Te, figyelj, olyan nehéz neked ezt elmondani. Amikor úgy meg szeretném veled osztani magam, el is kezdem, és a reakciódból azt kell gondolnom, hogy nem értesz engem, és valahogy belém fagy.
Én meg azzal vádolom magam, amivel már életem több szereplője, hogy csak a saját hangomat szeretem hallani. Ebben van valami. Bővebben…
Nem, nem lehet. Nem hülyeség, amit érzel.
Ma ennyi a bejegyzés. Bővebben…
Hát ez most érdekes volt.
Rá akartam nézni a mostani érzelmi helyzetemre, a valóságomra. Bővebben…
Csönd van.
Mert ők nem képesek kommunikálni, azt írják az okos honlapok meg magazinok. Nekik ez nehéz. A nők verbálisan jobbak, lelkiznek folyton, szavaik elűzik a férfihomlokról a bú ráncait, s megédesítik a mindennapokat, már amennyiben nem fullánkok. Hát az ősközösségben is a tűz körül Bővebben…
Jó delet, lekéstem a pitymallatot, elnézését kérem a tisztelt olvasóközönségnek egyesével és összesen (entitásként). Már meg az történt, hogy este írtam egy bejegyzést, be is állítottam szokás szerint fél hatra, ám túlságosan személyesnek ítéltem éjjel, na, ilyen se volt még.
A tegnapit folytatván viszont meg akartam írni ezt:
De most tényleg ez a cél lebeg sokunk szeme előtt: hogy megfogalmazzuk, mondjuk, így és úgy, sokszor, és egyszer csak belátja, megváltoztatja, és onnantól jó lesz? Bővebben…
Rákaptunk erre, na. Szeretjük a saját tisztánlátásunkat, az élességünket. Szeretjük jól megmondani a mi új, világos igazságainkat az új, végre megtalált szavainkkal. Hadd hallják, azért van fülük. Mit nézel? Ne nézzél. Most nézel, mi? Csak akkor szeretsz, ha nincs bajom. Ha szépen mondom. Hát nem mondom szépen. Mondom, ahogy jön, mert elegem van.
Van, hogy úgy maradunk. Hetek, hónapok telnek el, és már olyan a kapcsolat, hogy ebből állnak a beszélgetéseink csak. Nos, nem mintha nem érdemelnék meg, hát nem tökéletesek ők, hát dehogy. Sőt, igazunk van, leghevesebb vádjainkban is. Miért nem értik? Ennyire szar. Eddig jutottunk. Észbe kaphatnának. Sokkterápia. Bővebben…
Sokan jutunk el a széléig. Előbb a rendezettségben, az életben, amelyre tulajdonképpen vágytunk, csodálkozva érzékeljük a kósza, nyugtalanító gondolatokat. Szorítás gyomortájt. Már nem osztjuk meg, ami bennünk zajlik. Zörren a kulcs, belép a szobába, szól a telefon, indulunk anyóshoz. Megint az a szófordulata, pillantása, mozdulata a társunknak — jaj, ne, már megint. De megy még. Rutinok a hétköznapokban, az életünk gondosan megalkotott keretei, a tárgyak, az anyánk és az apósunk, az ismerősök, a háziállat, a régi meggyőződéseink, a sok bizalom, amelyet belefektettünk, amellyel toltuk, hogy igen, megy ez, jó ez; kicsit később: ilyen az élet, hát sajnos, vannak hullámvölgyek, de majd csak, majd ha megszerzi a fokozatát, ha nagyobbak lesznek a gyerekeink, ha elkészül a ház — elmondhatatlan, hogy nem, már nem, rég nem, pedig a sejtjeink is tudják már, hogy nem. Ez tízezrek története, most is zajlik, fürdőszobákban és reflexekben.
Aztán állapottá válik, ami kósza volt. Betegséggel határos reakciók jönnek, a hétköznapi működőképességünk is inog. Bővebben…
Jaj, ma rohangálós nap lesz, de még nyugalom van, és ennek nekifutok még egyszer, mert nagyszerű egy bejegyzés volt, és el is menti a böngésző, ki van ez találva, kérem, 2014-et írunk, de ezt most valahogy nem, ellenben újraindította magát a rohadék, vírusirtóm friss, remek soraim elvesztek.
Szóval van az az ember, aki úgy beszél örökké, mintha önismereti csoportból, pszichoszemináriumról, erőszakmenteskommunikáció-tanfolyamról jött volna, és nem vette észre, mármint hogy eljött. Ez nagyfokú tudatosságban és sajátos terminológiában nyilvánul meg. Az ilyen emberek Tisztelik Mások Határait, nagyon helyesen, nem számítanak automatikusan arra, hogy én is pont úgy, megkérdezik, hogy nekem milyen volna, ha…, kifejezik, hogy nekik milyen, mérlegelnek, nemet mondanak, komolyak a mondataik, sokat bíznak a szavakra, szóval ez nyelvi jelenség is, amit én, ugye, önkéntelenül és folyton és élesen figyelek. Bővebben…
ez is neked
Nekem egy csomó kommunikációs problémám volt az emberekkel egész életemben, és emiatt rengeteget szenvedtem. Fel sem ismertem, mi a gond, csak azt, hogy nem értjük egymást.
A gond az, hogy nem mondták, a hátam mögött mondták, letagadták, elkenték, átfogalmazták, nem gyanakodtam. Én meg mondtam. Mintha az életem múlna rajta. Szemléletesen, néha élesen. Magyaráztam, szenvedéllyel és kétségbeesve. Én voltam a hökkenet mindig. A konfliktusos, az arrogáns, a megosztó, jó esetben az őszinte. Nekik könnyű volt, védték őket a szavaik. Bővebben…
Amikor már ott tart, hogy leesik a fölösleges, és vakítóvá válik a lényeg, akkor az embernek megváltozik a stíluseszménye.
Engem már csak a lényeg érdekel. Öröm, munka, igazság. Kérlelem is a világmindenséget: ne bonyolítsátok. Olyan hálás lennék, ha lehetőség szerint egyszerű lenne minden, kisebb és nagyobb dolgokban is, nem körülményes, nem időrabló, nem redundáns, nem közhelyes. Nem mérnénk le a sütibe a cukrot, nem toporognánk, hanem belemennénk a közepébe, és zöldre váltanának a lámpák. Nem magyaráznánk, ami világos, csak számolnánk vele, ellenben beszélnénk arról, aminek van hírértéke.
Amikor a legkisebbed is óvodás már, és egy kicsit kihúzod magad, az életedben megjelenik a nagyon okos elsőgyerekes anya. Előfordulási helyei: 1. rokonság, 2. internet, különösen a fórumok vidéke. Rájössz, hogy lesben áll, és levadássza azokat, akik nem tudták jól.
A nagyon okos elsőgyerekes anya megmondja neked a tutit, mert te nem tudtad, és rosszul csináltad. Pedig fogalma sincs: ez a kezdők gyanútlan önbizalma. Nagyon olvasott. De amit ír, mond, annak nincs meg az aranyfedezete. Nem járt még a széleken. Bővebben…
Najának, mit szól vajon?
Van egy barátnőd. Esetleg egy rokonod. Aggódsz érte.
Nagyon jó fej volt. Most nem annyira jó fej, mert nehéz az élete. De te, sok más baráttal ellentétben, nem hagyod magára. Vele vagy a fogyókúrájában, szakítása után, munkanélküliségében, depressziójában — én nem tudom, miben vagy vele, ezekben mind, vagy egyikben, vagy másban, de ez egy típus. A probléma, mármint.
Mindig mész, meghallgatod, hívod. Kezdeményezel, nem lankadsz, ötleteid vannak. Te ott vagy neki. Bővebben…
A cím, természetesen, csak provokáció. Arról a jelenségről írok, amikor a párbeszédben egy semleges, önmagában értéket nem hordozó körülmény, sajátosság a beszélő elfogultsága miatt ab ovo értékesként értelmeződik, illetve annak szánják — érvvé válik. Politikai ideológiák, alsó-középkategóriás publicisztikák kedvelt fogása az ilyesmi. Bővebben…
Az is miért van, hogy sima, tiszta figyelemmel oly ritkán tudunk szemlélődni? Mindig mondanunk kell valamit. Hát mi lenne, ha a világ nem tudná meg, hogy mi nem úgy, mi másképp, mi azokkal nem? Lehet, hogy akkor nem is léteznénk? Normális hangerővel sem elég mondani, mi nem oké, muszáj ordítani, bántani.
Ha úgy élnénk, ahogy élni jó, terhek, öröklött csökevényes reakciók, makacs, agresszív beidegződések, kompenzálási kényszer nélkül, akkor azt csinálnánk, hogy leginkább csak úgy néznénk a világot. Bővebben…
megírom
szentendrei, szentendrei papiron
Sokkal többen kérdezték, mi hír az ügyben, mint ahányan jelezték, hogy jaj, ne ez legyen a téma. Most összefoglalom, csak úgy elmerengve, és remélhetőleg az egészen már túl, hogy a nevezetes ügyben milyen sokféleképpen reagáltak az emberek. Minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő. Sok minden történt, és rengeteg újabb gondolatébresztő megnyilvánulást olvashattunk a Kozma–Joó ügyben, amióta utoljára írtam róluk. Bővebben…
A tegnapi bejegyzés sokakban riadóztatta a szülőt, pedagógust, nyelvművelőt. Tarolt a facebookon, kaptam miatta számos levelet. Hogy én itt a káromkodást propagáltam. Holott a bejegyzésem nemhogy nem helyeselte, nem is érintette a “mindent kötőszónak és töltelékszónak használunk” jelenségét, sem a szabadszájú értelmiségi körökben dívó sűrű trágárkodást. Egyáltalán nem helyeslem és nem is hirdettem a sűrű bazmegezést. Nem szokásom nekem sem, és nincs a helyén, mert ennyi bajunk, indulatunk egész egyszerűen nem lehet, passzióból meg nem stimmel, mert nem kifejező.
Erről, a kétszázharminchármas buszon kötőszóként használt geciről, a mai fiatalokról egyáltalán nem írtam, nem vettem védelmembe őket. Bővebben…
Bajuszcic vendégposztja.
Én érlelem a témákat, van, amibe belefáradtam, elsodorták új események, egy kicsit kaotikus vagyok. A következő napokban egy helyesírási, egy nyelvhelyességi és egy irodalmi kvízzel jelentkezem.
*
Az van, hogy én nagyon jófej feleség vagyok. Szerintem ilyenre vágyik minden férfi. A múltkor egy közös barátunk fejtette ki, hogy mennyire irigyli a férjemet, mert az ő felesége… na, az egy sárkány, baszogatja szegényt mindenért. A szerencsétlen pasi már csak lapítva mer közlekedni a lakásban, rettegve, hogy a következő percben mit ront el, miért kapja az irdatlan letolást. Bővebben…
A blog tekintélyes olvasótáborán belül egyre nagyobb és aktívabb az a közösség, amely napi sok órát tölt a blogon, és termékenyen kommentel. Néhány hete új jelenség ütötte fel a fejét: az egysoros kommentek, a vicces, azonnal riposztozó, laccsoló, belterjes, poénkonzervekre hivatkozó lazulás. Szögezzük le, hogy az ősbűn Blájen élete, onnan jön ez az egész.
Készítettem egy szavazást, amikor megsejtettem, hogy ez nem mindenkinek tetszik.
Itt van, nyomjatok egyet ,ha eddig még nem:
Meg kell mondjam, lenyűgöz az eredmény. Nem az egyetértés, mert nincs egyetértés: összesen azok, akiket a mélyebb témák közben zavar a löhögcse, és akiket mindenestül zavar, többen vannak, mint azok, akik élvezik a vidámkodást.
Hanem ahogy erről a beszélgetés folyt a szavazás alatt, az a döbbenet. Én nem akartam előírni, mi legyen, nem vagyok én osztályfőnök, ezért gondoltam: a szavazás megmutatja, ki mit gondol. És ott a kommentekből kiderült, hogy figyelünk egymásra, sokfélék vagyunk, ez a sokféleség tud a beszélgetés és figyelem révén kapcsolódni, nem bántó, nem baj. És feldereng valami konszenzus-szerű, és jó a hangulat. Példaszerű, ahogy ezt így meg tudjuk beszélni, kijön az elhallgatott vélemény, és szeretet van és konstruktív minden. Nagyon fejlett a csoport intellektuálisan és érzelmileg.
…nekem nagyon tetszik az a bolondozás, amit behoztál, kedves Hajnlkám, mert segít kicsit eltávolodni és objektívebben szemlélni a sokszor olyan súlyos témákat. Szóval lájk a stílusodra, bébi! (ez a meakulpázás is pláne rokonszenves, ahogy elővezeted, hogy túlzásba viszed a röhögést)
Ami viszont az ilyen típusú poénkodást illeti, mint ez a laccsolás, az nekem rém fárasztó egy idő után. Volt egy bejegyzés arról, hogy kinél milyen dumák, nyelvtani jelenségek verik ki a biztosítékot. Hát, nálam a túlzásba vitt instant vicc. Mert ezek olyanok. A broni is olyan. Egyszer-kétszer poén, meg megvan az az összekacsintós fílingje, hogy mindketten (mindezren) tudjuk, miről van szó, de a túl gyakori használata nálam olyan érzést kelt, hogy már elfogyott az ötlet az eredeti poénokra, így marad ez a régi, jól bevált, igaz, kissé lerágott csont. Nálam a sorozatos viccmesélés is ez a kategória. Instant. Az meg tudjátok, milyen: néha megiszom, jól is esik, de ne csináljunk belőle rendszert!
Pontosan így vagyok vele, ahogy Szikra írja, ezért nem is bronizok például (simota, hol vagy?), de a sorszámhúzás, illetve az egész hangulatnak a pogány duhajsága, finomkodástól való iszonya, a kommentelők lendülete nagyon is kedvemre való. Hajnalkám egész lénye, figyelme, jelenléte is, és akkor még vegyük hozzá, amit arról ír, hogy az ő életében milyen szerepe van ennek a blognak, valós megértés híján. Ezekben a beszélgetésekben meg lehet erősödni. Én valahogy, én így vagyok, de jól viselem, hogy más meg máshogy tolja. Biztos kijön ezzel sok feszültség belőlük, vagy nekik így fontos, vagy itt tartanak. Én ezügyben békés és nyugodt vagyok, valóban jó szívvel tudom elfogadni, hogy mások másképp írnak, reagálnak, poénkodnak, élnek — nagy iskola a blog nekem is.
Szóval ha engem kérdeztek, én nem poénkodnék ennyit, és én nem azért, mert nem vicces, hanem mert nagyon szétviszi a figyelmet, és munkaidőben írni szeretnék, blogot és regényt. De más meg igen, és azért szavaztattam meg, hogy ez a szavazás maga fejezze ki, mit akar a közösség, ne írjam elő, mi legyen, ott vitassuk meg, és senkinek se boruljon ki a bili, ne keltsen rossz érzéseket a másikban.
Egyéb válaszok:
viccesnek találtam, de sokadjára találkozni vele megkopik
nem állítom, hogy idétlen vagy időrabló, de nem tetszik
Csak a raccsolás zavar, de annyira megkedveltem Hajnalkát, hogy elnézem neki 😀
engem a laccsolás zavar, a röhögcsélés nem.
egy kicsit, az ember kirekesztve erzi magat,,de ez csak a szemelyes paranojam 🙂
Nem tunt fel, igy legitim lohoges
nem zavar, csak néha. általában átpörgetem, de lehetne külön felületen
időnként igen, néha meg nem. a túl sok zavar, igen
nem teljesen oké, de felvidít 🙂
néha csak. de én is be szoktam szállni. amúgy meg, akinek nem tetszik, ne olvassa
Kicsit már sok.
Helyesbítenék: időtLabló. Teljesen oké. Ezen megbotránkozni ciki.
nem. de ha litkán mégis, átuglom. ez simán belefél 🙂
rendben van néha, de ne állandóan és ne ennyit. a raccsolás meg unalmas.
a humor nem zavar, csak a l betűzés, de az nagyon
nem illik a bloghoz
A röhögcsélés nem, de a löhogcsélés (r betűk helyett l) igen.
kissé idétlennek érzem néha, de nem zavar, simán átugrom
Nem zavar, csak ha sok és nehéz megtalálni a témába vágó kommenteket.
kicsit sok, de alapból nem
Szóval én inkább csak figyelek, és néha nekem is sok, de nem mondanám meg, mit csináljanak mások, ez van, ilyen a blog, miért pont azokat tiltanánk be, akiknek ez fontos? Hacsak nem zavarnak nagyon másokat. Könnyen idegesítődünk föl mások jellegzetességein, ami megint az önigazolás egy formája. Tanulságos a mélyére nézni.
Attól meg szorongani kezdenék, ha eluralná a kommenteket a “szívemből szóltál”, a “pontosan így látom én is, engedjétek meg, hogy elmeséljem legfájdalmasabb emlékemet, amikor a tengerimalacom halála után az önismereti csoportba mentem” vagy a félspirituális “az úton járunk, néha megbotlunk, fontosak az Élet figyelmeztető táblái, ismételjük édesanyánk sorsát, de mindig vannak újabb ablakok” fajta áhítat, ami néha volt az elején. A poén jó, még a rossz poén is jobb, mint a búbánatos önismereti közhelyesség. Ami szigorúan megkülönböztetendő a valódi, legértékesebb, érzékeny vallomásoktól.
Nekem még nagyon fontos, ha itt leírhatom ezt is, hogy a kommentekben ne az én életem, személyem legyen középen, régebben ez eléggé jellemző volt. Tehát barátkozzatok, szeressétek egymást, csokizzatok, írjatok posztértékű kommenteket, meséljetek — legyen a bejegyzés ürügy!
Jut eszembe, új kezdeményezés: csokoládémisszió
Azt is üdvösnek tartom a közösség szempontjából, ha a duhajok nem frakcióznak, nincs klikk, van ellenben átjárás az egyes stílusok között, senki nem érzi magát kevésbé menőnek, kívülállónak, gátlásosnak a dús kacagásban.
Többen írják, hogy hiába írnak, láthatatlannak érzik magukat — szóljunk különös figyelemmel az újakhoz, bátortalanokhoz, ritkán megszólalókhoz, nehezebben fogalmazókhoz is, mert szárnyakat adhat a visszajelzés. Régen ezt a magam feladatának éreztem, de már a bemutatkozásokra és konkrét, hozzám intézett kérdésekre reagálni sincs mindig időm, így kérem a t. közönség aktív részvételét az arányos, mindenkit elismerő kommentelés kialakításában.
Egyben HOL A PÉKBEN van agneci, Dányi Dani, Sofie, Hajdu László? Hol? Azonnal írjatok! (És ki van még hol? Segítsetek!)
csak az olvassa. én szóltam 