Üti most mindenki a vasat: egymást érik a szőlőutcázó híradások, érzelgős vélemények, dühödt hibáztatások és demonstrációk. Magasra habzik az erkölcsi giccs megint. Mindenki kérdez egy még keményebbet, számon kér, ostoroz. Mindenki érzékeny jóember és mintapolgár, védi a kiszolgáltatottakat.
A mai bejegyzés nagyrészt kompiláció a számomra elgondolkodtató mondatokból. Vegyesen ostoba moralizálás, giccs és árnyaltság. Némi saját vélemény.
Annak, aki képes magyar mondatokat értelmezni, nem kell, de a többieknek leírom, okulva abból, hogy mindig is az olvasási és értelmi képességek, a nyelvi lyukak okozták a csakazolvassa-konfliktust, a rosszindulat vegyítve szövegértés-deficittel:
Értelmes ember nem ismételgeti nóvumként a konszenzust, pláne axiómákat: “kegyetlenkedni helytelen”, “nem ütünk meg gyereket”. Felesleges ezzel “szembesíteni” bárkit, nem ezen megy a vita.
Senki nem állítja, hogy függő helyzetűeket, fiatalkorúakat ütni helyes – egyáltalán bárkit. A kérdés: reálisan elkerülhetetlen-e az ilyesmi, szadisták csinálják-e csak, nincs-e eltúlozva, mennyire átható. A magam részéről idegenkedem minden fizikai erőszaktól, a küzdő- és kontaktsportokat, késes, öklözős harcokat és a fegyvermániásokat sem bírom.
Nők, akik a legfogékonyabb éveinkben lelkesítő eszméket, jelmondatokat, elvárásokat szívtunk magunkba. A naivitásunk kiiktatta az elemi önvédelmi reflexeinket.
Mindenkit megértettünk, elfogadtunk, hittünk bennük és esélyt adtunk nekik. Mindenki jó. Mindenki jó akar lenni: ha tehetné, jó lenne.
Önelnyomásban éltünk. A maguk ellenségei lettünk.
Kicsit mindegy, hogy kerkonz szüleinkkel szembehelyezkedve vagy épp a családi balos-liberális-lázadó örökséget folytatva ugrottunk bele ebbe. A lényeg, hogy lángoló idealistaként hittünk az egyenlőségben, az emberi jogokban, mindenki méltóságában. A bőrünk alá ivódott, hogy bármilyen előítélet, fóbia, megbélyegzés, kirekesztés tilos. Az a legnagyobb bűn, véleményed sem lehet, üvöltően egyértelmű mintázatokat sem vehetsz észre, azzal “önként iktatod ki magad a komolyan vehető emberek köréből”.
Ezt a mondatot én írtam. Egyébként durva nőgyűlöletre válaszul, inceleknek, és tartom, hogy nem vagyok köteles bárkivel szóba állni, továbbá a nőgyűlölet gáz, és sokkal súlyosabb, pervazívabb, mint valaha hittem. Most már tudom: az, hogy szóba álltam ilyenekkel, elolvastam a förmedvényeiket, ugyanúgy önelnyomás volt. Mindenki ember, mindenki véleménye érdekes, ez csak félreértés, elmagyarázom neki, hátha megérti. Ezen csak picikét szépített az, hogy illusztrációs anyag lett az acsargásaikból nagy hatású posztokhoz.
Mások viszont nem úgy értették a kiiktatós mondatot, hanem a saját primer érdekeik szerint utáltak ki, hallgattak agyon, tettek indexre bárkit, akinek gyanús lett az egyenlősdi, a kontroll nélküli migráció, a perverziók normalizálása, vagy az, hogy korunk szentjei a buzik. Vagy épp a gyerekek tudatának mesterséges átszexualizálása import és bárgyú szólamokkal. Azok ellen uszítottak, akik észrevették, hogy az egyenlősdit pont a kulturális elit hangoztatja. Milyen groteszk! Márpedig nekik hatalmuk van és féltik a hatalmukat, ezért diktálnak ilyen erőszakosan.
Vay Blanka poliamór könyveket ajánl a SzabadNemen, ahol nyomorú magyar férfiak és Antoni Rita nyalnak be a vékonybélig egy olyan ideológiának, amely 2023 óta (a járvány kiheverése óta) minden nekik tetszetős társadalomban is zuhanórepülésben van, unják, egyre többen tagadják meg. Hahó! 2025 lett! Ez a divat elmúlt.
POLIAMÓRIA, KÖNYV, AKTIVIZMUS
Az ajánlóból ezeket a részeket választottam, az egészet jellemzendő.
Ó, jaj, ki várt volna ilyesmit? És pont a férfi baszta át a nőket? Hihetetlen!
Tanulni kell. A szerző engedélyt ad, hogy ne akard a poligámiát, de csak ha TÉNYLEG monogám vagy. Gondolom, a többieknek kötelező:
Második bizonyosságom: a “ne egyél zsírosat” is kamu
Azaz: a telített a zsírral való riogatás. “A marhahús, szalonna, tojás, vaj egészségtelen!” Ezt mondták – és ebben nem volt igazuk. És tudták, hogy nincs!
Nem hittem volna, hogy még mindig ennyien hiszik azt, hogy a zsírokat “kell” kerülni. Talán könnyebb is a margarinért nyúlni, ha azt is gondolod, hogy “mert egészséges”, nem csak azt, hogy olcsó. Hát annyira borzalmas íze van!
Első bizonyosság: a “kell a szénhidrát” szöveget azok mondják, akik túleszik
…és ők idegenkednek a paleósoktól, ketósoktól is. Annyira, hogy aggódó tanácsokat hullajtanak jártukban-keltükben. Azért állítják, hogy veszélyes az alacsony szénhidráttartalmú étrend, mert 1. fogalmuk sincs, miről beszélnek (tápanyagtartalom, emberi anatómia), 2. meg akarják magyarázni, miért nem táplálkoznak ésszerűen, tudatosan. Ha nem sikerül megmagyarázniuk, akkor így kiáltanak fel: ami jó az egyik embernek, az nem jó a másiknak, mindenkinek más válik be – pedig egy faj vagyunk, egyforma a fogazatunk, a szerveink, nagyon hasonló a biokémiánk, és az őseink (őskori) életmódja sem tudott nagyon különböző lenni.
Attól lesz különböző a biokémia, hogy van, aki hamar tönkreteszi a sajátját. Ezt betegségnek nevezzük. Onnan már nem beszélhetsz arról, mi az egészséges (azaz: épséget kímélő), mert bajban vagy. Csak arról, hogyan mászol ki a gödörből.
A tárgyak, a tárgyak! Már írtam róluk, ironikusat, önterápiázót, és még azokat, amelyeket majd ajánl az algoritmus (három kapcsolódó posztot). Most van az, hogy nincs mese, szembe kell néznem a problémával: elleptek. Főleg amióta itt van gyerekkori otthonom maradéka újabb dobozokban. A másodikos és a nyolcadikos írásfüzetem, dolgozataim…
Itthon vagyok, mert pihennem kell, és expedíciókat folytatok: egymásba kapcsolódó, bonyolult, többcélú túrákat. Háromezer lépés is összejön ilyenekből. Hol a ragasztó. Az ezüst ajándékzsinór. Az a papírtasak, amelybe az összes képeslapot és szép borítékot gyűjtöm. A csipesz, a sebbenzin. Tízezer feletti értékű bélyeget találok összesen, időtállóakat (belföld). egészen vékonyra reszelem manikűrgéppel (forgó csiszolóval) a problémás lábkörmömet.
Sokáig kikerültem az elhagyott tárgyakat, elvágtattam vagy elhevertem mellettük, rájuk se néztem, csak felidegesednék! más dolgom van!, de most megfogadtam: élhető viszonyokat teremtek. Egyáltalán, ideje megválni Lőrinc általános iskolai röpdolgozataitól (!). Most tűvé teszek egyik-másik becses kincsért minden négyzetmétert. És jön velük minden, elveszettnek hitt személyi, az eredeti, profi papírvágó ollóm!, király mini varrókészlet, megkezdett naplók és regény-jegyzetfüzetek, ötszáz euró (!).
Elképesztő méretek vannak itt, és tárgyakból özön. Ami értelmet ad minden félórának: megtisztogatom, új használatba helyezem mindazt, ami szép, hasznos. Semmi ne legyen céltalan – ami az, az megy adományba, szemétbe. Új tanítványaim kapnak egy-egy füzetet, annyi, de annyi megmaradt. Bizony, a negyedikes olyan vonalazásút kap, ami neki való életkorilag. Én adom az alapanyagot, Juli gyárt. Jaj, olyan ez a lány, mint én voltam. Csak ő hibátlan. De ahogy alkot, ragaszt, amilyen ötletei vannak!
Én is gyártok. Kidobásra ítélt (mert elavult) turistatérképbe, NatGeo naptárba, címlapba vagy János-féle, A0-s stencilezett területrendezési tervekbe csomagolom a saját, tanári füzeteimet. Vagy csomagolópapírból vágok ki zebrát.
ne parancsolgassatok felnőtt embereknek a személyes életükkel kapcsolatban, ne akarjatok bűntudatot kelteni és csúsztatásokkal győzködni, mert ki lesztek röhögve,
nem igaz, hogy a növényi (vagy túlnyomórészt növényi) étrend egészségesebb – ez sunyi hazugság, amelyet mögöttes (politikai, kultúrharcos) céllal sulykolnak, egészségre és klímára hivatkozva,
Miért írok ilyeneket? Mert az ájtatos, “független” média egyre áthatóbban, egyre sunyibban sulykolja az ideológiát, morális felkentséggel és “tudományos alapon”. Témái egymással összefüggenek, torzítják a tényeket és a jó élethez szükséges információk terjedését. Én pedig kimondom az elhallgatott tényeket.
A mostani cikkben már nem is leplezi a vegán propagandát, évek óta sejtettük, hogy erre tart, lassan ki foga mondani. Schwab doktor mesterséges sztározása sem véletlen ugyanitt.
Ennek is Ács Bori a szerzője, évek óta liszt, cukor, gyorskaja szerepel a témái között, de nem átall egészségről és környezetről papolni. Lehetőleg otthon csináld a krémest, a csipszet és a kekszet, matass vele sokat:
Mivel lehet hergelni a tömegeket? Hát persze, hogy táskákkal, jachtokkal, márkás pólókkal és nyaraláshelyszínekkel. Mi más érdekli őket? Elveik rég nincsenek, a netes acsargóknál, ahogy Hont fogalmaz, “a személyiség totális hiányát az O1g helyettesíti”. Ennyi az életminőség a számukra, ezt kérik számon a tolvaj bandán. Hajdan értelmezhető ellenzéki figura már évek óta dobálja be a leleplezett javakat. Ugranak rá, tépik Orbánt. Özönlenek is a hergelt lájkok. De ciki, hogy a gyűlölt politikai ellenfél is nyaral!
A magad életét építenéd, nem anyagiakra sóvárognál jóljárási kényszerben, és lenne a fogyasztáson túl bármi elved, értékrended, missziód, szellemi horozontod – nem lenne szükséged efféle feszültségelvezetésre.
Itt jegyzem meg újra: a jacht szót nem y-nal írjuk.
Az ellenzéki média sűrűn hallgat a változásokról, amelyek már, a túltelítődés fázisa után lezajlottak az angolszász világban. Nálunk ugyanezek a folyamatok még felfutóban vannak. Még mindig le-leírják, hogy itt nálunk egyelőre nem az a probléma, hogy tömegesen műttetnék át magukat tizenévesek (majd ha az lesz, szólunk ellene) – tehát hajrá előre? “Mi még nem tartunk ott”: éppenséggel tanulhatnánk abból, hova vezettek ezek az elborzasztó ideológiák olyan országokban, ahol hegemónná váltak. Mögöttük a pénzes-pénzéhes elit, amely semmiben nem hisz, és nem is kényszeríti őket senki színvallásra. Majd ha nálunk is ezrek bánják meg, hogy a neten nézelődve bedőltek a hazug ideológiának, megcsonkíttatták a testüket, örök életükre meddők és örömképtelenek lettek – majd akkor foglalkozunk ezzel!
…részben olvasói kérésre. Ez ritka: általában nem használok témajavaslatokat, mert nem tudok úgy írni, hogy más gondolata, érdeklődése indítja el.
Viszont most több gondolatom lett, folytatva a témát. Ez, ez és ez a korábbi poszt a megbocsátásról.
Kerülni fogom a trauma, bántalmazás és áldozat szavakat, mert ezeket egy érdekcsoport kisajátította, kiüresítette és lejáratta, és nem szeretnék olyan találatok között kijönni a keresőkben, amilyenekben ők.
Három témáról írok: 1. a szó jelentése, 2. a veszteség és a megbékélés mint monetarizálható termék, 3. Esterházy Péter.
A témát nem csak mint érdekes jelenséget veszem elő, hanem azért, mert a csiribirik újabban felhasználják a maguk céljaira az interszex embereket.
Kik a csiribirik? Aki figyel, rég érti, de legyen itt: csiribiri az, aki az LMBT, a neurodivergencia, esetleg a testalkat vagy a vegánság ürügyén és körül különlegeskedik, és tagadja a tárgyi valóságot. Most ebből kettőről is szó lesz, mert a neurodivergenciát és az interszexualitást is manipulatívan használják.
A csiribirik célja, hogy zavaros indoklással, a félig rózsaszín, félig kék ábrákkal a transzneműségnek szolgáltassanak valami veleszületett, “tudományos” alapot, és ezzel elejét vegyék a vitáknak, a tanulság kimondásának, miszerint nem kellett volna annyi pornót nézni. (Mondom egyszerűbben: perverz és határsértő férfiakról beszélünk.)
Ha Mérő Vera “az utolsó betűig” egyetért, az mindig valami rettenetes, ájtatoskodó marhaság:
Cél még a befurakodás: az interszexeket saját állják az emberek, és közéjük vegyülve már nem olyan gáz a fétisparádé, ami a transzneműség. Ha kétivarúságot felpuhítják, és “a biológiai nem inkább spektrum, hiszen léteznek keverékállapotok”, akkor majd jobban elfogadják a nemeket ziláló álláspontot. A transznemű-ideológia alapállítását: hogy lehet nemet váltani.
Ki bántana egy rendellenességgel született embert? Ki kérdőjelezné meg, hogy ő is ember, csak mert nem egyértelmű a neme? Na ugye. És akkor majd nem fognak fennakadni, amikor a pörgős miniszoknya alatt meredezik a szerszám.
Marginalizál, hmmm… ismerős szó. Ki is emlegeti folyton? Miért kéne középre helyezni a szélsőségesen ritka rendellenességeket?
Istenem, ezek a hirtelen divatossá vált férfiak a médiában! Azt veszed észre, hogy az összes portál, csatorna, újság őket hívja az adott témában, és azok a témák nagyon pörögnek ám. Hú, de jókat mond, ismered? Mindnek van egy gumicsacsija: a rostok és az emésztés, a bél–agy kapcsolat, a másiknak a függőségek, a harmadiknak a generációk, a negyediknek pszichiáter létére a pszichiátria kritikája, az ötödik a renitens, jó fej tanár, akit üldöz a rendszer, és megmondja, hogyan neveld a gyereked, a hatodik búbánatosan elemezgeti az oroszokat és a háborút. Az összes témát együtt nevezzük korszellemnek, de feltűnő, hogy egy-egy témának a szűk hazai nyilvánosságban csak egy-egy királya van, nincsenek azonos súlyú kihívóik.
A médiajelenlétük hatására pedig tanult, városi, a világban járó-kelő, felnőtt emberek eldobják az agyukat. Annak ellenére, hogy a szakértők nem is mondanak semmit, ami egy kicsit is elmésebb társaságban két fröccs után ne hangozna el, plusz némi “hosszmetszeti kutatás” vagy statisztika hozzá, és kész a produktum. Csupa klisé, magától értetődő állítás, butus anekdota, vagy egyenesen tévesen keretezett valóságdarabok a trendnek megfelelően: “nincs minta a férfiak előtt, hogy hogyan legyenek apák” – a minta hülyeség, legalábbis ennyire univerzálisan, de erről majd később.
A követők, akik megveszik jegyet, megnyomják a lejátszás gombot, valamiért beérik ezzel a színvonallal. Olyannyira önállótlanok, annyira akarnak valahova tartozni, vágynak a helyességük átélésére, hogy félreteszik a saját gondolataikat, és időt, pénzt, rajongást szentelnek ezeknek a szereplőknek.
A legutóbbi ilyen tartalom, amit kíváncsiságból meghallgattam, amíg elbicikliztem a nyaralóból a hipermarketig, a Hoppá! című szórakoztató műsor volt “a mentális egészség és a show határán”, vagy valami ilyesmi a szlogenje. Az előttem ismeretlen műsorvezető eléggé nem találta a szavakat, búbánatos közhelyekbe zavarodott bele, és úgy kérdezgette Steigervald Krisztiánt és Zacher Gábort, két példányát az okoskodó prototípusnak, hogy mi az összefüggés a generációk és a függőségek között.
Írtam már erről, csak nem tudom, hol. Idegesít még mindig a habverés: ez a mozgalom huszon-koraharmincas, városi, közepesen képzett, gyereket nem akaró, méhkivételt is fontolgató, reddites lányok vesszőparipája. Meg azé, aki a gyerekek kíváncsiságából szedne sápot, épít karriert, és még van pofája jóságoskodni.
“Addig törtük a tabut, amíg a bajaink a bálványainlk lettek!”
Frissítés 2025 május 30-án. A 444-en elérhető SzabadNem blogon egy férfi, “Alíz” taglalja a menstruációs szegénységet.
Súlyosan szennyező terméket gyártó cégek fizetnek meg újságokat. Ki nem jött még rá, hogy ez az egész csak egy bonyolultabb betétreklám, amióta a “tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzés” nem hat? Meg mindenki unja. De most lehet jóemberkedni! Inkább adakozz – az Unilevernek, a Protect and Gamble-nek, a DM-nek. Lapozol egyet a magazinban, és ott meg MIKROMŰANYAG jajveszék. Böbe el is mondja, hogy megoldotta vécépapírral, hibátlanul, nem ez volt a baj, de mégis, de baj! – és ezt egy férfi mondja!
“Különösen a globális délen”, értsd, arabok, négerek. Ők aztán REPESVE várják a mohó kapitalistákat, ott a nők már vagy hatezer éve nem tudják, mit kezdjenek a huszadik század legvégén kifejlesztett, kényelmi termékek nélkül. Egy darab betét árából ehet az a nő egy napig!
Az is vicces volt, amikor valaki egy gyűjtés során felvetette, hogy a műanyagbevonatú, szelektálhatatlan-komposztálhatatlan betét és a fehérített pamutból készült tampon is környezetszennyező, vegyünk inkább kelyhet, mosható betétet a szegény asszonyoknak, és ugrottak levezetni, hogy DE AZ NEM JÓ, MERT NINCS HIGIÉNIA az egyszerű asszonyoknál, nem tudják kimosni.
Annyira unom már a hablatyot elkényeztetett harmincasok álproblémáiról. A fölényeskedést. Menstruációs szegénység – egy magát nőnek gondoló férfi kérdezget egy nőt, akinek ez nem volt probléma. Mert az éhezés volt a probléma. A végén mégis elkönyveli a fickó, hogy “ezt sokféleképpen lehet megélni”, és leszögezi, hogy igenis nagyon súlyos probléma a MENSTRUÁCIÓS SZEGÉNYSÉG.
Megkérdeztem a chatgpt-t is, általánosságokat hablatyolt. Ennyire bárki képes, ha fegyvert szorítanak a halántékához: cáfold, hogy értelmes cél volna a menstruációs termékek ingyenessé vagy áfamentessé tétele: Bővebben… →
Nem az van, hogy már nem vagyok forradalmár. Mert ugye megöregedtem, és ezek a fiatalok annyira mások. De hát mik ezek? És milyen erőszakos és kötelező mindegyik, ebben kell hinni – hacsak nem állsz be turulos cserkésznek?
Vegánság. Ahogy hirdetik!
Ne szülj. És: kutyacica. “Lehet őket vinni tanítani, iskolába, orvoshoz ugyanúgy.” Üveges szemekkel nézel erre. De akkor már miért nem aranyhal? Vagy zöld szemesostoros? Hozzá érkezik a rinya, hogy miért nem lehet állattal albérletet találni… És ez a beszédtéma, hogy kinek milyen a kutyusa.
Lemondás, azt mondja…! Görcsös, dühödt gyűlölet önfelszépítéssel, ideologikus okoskodással a világ állapotáról. A világéról, amelyet nem értenek. Mielőtt megkérdezitek: nem, nem kötelező szülni, ők ne is szüljenek. De az is felmerül, az ő életüknek mi értelme. És hogy mitől van az, hogy ennyire nem értik. “Elnyomlya.”
Most van az évnek jólelkű szaka. Cipősdobozokba pakolom épp az igen szép fiú- és lánykaruhákat – annyi minden van még! Doboz is van. A fiam kapott egy Martens bakancsot, annak jó nagy a doboza.
Már nem olyan érzés az ajándékozás, mint régen.
Már semmi nem olyan érzés, mint… a tízes évek elején.
Szégyellem is magam: a cipősdobozba pakolás lomtalanítás, akárminek is nevezzük. Nem hiszek már a saját jóságunkban. Olyankor támad kedvünk adakozni, amikor felgyűlnek a dolgok. Nem tud tiszta érzés lenni. A cuccok jó minőségűek, de tényleg jelent ez bármit? Így is gyanítjuk, hogy olyanokhoz kerülhet, akik hasznot akarnak húzni az adományozókból.
Csokit is teszek be.
Ha mélyre ások, be kell vallanom, hogy nem tudok már idegenekkel azonosulni, megrendülni, szeretetet érezni, az egészet álságosnak érzem.
A múltkor (is) érvelő szöveget írattam a nyolcadikosokkal: olyan a feladat általában, hogy mellette és ellene kell érvelni (disputa). Egyikük mondja, már unja a sok “könyv vagy film, távoktatás vagy jelenléti, mozi vagy streaming” témát, legyen az, hogy étteremben együnk-e, vagy otthon. (Szégyentelenül ömlengett: “Ami engem illet, a nagyi főztjét semmiért nem adnám”, kérdeztem is: ennyire jól főz a nagyi? Dehogyis, feleli, nem is szokott. Csak a korábbi tanácsomat követve kalkulált a javító tanár várható demográfiai jellemzőivel, könnyes szemével.)
Jelzem neki, hogy ez a téma durván elitista, és hogy nem lesz ilyen, hiszen az összes gyerek, a zsákfalvakban is ezt írja, aki nyolcadik után akar még tanulni. Nem tudja, mit jelent az, hogy zsákfalu. Azért megkérdezem: mit gondolsz, ez a választás hányaknak valóság? Hányan jártak a most vizsgát író, magyar nyolcadikosok közül étteremben életükben csak EGYSZER? És mi arról írunk, hogy egyenrangú lehetőség otthonit vagy éttermit enni! Szerintem harminc százalék. Se, talán húsz. De nem meki, hanem rendes hely, pincérrel. Ő ezt nem hiszi. Biztos több!
Érdekesek ezek a budai beszélgetések. Fogalmuk sincs. Nekem van, arról is, hogy folyó víz, száraz és festett fal, íróasztal, tejtermék nincs százezreknél. Ahol mi élünk, egy közepes helyzetű gyereknek van hat pár ötvenezres cipője és négy tornazsákja.
Meg kell mondjam, nem panaszkodhatom. Soha nem kellett munkáért kilincselnem. Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt hónapokban (mindjárt vége lesz), és még többet, évtizedeket azért, hogy eladható tudásom legyen, módszertanom, tantárgyi ismereteim, tapasztalatom. De az attitűdöm nem változott: viszem vissza az ötven forintos palackokat buzgón én is.
Mit tehetek én? Cipősdoboz, komolyan…? Megold ez bármit is? Lyukas vödörbe hordjuk a vizet. És jaj annak a közösségnek, ahol munka, szervezettség helyett adományokra alapozzák a túlélést. Van, ahol a segély, a csomag annyit jelent, hogy a családfőnek annyival marad több pancsolt drogra, nyerőgépre. Én újabban férfi kéregetőnek nem adok. Ami innen nézve hajléktalanság, az a másik oldalról megszabadulás a bántalmazótól, alkoholistától, élősködőtől.
A múltkor Julisommal a villamoson találkoztunk a nyomorral, azzal a fajtával, akik miatt (ellen) akartak BKK-rendőrséget néhány hónapja. Nem akartam elhinni, hogy a férfi összehugyozott nadrágban leül a kárpitozott helyre. Pedig dehogynem. Neki lehetett támaszkodni a bűznek. Soha nem keltettem ilyenek miatt hangulatot, ugyanakkor ma már kivagyok attól a fajta “baloldaliságtól”, amelyik nem a dolgozót, a büszke proletárt, a sokgyerekes családot támogatja, hanem az ingyenélőt, a függőt, a betegségekre hivatkozó érzelmi zsarolót, a “nem találok munkát” lődörgőt.
Szétcigizett-ivott, netfüggő, koránál húsz évvel idősebbnek tűnő, magasan képzett balos értelmiségi a Petreonon macskakajára (!) koldul, Orbánt szidja, és a hajléktalanokkal takarózik. Nem hiszem, hogy ne tudott volna a sok okoskodás, rendszerszidás, írogatás helyett olyan döntéseket hozni, hogy most a családja jobban éljen. Ez sima lustaság.
(Arra reagál, hogy Szentkirályi Alexandra lezáratná az aluljárókat. Ehhez jegyzem meg, hogy az aluljárók nyitva hagyása sehol nem megoldás a nyomorra. Jó érzésű ember nem háborog a túltengő köztéri nyomoron, de nincs ez jól így, egyre többen vannak. Hogy átkozták pedig a hajléktalanokat kriminalizáló törvényt!)
Tegyük fel, én felelősséget érzek a társadalom iránt, van mondjuk tízezer forintom, amelyről szabadon eldönthetem, mit kezdek vele. Veszek belőle hajcsatot, édességet, mosolyt a szegénygyerek-arcra, összerakok egy dobozt (még egyet) – ez jó? Vagy befizetem az Igazgyöngynek (ők valóban komoly munkát végeznek, és L. Ritoók Nóra kerüli a nyílt politizálást, az ideológiai önigazolást). Ők majd jól használják! Ma már ez is ideológiai voks, mégis. Vagy az a jobb döntés (még mindig az össztársadalom javát tekintve!), ha befizetem a magánnyugdíjpénztáramba (van olyanom), ezt megteszem kéthavonta, hozamot is termel, és akkor majd nem lesz olyan szégyentelenül alacsony a nyugdíjam? (Amúgy lekérdeztem a minap az államira való jogosultságomat. Minden statisztálós nap is számít, sok megbízásos munkám, az egyetem első évei, gyed, egész állásban dolgozóként vagyok nyilvántartva sok-sok éven át – van majdnem huszonhét évem). Ennyivel kevesebbet panaszkodom majd, ennyivel kevesebbet kérek segélyként (vagy a gyerekeimtől), nem leszek a nyomortól (nagyon) beteg – nem ez-e a jobb a társadalomnak?
Azt már tudom, hogy önzőnek senki nem nevezhet: adakozni nem kötelező, nem lehet nyomásra csinálni. Ha lehet, az rút visszaélésekhez vezet. És aki nyomásgyakorlással, bűntudatkeltéssel próbálkozik, a rászorultságát ökölként rázogatja, azt én kiröhögöm. Túl sokan vagytok.
És hagyjatok már idegenek nyomorával!… talán mindenki jobban jár, ha most rendelek két és fél doboz kávékapszulát, az annyi, mint kettőszázhuszonkét forint per adag (kérdezte valaki az árát, egész különböző tud lenni, de lehet találni olyan szállítót, olyan fizetési módot, hogy ne legyen infarktusosan drága). Plusz tejszín, mosogatás, persze. De így nem a kilencszáz forintos kávét iszom a Helyen, ahol az óráim egy részét tartom… vagy nem duplát iszom, legalább. De akkor miből él a hely? (Ha nincs háború, éhen halnak a fegyverkovácsok gyerekei!Semmi sincs jól.)
Szervezeteknek adakozni elidegenítő – mennyi kamu és manipuláció van! Irén mama mindig vette a szájjal festett képeslapokat, kértek (és kaptak) tőle éhező és rákos gyerekek is. Jobb is, hogy nem tudta, mekkora lehúzás volt.
Találtam a múltkor a régi (1.) Mammutban a mamutszobroknál egy aranyos, szív alakú, hímzett könyvjelzőt (kulcstartót? ezt se tudom), hozzá levélke kézírással, kedves megtaláló, mosolyt szeretnék csalni az arcodra. Mindig rettentő nehezen voltam azzal, ha valaki akart tőlem valamit, és kedves volt. Rosszul éreztem magam. Bárki bármit akart, mondott, javasolt, én annyira nem akartam bántani, hogy játszottam (mély meggyőződéssel!) az együttműködőt. Rengeteg, számomra közömbös, sőt, irritáló ember hihette azt, hogy kedvelem (tanárként az ember megtanul bárkit támogatni). Óriási vívmány, hogy ma már képes vagyok nem venni részt mindig mindenben. Itt mit akart ez a fabrikáló? Irányítani, hogy mit érezzek. Önmagát helyezni középpontba. Adakozásról szó nem volt egyébként. De nincs nekem erre a bárkinek és mindenkinek szóló “kedvességre” szükségem.
Ezek meg kiírják a Threadsre, hogy találtak egy ilyet, és bekönnyesedtek tőle, “van még a világban jóság”. Vagy ami még durvább: látták, hogy egy idős bácsi egy picike lánynak adott egy csokimikulást! Csak úgy! (Én rendőrt hívnék.)
Nem hiszek abban sem, hogy a WWF plüssfigurákat gyárt és küld az adományozóinak. Szép ügy lenne viszont a teljes kitömöttállat-stop. Vagy ha mindenki meggondolná, fontos-e becsomagolni minden egyes ajándékot. Általában: ajándékozni. (De mi lesz akkor a fogyasztással? Vö. a fegyverkovács gyerekei.)
Gergő egy ideje régi településrendezési tervek A0-s másolatába csomagol, ez jól néz ki és kidobnánk amúgy (János régi felhalmozványai).
Az ügyekkel nagyon kételkedő lettem, az egyénekről nem tudok semmit, csak a média mondja, hogy nekik rossz, és majd összefogunk és segítünk. Annyi, de annyi segítő kampányt láttam! Részt is vettem bennük. Nem cinikus vagyok, hanem tudom, mi minden van a látványos felbuzdulások mögött. Ismerek egy csomó nőt, akik időt, energiát nem kímélve, a saját életük rovására is mentek lobogni mindenhova, bárhova. Menekültek a saját életük kudarcaiból, rohantak máshova, hogy ott majd kompetensnek érezhetik magukat. Olyan sokszor találkoztam már a rászorultság paradoxonával (önmagát teremti, a kiszolgálása elront, a nyomorra hivatkozók pedig passzív-agresszívek, teljes tévedésben vannak, ki miért felelős, azt hiszik, csak nekik vannak problémáik). Nincs már kedvem engedni a gyarló kísértésnek, hogy átélhessem, milyen jó ember vagyok.
Nincs erre szükségem. Nem vagyok jó ember, nem akarom fényezni magam, se törleszteni. Elég, ha a sajátjaimért tisztességgel kiállok. Ők a fontosak. Elég, ha jól vagyok. Újabban sok-sok időt, személyre szólót, közös tevékenységeket, és a vágyaik szerinti tárgyakat kapnak. Lőrinc születésnapját most egy hajón töltöttük, ott is aludtunk. Soha nem követeltek semmit.
Utálom azokat, akik ahelyett, hogy gondoskodtak volna arról, hogy most jó életük legyen, azzal szerepelnek, hogy milyen gonosz a világ, mások milyen “szerencsések”, és erkölcsi fölénnyel takaróznak a hidegben. Mert az a jó ember, aki kínlódik. Aki svájcifrank-hitelt vett fel a semmire. Ez nem más, mint a teljesítmény tagadása. És mindezt ötvenesként… hát mit csináltál eddig? Hogy nem lett jobb életed? Hogy nem tudtad még elfogadni a helyzetedet, ha semmilyen ambíciód, szorgalmad, eladható tudásod nem volt? És kit hibáztatsz, hogy beteg lettél?
Ha nem vagy erős, de akarsz valamit, legalább pökhendi ne legyél.
Lesújtó véleményem van egy sor jelenségről, naponta találkozom ezekkel, onnantól kezdve, hogy nem tudnak írni, elemi szinten sem, az ügyekkel való képmutató szerepelgetésen át (bántalmazózás-nárcisztikusozás, a gyerekvállalás szidása, performatív vegánság) a plázamozik viselkedéskultúrájáig. Mégis azt mondom, hogy remekül el lehet lavírozni a mocsárban, rengeteg szép pillanat van így is, nekem nincs kedvem a bajokról írni, amelyekben mindannyian élünk. Tudok viszonyítani, és hálás vagyok, hogy nincs ilyesmi, hogy munkaszolgálat, halálbüntetés. Ezért is harapok, amikor történelmi fogalmakkal vagdalkoznak pirtiáner sértődéseik közepette (gázkamra, fasizmus, népirtás, Putyin, gyűlöletkeltés).
Én már nem dőlök be ennek, és hallgatni sem akarom. Kimegrendültem magam haszon-harmicéves koromban. Most már élni szeretnék.
Nem tudom eldönteni, ki a kínosan hiúbb, ami a szépséget és fotós pózolgatást illeti: Mérő Vera vagy Perintfalvi Rita. Ahogy azt is nehéz eldönteni, melyik személy vagy orgánum él vissza undorítóbban az elesettek segítéséke témájával, teszi magát bírálhatatlanná azzal, hogy ő a gyengéket védi. Az említettek mellett versenyben volt a wmn, amely biztosítóreklámok, Kubu és győrikeksz közé teszi Lakatos Márk “regényének” ajánlóját, meg azt a kihagyhatatlanul fontos információt, hogy a HIV nem is betegség, teljes életet lehet vele élni (háromhavonta kurvadrága kezeléssel), de ha mégis baj, akkor nem a meleg férfiak körében terjed, nem, nem!
Ez jutott eszembe, amikor egy sétahajón átmentünk a vérvörös Lánchíd alatt december 1-jén.
Mérő Vera és Perintfalvi Rita most Alien vs Predator: utóbbi szerint Ábrahám Róbert és a Magyar Jelen podcastja maga a gyűlölet, előbbi szóba áll velük, mert az áldozatok védelme fontosabb, mint az ideológiai ellentét, és ő amúgy is egészen különböző emberektől ír elismerően (Varga Judit, Magyar Péter, Puzsér), ügyesen helyezkedve.
egy kis trükközés a képekkel. én meg tudnám csinálni fordítva
csak az olvassa. én szóltam 