Sidney Lumet egy igen nagy hatású filmrendező, az ő korai klasszikusa a Tizenkét dühös ember (1957), de igazán a hatvanas-hetvenes években lendült bele, és még 2009-es filmje is van, szép, Oscar-dús pálya az övé. Igen komálja a fiatal Al Pacinót. Láttuk tőle a Serpicót, A város hercegét, a Kánikulai délutánt és pont mostanában a Networköt is (ezt Hálózat címén).

A főszereplő Peter Finch még a bemutató előtt meghalt, és halála után kapott Oscart. Faye Dunaway és Beatrice Straight is elhozta a díjat. Utóbbi mint női mellékszereplő mindössze öt perc negyven másodpercig volt vásznon (a százhuszonegyből), ezzel Oscar-rekorder. A három színészi díjon felül a legjobb forgatókönyv Oscarját is kiérdemelte a film (Paddy Chayefsky), összesen tíz jelölés közül tehát négyet.

Ennek a filmnek az adaptációját készítették el és mutatták be 15-én a Centrálban, Puskás Tamás rendezésében, Network címen. A főbb szereplők Alföldi Róbert, László Zsolt, Martinovics Dorina és Schell Judit, meg persze a technika: képernyők, kamerák mindenhol.

https://www.centralszinhaz.hu/eloadasok/network

fotó: Sárosi Z.

Felvételről, de megjelenik Mindenek Ura, Bodrogi Gyula is, igen erős jelenetben. Az igazi főszereplő mégis a televízió mint olyan, képernyők mindenütt, hatalmas kivetítőn is nézhetjük az arcokat úgy, ahogy adásba kerülnek, és Alföldiét azon kívül is, a technikai munkatársak pedig a színpadon a színészekkel mozgó, egyenértékű tényezők lesznek.

Amit látunk, az a média, a fogyasztói társadalom és az abból kitörni kívánó egyszeri ember paradox bírálata, rafináltan abszurd és gyilkosan ironikus a sztori, a feszültsége pedig színpadért kiált, és sikerült feszesre dramaturgizálni és sűríteni. Az is kiderült, miért kerestek olyan nagyon Alföldi-hasonmást.

A miliőt enyhén aktualizálták, vagyis a hetvenes évektől kissé elemelt, időtlen változata (vezetékes és mobiltelefon, hirdetések). Az elnök pedig Ford. A fordító Baráth György, a színpadi változatot erdetileg Lee Hall írta Paddy Chayefsky forgatókönyve alapján.

Mindig az van, hogy Alföldi nekem elsősorban magyar hang (mert akkor fiatal voltam), de aztán színházigazgató és rendező, illetve médiaszereplő, és akkor meghökkenek, mint a Vaknyugat beszarszaröhögéstől-csúcspontján, hogy mekkora színész. Effortless, ezt így mondják, virtuóz, sűrű karizmatikus mindig, ha a szerep az övé.

Ez pedig nagyon az övé: íme, elérkeztek az öregférfi-szerepek, a kiégett, a cinikus híresség, bár Howard hatvan is elmúlt. Alföldi Howardja eleinte egy kétségbeesett galambősz hírolvasó a maga várható, kicsinyes nyűgjeivel és ismétlődő sztorijával, aztán tragikus hőssé és prófétává növekszik. Egy idő után, legyőzve a reflexet (avagy a látásom gyengeségét) levettem a szemem a kivetítőről minden olyan jelenetben, amelyben Alföldi erőseket mond, és kiderült, nem is rossz a látásom, meg hogy az eleven embert, háromdimenziós rezdüléseit és a kameramannal a mozgásos játékát nézni mennyivel közvetlenebb, letaglózóbb, komplexebb élmény.

A rendszer bírálata persze aktualizálva van, ütnek a mondatok választás előtt, de nincs szájbarágás, magyaros kiszólás, a teljesen amerikai olvasat is érvényes, de végső soron ugyanabban nyögünk mindannyian (médiamanipuláció, transznacionális tőke, profitéhség, mohóság), tehát univerzális mindaz, amit leleplez a cselekmény. Sidney Lumet egyébként rajong a “magányos hős kérlelhetetlenül keresi az igazságot” sztorikért, és efféle hajlama Alföldinek is van rendezőként.

Történet-, konfliktus és szövegalapú színház ez, vagyis hagyományos, de abból erős. Lehet azt feszesen, okosan csinálni. Alföldi olyan koncentrált és szuggesztív, beleégnek pillanatok és mondatok az agyba. Anyudéknak is tetszeni fog, ezt most már mindig odaírom, mert van olyan ajánlás a kultúranaplóban, hogy inkább hagyd otthon anyut.

Faye Dunaway híres képe, The Morning After, Terry O’Neill