csak az öngyilkosság, csak az aranylövés, csak a végstádium

szerkesztőmnek, M. Juditnak

Csak erre kapjuk fel a fejünket. Olvassuk a híreket, nézzük a híradót, és enyhén megrezzen a közönyünk, amikor azt halljuk, hogy a kilakoltatott családapa szíven szúrta magát. Megrendülünk egy kicsit, amikor látjuk a West Balkán megrázó képsorait, vagy amikor arról mesél az ismerős, hogy a tizenöt éves gimnazistát annyira kikészítette az iskolai követelmények prése és ambíciózus apja mint végrehajtó, hogy felakasztotta magát. Gyorshajtani meg járdán előzni amúgy szoktunk, de értetlenkedünk: Tobint miért nem adják ki? A várnegyedbeli figura, aki mindent megpróbált, hogy a hivatali korrupció ellen tiltakozzon, majd az önkormányzat épülete előtt felvágta az ereit tiltakozásképpen — hát bolond ez? Most már firtatják egy kicsit a France Télécom vezetőjének felelősségét, miután másfél év alatt harmincöt dolgozója lett öngyilkos. Szomorú apropó Bándy Kata halála: amúgy, két hete például teljesen rendben volt mindannyiunknak a világ, hogy buliznak a fiatalok, hogy sehol egy rendőr a nagyvárosi éjszakában, hogy a megtámadottak nem tesznek feljelentést, és hogy a férfiakat hajtja a vérük, hát istenem, ilyenek, néhányan meg tovább is mennek, de most azért jegyezzük meg ebből (figyelem:) ugyanazzal a lendülettel mennek oda, egy kicsit vagy nagyon tovább.

Azt mondta a nagyapám, kisiparosból lett nagypolgár, a Horthy-korszak nyertese 1944-ben, a Duna-parton, talán épp ott, ahol ma a cipők vannak: na, ezt azért nem kellene. (Lám, lám, ő nem antiszemita.)

Ezt nem kellene? Hát mit kellett? A zsidótörvényeket igen? A kabátra varrt csillagot igen? A gettót igen?

Amikor a saját gyereked idegösszeomlást kap, vagy szanaszét vagdossa a karját pengével, akkor majd felkapod a fejed, és akkor talán utólag felismered majd a jeleket, a jeltelen kínt, hogy nem voltak barátai, hogy nem tetszett egyetlen kortársának sem, hogy nem talált semmit, ami lekötné.

Ilyenek vagyunk: a hiányt, a szorongást, az iskolai prést, a céltalanságot nem vesszük komolyan. Az anyák hétköznapi elégedetlenségét, a férfiak munkahelyi kizsigereltségét, a magányos, a zavaros facebook-megosztásokat, a rémületes törlesztőrészleteket, a szénhidrátfüggőséget, a fura figurákat a parkban, a csöndes depressziót nem vesszük komolyan. Nem mentem le én se Ferihez, hetekig, hónapokig, amikor még csak üvöltözött. Vártuk, hogy abbahagyja. Nem akartunk beleavatkozni.

Hát akkor majd sokkal hangosabban fogják csinálni, és lesznek áldozatok. És mi megrendülünk. Egy kicsit. De aztán a verkli megy tovább: nem szólunk, nem tiltakozunk holnap sem a néma kín okai ellen (a szöveget tessék elolvasni a linkbeli kép alatt), nem emeljük fel a szavunkat egész elfuserált, embertelen világunk egyetlen részlete ellen sem, amelyben ilyesmi megtörténhet. Nem látjuk az okokat és nem szólunk a kezdődő jeleknél.

Te szóltál? Szólsz? És ha a rendőrség is szemét, teszel panaszt? Ne áltasd magad te sem: részfelelősséged van a tragédiákban.

3 thoughts on “csak az öngyilkosság, csak az aranylövés, csak a végstádium

  1. Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok | csak az olvassa

  2. Visszajelzés: most persze mindenki | csak az olvassa

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.