Tegnap este kettéhasadt az idő, azt éltem át: én láttam őket. Én, akkor, 2012-ben láttam őket. Kulka elvtársat és Alföldi tiszteletest. Színháztörténeti pillanat volt. Nagyon ritka az ilyen. Bővebben…
ha még egyszer
18
ráparkolsz a fűre az összeharácsolt terepjáróddal,
ha még egyszer, így tehát összesen negyedszer papucsnak nézed és fölerőlteted a lábujjközös, méregdrága dizájnszandálomat a ZOKNIS lábadra,
ha még egyszer összekevered a fiuk és fiúk lexémákat,
ha még egyszer megkérdezed, mi az a lexéma,
ha még egyszer lassítasz, letekered az ablakot, és figyelmeztetsz, hogyan biciklizzek biztonságosan,
ha még egyszer elmondod, hogy persze Hollandiában mentő áll a ház előtt,
ha még egyszer megkérdezed, hány cukorral iszom,
ha még egyszer lefelé rakod be a villát az evőeszközszárítóba,
ha még egyszer nagy vével írod János vitézt és nagy bével Bánk bánt,
ha még egyszer előveszed a Swarovski-fülbevalókészletet az öltözőben,
ha még egyszer hozzáteszed, hogy számla nélkül olcsóbb,
ha már megint nem beszélhetek neked színházról, mert átráng az arcodon, ha meghallod, hogy Alföldi rendezte,
ha még egyszer kifejted, hogy Horthy mentette meg a budapesti zsidókat,
ha még egyszer talpramagyarnak titulálod a Nemzeti dalt,
ha még egyszer Micimackónak nevezed a Kínában hamisított, dizni által már tönkretett meghatározhatatlan banánsárga lényt,
ha még egyszer elmagyarázod, hogy azért a tévézésnek előnyei is vannak, és sajnos, nem lehet kikerülni,
ha még egyszer kikéredzkedsz nyelvtanóráról, hogy bevedd a görcsoldó gyógyszeredet,
ha még egyszer töltött galambnak nevezed a tökéletes arányú barátnőmet,
ha még egyszer vészvillogsz a Szabálytalanul parkolok, mert sóher vagyok és mindenkit leszarok tábla kihelyezése helyett,
ha még egyszer anyumként emlegeted anyudat, és páromként a párodat,
ha még egyszer a kis hercegből idézel,
ha még egyszer skizofréniának nevezed, hogy a nagybátyád bántalmazó, és flownak, netán szerotoninéhségnek, hogy fölzabáltál egy doboz kártedórt,
ha még egyszer azt mondod, ne egyek hat után,
ha még egyszer kikandikál a formátlan kőművesdekoltázsod a csípőnadrágodból,
ha még egyszer kárörvendően számon kéred rajtam, hogy én akartam ennyi gyereket,
ha még egyszer elmagyarázod, hogy a futás nem is egészséges, csak mert te százötven méternél összeesnél,
ha még egyszer talizni akarsz velem,
ha még egyszer összekevered a feltételes mód jelét a ható igeképzővel,
ha még egyszer úgy zárod a beszámolódat arról a helyzetről, amely a te sürgős és határozott döntésedet kívánná, hogy majd meglátjuk,
ha még egyszer azt hiszed, hogy ugyanarra gerjedek, mint amit te a pornón látsz,
ha még egyszer Popper, avagy Müller Pétert mersz idézni a fészen,
ha még egyszer tartárt kérsz a rántott camambert-hez,
ha még egyszer kibámulsz rám a színpadról,
megírom a blogomon.
fekszik? rúgj bele!
Miért ilyen nagy az ingerünk, hogy azt bántsuk, akinek már amúgy is nehéz? Az, hogy nehéz, hogyan lesz bizonyítéka annak, hogy megérdemli?
Egészen különböző szinteken űzik ezt a sportot.
Klárika nem a jómódú, Audival járó, kétgyerekes idill telekszomszédot fogja véleményezni, vagy őt másért. Dühe a nyomorgó, mániás depresszióval küzdő egyedülálló anyát illeti. Szedje már össze magát! Hát hogy lehet így bánni egy gyerekkel? Nem csoda, hogy otthagyták!
A szülői közösség a napközis tanárt, ezt a kínlódó pályakezdőt hosszas morgás, aláírásgyűjtés után leváltatja. A szülői értekezletre már eldőlt az ügy, mégis gonoszul anekdotáznak a botlásairól negyedórán át. Még azt se tudta, hogy Bogi kettőkor megy csellózni, Dóri viszont háromkor karatéra! Bátorkodom megjegyezni, hogy nem olyan könnyű ám ezt a sok mindent fejben tartani. Ő baja, mondja egy hatéves kislány hangsúlyával Orsi anyukája.
A Népszabadság újságírója az elfajuló szomszédi viszályokról ír. Empatikusan halad a társasházi történet: egyszer szólt valamiért az asszony, talán hogy a vendégek ne hamuzzanak már az udvarra, erre az addig kedélyes vállalkozó igencsak aránytalanul reagált: zenét bömböltetett éjjel, a küszöbükre szart, végül áramot vezetett a kilincsbe. Jogtudatos hősünk viseli az elviselhetetlent, aztán először a lakóközösségen belül, majd az önkormányzatnál tesz bejelentést, kétségbeesésében a rendőrségen is próbálkozik. Amíg vér nem folyik… — tárják szét a kezüket a rendőrök. Hirtelen fordul a cikk: stresszes mindennapjainkban előfordul, hogy apró ügyeket egészen a bíróságig visznek a frusztrált emberek.
Was?
Vélt vagy valós sérelmek, mondják. Mi az a vélt sérelem? Amit én, aki nem éltem át, bagatellnek tartok? Amit kényelmetlen lenne tudomásul vennem? Ami talán állásfoglalásra kényszerítene?
Ha olyan rossz neki, miért nem hagyja el? — kérdezik a megalázott nőkről is. Ön, kedves kérdező, méltányosnak tartaná, ha a másik érzéketlensége, agressziója miatt el kellene hagynia megszokott otthonát? Dalolva menne a híd alá? De ha annyira rossz neki! És azt tudja-e, hogy a konfrontálódás, a menekülés idején fajul el legjobban a bántalmazás, ekkor történnek a gyilkosságok is? A gyerekelhelyezésnél is tudnak ám kellemetlenek lenni a feldühödött férjek. Miért nem azt tetszik kérdezni: hogy tehet ilyet az az ember, miért nem szigorúbbak a törvények, miért nem szereznek még ezeknek sem érvényt?!
Miért vesszük adottnak, hogy vannak rossz és erőszakos emberek, hogy történnek bajok, de ezt másoknak el kell viselniük, úgy, hogy a felháborodásukkal, méltatlankodásukkal meg ne zavarják a mi illúzióinkat?
Hiába van elsőbbséged a zebrán, előbb meg kell győződnöd róla, hogy megadják-e!
Mit mond bennünk a kamasz? A kamasz, akinek igaza van? Győződjön a hóhér. Adja meg az elsőbbséget!
Az élet fontosabb, mint az igazság!
Nagy tévedés. Az apró hazugságok gyilkolnak.
Ezt nem lehet kierőszakolni!
Ki erőszakol mit?
És lám, működik: ha a szemébe nézek és lelépek, lassít. Egyre ritkább a necces helyzet. Mert én nem akarok meghalni, de ő sem akar börtönbe kerülni, az tuti.
Miért csinálják? Mitől félnek? Miért lépnek vissza az állami nyugdíjrendszerbe?
A szociálpszichológia magyarázata a bűnbakképzés: felruházok egy csoportot mindenféle negatívummal, felelőssé kiáltom ki őket a gondjaikért, aztán élesen elhatárolom magam tőlük, így teremtve meg a biztonságot, hogy én nem kerülök bajba sosem.
Az erősebb mellé állni, meghunyászkodni mindig is elemi érdekünk volt, a túlélés záloga, mondaná az evolúciós pszichológia. A magányos különcöket felfalták a tigrisek. De hát emberek, nem vadak vagyunk! Március tizenötödikét ünneplünk! Mártírokra emlékezünk! A mese is arról szól, aki nem félt kimondani: meztelen a király!
A mindennapokban rettegünk a konfliktustól. Csak nyugalom legyen. Csak a világképünk, hogy az élet szép sima, ha nem borzolják meg idegbetegek, ne sérüljön…
azt mondja fejős éva
Azt mondja a nőklapja pszichében, hogy ő bizony elvonult öt hónapra Thaiföldre. És ott megtalálta. És átértelmezte. És már tudja. Thaiul is tudja (én már nem). És hazajön, de átmenti. És lelassul, és ő regényíró. Fényképek is vannak. Lenge, színes ruhák, napszemüveg. Fehér homokot túr a lábával a tengerparton. Azt mondja.
Milyen buták vagyunk mi itt Angyalföldön! Bár a panel beüvegezett erkélyén is meg lehet teremteni kicsiben. Elkérem az irodából a jukkát, összeöltöm ízibe’ a megfakult nyugszék huzatát. Magyarul is lehet mondogatni: nyugi. Hív az anyós? Megbukik töriből a gyerek? Végstádiumú a férj? Ez mind nem fontos, a belső béke a fontos!
mérgező élet
Közbevetés
Én nem vezetek. Nem is tanultam soha.
Az autótémán már nagyon intelligens jó barátaimmal is összesisteregtem. Hogy én csak dumálok, és könnyű nekem, és csak beülök azért az övékbe.
Igen, nem értem és nem ismerem azt a világot. Bővebben…
neked mi fáj?
Mondtátok, hogy igazságtalan voltam itt, amikor azt mondtam:
Mert fáj nekünk, hogy őket kívánják, minket meg nem.
Hiszen tudom én, mennyivel könnyebben élheti meg és virágoztathatja fel a szexusát egy férfi, és azt is, mennyire az arcukba tolják az ingert, mennyire illegetik magukat a fiatal nők. Tudom, hogy nagyon sok házasságban élő nő egyszerűen leszokik arról, hogy ő nő. Rengeteg teher van, az önfeledtség pedig bűn, de legalábbis gyanús. Nincs idejük sem ezzel foglalkozni, szoronganak, jól csinálják-e, amit kell, és főleg nincs pénzük normálisan kinézni, sportolni, rendesen enni, hajat vágatni, ruhákat venni.
Még fontosabb viszont, hogy ami miatt ez így lehet, az ugyanaz az egyenlőtlenség, ami miatt elfelejtettek tiltakozni feleségként. Amit jól aládúcoltak, és aminek a menedékében rendes asszonynak érezhetik magukat.
Asszonytársaim. Én nem kérem, hogy gyűlöljétek a férfiakat, nem őket kell gyűlölni. De tegyétek meg, hogy most, hogy napszemüvegben ugyan, de süt a nap, kiültök a világ, a saját világotok egy nyugodt pontjára, és tesztek valamit, ami végre nem másokért van, és amitől majd utánatok fordul a postás. Lakkozzátok ki a lábkörmötöket, vagy képzeljétek el, hogy az ifjú dzsimmorizon epret eszik a köldökötökből. Intimtorna is lehet (azt észrevétlenül el lehet lógni).
Megteszitek?
És holnap meg üljünk össze képzeletben egy nagy körbe, mi, szinglik és ötgyerekes anyák, szeretők és egykori feleségek, leszbikusok és aszexuálisok, érjen össze a talpunk, és kérdezzük meg: neked is fáj? Neked mi fáj?
beképzelt interjú — a végén könyvajánló is van!
2012-es éterősítés… ööö, milyen bájos!
S. F.: Milyen érzés énblog szerzőjeként ilyen hamar ekkora népszerűségre szert tenni? Bővebben…
jakab beszél
Jakab elmúlt kettő, így ez a bejegyzés nem az egyévesen már rímeket faragó csöppségek anyukáira licitál.
Ej, de sok pirossal aláhúzott szó lesz itt.
Azt mondja ma, ma először, idézem: igen. (Folyik az orrod?) (Miért kérdez ilyet egy ép látású anya? Mert a hátára van kötve a példány.)
Eddig nyomatékos, rövid o-s joo-val helyeselt, a legőrületesebb hisztik közepén is, ha kedvére való javaslatot tettünk.
A nem persze előbb volt: mem, határozott, elutasító kézmozdulattal.
Az én is nagyon korán volt. A zseniális fotós, akinek egyik műve emitt a fejlécben látható, átadta a cédét, és meglátja a göndör másfél éves Jakab magát az akváriummal, és azt mondja, idézem: Ott’an én!
Állatrendszertana felöleli a következőket: cica, tyutyu, ‘al, ló, ‘angya, ‘ók, ‘éka. És ebbe, nézze meg az ember, bármilyen lényt besorol.
A kutya tyutyu. Ez a mi kutyánk neve (vagyis inkább foglalkozása, mondaná a nagyobbik fiam; a neve Tappancs). A londoni Természettudományi Múzeumban a tirannoszaurusz életnagyságú és mozgó-hörgő szerkezete: tyutyu-jaj. Vagyis egy olyan tyutyu, aki jaj.
Most levette az apja a cipőjét, és/mert oda nyilatkozott: ‘ossz ‘eki! Merthogy rossz neki.
Kezdetben voltak a főnevek. Az első ige: ‘Ézd! ‘Ézd, mama! Azóta ragozva, akár a múlt idő is megy: Hozd azt a vödröt! — ‘Ozom. Látod a repülőt? ‘Átom. Haver meséli: Sírtam. Jakab a fejét rázza: Én nem ‘tam. Ma meg azt mondja az apjának a poharát nyújtva: Öntsél! Kapcsolódik, na.
Így már egész mondatokat is alkot: ‘Ünk le, mama. Avagy megyünk, illetve menjünk le.
És névelő és kijelölő jelző! Azt a kék autót, mama. — Hol a gyöngy? Egész tisztán.
Színek: kék, jija, ‘őd.
Két összesült hókifli: ‘ettő. És azt mondja, csak úgy maga elé: ‘ettő, ‘ájom, ‘égy, ‘at.
Van egy alapszókincs, még az etelközi csecsemőkorból, kéttagú szavakkal: mama, tyutyu, cici (ez bicikli is ám). Fiktív elemek: nyunyu ‘víz, ital’, nyamnya ‘étel, finom’. A most tanult szavakkal viszont Jakab rémisztő következetességgel csinálja azt a fonetikai operációt, hogy ha a szó, ami a magyarban gyakori, úgy néz ki, és hódoljunk itt Nádasdy tanár úrnak, hogy CVCV, akkor ő VCV-re csupaszítja, de a megmaradt mássalhangzónak kis nyomatékot ad: VC’V. Így lesz a hajó ‘ajjó, a Duna ‘unna, a gumi ‘ummi, a répa ‘éppa, a boci ‘otszi. De a busz is ‘usz. És a lépcsőn mondja magának: ‘ép, és ha valami szép, arra is.
Aztán van ez a kórság, hogy a hosszú szavakból csak az utolsó szótagot mondja, vagy annyit se. Ez meredek, mondom a Denevér utcában, erre ő, hosszú csend után a fülembe súgja (a hátamon utazik): ez ‘ek, mama. Most már li a bicikli (meg a kifli, a virsli). f nincs, a zsiráf így ‘áp (a lufi pedig ‘uppi).
(A további személyes izgikre mohó olvasók elriasztása a célom: az olvasottság huszonegykettőről négyszáznegyvenre ugrott egy nap alatt. Hulljon a férgese! Aki idáig olvasott, annak megmutatom a zsugorfej-gyűjteményemet.)
Védett: nő vagyok, vagy mi
úszni
Hogy utáltam kamaszként! A pusztuló testek látványát, a visszhangos zúgást, az egésznek a szagát, a kontaktlencsés víziszonyt.
A futást is így szerettem meg, Ernő bácsi ellenében, felnőttként.
Tavaly ilyenkor már jó volt. Ősszel, hullott platánlevelek között.
Milyen egyszerű: törülköző, papucs, hasítok Johannával az oviba, erdőben kanyargunk. Könnyű reggeli (Villa Bagatelle), aztán kétórás úszójegy. Fényes, feszes a bőr, működnek az ízületek, ezerötszáz tempó, tapintatlan gyorsúszók közt lavírozás. Káprázik az ezüst, most fuldokló legyecskéket mentek, rigó-mobiltelefon másfél órán át, nem veszi fel senki.
Amiről a két bombázó diskurál, talán nem egész véletlenül telepedtek a kezdődő vízilabdaedzés mellé (én is mindjárt átmegyek a túloldalra, de addig is) minden hossznál elcsípek egy mondatot:
Vagy újra összejövök a Petivel.
Ilyen zöld sarut, a Zarából.
… nem jön a Szigetre.
És az ötvenes barátnők:
Már átültettem a leandert.
Nem, ez hétnapos kúra.
Milyen fantasztikus program ez nekünk őszig!
Te, a Sztankay, amikor még…
Én csak tempózok, felhajt az erő, feszül a vállam, nem is olyan erős a hátam, jó…
legalsó-bajorország
Színházról akartam én írni eredetileg.
Első nyári éjszaka, orgonasokkban baktatunk a buszig. Kólát ittunk. Nincs vécépapír! Rég jártunk a Nemzetiben és rég láttam Nagy Zsoltot. A színész, akinek hiszek, mert vele történik, amit látunk. A jelenléte egészen ritkán szuggesztív. Mindig ezt játssza: alacsony homlokú, artikulálatlan, bűnbe keveredő, nagyon tiszta, magányos hősöket, kevés szóval. Itt Abram, és: Liliom, Trepljov, Hamlet. Csak néz.
Az atomreaktor-Molnár Piroska. A vigyorgó, opportunista, fasiszta kispolgár prototípusa: Hevér Gábor. Sinkó László, ikon, még épphogy érteni a szavait. A Macskalápon-indulatú Básti Juli. Csonti: Hollósi Frigyes, hentes és sírásó, két dimenzió, de nem utáljuk: hogy miért csak ennyi, az érthető, eljátssza, eljátssza, hogy mindegy, melyik oldalra tűzi a fejfát. Péterfy Bori helyett Nagy Mari, ez érdekes, milyen lehet Péterfy Bori?; Nagy Marinak az eredendő zugivása, pletykafészeksége, minden lehető helyre beférkőző csürhesége. Tompos Kátya én vagyok: értem, sajnálom, de gyilkosát jobban. Szarvas József szerepe nem valami összetett, egyébként őt nem egészen értjük. És a tiszta arcú, korrupt pap, akivel előző este együtt nyomtuk kerti partin!
Nagyon azomat csiklandozza Alföldi, ami a lényegem. Azt, hogy fizikai fájdalom az árnyalatlanság, igazságtalanság.
Három tiszta lény van ebben a kedélyes, tulajdonképpen élhető falucskában: az egyik megöli a másikat, és ezért életfogytiglant kap, a harmadik öngyilkos lesz.
Azon gondolkodtam, hogy aki nincs beoltva homofóbia ellen, tehát akit nagyon zavar az, amit elképzel őróluk, az hogyan nézte ezt? És aki beáll a sorba, és igazodik, “sajnos nem lehet másképp”, az mit értett belőle?
Erősen hatnak rám a körülöttem ülők. Igen, meleg van, mondják is a bajorok; igen, kényelmetlen a szalmazsák, nem véletlen ez sem, sőt, véres is. Én nem nagyon szeretem a premierközönséget, de ez rettenetes volt. Nem, nem cukorkát zörgettek ezúttal. De érezhető volt, hogy ha Gizella valóban a ruháját félti a sokadszor közöttünk átcsörtető Abramtól, az visszahat a színészre. Ha a térbe, reakcióival nagyon is az előadásba belekalkulált néző, provokálódván, nem marad benn, vagy bele sem került, nem ott rendül meg mondjuk a véres jelenettől, hanem még kívülebb kerül rajta; ha zavarában vagy értetlenségében röhögcsélve susogja szomszédja fülébe azt, amit mindannyian észrevettünk; ha vissza akarja adni a színésznek a pohár sört, mert nem kéri; ha nem engedi bele magát, és ha mondjuk ilyen nézőből van ötven, a többi meg simán nem kerül bele, óráját nézi, az nem engedi röptávjára a mégoly remek színészt sem, és a többi nézőre is hat. Amikor bevonulnak a fúvósok a kiszámítható búcsú-jelenetbe, senki nem a gyilkost nézte a túloldalon, aki ekkor az egyetlen érdekes figura. Hogyan játssza el így a színész a tetőpontját? És akkor van ez, amit úgy utálok a művész úréknál: a színész lenézi a nézőt, neki játszik — ellenében. És hogyan rendüljek így meg én?
Ritkán érzem, hogy ennyit számít a közönség. Milyen átjárható volt a Krétakör színész és néző között! Mi is bent voltunk a körben. Ez az előadás is vérre megy, mehetne.
fogas kérdés
Mivel ez a szöveg — szerkesztettem, az első része — megjelent újságban, levettem. Majd visszatettem. A blog indulásakor, 2012 áprilisában írtam.
Nyolc biciklit lehet egyidejűleg az első kocsi hátsó részében szállítani. Ez mindig is így volt. Infrastruktúra nincs, kikaptak kétszer négy ülést, ennyi. Egymásnak döntjük, a finnyásabb a vázak közé szorítja a kesztyűjét, megy az egyezkedés, ki meddig utazik.
Tavaly nyáron megjelentek a vagyonőrök. Ha megfordítja a nyakába akasztott laminált táblát, már ellenőr. A nyolc az nyolc. Nincs irgalom.
Miért nyolc?
Nem tudjuk.
egy estém otthon
Leszóltam én itt a drága barátnőimet. Én nagyon finnyás vagyok. Nem puskáztam sose, lisztet nem mérek, nem nézek receptet. Fejből sütök, néha fölveszek egy-egy izgalmas alapanyagot vagy készítési módot, de irtózom a receptektől, különösen a főzőműsoros életmódguruktól és a sztárbloggerektől. És nem is nagyon újítok: vanília, citrom, dió, bors, petrezselyem, tejszín, bacon, lazac, vaj, olíva, néhány zöldség, olasz tészták, viszlát. Aranygaluska, almás pite, túrós palacsinta. Rakott krumpli, tejszínes-gombás spagetti, szerecsendiós-négysajtos tagliatelle. Penne, tejszín, rokfort, spenót, lazac. Vagy canelloni, gorgonzola, dió. A makaróni a spagettibe, a farfalle a fussilibe szerelmes! Éjjel buli van a szekrényben. Cukorborsóleves. Rizsfelfújt arany mazsolával. Kókuszos tiramisu. Tárkonyos raguleves. Zöldbab baconnal átkötve, sajtszósszal, grillezett harcsával. Nyárs tengeri halakból. Lencsefőzelék. Lengyel karfiol. Serpenyős krumpli, füstölt sajt, tarja. Padlizsános lecsó, félig ratatouille. Zellercsipsz. Rántott babybell, félgömb rizshalom. Császármorzsa. És mindig még egy kis vaj: abból baj nem lehet. Ráspi borai! És száraz Martini. Kávé kotyogósban, fair trade, cukor nélkül, fele tejjel, egész nap.
A fogyókúráról meg olvasgasson a nénikém. Nem bonyolult: anyagcserét felnyomni (pajzsmirigytúlműködés! Isten felnyomta nekem. Élesíti az elmét, éberré tesz, pörgeti a rendszert. Igaz, magasan tartja a stresszszintet), aktív életet élni, cukorról lejönni. Aktív élet nem egyenlő erobikgyötrelemmel. Aktív élet: megszoptatod a csecsemőt, kimész a kertbe, megkapálod a mángoldot, biciklizel az oviig, elütöd az alpolgármestert, elsétálsz a boltig, hátizsákban hazahozod, kézzel mosogatsz, fát hasogatsz a sparheltbe, tévét nem nézel.
Végre van sütőm, ósdi, gáz (az előző lakásban nem működött). Keverek, gyúrok, verek, kenek, sütök, mámorosan. Készül a konyha, kis sziget a háborgó tengeren. Szemléletet is váltottunk. Nem, nem bio minden, de tiszta, adalékanyagtól lehetőleg mentes, és mindenből a jó. Normális tejtermék, háztáji tojás, tanyasi csirke, korrekt lekvár, kilencven százalék fölötti hústartalmú virsli, ha egyáltalán. Sonka, amelynek összetétele: sertéscomb, só. Van ilyen, nem is okvetlenül drága, meg kell keresni. Inkább ritkán eszünk húst, de az normális legyen. És tengeri hal. Amikor érzem, hogy azért ez drága, felsorolom a tételeket: ez itten a kötelező felelősségbiztosítás ára két hétre. Ez egy autómosatás. Ez a hitelkártya éves díja…
Tegnap a nálunk családostul vendégeskedő poéta kisfiát inkább én szállítottam hazáig, mert az anyja még csak most szocializálódik a biciklin. A Költő utcán mentünk le, erdőmámor. Búcsú, utána a fiammal még “beugrottunk tejért-kenyérért”, és kijöttünk egy nagy csomag garnélarákkal.
Elég hedonista nap volt. János kapott egy mikiegeres pólót, illetve hát egy mikiegér-csontváz van rajta, na. Fülmerevítő csontokkal körben. Drága Jakab (2) felismeri így is, az első nemigazi lény, akit azonosított, Ikki volt. Nézi az apját, aztán felkiált, de azért egy kicsit tovább tart: Ikki!
(Frissítés: János kemény volt, ma bement a munkahelyére, az egyetemre benne.)
A teraszon nyomtuk a bulit, Zsófi hozott humuszt, bagett volt francia sajtokkal, magyar kolbásszal, rukkolával, koktélparadicsommal, dióval, szőlővel. Kávé, almás pite. A költő nem eszi meg az almásat, így ő kapott egy külön kis adag mákosat, véletlenül volt itthon mák. És persze vaníliaöntet. Van fényképem róla, ahogy eszi.
Eleredt az eső, bepakoltunk, és játszottuk két parti Aranyásókat. Elemében volt a fiam.
Akkor hazakísértük őket, és bevásároltunk. Esőnedves aszfalton surranó biciklikerék! Mim érzékeli? A fülem? Az egyensúlyközpontom? A lelkem? Útközben -jt végű igéket gyűjtöttünk. Jánosom kitámolyog a gyerekaltatásból, és látja ám, hogy hámozzuk éjnek évadján a szörnyű rózsaszín szerkezeteket. Majonézes ráksaláta, zsemle sós vajjal, medvehagyma.
Úgy szeretem a fiam. Tízéves, és olyan okos, ironikus, érzékeny.
És ugyanúgy ugrik, csattan mindenre, idegesítő zajra, fejhangú éneklésre, mint én.
Aztán én még pazar vacsorát rögtönöztem, hogy aszongya: főtt krumpli, fokhagymás tejföl, a maradék rukkola, paradicsom és öt-hét négyzetcentisre tépkedett serrano sonkadarabkák. Elvonultam a kisszobába, és megnéztem végre a Mullholland drive-ot, angolul, a gyakorlás kedvéért francia felirattal.
Azt mondja a cowboy, szemöldöktelen, szempillátlan, mozdulatlan arccal és hangsúllyal:
You will see me one more time if you do good. You will see me two more times if you do bad. Good night.
Egyrészt el vagyok varázsolva. Az embernek kedve támad heroinozni. Másrészt eszembe jut a Twin Peaks, ami akkoriban, amikor a tévében adták, borzasztóan idegesített, és ez az egész miliő, a hatás jól azonosítható eszközei (az ugráló kép is az-e vagy a lemez karcos? ez a jó Lynchben, hogy ezt nem tudjuk eldönteni) nagyon csiklandozzák a paródiaérzékemet. Kék doboz? Szőrös arcú csávó? És ha ez ember így nézi, már dupla feneke van, és nem tud benne lenni.
De azért féltem. Az ágyban fekvő rémnél és a spanyol lokálbeli jelenetnél jobban már csak az én házi filmemtől… attól, hogy mindjárt felsír Jakab, és akkor pause holnap estig, mehetek visszaaltatni.
jaj, nem
Stahl Juditból sütit sütni? Azért azt a mascarponét venni, mert az olcsóbb? Férjünknek jó magyarosat főzni, mert ő egész nap dolgozik? Hasra hízni, internetes fogyókúrához csatlakozni? Az ott olvasottakat egyrészt szentírásnak venni, másrészt betartani nem bírni? Elhinni, hogy bizonyos élelmiszerek zsírégető hatásúak? Örülni, hogy szombaton “lehet bűnözni”? Mindezt a nlc-n a fórumtársakkal megvitatni? Délelőttönként (másfél hétig is akár) a szőnyegen Cindyvel, minősített esetek: Rubint Rékával kínlódni, alakjuk után áhítozni? Sztori-, beszt-, hotmagazin világsztárjait mustrálgatni? Zsabós blúzú kolléganőt lecsinosozni? Hipermarketben nagybevásárolni? Vaterán biciklit venni, soha nem használni? Kocsival menni az oviba? A beszíjazott kisebbik kezébe gusztusos dobozkában nasit adni? Futni nem bírni? Margarint venni? Másrészt tönkölylisztből egészségesen próbálkozni? Gyerek allergiájával küzdeni? Fritőzben sütni? Mikróban melegíteni? Géppel aprítani? Ételt házhoz hozatni? Egyadagos kapszulás kávégéppel rendelkezni? A kávét három cukorral inni? Padlizsánt, cukkinit cuppogva szeretni, cukkinit hosszú í-vel írni? Recepteket googledocs-ban vezetni? Nőklapjából, sőt ÉVÁból kivágni, lefűzni? Hétvégén anyu főztjét enni? Este a gyerekekkel “mesét” nézni? Otthon melltartó nélkül, pólóban hajolgatni a mosogatógép előtt? Eleve: mosogatógép? Szelektív szemétgyűjtéssel környezetvédelmet letudottnak hinni? Férj sörözik, nekünk absztinensnek lenni? Hiteltörlesztés miatt minőségi élvezetekre nem szánhatni? Emellé még áruhitelre vásárolni LCD-t és okostelefont? “De hát kell a kocsi, mert…” önagymosni?
Igen, a fórumévek kissé szarkasztikussá tettek.
tanár úr
Tegnap este összetalálkoztam a tanár úrral a Moszk Széll Kállmánn téren.
A tanár úr ősz, református, háromgyermekes, feddhetetlen férfiú, aki titokban tizenévesekre csorgatja a nyálát. Kenetteljes, öntetszelgő, kudarcos és irigy. Régi magyar irodalmár (régimagyar-irodalmár), tanított, sőt, konferenciára is vitt, ahol én nekimentem a legnagyobb Balassi-kutatónak. A tanár úr, aki sajnos csak a második legnagyobb Balassi-kutató, kaján büszkeséggel mesélte nekem, aki akkor docens kollégájával éltem, hogy azt hitték a konferencia résztvevői, a szeretője vagyok.
Tegnap, hátamon Jakabbal megszólít. Még tekintélyesebb, még feddhetetlenebb, még őszebb. És jólértesült. Számon tart engem. Ez hányadik gyerek? — Harmadik, mondom. — Három különböző férfitól? Jaj, nem akartam ám megbántani.
Ha én nem ugyanazzal a férfival élek, mint tíz éve, akkor nekem három különböző férfitól van gyerekem?
Hát a tanár úr oktatóként a szeminarista tizenkilenc évesével (lásd alant) mit művelt házasemberként, három gyerek apjaként 1995-ben? És tudja, hogy tudok róla, mindenki tudta. Hogy van ehhez pofája, az én családi viszonyaimat firtatni? Hiába mosolyog, felfogtam, hogy én vagyok itt a parázna nő.
Az megy, hogy valaki, akihez amúgy nem sok közöm van, beleássa magát a magánéletembe, mert mondjuk ismeri egykori emberemet, és pontosan tudja, mi hogy volt, vagy érdekli és megkérdezi. Az is megy, hogy hallott rólunk, de nem mutatja, nem fecseg, sőt, ez megy a legjobban. De hogy nyálcsorgat ÉS moralizál, az nem megy.
Kettőtől, mondom. És annak az egynek a kudarca sem rajtam múlott.
Ezt már így ki tudom mondani.
És ki az új?
Megmondom. A foglalkozását is. És látom az arcán, nem hallott róla.
Ekkor bemutat a vele lévő nőnek, aki a felesége lehet. Mondom a nevem, a férjemé már. Hát így hívják? Legalább tudom, hogyan keressem az interneten.
Jaj, tanár úr, engem ne keressen az interneten.
És mi van Tamással, kérdezi. Naponta találkozik vele, miért engem kérdez? Nem tudom. Arra kíváncsi, amire a bulvárújságíró, hogy a viharos szakítás óta hogyan vagyunk, a botrány újabb részleteire, amire halványan emlékszik? Hogy újabb, aztán évekig morzsolgatható egymondatos ítéletet alkothasson? Vagy arra kíváncsi, mire lehet irigy? Mert Tamás rossz tulajdonságai számosak, de az biztos, hogy nem sírt a könyvtárban az alacsony oktatói fizetésén és szegény származásán, hanem nekiállt, úgymond, menedzselni magát már a hetvenes években, és tévében szerepelt és kritikát ír és rejtvényt fabrikál. Amiért, tehát az elefántcsonttoronyból való dezertálásért lenézi őt a tanár úr, az egyetemi fizetés többszörösét kitevő mellékesért pedig keserűen irigyli.
Én most már nem pislogok, hogy hát így, úgy. Én most már nem szidom az emberemet. Egészen tényszerűen ki tudom mondani, egy csomó középkorú valaha-barátnak, hogy
Tamás bántalmazó. Elmenekültem tőle.
Nem, nem hagytam ott a gyerekemet, akárki akármit mond, hanem Tamás erőteljes ráhatására élünk így: elfeleztük. Tudom, hogy nem jó, nem én erőltettem.
Nem volt harmadik, nem csaltam meg.
Nem, én nem hajtom az idősebb, neves pasikat, és különösen nem a pénzért. Aki volt, az az élettársam/férjem is lett, gyerekem lett tőle, hűséges vagyok. Az első elmart maga mellől, a másodikat tiszta szívemből szeretem.
De hiszen ez magyarázkodás.
Nem, nem vagyok mindenki virágszálja, a tanár úrral például sem húsz-, sem huszonöt éves koromban nem kívántam lefeküdni, de még bottal sem piszkáltam volna meg, ellentétben romlott Madonna-arcú évfolyamtársnőmmel (aki Isten tudja, mit láthatott ebben a példányban, akihez foghatót rajzolni is nehéz), és most sem kívánok.
És remegek a Match margarinjai előtt. Ezen még dolgoznom kell azért.
Védett: művész úr
azok a szemét kurvák
válasz ez.
Hát, Kovácsné, ha te ezt gondolod, akkor én szomorú vagyok.
Engem elszomorít ez a cikk. A gőgje, címkéi, örök érvényű megállapításai, a tét nélkülisége: Kovácsné a maga küzdelmeiről nem osztott meg velünk semmit. Így hihetjük azt, hogy mindenki küzd a kapcsolatáért, majd megszakad bele, csak hát már “nem ficánkol úgy”, bőre narancs. Bővebben…
ahogy élünk
Kiemelt
Elszorul a szívem. Válság, nyolctól hatig befogott, értelmes emberek, frankhitelkelepce, döbbenet. Turkálóból öltözködő, házitejet drágálló, suzukiban pöfögő anyatársaim.
Mert mi gazdagok vagyunk? Mert én lenézem a suzukit? Ó, nem.
Viszont sok-sok luxus van. Munka, amit szeretek és magam osztom be és kvázi hírem lett a szakmában, alvás kilencig, egész nap a gyerekekkel, általában mindketten, és futok, szaunázom, és nagyon szép hajat festenek-vágnak nekem nagyon trendi helyen. A bicikli bambusz, a rokfort akár francia, a bor Ráspi.
És kinézek párás hajnalon, ha mégse kilenc, erdős birtokomra, úrnő vagyok, és azt gondolom: igen. (És azt is: bekaphatja mindenki. Azok, akiket irigyeltem egykor, és azok, akik bántottak.)
Olyan ember a férjem, aki ugyanúgy, mint én, nem vezet, nem is tanult meg soha. Nem autózunk, megspóroltuk a jogosítványt is. Ami engem illet, ez tudatos döntés volt, és egyre abszurdabbnak érzem a “sajnos, kocsi kell” szöveget (és becsülöm az említett fodrászt, aki valóságos sztár, négy gyereke van és letette az autót (elajándékozta) — én rá sem szoktam). Helyette: bicikli, mindennap, mindenhová.
A másik, hogy nem vettünk fel hitelt, semmilyet. Két szikla gördül le az életről így, és jut, béna értelmiségi szakmunkásként is jut sajtra, utazásra, lányunk, fiunk szépen járatására. Otthonunk nem saját (önkormányzati), de varázslatos. Kastély voltaképpen, moccanatlan erdőben.
És én nem is nagyon akarok többet, élvezem, ami sosem volt, mert elég szerény volt a gyerekkorom és a huszonéveim, most meg tudom becsülni a színházjegyet, az újságelőfizetést, a tisztességes anyagból rendesen megvarrt ruhát. Mindemellett gazdálkodom a gyerekek fürdővizével (mosás, felmosás, vécéöblítés), mossuk a pelenkát és nem lettünk a bébiipar áldozatai. És egy csomó mindenünk nincs: nincs kiságy, nincsenek gépeink, kütyüink. Nincs tévé, nincs mikró, nincs okostelefon, nincs turmixgép, nincs kenyérpirító. Kézzel verem a habot, gyúrom az aranygaluskát: szeretem érezni, beletenni magam. Tévé nélkül elmondhatatlanul tiszta az agyunk.
A kis rohadék osztálytárs azt mondja a fiamnak, aki kigúnyolta a matekórán ostobaságot mondó ikertestvérét:
Ti kis lakásban laktok! És nektek autótok sincs!
A fiamnak, bár az apja meredek dolgokkal halmozza el, helyén az esze. Mit mondtál erre? — kérdeztem.
Egy: és ha kis lakásban lakunk, kit érdekel? Hogy jön ez ide?
Kettő: százhuszonöt négyzetméter. És láttam, azt mondja, ahogy kattog az agya: az övék csak száz.
Fiam, be ne szállj ebbe. A tágasság belül van! Egyébként száztizenöt.
miért írok blogot
invokáció
Közbevetés
A tizenhárom éves blog első posztja. Nem volt olyan hónap, hogy ne jelent volna Egyszer volt egy nyolcnapos szünet, 2014 augusztusában, amikor aljas kavarásba kezdtek a korábbi rajongók. De már elmúlt, mindenki megkapta, amit a habitusa, tettei érdemeltek. És nem tőlem. Lett tagság, jelszavas rendszer, minden más mellékes, alkalmi munka. Kiismertem az embereket: a blog virul, lesz, mindörökké.
Itt érdemes olvasni az irodalmias megzuhanást (őszinte, mélyre hasító döbbenet volt, hogy emberek ilyen kavarásra képesek), meg alatta a kommententeket. Én már nem sajnáltatom magam nyilvánosan, nem osztok meg alkotói, személyes válságot.
Személyesen meg annyit tennék hozzá, hogy habár a szele se érint annak a viharnak, amiben állsz, mégis inkább nem osztom, nem terjesztem a bejegyzéseid, hiába van, amit rendszeresen újraolvasok, és naponta erőt ad és reményt és túlélést. Félek attól, hogy azok közül, akik általam jönnének ide, nem-e lesz olyan, aki bánt téged. Így hiába szeretném a világnak kikürtölni, hogy milyen egy remek hely ez, eldugom, rejtegetem, hogy csak az enyém legyen a fénye.
Szóval én önző vagyok. És vajon mennyire önzőség egy mezei olvasónak azt kérnie, hogy maradjon a blogger, mert nektárt csepegtet, még akkor is, ha tudja (sejti), hogy ezzel milyen járulékos terhek vállalására is kéri? (Krucifixes a mondatszerkezet, de tőlem csak ennyi telik:).)
Az eredeti poszt, 2012. április 16. (akkor még semmit nem tudtam a bogírásról, elemi szerkesztői tudnivalókat, formátumokat, technikai és tartalmi eszközöket sem. Mindent egyedül csináltam):
Gyűljetek körém, ti mind, játszani fogunk, kis piros széketeket idehúzom, ülj csak le, magyar Líra, te is, reménytelen Apahiány, és gyere csak, tékozló Életöröm, és te is, dühöngő Közlésvágy, meg aztán dühödt (nem dühös) Igazságérzet, gyere te is, sötét Kétségbeesés, meg a váratlanul élvezett Harmincas Éveim és a kisöcsétek, az űrmagányú Kamaszkor, hát te? te túlkoros vagy, narancssárga Töltőtollam, tudod, ma már senki sem ír kézzel levelet, gyertek, csüccs, most játszunk, blogot játszunk, cirkalmas, tűhegyes vagy parféként (parfait!) olvadó jelzőimmel megírjuk együtt a színházi függöny pompás porát, megírjuk, mitől jó az aranygaluska, számot adunk a hó végi ezresből vett hajdani rózsákról (csoportos rózsa, húsz statiszta); megírjuk a választási csalást és meg a comb belső felén a csíkokat, elmeséljük, milyen, amikor belénk szeret a nős főnök, kapisgáljuk majd azt is, milyen sok a kevés, és milyen harmadik feleségnek lenni, aztán azt is, mit gondolunk a szomorú válási, de még inkább a szomorú együttmaradási statisztikákról, meg még az otthon született Jakabot és Johannát is megírjuk, bizony, előbányásszuk a régi naplókat, különös tekintettel egy csíkos, vaskos kötetre, tán csak azt nem írjuk meg, miért beteg a magyar futball, mindenesetre már most sajnáljuk, hogy nem kezdtük el előbb,
de előtte mondjuk el együtt:
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris és a szelid őz.
csak az olvassa. én szóltam 