Voltam nála, NÁLA a kórházban, mesél, mesélek, ő másfél percet az infúzióról, főorvosról, kettőt egy frissen doktorált, cigány ápolónőről, akihez fogható ápolónő-tehetséggel még nem találkozott, és aki szakértője az ő betegségének; hármat arról, ami nincs, de majd lesz (ha megszavaztátok, hogy leírhatom a szót, leírom), tízet arról, amit olvasott.

Ezt vittem be neki, ezt olvasta. Ezt a részt meg fel.

…a magyar nemzeti hagyományok szerint, melyek centrumában a haza és az erkölcs áll, a magyar férfi, kisfiam, részint el nem múló hálával és tisztelettel gondol az ő édesanyjára, szintúgy hála és tisztelet és köszönet fűzi szerelmetes asszonyához, gyermekei és leányai anyjához, kihez a sírig hűséges, részint mindenkit megkúr, akit lehet, és akit nem lehet, nehogy aztán, ahogy az ősi hagyomány tartja, a kihagyott micsodákat (fecsegő csecsebecséket) a túlvilágon az orrára húzzák. Ebben az őszinte, termékeny feszültségben telik a magyar férfiélet, illetve telt, mert mára már ez a hagyomány is apró darabokra tört, megszűnt a kapcsolat a gyökerekkel, önmaga torzképévé vált a dadogó emlékezet, se a tiszteletben, se a félrekúrásban nincs következetesség, illetőleg a tiszteletben nincs következetesség, a félrekúrásban nincs tisztesség.

Innen idézem.

És ennek az írónak e könyvében a fülszövegen a neve áll, a portréja és hogy 1950-ben született. Semmi művészet.

Nekem ő a maximum. Mondatművész.