miért? címkéhez tartozó bejegyzések
Védett: …akáció…
a szigorúság értelme
1
A túlérzékenységről, az önfontosság hangsúlyozásáról többször írtam már: az csinálja, akinek enélkül nincsen énje, személyisége. Most amellett teszek hitet, hogy az élet egészét tekintve hasznos a szigorúság, a korlát: az, amit te helyezel el magad vagy a gyereked elé, és az, amit a világ vagy a kényszerek tesznek mindannyiunk elé.
Lehet-e túlszeretni egy gyereket? A mai kamaszok kínjait elnézve sokszor forgatom ezt a kérdést magamban. Igen, lehet az állandó önfeláldozó gyötrődéssel, önmarcangolással, megértősdivel ártani. Te biztosan kikészülsz, a gyereked is lenéz, mert bizonytalannak érzékel, ezen kívül használ. Közben mondogatod, hogy ilyen a kamaszkor, ez mindenkinek nehéz.
Hát nem. Nem feltétlenül. Legyél szigorú és egyszerűsíts!
Azok az átgyötrődött évek és éjszakák, a legmélyebb kétségbeesés bugyrai!… A dac, a rossz társaságba keveredés, a szerek, a szexualitás, az érdektelenség, az iskolai botrányok, a magatartási problémák, a visszabeszélés!…
Ezt panaszolják az anyák. Ilyet én nem éltem át. Nem tartottam kioktató, bűntudatkeltő előadást a patriarchátusról sem (hanem elmentem edzeni – így mutattam be a feminizmust).
Pedig mi voltunk a lenézettek, a megcsonkult család, az anya, akivel lehetett szemétkedni, mert neki nem jön be a férje…
Lehet, hogy érzéketlen vagyok? Azért nem voltak átsírt éjszakák? Ismét leírom: a kimenet számít, a végeredmény, a történet vége. És nagyon úgy tűnik, hogy nem azok a legvidámabb, legerősebb gyerekek, akikkel végtelen sokat foglalkoztak, vitték őket szakemberekhez, drága magántanárhoz meg vizsgálatokra. Régebben a gyermekjogvédők, az örök lelkizésre, “tudatosságra” buzdító liberális pszichológusok média közvetítette tanácsai hatására nekem is folyton hiányérzetem és bűntudatom volt, hogy nem vagyok tudatos szülő, nem beszéltem meg velük mindent, nem edukáltam se internetbiztonságra, se az LMBT kapcsán, csak loholtam, hogy legyen vacsora, kazán, tornazsák, beíratás, kimenekítés, és mindeközben élmény, derű. Úgy éreztem, hogy ha azokra a cikkekre hallgatnék, akkor mindig kellene produkálnom a megértést, még több empátiát, még, még, még. Sok beszélgetéssel találgatni, mi lehet a baj, megfejteni a kis lelkét, utat mutatni. Azokat a terheket is a vállamra vennem, amelyeket a kortársak vagy az érzéketlen iskola okoznak.
Az imperatívusz: mindig a szülő bírjon többet, mindent bírjon, mert ő a felnőtt, a gyerek pedig kiszolgáltatott! Nem tudom, mi lett volna, ha energiáimat a lelkizésre áldozom. Szerencsére nem jutott. És én nem vagyok ilyen alkatilag, a neveltetésem szerint sem: velem sem lelkiztek.
Babának, altatandó kisgyereknek mindent! (Értsd: még élt a férjem.) A nagyobbacskát megvédem a rideg intézménytől, a sunyi anyukakígyóktól. De nem hallgatom a kifogásait, nyávogását, érzékenykedéseit vég nélkül, nem is rakom elé tányéron az ételt. Legyen önálló, főzzön, vásároljon be, ha úgy alakul (Lőrinc be tudott csajozni a palacsintasütlési képességeivel). Nekem pedig lehessen életem, ne függjön az érzelmi állapotom kizárólag az aktuális hangulataiktól, ne ők legyenek az érzelmek elsődleges forrásai.
Értékrendet közvetítek a megfogalmazásaimmal, a döntéseimmel, a tetteimmel. Lásson engem a gyerekem építő, értelmes tevékenységekbe feledkezni, problémákat megoldani. Legyenek intellektuális beszélgetéseink, és az értelmes tevékenységekben is legyünk együtt: közös sportra, utazásra rengeteget költöttem. Mindent biztosítok: játékteret, szabadidőt, vágyott különórát, MacBookot, biciklit. De a luxus nem való gyereknek, és ez nem anyagi kérdés: nincs és ne is legyen fuksz, ló, kocsi, jachtozás, korai jogsi, vágyként sem, mert a státusszimbólumok kizárják az intellektuális, lelki, elvi igényességet. Nem zsarolom egyiküket sem a jegyekkel, nincsen “két hétre elveszem a telefonodat”… mondjuk nem is kaptak intőket, legalábbis komolyan vehetőt soha.
És nem nyúzzuk egymást, nem lelkizünk folyton. Nem vagyok személyzet. Ne rendelje meg a kedvenc tiszta ruhát (hanem mossa ki magának), ne nyávogjon a tele hűtő mellett, hogy éhes és ő mit nem eszik meg.
Annyira szomorú, amikor a kétségbeesett, túlgondoskodó szülőből hülyét csinál a gyerek. Az aktuális konfliktusnál is elgondolkodtatóbb a fogalmazásmód önreflektív fontoskodása:
Erre nem is lehet mit mondani. Elképzelhetetlennek tartom a játszmázásnak ezt a fokát, a segítségkérésnek álcázott nyilvános magamutogatást (a külön élő apa gyorskajával tömi a gyereket).
Ne rajtam csattanjon minden bánata, ne engem korholjon. Mindez nem döntés, hanem kényszer. Az erőforrások végesek, még a jelenlegi, sokkal könnyebb életemben sem bírnám, ha mindenért engem ugráltatnának.
Vagy talán bírnám, de nem engedi a méltóság. Anyák, ez emberi méltóság kérdése! Nagy a nyomás, hogy legyél személyzet, másrészt beszélj túl apróságokat.
Az is ijesztő, amikor a tudatos szülő olyan feltételeket szab az elvek és jó gyakorlatok érvényre juttatásáért, olykor a saját friss felbuzdulásait (sport, vegán étrend, vallás) követve, amelyeknek az adminisztrációja is plusz munka, állandó veszekedésforrás – a gyerek persze alkudozik, megúszásra megy, mert az új dili nem az ő döntése volt. A blogon kétféleképpen jelent meg ez: az egyik az aspergeres apa hűtőre rögzített házimunka-kimutatása, amikor azon is állt a bál, hogy ki nem írta be a kamasz gyerekek közül az egyébként elvégzett porszívózást; a másik az a család, amelyik annyira komolyan vette a digitális ingerek korlátozását és a sportot, hogy a gyereknek gépidő járt evezőpad-percekért, és ezt Excelben vezették. Más vallási étrendre szorítja vagy vegánosítja a gyereket (a kezdőkészlet része a bűntudat és a fensőbbséges papolás az osztálytársaknak – itt jegyzem meg, a gyereket beketósítani sem szerencsés, legalábbis viták árán és komoly egészségügyi ok nélkül biztosan nem). Lehet az ételekről vezetett táblázattal, a változó allergiagyanúkkal vagy “pénzügyi tudatosságra való neveléssel” is tönkretenni a hangulatot. Ha nincs probléma, akkor csinálnak, nehogy unatkozzanak! Túlfontoskodják, szavakkal és papolással akarják megoldani azt, amit tettekkel és attitűddel lehetne.
A lelkizésnek az egyoldalú, wmn-es hangulatú, felmentést kereső lélekápolgatás, kifogáshizlalós részét mellőztem, és talán ettől nem függetlenül kerültek el “a kamaszkor természetes hullámvölgyei”. A relatív leegyszerűsítés eredményeként mindenki tisztelettudó, nem pazarol kaját, nem kell nyomoznom, gyanakodnom, normálisan viselkednek és belülről fakad nekik. Nem tutujgatok, nem ajnározom őket, természetesnek veszem a jófejséget. Ha megérzem saját cselédszagom, akkor nemet mondok. Minden esetben. A túlpátyolgatott, szétlelkizett lelkű gyerek nem jó fej lesz, nem toleráns, hanem elváró, idegesítően harsány és önös, az anyja energiáit lerabló, az anyai bizonytalanságból élősködő és kíméletlen. Kifogásokat és apró sérelmeket hajtogató, válogatós, kényelmeskedő.
Milyen gyereket akarsz? És milyen anyaságot?
*
A posztnak a szigorúság kapcsán van egy párkapcsolati és egy evős része is, de hosszú lett az eleje, így azok a részek új posztban, még ezen a héten jönnek. A tagoknak beszámolok az elmúlt két hét személyes eseményeiről is.
isten nélkül, madarak nélkül tocsogni a szenvedésben – Szentesi Éva új könyvéről: A mai naphoz nincsenek emlékeim
Arról a napról nincsenek emlékeim, zsibbad az agyam. Bevettem magam egy könyvesboltba pénteken. Én tudom, miről beszélek – amit nem tudok, arról nem beszélek. Egyszemélyes etikám ezt követeli – és nem azt, hogy hallgassak róla.
Ismerd meg te is, amiről véleményed van! Ne legyen véleményed, ha nem olvasod el!
Nem szoktam ilyeneket olvasni, mert nincs ennyi időm: sok igazán jó könyv vár még rám, a többi pedig kínos, untat, röhögőgörcsöt vált ki. Ehhez a jelenséghez viszont közöm lett. Szögezzük le a legelején: én utálom a szerzőt, és joggal. Mivel én szereplek több (egyébként nyomatékosan jogvédett) sorommal és célozgatásokkal a Műben, és mivel Szentesi a kommentelők “gonoszságát” részletezi (tartalomról, előzményekről egy szót se ejt), elmondom újra a történetet, amelyet ő elhallgat, amikor elpanaszolja, miket kap. Az előzményekről írottakat átteszem a végére*, mert a könyve, azaz: a könyve mint gesztus a lényeg, és a törzsolvasók amúgy is ismerik a sztorit. (Nem akarom, hogy elfáradjanak a legörgető ujjbegyek.)
Viszonylag komoly emberek eljátsszák – barátnőségből vagy érdekből –, hogy ő író (például Ott Anna). Pedig Szentesi Éva influenszer és médiaszereplő (a médiaszereplés a valódi íróknak is rosszat tesz), amellett rémségesen műveletlen. A könyv dekoráció marad a medence szélén. Azzal a felületességgel, amellyel ez a nő(típus) örökké a neten pásztáz, átkattintgat, magamutogat, csak az instagramszerzőkké züllött költők, Fodor Ákos, Szabó T. Anna és Simon Márton befogadhatók, és rögtön ki is posztolhatók. Vagy heg alá tetoválhatók – ez nem paródia, ez benne van a könyvben.
Aki nem olvas, néz, hallgat soha, az azt se tudja, mije nincsen, mi nélkül él.
A könyvnek nincs egy pontja sem, amely ne lenne valós történés, “a szerző őszinte”. Minimális stilizálás, sűrítés és persze (főleg) szelekció van csak. Én e-mailben szoktam így írni annak, akire haragszom; ez a szöveg a világot utálja, és benne engem, a világnak szánt személyes vádirat, dühöngés, hivalkodás és szószátyár magyarázkodás (noha érzékelhetően tömör, egyszerű akar lenni).
Közepes strandolvasmánynak tartanám, intellektuális felvágással, értelmiségi mimikrivel. Csakhogy én tudom, ki írta, miből beszél ő, és mivel a szövege beszédaktus (speech act), műfaja szerint bosszú és elégtétel (pont mint az előző könyve). Nincs külön szöveg. A szöveg haragszik, ez egy az egyben ő maga, tehát nincsen fikció (és ez nem technikai, nem is tartalmi, hanem minőségi probléma: igazi fikcióra csak fegyelmezett, rutinos, művelt szerzők képesek). Tudom tehát, és így olvasom: az írásaival a valós énjét, a tetteit és fogyatkozásait igazolja, azokat magyarázza kétségbeesetten, korrigálja és hazudja szépre.
Nagy kérdés, hiszek-e neki. Én úgy döntöttem, hiszek. Azt mondja, nem érdekli, miket írnak róla.
A Mammut Librijében Szentesi most első (a MOM-ban G. Fodor Gábor vezet), a második Náray Tamás új “regénye” (LOL), utána egy Csernus, és már épp nincs a listán a Kidolgozott érettségi tételek és a Négyjegyű függvénytábla, viszont ott van A bél–agy kapcsolat:
Mindenekelőtt az elbeszélői pozíció a problémás: nem lehet eldönteni, ki beszél. Belelátunk a fejébe, de érezhető egy kellemetlen, önérdekű én (E/1.), csak épp harmadik személybe téve (AI módra: minden én helyén egy ő, vagy a nő, az enyém helyett övé, és az igék végződéseit kell átrakni), tehát nem omniszciens vagy omnipotens a narráció (ami az E/3. sajátja). Azt sem derül ki, hogy tehát akkor a hősnő, ahogy többször is állítja, végre sugárzóan, maximálisan boldog-e (ilyet egyébként sem állíthat a valódi E/3., csak a mechanikusan harmadik személybe tett én). Boldog, mert van pasija, akivel összeolvadtak, az énje megszűnt, és mert már leszarja, ki mit mond, de kettőt lapozol, és kiderül: őt a sors dobálja, alázza, az apja szeretetlen, mindig van új betegség, kétely, kiégettség, sóvárgás tárgyakra, mások nézegetése, pótcselekvés és unalom.
Bővebben…Védett: folytatom a beszámolót
Védett: tíz érdekesség, amit talán nem tudtál rólam
az átlagos intellektus
Az átlagos intellektus… azzal van itt a baj.
Aki ismeri és érti a látható valóságot, az anyagot, az érdeket: eligazodik a világban (gyakran nálam jobban), de értelmetlennek és nevetségesnek, sőt, gyanúsnak tartja azt, ami ezen felül, kívül van.
Pláne ha önmagáért való.
Mint a sejtés. Isten sejtése.
Mint a gyönyörködés.
Mint a megrendülés.
Mint az intellektuális feszültség. Amikor érdekes valami. Nem azért, mert ehető, vagy előnyöm lesz általa. Nem azért, mert öt plusz pont a felvételin. Bővebben…
mi az igazi probléma a családot ellenző világértelmezésekkel és életstílussal?
Értsd: meleg, biszex, aszex, “transznemű”, fétiskedvelő, “etikus nonmonogám”, poligám, “tudatos gyermektelen” “életstílusok” és propagandacsoportok.
De hát többféleképpen lehet élni!
De hát klíma! (Gyerekkel kapcsolatban. Ez a legviccesebb amúgy.)
De kinek árt vele?
De hát nem lehet neki gyereke! Nem tehet róla!
És: nekem mi közöm az ő döntéséhez?
Hát az a közöm hozzá, hogy ideológia. Politikai követelés, médiatartalom, és terjed. Terjesztik. Menőséget lehet vele szerezni. A menőséggel pedig pénzt, rangot. Aki nem áll be a sorba, az kimarad. Olyanok ellenében és helyett szereznek elismerést, médiafelületet a furák, akik értenek is valamihez.
Azt írja a hősnő, amikor letorkolja azokat, akik szerint családban jó élni (és de, pontosan azért csinálja):
Milyen megható. Ő kérlel, és ő csak másokért…
Kilóg a lóláb, Adrienn. Bővebben…
Védett: mit művelek én???
Védett: aktuális történetek (hangfelvétel)
Védett: flow
hogyan függ össze az istenhit és a felelősségvállalás?
Bepöccenek mindig ezen a rengeteg panaszkodáson… bepöccenek, azaz: tudom, hogy amit hajtogatnak, az hamis és káros, továbbá ismétlődik, és ezt mint jelenséget meg akarom írni posztban. Elemezni, megtalálni a működésmódját az adott érvelésnek, viselkedésnek.
Van, hogy csak sóhajtok, mert unom.
Amiről most írok, az végső soron a felelősség vállalása. Ami azt jelenti, hogy nem vagy már kamasz, felnőtt vagy.
És azt is jelenti – nekem –, hogy nem csak mi, emberek létezünk. Van Isten.
Folyamatosan panaszkodik mindenki, én meg, aki hallgatóságnak vagyok gondolva, azt mondom:
Valaha túl sok lehetőséged volt, haver. Összevissza mámoroskodtál, felvágtál, hogy te döntesz, mert a te tested. Bulizol, nem akarsz gyereket, “felfedezed” a szexualitásodat (úgy nyomták beléd a pornóval, erőszakkal azt, amit sajátnak hiszel!). Vagy katás “vállalkozó” leszel, esetleg büszke “telt nő”. És harsánykodtál, hogy neked ez meg amaz az identitásod.
Magabízó voltál és nem törődtél a következményekkel. Keresztényék ezt úgy mondják, hogy elfordultál Istentől és bálványimádtál.
Később pedig rosszul jártál. Rád járt a rúd. Részben a döntéseid miatt, részben azért, mert ilyen az élet, és van, aki rosszul jár (túlmámoroskodás nélkül is előfordul). Bővebben…
Védett: prűd vagyok?
miért nem hiszek a tényellenőröknek?
…és a média “tudományos” tartalmainak? Mint amilyen a Qubit, a Lakmusz vagy a tudomány címkével ellátott cikkek – az egész tudományfétis, hozzáértésmánia. Hogy folyton kutatásra, szakértőkre, tényekre hivatkoznak, miközben véleménynek is gyenge, amit olvasunk.
Még a roppant árnyalt ismerőseim is bedőlnek ennek… hú, de tipikusan indítok, már vagy harminc poszt kezdődött így: “az okosak is sajnos, de én majd megmondom, mi van”. Viszont tényleg ez a helyzet (sokadszor): önálló gondolkodásra képes emberek csillogó szemmel hangoztatják, hogy olvasták valahol, volt a 444-en, és van ez a kutatás, és tényleg úgy van: a szénhidrát mégis egészséges, a kövérebbek nagyobb eséllyel élnek tovább és hasonló, önigazoló baromságok. Ez az egyik típus, a másik a szakértőlóbálás: Almási Kitti/Orvos-Tóth Noémi/Hevesi Krisztina/Boldogkői Zsolt/Pártos Balázs/Steigervald Krisztián/Schwab Richárd (régebbi korokban Popper Péter, Ranschburg Jenő, Lux Elvira, Vekerdy Tamás… ők még nem a neten, hanem a Nők Lapjában), tehát az aktuálisan felkapott ismeretterjesztő szakember is azt mondja, sőt: MEGMONDTA, és de jól mondja (idézet), tudod, mostanában sokat emlegetik ezt a transzgenerációs (satöbbi).
Én pedig erről a jelenségről is megmondom, és alappal teszem, miért talmi, felszínes, pótcselekvés – hogy miért rekedsz sivár közegben, ha őket veszed komolyan. A sztár ugyanis előadást tart, beszélgetésen vesz részt, wmn vagy Glamour szervezi, melyre jegyek már kaphatóak, illetve workshop is van, könyv, munkafüzet… a leírásban elképesztően alacsony röptű, buzzwordös fontoskodás.
Most jön a tipikus Második Bekezdésem… a szerző visszavesz, pontosít, differenciál: nem azt mondom én, hogy Almási satöbbi Noémi Balázs ne mondanának jót, fontosat, hogy ne létezne transzgenerációs trauma, vagy ne értenék a szakmájukat (noha van, aki nem, esetleg nem is az a szakmája, amit hangoztat). Nem ez a lényeg. Én azt állítom, hogy a nyilvánosságnak ezeket a szereplőit a média tette annyira magas polcra, hogy szélsebesen konszenzussá, megdönthetetlen igazsággá lett az állításuk, a fogalmaik, szóhasználatuk a nép ajkán. A nép ajka nem tud önnön létezéséről, mondatait valóságérzékelésnek hiszi. És jaj neked, ha kívül akarsz maradni az épp divatos fogalmakon, kereteken. Ha megemlíted, hogy nem, nem mindenki olyan nemű, amilyennek érzi magát. Amikor pedig forgatják a Disputát, és ez a mondat és a cáfolata a két oldal, akkor nem egyenrangú a két állítás: az egyik tömény baromság, a másik mellett nem kell érvelni egyáltalán.
Ott kellene kezdeni, hogy a tényellenőrzés, az alapos utánajárás, a tudományos megalapozottság, az adatgyűjtés nem külön rovatot vagy szakértőt kíván, és nem is kell a hírversenytől leválasztva még okosabb, lassan dolgozó szerzőgárda hozzá: az újságírásnak, minden fajta újságírásnak, a leghabosabb tévéműsorismertető bulvárt és celebhíradót leszámítva eleve minimuma, kiindulópontja kellene hogy legyen, hogy nem írnak baromságokat, utánajárnak, értenek hozzá. Régebbi korokban szakújságírók voltak, ma sűrűn kattintgató, huszonéves vagy kora harmincas szerzők fontoskodnak a külön tudományos rovatban, amelyért fizess, mert ez alaposabb, minőségibb.
Két hete jelent meg ez a cikk előfizetős, tudományos aloldalon, én pedig megint mosolygok, egyenesen jókedvem lesz, mennyire sértődöttek a dietetikusok, hogy a kutya nem kíváncsi rájuk, mert én tudok jobbat, és így ki se oktatnak drága pénzért:
Alatta ajánló, tökéletesen ellentmondó tartalmakkal, láthatólag erényvegán, környezetmártír indíttatásból és/vagy valami biohack trendet fölkapva, ki-ki a saját nünükéje szerint “mélyed el”:
Akkor indult el bennem ez a bejegyzéstéma, amikor most a felvételire biológiát tanultam, a tizenegyedikes tankönyvből egy teljes délelőttön át – sejtbiológia, anyagcserefolyamotok, az ember szerverendszerei, mi a trombózis, kis és nagy vérkör, hol termelődnek és tárolódnak a hormonok, mire jók az enzimek, ilyesmik. Egészen elképedtem, hogy egy igen hajszolt (huszonöt perc alatt ötven kérdés) vizsgát én, a bölcsész sikeresen megírtam három órányi átnézéssel, közben a nagy tényellenőrök ennyit sem tudnak. Nem tudják, mai glükóz, az ATP, az ozmózis, a keton, hogy zajlik a zsíranyagcsere, csak leírják, ahogy sikerül, hogy mit mondott a Szent Dietetikus (cukorbeteg behipózhat a a böjttől, a rákos beteg meg leromlik, nahát! EZÉRT egyél napi ötször te, aki nem vagy cukorbeteg, se rákos). Amit én tanultam, az a mainstream tudománynak a tankönyvvé szűrődött, elavulóban levő minimuma, amellyel középszintű érettségit tehetsz, de a tényellenőrök ilyeneket sem tudnak, következetesek a félrefordítások, a fogalmi zavarok és egyértelmű az ideológiai hatás.
Egy sor baromság keletkezett a nép ajkán és agyán annak eredményeképp, hogy a média mesterkélten és érdekből nagyított fel szakmákat, jó ügyeket és szakembereket. A nyilvánosság e szereplői gyakran ócska ideológiák követei. Az ideológiák persze –eredetileg és – mind helyeselhetőek, senki nem kérdőjelezi meg őket, viszont ez csak a beetetés: a másság elfogadása fajult el a leglátványosabban önző, magamutogató, szexcentrikus és nőgyűlölő nézetcsokorrá.
Ez az ember követel megértést meg 18 év alattiakhoz hozzáférést (ez csak “jó ügy”, nem tudomány):
Ilyen ügy a bántalmazás és a pedofília elítélése, abból lesz az általános egyház- és viktorellenes hörgés, például, és senki sem vizsgálja felül a saját pornófogyasztási szokásait, sőt, a leghangosabbak a pornográfia dicséretéről írnak könyvet, állítva, hogy a pornónak létezik felelős, konszenzuális verziója is, és ő mennyire élvezi.
Vagy itt van a környezetvédelem és a felelősségvállalás, önkorlátozás. Onnan tudod, hogy az egész hamis, hogy téged, a hajszolt anyukát a szívószálaiddal meg a nejlonzacskókkal basztatnak: vegyél üvegkulacsot, textilszatyrot (tőlük), de az autóhasználat témáját kínosan kerülik, annak ellenére, hogy háromszor annyiba kerül reálértéken a benzin azóta, hogy elkezdtek a médiában a bolygóért aggodalmaskodni, és ez csak az anyagi szempont, sok más baj is van itt: a techfétis, az élhetetlen város, a balesetveszély, a nem emberi lépték, a mozgástól való irtózás, a “de hogy vigyem edzésre a gyereket” kényelmeskedés. Aztán, ehhez kapcsolódva, a kövérek elfogadásának nemes ügye sem más, mint jóváhagyása a tunya sorozatbámulásnak, eszegetésnek, testsorvasztásnak. A kövérség, ugye, normális testverzió, nem kórság! Ilyenkor antropológiai “kutatásokat” is előrántanak, már az előember is stb.
Hát dehogynem kórság! Ha elhiszed, elvesztél.
Ugyanígy: “az ADHD nem betegség, hanem állapot”, erről is most volt tudományra és szakértőre hivatkozó cikk, és ez megint jól hangzik, ki sajnálja elvégre a zizi gyerekektől ezt? Viszont amivé ez a kommentekben fajul! Ismét csúsztatásról van szó, amelyre néhány szülő ráharap, és erényt kovácsol abból, hogy a gyerekét nem köti le a vonatkozó névmás, a háromszög területe, viszont “ő másban jó, fejből tudja a hétszázhetven dínófajt” (úristen). A szülők egy része az ADHD-hoz, különösséghez kifogásként nyúl, ezért hangoztatja bőszen. Ahogy a fenti szakemberek sem nettó ostobaságot beszélnek, ez sem jelenti azt, hogy nem létezik valódi, nehézséget okozó ADHD! Viszont annak az igazinak a farvizén lebeg a szülő, aki nem akarja elismerni, hogy ahogyan ő él, amilyen értékrendje van, annak eredményeképpen a gyereke se lehet túl intellektuális, ambiciózus, sikeres.
További bajom az “átkeretező” kavarással, hogy ha az ilyen zavar állapot, nem pedig betegség, akkor azzal azt mondjuk, hogy nem érték az egészség. Hiszen nem baj a rendellenesség, sőt: az az érték, csak el kell fogadni, változzék a társadalom! Közben pont a Telex cikk sorolja, milyen válságok, környezeti hatások vezettek az ADHD (stb.) elszaporodásához, tehát valami akkor nem stimmel.
Viszont szerintük a “hagyományos” szellemi teljesítmény sem érték, nem elég kreatív, fura. A régimódi értelemben vett okosakat ezért inszinuálják: nekik könnyű, aki neurotipikus (értsd: uncsi), annak minden egyszerű. Ez is csak irigység és megúszás. azért van yköülönleves, hogy ne fájjon annyira a sikeres sikere és a te kudarcod. Kikérem magamnak, úgy is, mint állapotra sosem hivatkozó, extrém tehetséges, másságával küszködő egykori diák, és úgy is, mint a gyerekének soha felmentést nem kérő szülő. Illetve mint tanár, akinek pokollá tette egynémely “papíros” (és ettől furán öntudatos, kivagyi) gyerek az óráit.
Nézzünk egy szakértőt is: a csábos ötvenes szexikont, Hevesi Krisztinát. Az ő ideológiája a szexpozitivitás, amely magát szintén hasznosnak, felszabadítónak maszkírozza, miközben minden moráltól és humán lényegtől megfosztja a nemiséget. Így megcsalás, úgy vágyak; piacról, keresletről, kínálatról, kíváncsiságról beszél, tökéletesen vakon arra, hogy ezek az elképzelések unatkozó, lelkileg sivár, ráérős és öntelt emberek igényei nyomán keletkeztek, akik a szexualitást valódi lényegétől megfosztják, és visszaélnek vele. Mindez lehetne magánügy vagy ártalmatlan kedvtelés, de sajnos, az első számú erőszakgóc a férfiszexualitás és annak promója, ártatlannak bemutatása, mindez pedig rengeteg szenvedést okoz.
Hevesi Krisztina instáján 2023 nyarán már nem, de előző évek nyarain mindig volt bikinis, egész alakos kép. És hát ez a baj: hogy az említett szereplők egy részét a saját jó külseje, arcplasztikái, műcsöcse, a többieket a sportossága és jópofasága köti le. Imádnak szerepelni, üvölt róluk a hiúság: megint engem hívtak a Sztár FM-be.
Halad az Izabella utcában a szexi -ológus az egyetem felé, se lát, se hall, mert önnön szandálos, miniszoknyás lábát csodálja elmélyülten, persze kutyaszarba se lépjen, de a lényeg a szőrtelen, lebarnult lábszár, a vádli–boka arány. Én is csinálok ilyet, öntetszelgek, csak nem okoskodom a fősodorban társadalmilag hasznosan, ja, és rajtam nem lakkozott körmű plaformszandál, hanem limitált Air Jordan van.
Védett: reflexiók
jobb s rosszabb könyvekről
Vásároltam szombaton. Új Sofi Oksanen, a háborúról és szexuális erőszakról! Líraválogatás, csak miheztartás végett. A többi régebbi, de szeretett íróktól:
A gyermektörvény már megvan, ajánlottam is, katartikus. Ajándék lesz.
*
Kezdetben volt a varázsige. Aztán a közös dünnyögés, az átkozódás. Az altatódal és a szerelmes suttogás. A halálhörgés.
Aztán jött a történet: még futtában elmesélte, aki ott volt és látta. Hogy baj van, vagy hogy elejtették, megnyerték, rátaláltak, jöjjenek mások is – hírt adott lélekszakadva azoknak, akik nem látták (később ő a krónikás, lantos, hírnök, még később: fotóriporter, videós újságíró).
Aztán lettek könyvek: előre megformált, közvetített, kiagyalt történetek.
A legjobb könyv (ezt nevezem igazi irodalomnak) nem ítél jóról és rosszról, effélét nem is tételez. Azt tudja és mutatja meg, éspedig fájdalmas pontossággal, mi minden emberi létezik a nap alatt, de ezt sem okvetlen a valóság szerint, hanem akár mágikusan, mitikusan vagy stilizáltan. Tudja, hogy érted. Hogy nem kár bíznia benned, mert okos és érzékeny vagy. Bővebben…
a saját szemszög
Fú, megint áll a bál a Facebookon, írom ezt hétfő este, és azóta nem tudtam készre írni! Megint váratlanul ért – a “ne szülj!” propaganda sunyisága kapcsán írtam egy viszonylag éleset (de semmi újat). A divatos, egyben ostoba uszítást rombolónak tartom a gyerekekre, a nőkre, a női döntésekre nézve, valamint össztársadalmilag is.
Megint nem értik. Odatolong azt eredeti “nemszülünk” kontent szerzőjének törzsbázisa. Próbálnak sarokba szorítani: ne írhassam azt, amit gondolok! Ne mondjak olyat, ami sérelmes nekik.
De én tudom, miben hiszek, mit érek. Sok év munkája van benne, és nem félek a saját szemszögömből ír ni. Nem vagyok politikus, újságíró, sem filozófus.
Ők vajon mit védenek, amikor erősködnek, nekem esnek? A Netflix-bámulást? A kis olcsó hiúságukat? A kényelmüket? A béna, újonnan felvett szövegeiket?
Én a gyerekeimet, minden gyerek és gyerekes nő érdekét. Az élet áramát. A babákat. A kiszolgáltatottakat. A létezés csodáját és méltóságát.
Azt mondod, figyeljek oda, halljak meg más hangokat? Mert nem úgy van az, és én nem tudhatom, és ő tényleg? Akkor írjál okosat, megéltet, valódit. Hogy lehet a vállalás és kemény munka mellé (gyerekvállalás) egyenértékűnek helyezni ezek elutasítását, tagadását, a megúszást? Hobbinak kezelni a gyerekszülést?
Ne a konzerveket bontsd ki nekem. Ilyen színvonalon én biztosan nem egyeztetek, nem vitázom, nem csiszolódom.
Én is onnan jövök, pont azokat a hamisságokat dobtam le magamról-tíz éve, amiket most új érvként előadtok nekem, kedves még-nem-szült nőtársaim! Nem tudtok újat mondani.
Én is igaznak hittem az érveket a “mindenki ugyanúgy értékes, bármit is csinál” jegyében. Erősebb volt bennem a kifele-jófejség, az “igazságosság” szándéka, mint a saját igazságom és a saját érdekeim.
De mi az én érdekem?
Az én érdekem az, hogy ne érje kár, szitokszó, rágalom, ellehetetlenítés a létmódomat: én az azért élem, mert értékrendi alapon mellette döntöttem, majd vállalást tettem és dolgoztam rajta. Munkát tettem bele. Se a gyereknevelést, se a sportot, se a műveltséget. Az íráskészséget, a pontos érveket és az ehhez tartozó bátorságot.
Ezeket rugdossák folyamatosan. Én persze maradjak sztoikus… Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 