Az van, hogy nagyon szeretjük magunkat erkölcsösnek és jónak hinni. Közben megvan a véleményünk másokról, akiknek teljesen más a helyzetük. A levegőbe, elsőre, reflexből baromira szoktuk tudni, mi a baj és kinek mit kellene tennie.

Honnan vannak ezek a biztos vélemények? Szegény sorsú családokról? Prostituáltakról? Bántalmazott nőkről? Másokról, mindig másokról? Mindig azzal a biztonsággal: én nem vagyok, lehetek olyan, mint ő!

Sokszor hallottunk már például a családon belüli erőszakról, a tévé és az újságok kedvelik a témát, amíg ilyen egzotikus, az olvasóétól oly távoli helyzetként lehet tálalni, hogy vannak nők, akiket vernek, éheztetnek. Szörnyű! Mint jóérzésű nők, elítéljük mindezt. Az a szegény nő! Rokonszenvezünk vele.

Elképzeljük őt. Ül egy sarokban, sír. Zörren az ajtó, összerezzen. Férje elé teszi a vacsorát. Finomat főzött, surrannak a léptei. De akkor elbődül az a barom, mert sótlan a leves. És az asszony kap aznap is. Mindene sajog, amikor elcsitul a dúvad, bevonszolja a gyerekszobába a kék-zöld testét, betakargatja a felnyüszítő kicsit.

Szegény!

Aztán valahogy megtudjuk, hogy azért veri a férje, mert szeretője van. Hát akkor ne csodálkozzon!

Vagy a másikról, hogy felajánlottak neki egy üresen álló lakást a hetedikben, de ő nem megy. Nem akar. Ő… ööö… ő igen nagy jólétben élt eddig, és nem tudja elképzelni a párizsis kenyér, konvektoros fűtés, lichthofra néző ablak életmódot. Mi a háromszobás budai társasházi lakásból meg szeretnénk neki mondani, hogy csak legyen fontosabb a biztonsága, hát hogy gondolja? Aztán elmegy mégis, de nem oda, és három hónap múlva vissza.

És mi, laikus segítői, drukkerei meg vagyunk bántva. Visszament? Akkor biztos jó neki. Nem ismerjük azokat a kényszereket, az örökké két rossz közüli választásokat, és nem értjük, hogy ő, mert már itt tart, rendre miért a rosszabbikat választja.

Vagy előkerül a férj, és elmeséli azt, amit a nő nem mesélt el, hogy teljes legyen a kép: a nő minden este szapulja őt, veszekedést provokál. Mi is meglátogatjuk, látjuk, amint hazaér a rettegett férj. Csöndes, gondos, aktatáskás! De hát ez nem olyan! És a nő sem a sarokban retteg. Ja, akkor érthető! Az a szegény ember, talán igaztalanul vádolják?

Vannak, ugye, akik szerint a probléma nem létezik, csak nyavalygás, a nők fantazmagóriája, és igazából ők nyomják el a férfiakat. És van ez a jóindulatú csoport, amely olvas, figyel, és kialakulnak az elképzelései arról, cikkekből, filmekből, Egy ágyban az ellenséggel meg ilyenek, hogy milyen a bántalmazó és milyen a bántalmazott. Aztán csalódott: neki fekete-fehér történetet kell, az illene az értékrendjébe. Ha nem teljesíted be kétdimenziós várakozásaimat, akkor nem sajnállak.

Milyen rövid volt Zsanett szoknyája is. Változtat ez bármit azon, hogy senkit nem szabad bántani? Feljogosít-e bárkit is a folytatólagos, életvitelszerű erőszakoskodásra, hogy az asszony, tegyük fel, “idegesítő”, iszik, hűtlen?

Gyakorlott segítőként is belecsúszunk ebbe. Fontos, hogy megértsük: nem azért nem szabad verni, megalázni, érzelmileg kínozni a nőket, mert ők olyan hablelkűek. Ha én a svábhegyi otthonomban türelmetlen és rendetlen vagyok, mert az vagyok, akkor az elgyengített, porrá zúzott, vergődő nők milyenek legyenek? Ők is sokfélék eredetileg is, nem feltétlenül választanánk a barátnőinknek őket, de a durva hímsovinizmus és a bántalmazás hihetetlenül dezintegrál: depresszió, az önbecsülés hiánya, tehetetlenség, gyerekbántalmazás a végeredmény. Miközben mindenki, aki ezt nem élte át, azt várja tőle, hogy csak bírja, szépen, erős lélekkel, a gyerekeit védve. Hát nem bírja.

Ugyanígy: a szegényeknek nem azért jár munka, lakhatás, meleg étel, járda, mert ők annyira szorgalmasak, becsületesek, és ennél fogva megérdemelnék, hogy kapjanak esélyt. Azért jár nekik mindez, azaz járna egy valódi jogállamban, mert emberek.

És nem csak a becsületes, tévedésből bevitt polgárokat nem szabad megverni a rendőrségen, hanem senkit. Ha senkit nem szabad, engem se fognak. A tetovált visszaesőt sem szabad. Ez volna a jogállam, ez volna a mindenkire vonatkozó méltóság.

Mi meg árnyaljuk már egy kicsit a képet, és ne csak a tökéletes áldozatokkal rokonszenvezzünk. Sokféle ember van, ne a saját sztereotípiáinkra figyeljünk, hanem rájuk, hogy mit mesélnének, mit szeretnének.