Októberben és novemberben sok filmet láttam, és több film kapcsán is eltűnődtem a Nagy Kérdésen, hogy ha férfiakat tömlöcbe vetnek (Libertate), avagy egy koma magára marad lehetetlen körülmények között, akkor hogy nem nő ki a szakálla.
A másik, ennél is izgalmasabb kérdés: hogyan lehet imbolygó vasúti kocsiban, a kanyarban sikoltó síneken (avagy tengerjáró hajón!) fatáblán sakkozni, még a mágneses sakkfigurák elterjedése előtt? És: érdemes-e?
Erre pont választ ad a Mesterjátszma, Tóth Barnabás új filmje, amely a Cinefesten közönségdíjat kapott, és amelynek magtörténete Stefan Zweig Sakknovellája (abban van a hajó).
Fejtsétek meg ti is!
Egyébként is rajongok a zárt térben zajló emberi drámáért, és az azzal törvényszerűen járó feszes dramaturgiáért. Nem mintha nem szeretném a nagytotált, a road movie-t, a profi tájképet és a mozgalmas, sok statisztát mozgató, monumentális filmeket, az elágazó sztorikat, élettörténeteket. Azért szeretem viszont különösen a zártságot, mert a redukált tér erőteljes emberi drámát, feledhetetlen arcokat, karakteres alakításokat követel meg.
Börtön, hajófenék, sziget, vonat, lezárt kastély, nevelőintézet… ha nincs kiút, vagy a kilépés veszélyes, a csodajármű pedig nem oda tart és nem is egyszerű közlekedési eszköz – ez drámában is, krimiben is, vígjátékban is kiélezi helyzeteket, megemeli a tétet. Ilyen feladatra méltó és alkalmas színészóriásokat választanak a rendezők az efféle történetekbe, az operatőrök pedig rámennek az arcra.
Ma válaszolok az egyszerűen megválaszolható kérdésekre.
mindig ilyen nagybetűs lesz minden poszt?
milyen legyen? csak mondjátok. (mindenki kap egy olyan posztot! fehéret! feketét! tarkát!)
és rövid…?
nem, de lesznek rövidek is. témától függ, meg hogy mi esik jól, de általában nem rossz szempont, hogy legyen rövidebb
én nagyon várom a regényt!
ó… én is. fél éven belül már! na.
te most hány kiló vagy?
a középérték 75,8. így alakult az elmúlt másfél évben, tél és nyár, illetve a raw female kapszula miatt, ami nagyon jót tett a bőrömnek, vízvisszatartó és kis nőies hájakat pakol (inkább: nem enged könnyen leadni). most könnyű. nyilván jobb 78 alatt lenni, de csak az izom és edzéskedv megmaradjon:
“skinny” lol
most megint egy kicsit változott a posztokban a hang, élvezem!
igen, belelendültem, érzem az erőt – és ugyanez a sportban is: mentális erő
leszarni az ordibálókat! ez kell hozzá. de: tudni, hogy ki az, aki UGYANOLYAN, és abban nem bízom többé.
engem megvéd a ti szeretetetek, vagyis, a tisztességes, normál viszony, a nem basztatás. meg persze a magánéletem. jól vagyok – és köszönöm.
végig együtt futottatok a félmaratonon?
igen
neki első volt, tehát nem olyan magabiztos abban, hogy milyen a tempót beosztani, illetve a technikája miatt előbb érzi meg a tizenvalahányadik km-t a lábában. én megálltam 14 körül kulturáltan toitoiban pisilni, ő megvárt (nem számítottam rá). ugyan egy kicsit jobban bírtam a végét, el is futottam a Garmin szerinti 21,1-ig, és ott bevártam, hogy a célba együtt fussunk be, de amúgy pont annyit vártam rá, amennyit ő rám a toitoinál. később rájöttünk, hogy ez azt jelenti, hogy együtt vagyunk az amúgy méregdrága fotókon.
mi a következő verseny?
észt? lengyel? portugál? vagy Kassa?
sok filmet ajánlasz, de csak egyszer jövök Pestre. mi a must have?
mostanában tökéletes dramaturgiájú filmeket gyűjtök. amikor minden stimmel, pontosan kijön, és feszes a szerkezet. ilyen a Repülés kezdőknek (Cirkó és más művészmozik), tegnap másodszor néztük. volt az a bezárt-tíznyelvű regényfordítós thriller (Teljes titoktartás) pár éve, az is ilyen.
A magyarok közül a Magyarázat mindenre kihagyhatatlan (a színészek és a téma miatt), emellett a Mesterjátszma (novemberi bemutató) tűnik fontosnak előre, illetve várom Sopsits Árpád új filmjét: Mellékszereplők.
Aztán, a Mozinet forgalmazza, még nem láttam kiírva konkrét vetítést (Sehenswert fesztiválfilm volt): A tanári szoba. Ez a német mestermű is tökéletes dramaturgiájú film, emellett társadalmilag és lélektanilag is nagy főbekólintás.
Toni Servillo filmek lesznek a Mittelcinemafesten, három is:
– szóltak, hogy csak asztali gépről/laptopról látszik, de a főoldal bal sávja kincseket rejt. fotók, kis megjegyzések, posztarchívum, kommentlista és olvasmányok!
mi ez most megint ellened…? hogy vagy?
az instára gondolsz? ott amúgy reagáltam valamennyit. nos. bepöccentem egy kioktató fasz miatt (ír csávó, a neve Donal), mert nekemesett a szokásos “edukációval”. igen: fegyelmezgetni kezdett egy vadidegen, miközben SEMMI ROSSZAT nem írtam (akkor még), és amit írtam, azt nem neki. csak ő kipécézett a nagy fanatizmusban (közösségi dinamika: valakire, aki ellenségnek alkalmas, ráöntik a frusztrációt és fölényeskednek). én nő vagyok, ő dagadt incel és nyavalygós…
Erre kiröhögtem*. persze utóbb és sajnos én lettem a hunyó. miért nem támogatom azt,aki igyekszik jobbítani magát?
* úgy korrekt, hogy elmondom, mit írtam. mert már úgy tűnik, hogy valami szörnyűséget, és nehéz megtalálni az elejét a több száz komment között. Nos, ez a csávó, Donal, hosszú kommentekben nyomta rám a fogyós ars poeticáját, mint fent (a többit nem fotóztam ki, és már nincsenek fönt). Pl. írja némileg követelőzve/önfelmentve, hogy James (a szektavezér, az ő oldalán vagyunk) szerint is “there is room for fun food (kb.: elférnek az élvezeti kaják is a diétában), fogd már fel, én inkább rá hallgatok, mint rád, te nem tudsz semmit, a seggemből több dietetikai tudást húzok elő bármikor”. ehhez képest volnék én étkezési zavaros (valójában: normális alkatú, szerintük skinny). itt azt hihetnők, hogy én bármilyen tanácsot adtam Donalnak, de nem. csak általában írtam, hogy James jól néz ki és az étkezési zavar antitézise nem lehet az, hogy összevissza és folyton fehérkenyeret zabálnak, amit James azzal magyaráz, hogy emberek vagyunk, illetve az ő felesége imádja a kenyeret. Donal elviszi ebből magának, hogy együnk, mintha nem lenne holnap, aztán nyavalyogjunk, hogy nem jön össze a félmaraton, kiestünk a fogyásból (nagyon dagadt), és akkor majd csőstül jön a sajnálat, drukk, lelkizés (nőktől). én ezt nem is bánnám, de írt nekem több ilyen erősködő kommentet, beakadtam neki, és akkor már megnéztem, ki beszél. láttam, amit láttam. pl. hogy ő egy clerical official. az egyik nagyhasú kép alá odaírtam: so THIS is the room for fun food. persze hogy ő lett az áldozat, nem vették célba a 1. nyilvánvaló hazugságot, 2. az ő kommentjeit, 3. az azóta elfajult levadászós gyűlöletözönt. ezért hörögnek most is több oldalamon az érzékeny lelkűek.
ez volna a body shaming, ennyi a konflikt, ezért rakott ki a szégyenfalra James. meg hogy “megvédjen” a “bullyingtól” egy kioktató, feltűnéskereső incelt, aki a weight loss tanácsadó oldalát arra használja, hogy megmagyarázza: nem csinál semmit, alkoholista és ezzel megértést csikarjon ki (nőkből, egyébként). James kifotózta a feedemet, beállt elé titokmódra, és elmondta, mintha bárki kérdezte volna, hogyan kell jó embernek lenni.
ugyanazok a rítusok…
nekem is estek, a legjobbindulatú is könnyes szemmel ráncigált (privát üzenetben!): miért nem támogatom az incelt inkább. hát én semmiképpen nem fogok senki idegent pátyolgatni, ez érzelmi zsarolás, megúszós és nőgyűlölő is. (de szerintem erre már lefutja a holnapi maratont, dacból!)
(nem)
James eleve is törzsfőnök alkatú, jóságos, de öntelt arc, jellegzetes kettős mércével (neki szabad másoknak nekitámadni). ő egy elhízott, ezt magyarázgató, a magyarázatot jóemberkedő-kövérpátyolgató-lovagias kontentté, azt meg remek érzékkel áruvá változtató szektavezér, és úgy gyárt kommentet, iszonyatos tömegben, hogy kipécéz valakit, leszedi a tartalmát, aztán beáll elé (tiktokos technika), és ilyen nagyon meggyőzően, bölcsen, leereszkedően, mintha bárki kérdezte volna, vagy főnök volna, elmondja, hogyan helyes gondolkodni, élni. csak közben mind megúszósak, dagadtak, és ez egy fitneszoldal volna.
a lényeg, hogy azt kell szeretni, aki nem sportol (de “küzd”, “igyekszik”, “végleg elhatároztam, hogy gyúrni kéne”), vagy zabál, mert az olyan emberi. aki nem zabál, az étkezési zavaros és kérjen segítséget. nem túlzok. lúzer, hisztis, panaszkodó = jó ember, ennyi a logika, többet nem érdemes keresni. ezzel szemben aki nem tapsol a kövérek diktatúrájának (ami Amerikában valódi hegemónia), vagy e dogmáktól mentesen fecseg, hogy őt mi zavarja a teremben, vagy “fitneszfasiszta”, mert megnézi a címkét az élelmiszeren, esetleg csak organikusat/feldolgozatlant eszik, ketózik, vagy van neki kockahasa, “vékony”, annak a kurvaanyja, őt kioktatjuk, lejáratjuk mi igazhitűek.
(és ami a legdurvább, csomó ezzel jöttek: te ugyan skinny vagy, de belül csúf... én, skinny. elvarázsolt kastély!)
a szektavezér kommentál és kioktat, majd nekiesik a pár százezres követőtábor az aktuális prédának, ők majd megnevelik! a nyuszis rajzaimat ócsárolják, haljak meg, öreg vagyok, szóval gondolhatjátok, hogy csakis a világbéke, a jobbító szándék a fontos nekik.
vihar a biliben ez is, mint mindig, csak ez most, mint a 2017-es “yogagate” is volt, nemzetközi méretű. és amiért tanulságos: a nagy toleráns jogvédők megmutatják igazi arcukat. semmi illúzióm nem maradt, mert ezt csinálják vagy tolerálják mind, és igazodnak.
Hogy is mondta a drága Magdalen? “I’d rather be rude than a fucking liar.” Királynő!
az amerikai/angol nyelvű nagyságrend elképzelhetetlen magyarként, pedig ez pont ugyanaz, mint Angéla, Szentesi stb., a módszereik is azonosak, de ott ezerszer annyian nyomulnak rá a célpontra, és még éhesebben. sokkal jobban megtanulták, magabiztosabban hajigálják az álszent dogmákat: tilos a “gyűlölet”, a “body shaming” és “misgendering”, de közben haljak meg, fasiszta és ronda vagyok, ilyeneket ír UGYANABBAN az üzenetben a “no space for hate” oldal. Ráderőszakoljuk a jóságot!
Fel nem merül, hogy a tanaik nem univerzálék, megdöbbennek, ha látják, hogy nem osztom az önáltatósdit vagy a tabuikat. a kommentelő nincs tisztában vele, hogy ő nem “jó”, hanem MORALIZÁL és KIOKTAT.
vagy a “seek help” fordulat: ezek úgy gyártják le minden apróságból a problémát, hogy problémaképzés eltartsa a fél lakosságot kitevő, “segítő” heréket. miközben semmi bajom – nekik van. közben vígan bodyshamingelnek engem, és nem az, akit én (már ha ez az volt, szerintem csak sértődés), hanem idegenek. ja és úgy van intézve a háború, hogy én ne tudjak válaszolni.
és mindez miért? mert James Cappola elhízott, de platformot akar. és mindenki azt gondolja, hogy nem létezik jó forma önkínzás nélkül. én is étkezési zavaros vagyok, skinsy vagyok. ezek megőrültek.
lehet, hogy Amerikában tényleg nincs?…
én nem bírnám
fontos, hogy kimondjam az igazat, engem ez gyógyít.
van egy paradoxon: annyira erőszakolták a lejáratást hazudozva (falopás, kitiltottak edzőteremből, gyilkosság, kismacska szétvágása stb.), hogy senki nem hisz már nekik.
és amúgy… nem kell olvasni a csőcseléket. csak odakenni, a saját oldalon maradni, nem nézni a hiú, sértődött, élvezkedő reakciócunamit. rengeteg új követő jön mindig amúgy.
régen gyűjtöttem a fordulatokat, típusokat, meg érvelést is gyakoroltam, de annyira nem hasznosak a mondataik.
színház?
ma esti: Máté Gábor rendezése Budaörsön, Katharina Blum elvesztett tisztessége. felemelő, feszült, vicces, nagy színészi erővel. benne Kocsó Gábor, aki szerepelt már a blogon: tapsművészet
Szerintem az #olvass meg a többi is ordas nagy kamu.
Semmi sem az, ami. A felszínen az ügy nemes, a píár profi, de igazából kínos önpromó, önérdekű hiúskodás megy. Ez különösen világossá vált a Könyvfesztivál-botrány idején. Címlapra vágyó, teljesítmény nélküli parádézás:
Annyira kínos… de nem áll ez sem önmagában. Pankotai Lili tegnap a tizenhárom aradi vértanú mellé tizenhárom távozó tanárt tett, úgy harsog. Én többre tartanám őt, ha nem lennének suttyó hibák a slamszövegében. (Eleve a slam: demokratizáló szerepű műfaj bárki tehetségtelennek, ráerőltetve a hallgatóságra, csak sok alkohollal tűrhető.)
Pressmann Kossuthot, Széchenyit, Petőfit emlegetii, és Alice Osemant, a Heartstopper szerzőjét meg az LMBT-gyerekek szüleit nevezi hasonló hősöknek. Miafasz.
Látom, “kivéreztetve” flashmobot tartottak a miniszterelnöknek, álvéres álruhában álzenére álelheverve álvirágokkal.
Sárga csillagot emlegetnek a könyvfóliázás kapcsán (a fólia volna a sárga csillaggal egyenértékű megkülönböztetés), oda és vissza vannak a saját jóságuktól a többnyire ijesztően kommunikáló, fogalmatlan és/vagy agresszív LMBT-mozgalmárok, az új világ prófétái, akik szerint az ő különleges szexualitásuk a lényeg, az ügy, aköré kell a küzdelmet szervezni, de aki heteroszexuális és gyereket nevel, az kussoljon, az bigott.
És mintha nem volnának kártékony, gyerekeknek nem való tartalmak. De, vannak. Meleg aktivisták szerint is:
Látom, festményeket öntenek le paradicsomszósszal, műtárgyakat rongálnak “klímaaktivisták”. Csak tudnám, a festmény mit vétett és mit remélnek ettől. Bővebben… →
Atlétikai vébé augusztus 19. és 27. között, az utolsó esti döntőkre van jegyünk, illetve futok is 27-én egy tízest a lezárásokban (a maratonisták után).
Nálunk idehaza, az én műértő szerelmemmel nagy idegenkedés övezi a kasszasikernek szánt, globálisan marketingelt megaprodukciókat (hacsak nem a hetvenes évek nagy klasszikusai, Sidney Lumet és hasonlók). Mi többnyire a kicsit, a helyit, az európait választjuk. És gyakran mondjuk a szelíd, emberközeli, kis költségvetésű filmekre, hogy “szegény ember (műfaj neve/híres film címe)je”, dicsérőleg.
Most van az évnek barbizó szaka: mindenki rózsaszínben lelkesedik. Bővebben… →
Mi lesz, hát Európa Kulturális Fővárosa, és a lokálpatrióta Andris is ír róla (isten áldja, semmi harag, semmi változás, még mindig írja a blogját)! (Főleg a számok kedvelőinek ajánlom a szerzőt.)
Filmesek keverik a zenét több helyszínen, lesz életműdíj és legjobb film, szakmai zsűri. Mindenféle műfajban rengeteg vetítés és kapcsolódó program. Ha lesz részletes program, kiteszem kommentre és a bejegyzésbe is!
Egy, csak egy méltóság van a színpadon: Julika! Nézzétek meg ezt a Zeller Júliát az Örkényben, nem felejtitek el, míg éltek, pedig én már minden maximális Diamond League primissima best of Kilimandzsáró evör színházi díjat kiosztottam (Láng Annamáriának).
Józsa Bettina tényleg ritka “vézna”, pici (nem mindegyik Julika ennyire), sajnálod azt a kis nyakát, de mindent bír, és még annál is többet, viszont nem cselédként, mindenesként vagy félvilági kallódó intézetisként a nehéz életet, tehát nem a rá mért sorsot, hanem a választásaiból, eltökéltségéből következő autonómiáját bírja el. Ahogy ott áll a falnál, és mindenki akar tőle mindenfélét, ott nyüzsög Muskátné (itt igazi plázacunci, napszemüveggel, tapadós nadrágban, hollófekete hajfestménnyel, műkörmökkel, fellógatott mobillal), meg Hugó, Marika… (az esztergályos épp nem, őt ebben az előadásban csak emlegetik), és elbírja azt a nagy testet is… senki, senki nem méltó.
November 30-án néztük az első sor közepéről az Örkény Liliomát, Kovács D. Dániel rendezését, annak is a negyedik előadását. Meg volt ez hirdetve tavaly, tudtuk és vártuk a nagy klasszikust, de akadt izgalom. Két nappal a bemutató (október 7.) előtt Bővebben… →
Érzékeny, letisztult, nem leegyszerűsítő alkotás, mélyen megrendítő a történet, mozaikos, sok kihagyással, sűrűre vágva, váratlanul jó gyerekszínészekkel. A dolgos, természetközelben élő szereplők magától értetődő, sosem hivalkodó bőségben élnek. Jegyezzük meg jól a rendező, Lukas Dhont nevét. Nem csak LMBT filmnek nézhető, bár a korszellem errefelé nyom, de nem kell bedőlni. A szexualitás nem jelenik meg, a fókusz a kiskamaszkori emberi kapcsolatok és általában a viszonyulásaink összetettsége, érzékenysége. Egy film, amelyben mindenki őszinte, emberileg (tanárként, szülőként) tulajdonképpen nem hibáznak, még a gyerekek sem igazán kegyetlenek. Bár a sérelemvadászok megtalálják benne a “mikroagressziókat”, de nincs könnyű dolga annak, aki ideológiát támogatna ezzel a filmmel. Annak észrevételezése, hogy valaki más, ezt problémának láttatni még nem bántás. Pont ez a tragédia: a mindenképpen szorongató másság. Inkább inherens szégyenekről és visszautasítottságról van szó, az érzékenység feloldhatatlan tragédiájáról. Pedig ebben a közegben nem ciki mást gondolni, különállni, ellentmondani, tele van szeretettel, valós kapcsolódásokkal – és mégis tragédia a vége.
Az Arany Pálma nyertese, a csapból is ez folyik, és szerintem is fontos, illetve rendkívül sokrétű és gonosz film: A szomorúság háromszöge, Ruben Östlund.
A tagoknak e-mailben ment, illetve a blog facebookoldalán volt a kérdőív. Az eddigi válaszok nagyon tanulságosak. Hátha csak itt találkozol vele, kérlek, szánj rá öt percet.
“Nagyi megtanulta a felhasználói informatika alapjait” rovatunkból” – először van QR kód a blogon, de a jobb alsó sarokban is felugrik:
…és igazi feminista film, női rendező: Fűző. Szintén kicsi mozikban látható, a bemutatója 20-án volt.
A címszereplő Vicky Krieps-re, a luxemburgi, szabálytalanul feledhetetlen arcú színésznőre emlékezhettek a dermesztő Fantomszálból: ő volt Daniel Day-Lewis partnere. Láttam később a szelíd, intellektuális Bergman szigetében, és most Sissit játszik, érzékenyen és szuggesztíven.
De milyen Sissit! Öregedő, negyven éves (1877-78-ban vagyunk, december és augusztus között), megcsalt, eszes, sportos, szabad lélek, nemes anyag, csupa szív – és igaza van a birodalommal szemben. Maga a történet teljes fikció, de trükkös, mert elfér a valós történetben is. Marie Kreutzer a rendező-író.
Lengyel Tamás játssza pici epizódban Andrássy grófot, de a vágy igaz tárgya a rossz fogú, édesszájú, élveteg buzi unokabáty az angol lovászfiú (Colin Morgan). Viszont az unokatesóval lenyűgözően artisztikus a tavi jelenet.
Ez a Sissi a filmfelvételen, amely még hangot nem rögzít, kikiabálja magából az élete igazi történetét. A haja a leghangsúlyosabb, nem a fűző, a haj levágása teszi szabaddá. Öröm, élniakarás, lázadás és érvényes kudarc. Felirattal az igazi: Vicky nem is egyszer magyarul beszél!
La femme parisienne! – a francia film azért jó, mert főalakját, a párizsi nőt nem unod ezredszer sem. Mennyi szín, életszeretet, finom humor, rezdülés – és a város!
A legjelentősebb francia színésznő a még ifjak között szerintem Léa Seydoux. Volt neki kék haja az Adéle életében, ott minden idők legmegterhelőbb szexjelenetét láthattuk, volt végzet asszonya A feleségem történetében, lesz a Dűnében is (2.). Most egészen közelről láthatod, természetes, esendő, érző drámai hősnőként a párizsi hétköznapokban az Egy szép reggelen című filmben, amelynek tegnap volt a premiere.
Apaszerepben, megrendítő alakítással van jelen a feledhetetlen arcú Greggory Pascal.
Az anyát emelem még ki, igazi ütős elváltfeleség-esszencia, gyomros mondatokat mond a házasságáról ezzel a pedig-nagyon-jó-emberrel. Ő Nicole Garcia, és ő is egy párizsi nő. Melvil Poupaud, a vágy tárgya pedig A nyár meséjéből, az Utolsó napjaimból, a 85 nyarából (ott irodalomtanár volt) és a Fiatal szeretőkből emlékezetes, neurotikus jópasi, itt kozmokémikus (nem asztrofizikus! ez a rész amúgy nagyon vicces). Én elhittem neki, persze nem jön be mindenkinek, de nem is saját pasit keresek a filmvásznon. A fesztiválfotókból kiderül, hogy el tud ő menni fodrászhoz, ha akar! Szép, kócos francia szerelem ez, a fordulatai lekötnek, megrendülsz, szinte vágyni kezdesz a hétköznapiságnak erre az emelkedett bánatára. Megérted a szeretődet, a gyerekedet, az anyádat, az idősellátás gondjait, amelyek még egy jóléti társadalomban is súlyos dilemmák – és ami a lényeg: nem megy el mégsem az életkedved a végére.
csak az olvassa. én szóltam 