az egyenlőtlenség formái 27.: nem hisz nekem

A ma kivesézendő egyenlőtlenségünk kommunikációs és érzelmi természetű, és megfigyelésem szerint nagyon gyakori.

Hányan vagyunk, akik azért esünk kétségbe időről időre, mert általában jó fej, együttműködő, érzelemgazdag ugyan a partnerünk, mélyen és elemien érezzük, hogy mennyivel jobb nekünk, mint sok nőnek, viszont ez a partner időnként egyszerűen nem hallja meg és nem hiszi el, amit mondunk.

És szinte csak ez a baj vele.

Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 25.: a lelke mélyén jó ember

Ezt voltaképpen a filmek hitették el velünk. Minden második filmben (krimi is lehet, dráma is, horror, vígjáték, kosztümös, tényleg bármi) van egy szereplő, akiről azt hittük, gonosz, érzéketlen, netán intrikus, vagy ritka csúf és úgy gonosz, és egy éles helyzetben valami meglepőt cselekszik (esetleg csak annyi, hogy elneveti magát, vagy igen gyakran lánykér, hőstettet hajt végre, kiderül, hogy ő mentette meg annak idején a főhős életét, vagy meglepetésünkre nem ő a gyilkos), és akkor kiderül, hogy nem kell tőle félni, ő mégiscsak jó ember, igazán tud szeretni, mert a zord külső érzékeny lelket takar…a jégpáncél áttörhető (ez a feladat többnyire a nőkre marad).

A Blue Moonban Colin Firth. A Mary Poppinsban az apa. Pygmalion… és akkor kedvesek és érzőek, zene szól, és mindenki örül.

Mintha az a hirtelen kedvesség stornózná a sok hidegséget, kegyetlen mondatot, közönyt és bántást. Mintha onnantól mindig napfény ragyogna a szemükből — nem tudjuk, mert a nagy felmelegedés a film csúcspontja, és utána öt vagy tíz perc van még a filmből.

És ezek mindig férfiak, mindig. Bővebben…

ők is szenvednek 3.

Itt maradt vázlatban a sorozat harmadik része. Az első két részt 2013 októberében tettem ki:
Most újra fellángolt a téma, egyrészt mert Laci arról panaszkodik, hogy már beszélgetni se lehet, másrészt a lenge ruhás nők látványa miatti frusztráció, amiről tényleg azt hittem, hogy uborkaszezonhoz illő lesz, helyette kommentroham, “Éva, vedd be a te is a red pillt” nicknevű próbálkozó, komolyangondolom@ e-mailcímmel. Nőkövetelés, tömeggyilkossággal fenyegetőzés, ha “nem lesz válasz a problémára” (értsd: ha valaki nem fekszik le az ínségben élő férfiakkal, jaj, de rutinosan fogalmazok már semlegesen), harmadrészt az a téma, hogy miért, kinek a kedvéért legyen, lehet magával elégedetlen, változtat a megjelenésén a nő.
Probléma van, azt mondják a férfiak. Nagy probléma van: nem engedelmesek a nők. Legalábbis az interneten nagyon pörög a téma. A válaszok, amelyek a problémára születtek:

Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 24.: nekem így tetszel

Azt mondja az ember: nekem tetszel így.

Jó vagy te így.

Néha azért mondja, hogy ne legyen bonyodalom azügyben, amit szexnek nevez, gondol. Mert a szorongó, nőiségében megalázott nőnek majd nem lesz kedve. Igazából egy kicsit vagy akár nagyon zavarja a nő segge vagy akármije, igazából más fajta nőket néz nagy izgalomban a képernyőn, de hát itt van ez a nő, ezzel kell valamit kezdeni, megtartani együttműködőnek.

A másik fajta férfi azért ismeri el a partnere kinézetét, mert ha más akarnál lenni, akkor valahogy nem lennél az övé már. Ő nevelt, magának, maradj olyan. Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 23.: gondoltam, örülsz

o-nak és s-nak

Van az a fajta bántalmazó, vagy inkább visszaélő, finom helyezkedő, akin nem látszik, hogy egyenlőtlenségben utazik és előnymaximalizál, mert a nyílt eszközök nem vállalhatóak, az túl direkt lenne. Az egész, amit csinál, nem ám valami tudatos haditerv, hanem önkéntelen stratégia, meg hát szeret is téged. De kontrollál, vagyis nem hagy, hogy önmagad légy. Nincsenek is határok: együtt éltek, ő  a partner, mindened ebbe a körbe tartozik, mindennel elszámolsz valahogyan, mindent meg lehet kérdezni tőled és mindenbe bele lehet szólni, épp az összetartozás és a szeretet nevében. Az ő normái a te normáid. Nem ám azért, mert egy család vagytok, és abban vannak közös ügyek, kötelességek, interakciók és érthető elvárások, hanem ezen túl is, az egész gondolkodásodat, lényedet át akarja hatni. Merő szeretetből vagy csak úgy, az együttélésből adódóan, pusztán attól, hogy közös mondjuk a fürdőszoba. És mert elmondja a véleményét, meg ő jobban tudja, és segít.

Ez a fajta “szeretlek, tehát kontrollállak”, a birtokos jelzős viszony annyira szomorúan tipikus. Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 22.: nem jól mondtad

Van az a fajta előnyszerző (elnyomó, manipulátor, hatalmaskodó) partner, akinek tartalmi érvei nincsenek az adott konfliktusban, és ezért ilyenkor átmegy nyelvművelőbe és illemtanárba (ez két fajta viselkedés, mindjárt írok példákat).

Sok ilyenről meséltek itt kommentben és beszélgetésekben az olvasók: ez a direkt értetlenkedés jelensége. Nem olyan nehéz átlátni ám ezen a manőveren. A lényeg, hogy a partnered nem akarja, hogy eljusson hozzá, amit mondasz, és adekvátan kelljen reagálnia, ezért beleköt a formába, és a helyes használattól, ízlése szerinti stílustól teszi függővé, hogy együttműködik-e. Mégpedig azért, mert valójában esze ágában sincs segíteni, támogatni téged, részt venni a feladatban (amelynek szervezése és levezénylése egyébként is méltatlanul rád hárult, noha alapvetően közös volna, például gyereknevelés vagy konyhai munka).

Példa 1. Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 21.: megjöttek a vendégek

Ó, istenem, vendégek jönnek szombaton, baráti házaspár, egy gyerekkel. Előre rettegsz a hétvégétől. Ezek úgy tudják, ti egy pár vagytok. Sugárzó arccal mondta a nő a telefonba, hogy végre itt vannak Magyarországon, beugranának hozzátok. Persze, gyertek, felelted, és azonnal feltört benned a rémület. Finoman felvetetted a férjednek, és nem mondott semmit, tehát nem tilos vendéget fogadni.

Jó fejek amúgy, nem is az. De hát az egész látogatás stressz lesz. A férjed demonstrál majd: pokróc lesz velük, némaságba burkolózik, elvonul, tojáshéjon kell majd lépkedned, ha mondasz neki valamit, netán előttük olt majd le a szokásos módon. Kínos helyzeteket kell mosolyogva megmagyaráznod, befelé hull a könnyed. Mások előtt még csúnyábban fog viselkedni, nem hagyná ki a helyzetet a világért sem. Ki fog derülni, hogy mi van veletek. Butának és ügyetlennek fogsz tűnni. Vagy róla derül ki, mennyire semmibe vesz téged.

Ez a hétvége egy kínszenvedés lesz. És mégis meg kell lennie, nem mondhattál nemet, viselkedni kell.

Ami történik, minden várakozásodat felülmúlja.

A férjed ugyanis, amint meghallja a motorzúgást, átváltozik.

Barátságosan tessékeli őket befelé, a kutyát is csak derűsen korholja. Megváltozik a hangja is. Kedves, előzékeny, nevetős. Csendjét, harsány vidámságát váltogatja. Családos ember, karrierje van, szépen él, nyírja a kertvárost.

Nem hiszel a szemednek, ebédnél már feszengsz. Erre most hogy kell reagálni? Belép a konyhába, rezzensz a szokásos módon, hogy valami szemrehányás lesz, de nem szól hozzád, ellenben felméri, mi a helyzet, és kancsóba önti a gyümölcslevet.

A gyerekek elvannak, valami számítógépes játéknak örülnek. A vendégférj pedig nagy tálcán nyújtja át a süteményt, ami paleo, de azért finom. Édesanyám sütötte, mondja. Hűha, az ő anyja paleo? A sajátodra gondolsz.

Van ebben a délben meghittség, evőeszközcsörömpölés, ki mit kér, egy kis rábeszélés, hogy a gyerek, meg a másik is, egyen zöldségköretet. A másik eszik is.

Amikor még a levesnél tartotok (könnyű krémleves, kicsit fantáziadúsabb a fűszerezése, mint az alapanyag-zöldség), azt mondja a férjed, és rád néz becsülettel:

Légy szíves, add ide a sót.

Légy szíves?

Az oké, hogy neki minden sótlan, de nem mondott ő ilyet soha, felállt, körbement az asztal körül, és elvitte magának, ezzel is mutatva, hogy ő aztán nem kér tőled szívességet. És onnantól az ő tányérja mellett volt a só, nem középen. A légy szívest meg aztán tényleg nem hallottad tőle vagy öt éve. És a szemedbe se néz soha.

Megeszi a pulykamellet, de meg is dicséri. }•^`¨™ńćĻŅ, ez a keresztneved, mindig így fűszerezi. Ezt mondja. Sápadtan idézed föl magadban, hogy a legutóbb, amikor ilyet sütöttél, dühöngve pizzát rendelt. Az már az után volt, hogy minden kurva hétvégén hosszan és érzelmesen mesélte, miközben a te főztödben turkált a villával, hogy az ő Anyukája (tudja nagy a-val mondani) hogyan szaggat, süt, fűszerez, nyújt, teker, tartósít.

Most is fuldokolsz. Basszameg, ez kedves. Direkt csinálja, jó benyomást akar tenni. És neked erre reagálnod illenék, vagyis gyomorgörcsödet kitépve magadból eljátszanod a kedvest, a meghittet, a lazát. Megtagadnod mindent, ami napi valóság, ahogy eddig működtetek. Ragaszkodsz a játszmákhoz, szólal meg fejedben a közkeletű pszichológiai irodalom, de nem. Te csak nyugalmat szeretnél, meg hogy ne kelljen se félni, se alakoskodni.

Vagy ez most bocsánatkérés, új kezdet? Olyan nehezen fogalmazza meg az érzéseit.

Ez úgyis csak műsor, nem változik semmi, el ne hidd. Nem ismerte el a rengeteg bántást, nem tárgyal veled úgy, ahogy kéred, és műanyag a mosolya. Megjöttek a vendégek. Tonna hazugság. Innentől az a píárotok, hogy neked mennyire cuki a férjed. Hát miért mondod te, hogy hullámvölgyben vagytok? Magadnak miért mondod? Lehet, hogy te vagy a sárkány?

Néma vagy, csak bólogatsz, amikor az anyuka lendületesen mesél neked az iskolaváltásról, akternatív másik alapításáról. Közben a szemed sarkából figyeled, hogyan mutatja a férjed a férjnek a féltett, nagyapjától örökölt pipáját. Milyen kedves tud lenni.

Kimenekülsz a kertbe, megmutatod a veteményest és az idei terveidet a nőnek. Ha nem vagytok egy légtérben, sokkal könnyebb, magadra találsz. A kutya hangulatosan sündörög körülöttetek. Anyuka előveszi, amit neked hozott, két üveg kapucsínós pohár, és te örülsz neki.

Kenese_2013_jún

Még kávéztok a teraszon, és riadtan érzékeled, hogy ti tényleg egy normális család vagytok. Fél nap erejéig. Minden oké, nem rontottad el a kaját, van nemhogy tej, tejszín is, édeske és sztívia, nem tűnsz bénának, nem etted le magad, egész jó a Promod felsőd, megérdemled kicsinyke önbecsülésed. Talán. De hátha este, amikor elmennek, kiderül, hogy mégsem.

Egy kicsit lelazulsz mégis, leszeditek az asztalt, rájössz, hogy anyuka nem áll annyival feletted, mint évekkel ezelőtt hitted, nem is olyan eredeti, nem olyan szép, vagy te erősödtél meg azóta? És kedvel téged, egyszerűen, távolról, de őszintén. Azt mondja, van egy genfi ismerőse, neki mesélt rólad, hogy milyen profi horgolt játékokat csinálsz.

Lehet, hogy te mégis létezel? Mégis vagy valaki, van benned értékes? Valaki tud téged ilyennek látni, egyszerűen jónak?

Többet kéne új és régen látott emberek között lenned, erre jutsz, mert a férjed értelmezése bevon, mint valami hamar száradó olajfesték, alig látszol már ki alóla foltokban.

Búcsúznak lassan, jó nap volt, végül is. Megeteted a kutyát, bezárod a teraszajtót, lemosod az arcod tonikkal. Mész fektetni, mesélsz hosszan, ez mindig jó, nem kell kerülgetni ezt a még idegenebb idegent, akivel a házasságodba száradtál. Lassan elcsendesedik a ház. A gyerek, na, őérte megéri, ő jól sikerült. Mert amúgy néha világgá mentél volna már. Csak ne ezt jelentené az anyaság, hogy az apja feleségeként folyton lenyeled, ami kijönne.

Kiosonsz, aludnál már szívesen, akár a gyerek mellett, de pisilni kell.

A férjed még éber. Várod, hogy most majd előveszi az igazi énjét. De nem, fütyörészik tovább a szerepében, elpakol még a mosogatógépből is. Elmész a konyhaajtó előtt, zúgó fejjel lépsz a fürdőszobába.

De nem történik semmi.

Amikor kilépsz, eléd áll. Mosolyog. Nem érted.

Látod, milyen mísz picsa vagy, akárhogy is igyekszem én. Meg nem öleltél volna a világért sem.