a nyálukat csorgatják: ún. tetszik a férfiaknak.
laptop vagy sült oldalas előtt ülök-e, ki tudja már
Álmomban a nőiségem nem téma fűnek-fának, nem közkincs. Álmomban ezerféle módon lehet beszélgetni a másikkal, utcán is, buszon is lehet nyugodtan ismerkedni, nincs mustrálgatás, húspiac, hajsza, az idősebb férfi nem bújik segítőkész köntösbe, hogy aztán játssza a kifosztottat, a szépségem nem zsigeri választ vált ki a másikból, ha mégis, az az ő szégyenlős magánügye marad, nem traktál vele, nem fordítja ellenem, és a szerelem ritkán, megdöbbentően egyszer csak ott van, sima, nem ragad.
Álmomban nem csak poros rózsaszín kapcsolat van, hanem orgonalila, gyöngyszürke, kobaltkék, pávakék, haragoszöld, halványsárga is, és nem zavarja sem a feleségeket, sem a férjeik álmát egyik sem.
Jaj, igen, igen: én alt vagyok ám.
csak az olvassa. én szóltam 
Megint nagyon igazat írtál és a vége olyan szép…
Egyébként ez az az embertípus, akitől sikítófrászt kapok és nagyon gyors menekülőre fogom. Nehéz megszabadulni az ilyentől.
KedvelésKedvelés
Én meg szoprán 🙂 De hangfajra a basszusok jobban bejönnek… 🙂 Amúgy ismerős a szituáció… Minden oldalról. vajon hányan értik azt, hogy ember és ember beszélget, és nem férfi-nő? Akár a szereplőkről van szó, akár az őket figyelőkről?
KedvelésKedvelés
epp tegnap talalkoztam a tipussal. szerencsere en mar nem vagyok a belepirulos, zavarba jovo kislany
KedvelésKedvelés
Alt. Szeretnék rendelni nem csak egy olyan könyvet, ami készül (készül, ugye?!), hanem egy tizenéveseknek (lánynak, fiúnak) szóló felvilágosítót is. Ezeket szeretném elmondani nekik.
KedvelésKedvelés
Jaj, egy ilyen tiniknek szóló könyvre nekünk is nagy szükségünk lenne! Épp benne vagyunk a közepében.. Lécciiii!!!
KedvelésKedvelés
Fájdalmas emlékek. Egy időben csak ezek, meg ennek egy alfaja találtak meg. (Vagy lehet az egy külön típus?, mert a szexuális témát hanyagolja, annyira nem is bókol, de ugyanúgy rádszivalkodik mint egy pióca.) Szépen “megszimatolják a tétovaságot, a kiszolgáltatottságot, a magányt”. Meg amúgy is arra hajt, hogy elkülönítsen a nyájtól és aztán majd csak vele legyél. És jön a “de hát látták, hogy mindig beszélgetett” vele. A francokat, ha jobban figyelnének ők is látnák, hogy csak az elején beszélgetsz vele mint ahogy bárki mással is tennéd. Aztán utána meg nem hagy, a nyomodban van és te udvarias akarsz lenni, néha válaszolsz. De igazából az sem számít. Messziről már úgy tűnik beszélgettek.
És mindig “a jelek”. Hogy én rossz jeleket sugárzom. Miközben nincsenek itt semmilyen jelek, hisz ez a típus érzéketlen a másikra. Nem figyel rá, hogy mit reagálsz, az nem is számít, csak megy előre mint a tank. Mondja mondja mondja. És bennem zsigeri undor van. Amit felül kéne írni, el kéne lavírozni, mert ezek az emberkék nem a semmiből jönnek, hanem évfolyamtárs, kolléga, munkatárs, félig-meddig felettes. És túl kell élni.
Aztán már gyanakvó leszel és mindig rosszat sejtesz, sose hagyod ki a számításból ezt az eshetőséget.
Rossz emlékek. És igenis düh van bennem, mert nehogymár az én hibám legyen. Nem, nem az én hibám volt. Tudom, hogy nem. Egy ideje már tudom. Megfejtettem, kilogikáztam. De kell a megerősítés, mert a külvilág nem ezt mondja.
Felszabadító olvasni téged.
KedvelésKedvelés
Ha már szépen, határozottan, udvariasan leszerelted és úgy véled megértette, h ennek vége, nálad nem fog sikert aratni, akkor jön az utolsó kérés: egy forró, összesimuló, felkavaró ölelést azért adjak meg neki elválásként.
Belső énem felnyerít itt, cinikus megjegyzések öntik el az agyam, de csak annyit mondok, h nem, ez nem fog megtörténi.
Szerencsére ritkán voltam ilyen helyzetben, de nagyon is plasztikusan kifejezted azt a szörnyen kényelmetlen érzést, amit ezek a gyenge személyek okoznak.
KedvelésKedvelés
Hmmmm. Van most konkrétan 4 is ebből a típusból. 3 szerencsére külföldön, Európa országaiban, egy itthon, de szoros (bár, nem eléggé) barátnői pórázon. Igazán aktív 2, 50-es mindkettő. (Én 37 vagyok). És zavar, de bármennyire is zavar, kell. Leveszem a részem belőlem, kiszűröm azt, ami nekem is jó. (Biztosan azért vagyok ennyire bátor, mert messze vannak.) És azért kell, mert a férjemtől nem kapom ezt meg. (Akik nem ismernek, előzmény: tavalyi súlyos autóbaleset, és a következményei miatt jópár műtéti heg a csodaszép hasamon.) A többieket viszont ez nem zavarja. Az sem, amikor csak 44 kiló voltam, és szinte csak bőröm volt, zsírom 4 kg körül. Randik mindenütt beígérve. Vajon, ők is tudják, hogy nem lesz belőle semmi? Vagy én sem tudom, hogy lesz?
KedvelésKedvelés
Nagyon jó a cikk, olyan jól , gördülékenyen és igazan írsz, csupa olyat, amit én is érzek, de sose tudtam így megfogalmazni. Meg szépen is : “nem ragad”, de jó kifejezés.
Szép a profilod, de a sült oldalast ugye azért csak nem így nézed !
Ebből a fotóból készült főképről mindig azt éreztem, hogy biciklizel éppen. Vagy szobabiciklizel.
KedvelésKedvelés
Hú, van egy ilyesmi szomszédom, eleinte tetszett, hogy sokat bókol, és érdekes mód minden nőnek, kivéve a feleségét ( jön a rossz duma: neki már minek, őt már elvettem). De egy idő után sok és zavar és kerülöm… Mikor 14 voltam, volt egy 28 éves pasi, olyan levelet írt nekem, hogy megijedtem, megmutattam anyunak, és szépen leült velem, együtt megfogalmaztunk egy soha többé ne írj levelet, hűű, ott komolyan megijedtem, hogy én mit tettem?? hogy ilyet írt…
KedvelésKedvelés
Jaj, nagyon sok ilyen van. Egyik barátnőmnek át is küldtem a linket, mert eszembe jutott, hogy neki is nemrég “udvarolt” a rajongó egy alfajához tartozó egyed. Hála istennek, a szoft verzió, aki az erotikus (vagy általa annak tartott) részt kihagyta a dologból, mert keresztény-konzervatív beállítottságú. Amúgy egy késő harmincas fazon, aki keresi az igazit, de valamiért nem találja, mert ez a “… tényleg, a Balatonra jársz nyaralni? És megkérdezhetem, hogy hova, mert én Akalira, és akkor mehetnénk együtt…” nem nagyon jön be a lányoknak.
KedvelésKedvelés
Az udvarlással nincsen semmi baj, béna csávók is vannak mindenhol, csak a hatalmi egyenlőséggel, meg a próbálkozások mértékével: hogy ezek nem nyugszanak, folyton próbálkoznak valakinél, sportot űznek belőle, akkor is, ha van csajuk. És hogy úgy gondolják, örülnünk kéne, hogy érdekeljük a férfiakat. Ha nem örülsz: félsz a nemiségtől, még sosem dugtak meg rendesen, majd én megtanítalak, illetve férfigyűlölő vagy.
Holott az lenne a normális, hogy alapvetően mindenkit békén hagyunk, és néha történik valami, óvatosan, kedvesen, diszkréten, akkor viszont nem szóljuk meg őket, nem pletykálunk, leselkedünk.
Megint a szocializáció. Hát hogyan viselkedik egy magányos, társra vágyó nő? Elfoglalja magát, senyved, vagy titokban szerelmes, talán levelet ír, társkereső oldalakra regisztrál, diszkóba megy, de nem nyomul rá így a kiszemeltre, csak nagyon kivételesen. És olyankor meg mindenki fel van háborodva, milyen rámenősek a mai nők, nem várják meg a férfi közeledését, nem hagyják, hogy becserkésszék őket… Pedig aki kezdeményez, annál van a választás és a visszavonulás joga is. (Akkor vannak még a “mindig a nő választ” stb. bornírt közhelyek.)
KedvelésKedvelés
jaj! “A mindíg a nő választ”. Meg a “neked milyen jó csak választanod kell”. ááááá. Ordítanom kell ezektől.
Amúgy pont ez a “remek mondat” ugrott be ma reggel munkába biciklizve. És a választék? Az nem más mint a rajongók, akik nem érzik, hogy hol van a határ, és mint a pióca a nyomodban vannak. Mert ők látszanak a kívülálló számára.
A valóban jószándékú “béna csávók” esélyeit pedig csökkentik, mert valamiért sok “béna csávó” is a rászivalkodás technikáját követi. Az pedig azonnal menekülésre késztet.
KedvelésKedvelés
Hm, bocs, az előző hozzászólásban a zárójelben szereplő rész nem az említett pasasra vonatkozik (mert ő valószínűleg ilyen szégyellős, rendes fickó, és csak a majdani feleségével, lekapcsolt villanynál), hanem arra, hogy a posztban szereplő példák (de be vagyok indulva magácskára és társai, brrr!) egyáltalán nem erotikus, inkább nyomorúságos fantáziák szerencsétlen alakok részéről. De a szerencsétlenségük nem menti fel őket a bűn alól, hogy fiatal női emberek lelkivilágába gázolnak azzal, hogy ezeket megosztják velük 😦
KedvelésKedvelés
Maró gúny. Ez az ellenszere. Volt olyan, hogy az sztk-ban vérvételre várva betalált egy ilyen. Én 16 éves voltam, de kb. 13-nek néztem ki akkor (mondta is, hogy sokkal fiatalabbnak nézett, röhej), ő meg kb. 40. Tehát pedofil is volt a bácsi sajnos. Na elkezdett bókolgatni, látja félek ezért beszélgessünk. Pár mondat után azt mondta el tudnám-e képzelni a barátságot egy idősebb férfival, mert neki nagyon tetszenek a fiatal lányok. Ma sem tudom mi ütött belém, de azt mondtam, hogy milyen igaza van nekem is kizárólag a fiatalabb fiúk tetszenek! Ma is előttem van a döbbent pofája…el is ment gyorsan 😀 Azóta is használom és bejön, mert ez a típus a nevetségessé válástól retteg a legjobban. Na meg a határozott nőktől is félnek, nekik a szende pirulós kell…ezért kell határozottan mondani valami sértőt!
KedvelésKedvelés
bárcsak 16 éves koromban mutatta volna ezt meg valaki nekem ilyen letisztultan, egyértelműen… és bárcsak olyan lenne a világ, mint ahogy a végén írod…
KedvelésKedvelés
Én alt vagyok és sajnos önértékelésem a béka segge alatt. Talán ezért fordulhatott elő, hogy egy ilyen hernyó alkat áldozatául estem… Egy öreg oroszlán bolti fogai közé szorultam, mert saját foga már híjján… és nagyon meg tudott sebezni a hitvány. Vajon szükség volt erre? Most azt mondogatom magamnak, hogy igen, mert tükröt tartott elém és így pár hónap magaslatából rálátok a helyzetemre. Akkor teljesen szétestem. Nagyon jól esnek az írásaid. Gyógyulok tőlük. A bűntudat felenged… Tudom, hogy lehetett volna másképp is. De a hatalomvágy az nagy úr… Sajnos. Köszi szépen 🙂
KedvelésKedvelés
nekem is udvarolt egy tanar bacsi amikor gimis voltam. elkuldtem, beszelje meg apukammal hogy hozza koltozhetek-e 😀
a par nappal ezelottibol meg elvittem magammal a szexualis gerjedelmet es a ferjemmel kieltem 😀
en ezeken a figurakon csak rohogni tudok. remelem majd a lanyaim is..
KedvelésKedvelés
Furcsa. Mintha mindenki azt gondolná, hogy szeretném, ha szeretnének. És mire leírja, az lesz, hogy feszítsd meg. Jó ez így?
KedvelésKedvelés
Szóval akkor mégis olvasol.
KedvelésKedvelés
Nem, nem jó, egyébként. Az egész élet nem jó, az egész múlt, a kétségbeesés, a magány, a próbálkozók. Nem volt jó. Nem a rajongó hibája, ő csak haszonélvező, lenne.
Nem véletlenül írtam tenorokat, egyébként. De ha találsz valamit, amiről beszélgethetünk, akkor most kezdhetnénk igazán beszélgetni.
KedvelésKedvelés
Feszítsd meg…? Ez napok óta zavar. Ez itt, amit írok, feszítsd meg? Nem az, hogy először elmondom, ez engem hogyan érintett? Rögtön azt kell keresni, ki a felelős, ki akarta? A nő akarja a létezésével, ellenállhatatlan? Miért is? Ez őserdő. A jelenség méretéről nem biztos, hogy fogalmad van, és én még egy közepesen népszerű célpont voltam csak.
Aki így lép be a másik tisztaszobájába, az tényleg áldozatkész, önzetlen, őtőle iszonyodni, a jelenség visszásságaira rámutatni, az “feszítsd meg”? És szerinted a nőért történik minden, az ő szeretethiánya, létezése vagy az örök viszonyok (férfi, nő, vágy) hívják életre ezeket a tolakodó rajongásokat? Ez, ami itt írva vagyon, ez szerinted szeretet? Azt hiszed, ez a férfinak érzelmi kérdés? Hogy ő a lovag? Mire számít a lovagiasságáért cserébe, mi lebeg ott mindig mint cél? Jól van-e ez így? Miért mindig idősebb és nős férfiak űzik ezt, és miért sportként? Férjes asszonnyal miért nem csinálják?
Miért csak az a megfelelő nő, aki ezt elnézi, természetesnek veszi, aki megküzd a disszonanciával egyedül? Aki szól ezért, az miért lesz rögtön agresszív, férfigyűlölő stb.? Miért nyomunk erre az egész ragacsos jellegre pecsétet: ez már csak így van, ez a nagy nemi társasjáték? Nem az, hanem tolakodás. És nem elég egyszer nemet mondani. Ha szólok, hasztalan. Ha nyilvánosan szólok, akkor meg rágalmazom. Hiszen nem történt semmi, de semmi.
És szerinted mekkora hányada szól rólad? Miért érzed találva magad?
KedvelésKedvelés
Miből jöttél rá? Hihetetlen. Egyébként nem olvasok (blogot). Évekkel ezelőtt kiábrándultam a bárdolatlan közéleti handabandázásból, elfordultam a műfajtól. Tiéd tetszik, a megjelenés, a tartalom is. Meg az, hogy öntörvényű. Igaz, a java részével nem értek egyet, de az jó; a vita előre visz. Szétnézek, aztán beszélgethetünk. Tekintve, hogy ez a felület mégiscsak a nagyérdemű kommentelőé, nem tudom, mely mértékig használható (magán-)beszélgetésre? Majd megmondod, jó éjt!
KedvelésKedvelés
Én most az általad felvetett témáról írok a belső körnek egy jelszavast, ami az egyik legintenzívebb bejegyzésem lesz. Te is kapsz jelszót, ott beszélgethetünk.
Azért nem hittem volna, hogy olvasol, mert a tömör, de szívélyes meghívásomat elég kurtán utasítottad vissza.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: összetörted a szívemet | csak az olvassa
Visszajelzés: a férfi, aki nincs jelen | csak az olvassa
Visszajelzés: létezik-e barátság férfi és nő között? | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: beszéljünk a pasikról | csak az olvassa — én szóltam
hm, ez a kórusos dolog mennyire ismerős. mennyi ilyen basszustársat láttam. tenortársat is.
kórusból még nem is volt csajom. nem is lesz már. mondjuk nem is udvaroltam így…
na de azért kettő meglátást engedj meg nekem:
1. eléggé szőrmentén érinted, hogy a nők nevelése… férfiként tudom, hogy a női talán a legrosszabb. az igennel lehet mit kezdeni (de mennyire). a nemet meg lehet érteni, és tisztelni lehet (és kell is). de egy talán… miért nincs a nevelésben az, hogy nem illik talánt mondani? tessék mondani egy nemet, vagy egy most nemet. mindjárt tisztább a helyzet. igen, persze ehhez is kell egy megfelelő önbizalom.
2. ez már csak személyes vélemény, és ugyebár de gustibus estébé, de nem ez az első alkalom, hogy olvasom egy írásodat, és az az érzésem támad kb a szöveg kétharmada táján, mintha egy gore verbinski filmet néznék. hogy már rég végetért a lényeg, de még forog a film. félre ne érts: gore verbinski általában nagyon jó kétharmadnyi filmeket csinál. csak az a maradék egyharmad, az kicsit felesleges. szvsz.
KedvelésKedvelés
Szia! Örülök, hogy kommentelsz.
1. A talánnak több oka lehet. Az egyik, hogy ezt illik, ez nem túl direkt, így neveltek minket. A másik: az igen nagyon veszélyes lehet, csőbe húz, következményei vannak, elvárásokat és szemrehányásokat generál, mint azt írom. És ne feledkezzünk meg arról, hogy a nő nem taktikázik, hanem tényleg nem tudja a választ, és egy kicsit (nagyon) feszélyezi és tompítja a megéléseit az, hogy érzi: ráhajtottak, célpont lett, koreográfia van. Lehet túl korai is a kérdés — ez se mindegy: mi a kérdés? Lefekszel velem? Leszel a feleségem? Tetszem neked? A válasz a jókor feltett ÉS adekvát kérdéstől is függ. Eljössz velem sétálni? — erre egy igen, az talán egy csókra?, de az is lehet, hogy nem a csókra, viszont igen a sétára. Sétálni élvezetes és egészséges, és társadalomban élünk. 🙂 De hát tudhatná, már hallom is a skarlát festékszórósokat. Szerintem nőként nem dolgunk tudni, nem is szoktuk, mi van a férfi fejében. Mondtam én már lelkes igent két év után a nagyon ragaszkodó férfinak a kontextusból biztosan érzékelt kérdésére, miközben tényleg csak barát volt, és maradt is. Állat kínos volt, én onnantól nem is beszéltem volna vele többet, de ő igen, és tisztán játszik, nincs félreértés, és így már bennem sincs.
És van helyzet, amikor nem kéne semmilyen kérdést feltenni, nem a nőre kéne bízni, hogy vállalja a helyzet súlyát, döntsön. Én most egy ilyen helyzetben vagyok, a főoldalra tételnek ez a motivációja. Utálatos egy szerep, hogy kérdés van, válaszolnunk kell, nyilatkozni, vagyis belevittek egy helyzetbe, amelyben valamit mondani _kell_, és akkor mindenféle következmények vannak, vagy olyasmi történik, amit nem szeretnék, vagy én leszek a szemét.
Továbbmegyek. Az emberlány nem akarja, hogy nyomuljanak rá, nem akar mások, neki nem tetsző férfiak álmában jelen lenni, ez illetéktelen. Az ember csak úgy nyugodtan szeretne létezni, és alkalmanként és spontánul összevillanni. Nagyon ritka, nagyon fontos hozzá az ép lélek, nem lehet nyominak lenni. Addig meg várunk. Ez az én különvéleményem, nem járok sehova ismerkedni, és nem társkeresőzöm, iszonyatosnak tartom.
Életemben először kifejezetten dühös vagyok az említett helyzetben, hogy én nem voltam inkorrekt, és én aztán nem fogom elvégezni a piszkos munkát, nem leszek rossz fej, hálátlan, fájdalmat okozó és a többi, nem veszem ezt a terhet magamra. Dühösebb vagyok, mint a Tibinél, lásd:
https://csakazolvassa.hu/2015/11/10/a-tibi-beallit/
Ajánlom még ezeket a posztokat is:
https://csakazolvassa.hu/2014/09/16/valaki-fekudjon-le-velem/
https://csakazolvassa.hu/2015/06/13/mar-beszelgetni-se-lehet/
https://csakazolvassa.hu/2015/12/02/beszeljunk-a-pasikrol/
https://csakazolvassa.hu/2015/11/21/teher-lettel/
https://csakazolvassa.hu/2014/07/18/imadom-a-szoros-ferfitestet/
2. Minden posztom túl van írva, ez volt a vérizzadás a könyvben, hogy húzni, szerkeszteni kellett sokat, mert a nyomtatás nem olyan könnyed valami, mint a netes felület. Amit itt látsz a blogon, az is mind húzott verzió, még hosszabból lett ilyen, ilyen az írás folyamata, sok hordalék keletkezik. Ez amúgy egy korai, igazán hárdkór módon túlírt poszt. Tanár vagyok, a szájbarágás, ismétlés, újra összefoglalás levetkőzhetetlen a stílusomban, sajnos, de valóban ront rajtam. De már belőttem a wordpresses számláló szerinti 1500 szavas maximumot. Tökéletes mégsem lehetek. 🙂 Ti olvasók meg, már bocsánat, tendenciaszerűen türelmetlenek és felületesek vagytok, egy közepes regénytől vagy publicisztikától is megőrültök, hogy jaaaaj, hossszzzzzzúúúúúúúúúú. Én ezzel nem tudok mit kezdeni, szerintem az egyharmad is informatív, s ha nem annyira, akkor meg retorikailag és stilárisan jó. A szerkezet nem jó.
Ajánlom a frappáns vonalat: normálisék, milyen legyek neked, ellenségeim c. posztok. Vagy vannak a mémek, esetleg egy igényes képeskönyv. 😀
Majd megnézem az említett rendezőt, kösz az ajánlást!
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a gyengéd erőszak 1. | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: reménytelenűl | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: füttyögés = nemi erőszak? | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: ez tényleg szerelem. de tényleg | csak az olvassa. én szóltam. minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő