Bejegyzésünk témája ma: a szüleink, és leginkább a nagymamává lett anyáink és anyósaink.
Első fázis: amikor unokára vágynak. Mikor lesz már unokám? Jaj, a Judit nem akar, pedig én már úúúgy unokáznék… Kifut az időből! Juditkám, van már valami alkalmas jelölt? Ezt már ne szúrd el! Bővebben…
A fősodor is érdekes volt, de a hordalék!
Ebbe én most beleálltam. Nagyon tanulságos volt.
Egyrészt — ez a fősodor –: megfigyelek. Minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő. Ezúttal nemcsak emberileg tanulságos, rendkívül szórakoztató is. Íróként és emberként figyelek. És hát nyelvileg!, trambulinon ugrál bennem papírsüveggel a fején Parti Nagy Lajos. Bővebben…
Gabi, új kommentelőnk derűs bejegyzést rendelt mára. Különben is, ma van a japán császár születésnapja, kerek szám, hogy diszkrét legyek, Isten éltesse őt is!
Írtam már arról, milyen fontos a nyelv nekem: kötőszó életre-halálra.
De nem csak a nyelv, hanem a betű. A kalligráfia. Bővebben…
“Kellene egy olyan gyűjtemény, ahol az égbekiáltó igazságtalanságokat, megalázásokat összegyűjtsük, feldolgozzuk, amolyan “hogyan is lehettem magamból és ép eszemből annyira kifordulva, hogy mindezt eltűrjem” című bejegyzés. Mert felszabadító beszélni a kimondhatatlanról, ami tulajdonképp nem az én szégyenem, hogy így bánnak velem” — írta L. Ezt kértétek. Meséljetek.
A második történet árnikáé.
*
Megvannak a jól ismert koreográfiaelemek, hogy aszondja: zárcsere, eladom az autódat (délutánra ürítsd ki), vidd a mocskos kulcsodat és megbántam, hogy szóba álltam veled.
Aztán másnap persze megint reggel van, lefolyik a kávé, beleáll a hétköznapokba a megbánás, vagy a megkönnyebbülés. Bővebben…
Hogy féltem ekkor még Aurelius Respectusról, a zaklató trolltól,
milyen nagynak, erősnek érzékeltem,
azóta kiderült:
egy frusztrált, kövér, csóró, unatkozó, irigy incel
Az internet arra való, hogy a felhasználók tájékozódjanak, kikeressék a máglyarakás receptjét vagy a legközelebbi DELL szerviz címét, ráleljenek Michael Jackson legszexibb klipjére, megnézzék, esik-e holnap Turkuban és embargó alatt áll-e még Kuba; közösségeket alapíthassanak és azokhoz csatlakozzanak, beszámoljanak a tejboltban elszenvedett viszontagságaikról, kifejezzék önmagukat, feltegyék a második cés korukban készült, beszkennelt vízfestményeiket és szabadon, boldog egyenlőségben és persze általánosan tegeződve közzétegyék a legkülönfélébb nézeteiket. Az akár meredeken eltérő véleményüket, amellyel mások nem értenek egyet, amelytől feláll a hátukon a szőr. A kritikájukat. A viszolygásukat. A fura ötleteiket. Az utópisztikus gondolataikat. A Wittgenstein-kritikájukat, a harmincéves Ladájukat, a rusnya esküvői képeiket, a bébipapi fényképét és a legmorbidabb tetoválásaikat, sőt, e nagyszerű üzemben lehetőség nyílik arra is, hogy Én hánytam a legszebbet szilveszter másnapján fotópályázatot kezdeményezzenek, megszavaztassák erről a többieket, valamint hogy induljon rajta az, akinek ez izgalmas. Más meg ne, mert az az ízlése, hogy ő Boticelliket néz és portugálul tanul.
Ilyen sokfélék vagyunk.
Szabad olvasni, figyelni, akárhová kattintani, szabad feltűnni akarni, szerepelni, állandóan színpadon lenni, a világbékét előmozdítani és bagatell bosszúságokat megosztani.
Lehet mondani, hogy ezek közül nem mindegyik építő, lehet személyes ízlésünk, félthetjük a gyerekeinket bizonyos tartalmaktól. Lehet, hogy hazugságok, félrevezető információk vannak fönt, káros diétatanácsok vagy rémhírek, városi legendák. És tény, hogy nem minden szolgálja a világ javát.
De csodálatosan demokratikus mégis a világháló, ez az értelme.
Milyen modoros lett mostanra a világháló szó.
Bárki szót kaphat tehát, aki megtanult digitálisan írni-olvasni. Nincs rangsor, elsőbbség, nincs olyan, hogy én idősebb vagyok, meg én jobban tudom, meg én voltam itt előbb, meg micsoda ember az ilyen.
Bármin ki lehet akadni és a kiakadásról is leírhatja bárki a véleményét. Ha Tóta W. úgy gondolja, és úgy gondolja, hogy a szcientológusok veszélyes futóbolondok, akkor ezt leírhatja. Hosszan, viccesen, csipkelődve és agresszívan is. Egészen addig, amíg nem követ el bűncselekményt. És ezt a szcientológusok sérelmezhetik. Lehülyézhetik Tóta W-t visszavágásként.
Eleinte az ember, amíg nem rutinos felhasználó, megütközik sok mindenen, álmatlanul forgolódik, indulatos lesz, bosszút fontolgat. Aztán megtanulja, hogyan kell a dzsungelben létezni. És ha értelmes, talpraesett emberről van szó – értelmesnek lenni pedig saját felelősség! –, akkor ebből nem az lesz, hogy hozzákopik a nívótlansághoz, hanem az, hogy specializálódik, megtalálja a maga helyeit, kifinomult és okos lesz, aki tudja, mit akar.
Írhat tőmondatokat. Írhat nyolcszáz digitális oldalnyi idétlen regényt. Írhat rossz helyesírással, különös szavakkal, dánul és urduul, négy általánossal vagy Stephen Hawkingként – és minderről bárki más elmondhatja, amit gondol. Nem áll felettük hatóság, legfeljebb az, hogy ha mások a véleményt bénának találják, akkor kiröhögik.
Akinek meg szerkesztési jogosultsága van az adott felületen, az kitiltja a picsába azt, akibel nem kíván társalogni, hörgésének teret adni.
Tehát trollkodni is lehet – a honlap, blog gazdájának vagy a csoport moderátorának pedig lehet nem beengedni ezt. Én olyan blogger hírében állok, aki nem viseli el az ellenvéleményt. Pedig én csak innen vágom ki, ami nem ide való, hogy itt bizalom legyen (maradjon), és színvonal. Illetve azt nem tűröm, hogy az én szövegeimre kíváncsi olvasóközönséget, az én teljesítményemmel elért nyilvánosságot használnák fel ellenem. Ehhez megvannak a technikai eszközeim, a WordPress biztosítja nekem és biztosítja minden más bloggernek. Küzdhetek is a trollok ellen, leírhatom, miért kártékonyak, és hogy mennyivel jobb lenne egy okosabb internet, vagy készíthetek dalfelvételt a görénykedők ellen. De én mint felhasználó csak az olvasmányaimat válogathatom meg, és azt mérlegelhetem, mit írok: nincs hatalmam afölött, hogy mások mit akarnak olvasni, mi tetszik nekik, mit írnak, hogyan reagálnak, miket terjesztenek rólam.
Nem lehet mindenki olyan, mint én. Nem vagyok hatóság és nem az enyém a kontroll. Ami azt jeéenti, hogy felelős se vagyok.
Szabadon indíthat bárki bármilyen blogot, honlapot, írhat akármilyen szövegeket hetente vagy félóránként, izgalmasakat is, szépeket is, közfigyelemre is számot tartóakat is. Vásárolhat domaint, új államot alapíthat, szigetet népesíthet be. Meglovagolhat divatos vagy botrányos témákat, reagálhat napi hírekre okosan vagy hörögva, követhet külföldi trendeket, lehet innovatív vagy összetéveszthetetlen, pakolhat fel képeket a legszebb terézvárosi lépcsőházakról, mutogathatja az ajakfeltöltését vagy a lábszárfekélyét, a naplementét vagy öreganyja füles fotelját. Írhat politikáról, szumóról vagy a fiktív igetövekről, megoszthatja az írásait a facebookon, elmondhatja máséról a véleményét, lesheti az olvasottságot, fürödhet a visszajelzésekben, viccelődhet kommentben, és persze végezheti avagy elbliccelheti a szerkesztés és karbantartás munkáját, valamint választhat hatékony módszereket azok távol tartására, akikkel nem szívesen beszélget. Szabadon futtathatja föl a teremtményét, vagy hagyhatja abba és törölheti is végleg a blogját. Teheti zárttá, szüneteltetheti.
Ha érdekeseket ír, sokan fogják olvasni. Kérhet adományt, szervezhet eseményt, indulhat versenyen, reklámozhatja magát, tehet az oldalára hirdetést vagy – legalábbis a wordpressen – megveheti azt a verziót, hogy nincs hirdetés.
Azt senki nem tudhatja előre, népszerű lesz-e, nem irányíthatja a folyamatokat.
Nem szólok bele más honlapok működésébe. Még kérni is ritkán szoktam, nemhogy fenyegetni, zsarolni. Nem gondoltam, hogy Deansdale-nek le kellene vennie a rólam szóló bejegyzését, vagy hogy Aurelius Respectus ne írhatna bármit az indextopikban rólam vagy a zöldszöcskéről (leginkább). Ha előrébb vagyok náluk, akkor azzal vagyok, hogy érdekesebbeket, viccesebbeket, okosabbakat írok. Nem azzal, hogy kényszerítem őket, hogy ne írjanak rólam.
Én is csak megírtam a véleményem, és tiltakoztam, amikor lelopták és aljas, agresszív kontextusba tették az esküvői fotómat vagy a bejegyzésemet. Kértem. A kérésemet vagy teljesítették, vagy nem.
Nem gondoltam soha, hogy a vélemény kifejezése mint olyan jogtalan, hogy bárkié jogosabb, mint a másiké, viszont közzétettem a magamét vagy érdektelennek találtam másokét. Természetesen vannak bűncselekmények, közösség ellen izgatni, gyűlöletbeszélni, holokauszttagadni nem lehet, de hogy mi sértő, az nagyon csúszós terep, mert akkor az is sértő, hogy neked mitől ilyen sápadt az arcod?, és akkor a beszélgetés szűnik meg.
A felhasználók nem lophatnak képet és tartalmat, nem rágalmazhatnak, gyalázkodhatnak, zaklathatnak másokat… vagyis de, még ezt is megtehetik, csak akkor számolniuk kell a következményekkel. Viszont egészen nyugodtan lehetnek élesek és gúnyolódhatnak, mutathatnak fityiszt, támadhatnak teljes világnézeteket, még ha ezek kisdobos-értelemben nem annyira szép tulajdonságok is.
Aki ezt nem fogja fel, könnyen nevetségessé válik, ahogy vált Kozma Szilárd és Joó Violetta, vagy Lelkes Villő, és, sajnos, az én olvasóból lett, intentzív érzelmekkel ostromló nagy szerelmem is.
(szerkesztés utólag)
Október 24-én, a blogesten arról is beszélt a meglepetésvendég, Szvoren Edina, hogy ő gyerekként nagyon szenvedett a felnőttek szavainak túlerejétől. Ez engem nagyon megütött. Bővebben…
Ádám hozzászólása. Úgy látom, hasznos lesz, ha megfontoljuk a tanácsait és alkalmazzuk a saját életünkben. Betűhíven.
Na figyeljetek ide! Én nem fogok itt míves körítésben írni, szerintem meg fogjátok így is érteni. Előszöször is: Bővebben…
Az első Dézsáé:
http://dezsa.tumblr.com/post/67980157713/a-ferfiak-vizeljenek-ulve-a-fekete-szo-torlesre
A másodikat én írtam tavaly: Bővebben…
De régen akarok erről a mechanizmusról írni! Júniusban akartam, és most ihletett meg újra az élet.
Gondolkodó, jó szándékú, jó fej férfiak és nők, akik amúgy elítélik az egyenlőtlenséget és a családon belüli erőszakot, legalábbis magukat ilyenként határozzák meg, azt mondják nekem:
Azért nem kell végletesnek lenni!
Nem minden férfi ilyen! Nem mindenki elnyomó!
Te miért gyűlölöd ennyire a férfiakat?
…szerintem a hagyományos nemi szerepeken belül is lehet normális és kiegyensúlyozott párkapcsolatban élni, nem kell ahhoz lebontani minden társadalmi berögződést, ugyanis azok között nem csak rosszak, de jók, vagy legalábbis célszerűek is vannak.
van nagyon sok férfi, aki pelenkáz és mosogat!
van, ahol a nő a bántalmazó!
miért nem adunk még egy esélyt nekik? a családon mint egységen kellene segíteni!
Sokan hallatják így a hangjukat, nem okvetlen kiemelkedő gondolkodók, de a közösségi médiának hála, tudhatjuk, mit gondolnak. Ők már nem (nyíltan) homofóbok/opportunisták/nőgyűlölők/rasszisták/elitisták, csak a zsigereikben, reflexeikben. Aki pedig ott is tudatos, vagy szót emel a kirekesztés rejtettebb formái ellen, az kukacoskodó, egyoldalú, túlzó, kényszeres, aki minden viccet elront, mert sose lazul bele a többiek automatizmusaiba.
Besorol mindenki a biztonságos középre. Világnézetét, véleményét az határozza meg, hogy miért várható a közegében a legtöbb jutalom, illetve a legkevesebb szankció. Beleszagolnak a levegőbe, érzik a széljárást: azt már rég nem fogadják el, hogy a nőnek a konyhában a helye, ez már nem menő. Mondják helyette, amit illik mondani 2013-ban, Európa közepén egy felvilágosult értelmiséginek: annyit pont és nem többet, csak szép biztonságosan, nehogy már én legyek az innováció. Feladat kipipálva: azok a torz lelkű férfiak ne verjék a nőket szerintünk se, hát szörnyű. Mi viszont rendes emberek vagyunk. Te mit pattogsz itt? Nem érted, hogy már mondtam, hogy elítélem őket? Csak nem szeretem, hogy ilyen egyoldalú vagy!
Az okok, nagy összefüggések maradnak rejtve így. Szembenézni azzal, hogy mindenkit átitat ez a dinamika, az nem megy. Önmagunkkal szembenézni, akik ugyane rendszer részei vagyunk, az nem megy.
Azt hiszem, ha megpiszkálnánk, mit gondolnak, kiderülne, hogy nem igazán értik a jelenség méreteit, okait, csak a maguk rendesember-öndefiníciója érdekli őket kedvező áron. Nem értik, hogy a családon belüli erőszak nem valami deviancia, amit durva kinézetű és lelkű, tőlük mindenestül különböző emberek követnek el valahol a messzeségben, hanem olyasmi, amit mindannyiunkra ható mechanizmusok tesznek lehetővé. Mi is részesei vagyunk a problémának az erőt pártoló hajlamunkkal, az előítéletekkel és a magunk végiggondolatlan reakcióival. És nem értik, hogy mindaz a változás, ami mégis történt, nagyrészt bátor embereknek, progresszív gondolkodóknak köszönhető, akik nem a levegőt szimatolták, nem féltek, ki mit szól, csak képviselték, amit fontosnak gondoltak.
Végiggondolni a tendenciákat? Nyitott szemmel járni? Minek a békétlenkedés, az örök gyanakvás? Csak szépen, mérsékelten. Ezek fontos témák, de értsd meg, nem lehet mindent azonnal. Szép fokozatosan. És pártatlanul kell, nem szabad elfogultnak lenni! Ne fogjuk fel harcnak, nem szűnhet meg a párbeszéd lehetősége!
Mintha az igazság középen lenne az oldalára borult világban.
Az ún. beszélgetés, vita, másik oldal megvilágítása! Jaj. Nem jól harcoltok. Már olyan jól haladt ez az egyenlőségügy, erre elrontod! Mondják azoknak, akik egyáltalán tettek és elértek valamit.
Dézsa példája nagyon sűrűn mutatja, milyen is valójában az internetes szólásszabadság, amelyet Anita Saarkesiantól is számon kértek, miféle szankciót kap az, aki valamiről, ami a magabiztos tumblis jócsávóknak, a női testekkel, szexszel és erőszakkal poénkodóknak nincs ínyére, következetesen beszél. Pedig nem ellenük teszi, csak úgy, nem bugyuta amerikaiimport másokat nevetségessé tevő mémeket oszt meg. Mennyire nem bírják elviselni! Miféle fogalom és botrány a jelenléte, és mennyire irreleváns, buta érvekkel jönnek, hogyan próbálják kicsinálni.
dézsával az a baj, hogy a makcsasága meg a lovacskás szemellenzős hozzáállása miatt a sajátján kívül más nézőpontot meg sem hajlandó hallani, nemhogy megfontolni.
emiatt pedig a legtöbben, akik felületesen nézik az egész témát nem zat látják, hogy itt van valaki, aki próbál jó dolgokat csinálni meg kimondani oylasmiket, amiket kéne, meg kiállni olyanok joagiért akik nem tudnak/nincs lehetőségük rá. nem, mindenki (küztük lassan énis erre hajlok) úgy veszi le dézsát, m,int baszatlan véresszájú hülye köcsög feministát.
és az ilyenek miatt, ha egy aránylag “civil” beszélgetésben is előfordul egy-egy hasonló téma, meg nomrális emberek kevésbé elvakultan próbálnak hasonló témákat boncolgatni, akkor le vagyunk dézsázva. na kérem ez a baj. hogy az ő fröcsögése miatt a fontos témákat emg sem hallják, mert elkönyvelnek egy hülye hisztis “szarfaszú baszatlan hülye álszüzkurva”-nak.
Innen. Ezt pont egy nő írta.
Fröcsögés…! Hisztis. Dézsánál kevesen érvelnek józanabbul és személytelenebbül, erőszakmentesebben, ehhez még árnyalt és sok szempontú is, van humora, ráadásul elképzelhetetlen angolszász olvasottsága van. De neki meg kellene fontolnia, amit a tiltakozók mondanak, csupa indulatos tagadás, lózung — ugyanazok, mint itt, csak tömörebben. Az a provokatív benne, hogy nem hagyja magát.
A mérsékelt, az el nem vakult, az persze úgy nézne ki, hogy leír valamit: kék a bögrém! (ráadásul ezt Dézsa így: “én azt egy valid állításnak tartom, hogy a bögrém kék és van esélye, hogy másoknak is kéknek tűnhet”), erre a tumblis reakció: halljátok, már bögréről beszél! höhö! nincs is bögréd! aki feminista, annak nem lehet bögréje! én mondom, a bögrék sárgák szoktak lenni! szerintem csak vádolod azzal, hogy kék! és mikor döntöttek meg utoljára?, kb. ez a színvonal, és akkor lássa be: ja, nincs is bögrém, tényleg! kösz! Ilyen lenne, aki nem elvakult. Mintha minden érvelés egyforma színvonalú lenne, mindenkinek a szava megfontolandó lenne. Amúgy mindenki, aki kicsit is értelmezhetőt ír, komolyan van véve és tiszteletteljes választ kap. Ja és nem kell egyetérteni mindenben, akkor sincs semmi, nem kell mindenről vitázni sem.
Valami biztosan megérintette őket, hatott rájuk Dézsa, egy pillanatig hezitáltak, és ezt az aszimmetriát szeretnék feloldani azzal, hogy deklarálják: Dézsának is meg kellene fontolnia az ő érveiket. A nyakába varrják az irányzat sikertelenségét, miközben fogalmuk nincs erről a gondolkodásmódról, ők maguk nem olvasnak és nem kérdeznek, feltűnésmentesen meghúzódnak a tömegben. Beállnak a biztonságos középre. És itt az igazi ok: hogy szeretnék magukat kivételnek érezni.
Csak hogy érthető legyen a rendkívül erős reakció mindarra, amit dézsa művel, a saját példámat hozom fel: én rendes, jól szocializált férfi vagyok, tisztelem a nőket, és imádom a társaságukat. És amikor dézsa bármelyik írását meglátom, akkor az tombol a fejemben, hogy A KURVA ANYÁDÉRT ÁLTALÁNOSÍTASSZ ÉS VESZEL BELE ENGEM IS A BETEGES VÍZIÓIDBA, amit a férfitársadalom 99%-áról gondolsz?!?!?!?!
(…)
a Dézsa félék (…) olyan törvényeket hozatnának, aminek hatására egy gátlástalan nő megnyomoríthatja egy ártatlan, normális férfi életét pusztán bemondásra
érdekes, hogy egyetlen ember amúgy tisztelettel, korrektül megfogalmazott, csak a többség számára nehezen emészthető álláspontja miatt habzó szájjal páriát csinál belőle a fél tumbli, közben vele szemben egészen durva dolgokat meg lehet tenni, mielőtt a jajnemvagyokfemancipuncitumbászoknak ebből valami megüti az ingerküszöbét.
A kérdés valójában az, hogy mit kezdünk azokkal, akikkel tulajdonképpen egyetértünk, de túlzónak, teoretikusnak, szélsőségesnek tartjuk őket, mert nem akaródzik sem komolyan vitázni (az melós), sem szembenézni a korlátainkkal. Mit kezdünk azokkal, akik következetesek?
Szerintem figyelnünk és hallgatnunk kellene leginkább, és becsülni őket, hogy merik széllel szemben is, vagy ha nem érdekel a téma, akkor semmi dolgunk vele. Ahogy elnézem, ők viszont zavarba jönnek, agresszívak és vitaképtelenek lesznek. A zavart úgy próbálják feloldani, hogy elkezdenek személyeskedni, Dézsa álláspontját traumának tulajdonítják, hibáztatni kezdik a kommunikációja stílusáért. És ez nem az egyértelmű gyökkettő, a férfihangos érvelés. Őszerintük ezek igenis fontos problémák, csak nem így.
ugyanmár milyen trauma/sérelem érte őt, hogy enynire és ilyen stílusban képviseli a hozott témákat???
amikel alapvetőne nincs semmi bajom, mert jó részükkel igenis kell foglalkozni…. csak nem ilyen stílusú képviselők által felvezetve :S
Született szemellenzős, akit valamikor a múltban valami sérelem ért és azóta is képtelen magát túltenni rajta mind pszichikailag, mind lelkileg. Van egy ismerősöm, akit még jópár évvel ezelőtt megerőszakoltak. Volt egy kemény éve utána, de talpraállt. Nem általánosította le annak az alaknak a viselkedését az egész férfitársadalomra. Férjhez ment, született két gyönyörű gyereke. Life goes on, vagy ahogy magyarul mondják, az élet megy tovább. És ez így természetes.
Ez pedig innen.
Legyünk szomorúak és nagyon fáradtak, csukjuk le inkább a laptopot, fogalmazzunk szvorenedinásan, adjunk meggyőződésünk ellenére mégis utóvacsorát a megkésett hisztizőknek, és motoszkáljon bennünk az ószövetségi igevers hidegekről, melegekről és langyosakról, meg az Úr szájáról, de ne legyen kedvünk kikeresni.
<név> megbaszta a saját lányát?
— ez így kikerült egy blogra.
A facebookos link tartalma kimásolva, ahol a név és az apa elleni feljelentések, ügyiratszámok szerepelnek.
És alatta a teljes bejegyzésem, címestül, férjestül.
Két kommentben szóltam, linkeltem az átvételre vonatkozó policyt. Semmi.
A blogszolgáltatónál szerzői jogi bejelentés, két nyelven.
*
A mai nap (hétfő van), másik megrázó híre, hogy összezárnak. Pont azok, akik az apa szellemi-baráti-érdekköre.
Van néhány ember, akik tudják, ki Minden Áron. Legalábbis nálam jobban. Azok, ahonnan ismerem őt. Válogatott okos fővárosi értelmiségiek. Talán emlékeztek: csatlakoztam hozzájuk épp egy éve egy nehéz sorú családnak lelkesen segíteni. Így fogalmaztam, amikor megírtam Minden Áron történetét márciusban: Nobel-békedíjra érdemes virtuális csoport.
Belebuktam az ügybe, bevallom. Idehívtam dolgozni a családapát. Nem így kellett volna segítenem, és nem akkor, nem bírtam el ezt. Túlvállaltam magam. És a pénz… a pénz nem a családhoz került, hanem… ellenük. Amikor ezt megtudtam, hánynom kellett. Nem kevés pénz volt.
Festő-mázoló az apa. Jeleztem, tudnék neki tisztességes munkát adni. Aztán sürgettek a csoport jó szándékúan kotnyeles tagjai: már mondták is neki, most akkor mi lesz, ne hitegessem. Akkor mondtam, ez így nem korrekt, én akartam felhívni, haldoklik a férjem. (Ekkor kellett volna kilépnem.) De jó, végül is jöjjön. Jött is, előre fizettem, ebédet főztem, élelmiszert és gyerekruhát küldtem. Ő pedig festett, falat és ablakkeretet. Először úgy, ahogy illik, aztán exponenciálisan zuhanó hatékonysággal. Ígérte, nem jött. Hirtelen abbahagyta, elment. Aztán kitört egy ablakot és eltört egy képet. Az ablakról szólt. Szavam se volt, adtam pénzt, vigye el, csináltassa meg.
Nem láttam többé.
Nem hatékony ez a szakértelem nélküli, egymásra licitáló, fellobogó segítség. Túlzásokat, önkizsákmányolást, nagy sohatöbbéket szül.
A csoportban nagy némaság. Kósza hírek: az apa bajban van, mindent meg kell tenni a gyerekekért, el ne vegyék tőle. Én meg kerestem az ablakom. Indulatos hirtelenséggel írták — megint velem van a baj –, hogy kifizetik a kárt. A kispénzű, végtelenül jó szándékú, középkorú humán értelmiségi nők. Ti mit felelnétek? Ó, nem, hagyjátok csak… Mondtam, mindenképpen szeretném az ablakokat vissza, két darabról van szó, két darab százhúsz éves ablakkeret, nem forintosítható, és épp tizenhárom fok van a lakásban, leállt a cirkó, nagyon hűl onnan a lakás, és én nem tudom, hol lakik a család. Ők meg védték tőlem, a szerencsétlen ügy végére pontot tenni igyekvő kérésemtől az apát. Emlékszem, megrázott, hogy a nagy emberbarátok milyen közönyösek velem. Hogy én kellemetlen vagyok.
Tudtam, hogy kilógok közülük, mert nem igazodom, mert sokkal több pénzből élek, és azért is, mert János halálával abbahagytam a segítést, és az egybeesett a bizalomvesztéssel.
Mert felmerült az is, hogy az apa bántalmazó. Verte az asszonyt, aki októberben halt meg rákban. És mindannyiunk hőse, az ünnepelt költőnő, akit a férjem úgy szeretett, leírta: ez a középosztály mindig előhúzott revolvere, hogy ne kelljen segíteni a nyomorultakon. Mindenkinek a fejéhez vágják, hogy bántalmazó. Ő ismeri ezt a férfit, emberileg teljesen rendben van, és tűzbe teszi érte a kezét.
Hogy mekkorát tévedett, azt ma már több forrásból is tudom. Mi finanszíroztuk bő fél évig az apa szenvedélybetegségét. Az önkormányzat munkatársai az ablakból látták, hogy rángatja, üti az asszonyt. Az óvónők is jeleztek: bezárja és bántja a gyerekeket. Erre az volt a reakció a csoportban, hogy szemetek, nem értenek hozzá, rasszisták, ki akarják nyomni az ellátandók köréből ezt az embert, ilyen a rendszer.
Akkor lefolytattam ott a vitát, s ma már látom, ezzel ástam el magam. Érveltem: a bántalmazó nem attól az, mert ellenszenves. Nem látszik rajta, nem valami gonoszul nevető szörnyeteg, benne a rendszer ölt alakot. Esetenként rendkívül kedves, máskor meg köztiszteletben áll. Idegenkedve, gúnyosan reagáltak. Én vagyok a férfigyűlölő, ugye.
Minden átmegy, hatalmas az egyetértés, filantrópok, balosak, liberálisak, szegénypártiak, antirasszisták, antifasiszták, tiltakoznak a xeno- és homofóbia ellen, de a bántalmazás, nők szempontja, a nők mint kisebbség, az nem megy át. És ha valaki a mi pártfogoltunkról felveti, hogy bizony, lehet, hogy ő is bántalmazó, és hogy az áldozatoknak, sőt, a tanúknak pontosan így nem szoktak hinni máskor sem ,ahogy ők nem hiszik el most, azzal kiiktatja magát a komolyan vehetők köréből. A feminista, az a jogvédők négere. Volt már ilyen, nem lepődtem meg, csak azon, milyen egyedül maradtam akkor.
Egyébként Minden Áron abban a vitában is rámszállt, írta, írta, kajánkodott, erre jeleztem, hogy ez nagyon nem, és kiléptem a csoportból. Ez már december közepe. Akkor elkezdett e-mailben rimánkodni, hogy ne tegyek ilyet, lépjek vissza. Később, az ablakok miatt visszaléptem, addigra meg ő tűnt el, illetve ki tudja, mert letiltottam rég.
Tehát János halála után vége volt a segítésnek. De nem is, még egyszer jött az apa. Épp jött a postás és a határozat az özvegyi nyugdíjról, mondtam valakinek a telefonba. Hallottam, ahogy az apa, aki maga is három gyerekkel maradt egyedül, meséli valaki másnak, hogy hallod, ez meg már megkapta, nincs igazság. Én is így néztem, mint most ti. Szerettem volna túllenni már az egészen, fejezze be, amiben megegyeztünk, és amit kifizettem busásan. Akkor tűnt el az ablakokkal.
Végül az egyik segítő fia és annak barátnője elmentek az ablakokért, beüvegeztették, levonták az árát a családnak szánt adományból, vagy nem is?, és visszarakták a helyükre. Megköszöntem. Fellélegeztem.
Ez a segítő egyébként, amikor először jeleztem a csoportban, hogy a segítőkész, nagylelkű emberbarát, Minden Áron pszichopata zaklató, biztatott: ne törődjek vele, ez nem komoly, ővele is próbálkozott, én még fiatal vagyok, nem látom jól, és meséljek csak, ő szívesen segít és ad nekem tanácsokat.
Most szeptemberben, hogy itt és a facebookos ellenoldalon újra acsarkodott Minden Áron, közvetítő segítségét kértem. Írja meg a csoportnak, hogy még mindig zaklat, és megköszönném, ha valakinek volna róla a nyomozást segítő információja, ők többet tudnak róla.
Ma kérdeztem rá, mi volt. Lehetett volna az is, hogy nem tudnak semmit. Én azt hittem, nem válaszoltak. De egyrészt igenis tudnak, másrészt aki nem, az is leírta, mit gondol rólam. A közvetítő döbbenten tiltakozott, aztán abbahagyta.
de hát mi sem tartjuk a kapcsolatot vele szeptember 6., 20:42 · Tetszik
mióta eltűnt az fb-ről azaz jan. eleje óta semmit nem tudok…de azok alapján, ahogy megismertem teljesen irreálisnak tűnik, hogy bárkit is zaklasson….. szeptember 6., 21:27 · Tetszik · 2
kedvelő 1 róla beszél 14 (ezek mi vagyunk…) <ezt a Csak az olvassa, vagy véleménye is lehet ? oldalról írja> szeptember 6., 22:18 · Tetszik
<a közvetítő> de a pasi gyűlölködése jól kiolvasható a soraiból. ha ismerném, biztos segítenék évának, hogy a végére járjon ennek az egésznek… szeptember 6., 22:26 · Tetszik
Vessetek meg ! Megnéztem és jót röhögtem. szeptember 7., 6:09 · Tetszik · 2
beteg. én nem foglalkoznék vele. szeptember 7., 6:53 · Tetszik
minden botnak két vége van. szeptember 7., 7:31 · Tetszik · 2
Kiírja magából amit akar. Ha nem lájkolom nem is látom. Számomra egy vicces valami volt, amit gyorsan átfutottam és kész. Ha valakit nem csak így, hanem másként is zaklat az a rendőrség dolga. szeptember 7., 8:57 · Tetszik
<aki jót röhögött> Szóval szerintem ez szimplán gúnyolódás ( szerintem jó humorral) de semmiképp nem zaklatás. Ha lenne időm meg kedvem, lehet, hogy én is írnék ilyeneket. A szándék pedig, ahogy Minden Áront megismertem, inkább nevelő célzatú—-ami nem ártana. Ha Éva barátnőnk kicsit is hajlandó lenne elgondolkozni önmagán kívül esetleg máson is… Szerintem itt veszítsük el a témát. szeptember 7., 9:32 · Tetszik · 4
<a közvetítő> hát, most nagyon meglepődtem. nem hittem volna, hogy ez a csoport képes tényleg bagatellizálni ezt az egész, régóta húzódó problémát – ami igenis az, ha éva annak érzi… szeptember 7., 10:14 · Tetszik
nem bagatellizálunk el semmilyen problémát, de ez a vicc és nem a probléma kategóriája. Éva ír egy blogot, Áronnak van véleménye…meg is írja…ez szerintem normális. A hasonlat persze maga is a vicc kategóriájába tartozik, de képzeld mondjuk Karinthy kortársait, amikor feljelentést tesznek a rendőrségen….. Az én véleményem az, ha valaki közzéteszi az agymenését, vállalnia kell a kritikát is. szeptember 7., 11:03 · Tetszik · 3
sajnos nagyon jól megtalálták egymást. de nem tudom, hogy a fenti fb-lapon kívül még mit művel MÁ. — különben a következő előérzetem: Éva (Újnevemvan Éva címen) felveteti magát a csoportba, és elolvassa a fentieket. szeptember 7., 16:01 · Tetszik
<a közvetítő> gondolom, nem először találkozna ezzel a véleménnyel, különben nem kérte volna a segítségünket. ha megfeszítetek se értem, hogy miért nem évát kérdezve bizonyosodtok meg, mit érez ő zaklatásnak – nekem nem tisztem ezt tovább ragozni. szeptember 7., 16:13 · Tetszik
Tudjátok, hogy nekem konkrét és komoly segítséget nyújtott <ti. Minden Áron>. szeptember 11., 9:19 · Tetszik · 2
<a közvetítő> itt is segített sokat <ti. Minden Áron>, nem ezt vitatom. viszont ha minden oké lenne, nem álnév mögé bújva macerálná évát… szeptember 11., 17:39 · Tetszik
annak idején engem is macerált, minden alkalommal válaszoltam az ö stílusában, sőt : adtam alá a lapot. Visszavonult, segített elemezni az ügyet. Játszotta a rejtélyes lovagot, egy buta, omladozó csipkerózsikának. De egy omladozó csipkerózsikával már nem tudott mit kezdeni. Eszem ágában sem volt vitatkozni. Üzletember lehet, sikeres, – rengetegen vannak itt álnéven. például Éva. szeptember 11., 23:45 · Tetszik · 1
Hát így. Akkor voltam a szanalmas.hu ügye miatt Egymadár Éva kb. nyolc hétig. Mindenki ismert amúgy az igazi nevemen, volt, aki személyesen is.
Tehát Minden Áron nem komoly, viszont sokat segített és sikeres üzletember (ezt is lehet, hogy beszoptuk? jó estét, nyár…); másnak is van álneve; ha bántott is, azért én vagyok a felelős, de nem bántott, csak én túlzom el; az egész vicc, ezt vállaltam, ne csodálkozzak, amúgy is megérdemlem, agymenéseket írok, Minden Áron Karinthyként ostoroz engem, parodizál, nem beteg, á; én mást meg se hallok, el kellene gondolkodnom, ideje már engem móresre tanítani, és erre épp Minden Áron az alkalmas személy, akit (figyelem:) ők se láttak soha, és még mindig nem gyanús nekik. És még a jóindulatúak is csak vitának, nézetkülönbségnek tartják a zaklatást.
Én csak azt tudom, hogy engem egyikük sem kérdezett meg. A waldorfos meg kötődő ügyben megismert anya, akivel jó facebook-spanok maradtunk, és agyonlájkoltam, aki szerint a botnak két vége van. A műfordító, aki olyan kedves mindig, amikor találkozunk, legutóbb Géher István temetésén, és aki most attól tart, újra közéjük férkőzök. A másik, akinek a fia idehozta és visszarakta az ablakot, aki azt írja, ővele is próbálkozott Minden Áron, de ő lerázta. A “ráférne Éva barátnőnkre”, “agymenései” jót röhögő doktornővel pedig házi ápolás ügyében beszéltem utoljára, nagyon együttérző volt, és az általa ajánlott ápolónő minden ellenszolgáltatás nélkül jött ide infúziócsövet átmosni, felfekvést kezelni, katétert bekötni Jánosnak, én nagyon megköszöntem mindkettőjüknek, és most csak nézek magam elé, és azt gondolom, hogy neki a segítség miatt biztos nagyon tiszta a lelkiismerete, kvázi kontrollt szerzett fölöttem. (A csoportot alapító költőnő nem szólalt meg, és az is beszédes.)
Én nem tudtam, hogy ez után, amikor az ablakomat próbáltam visszaszerezni, majd jeleztem, hogy Minden Áron durva zaklató (ezt a posztot leszedték) ők mit gondolnak rólam, és nem is törődtem vele. Elengedtük egymást, elsodródtunk, van ilyen. Bennem nincs harag, csak, ha belegondolok, emlékszem a nézetkülönbségre. A segített családról sem tudok, de nem dacos naénaztántöbbetnem miatt, egyszerűen beléjük fáradtam és elúsztak. Azért is, mert egy nehéz időszakhoz kötődnek. Az utolsó heteit élő János felfénylik, és mindenki más elhalványul.
Ők úgy emlékeznek rám, mint akinek csak baja volt. Nem szívesen segített. Pénzért munkát kapott, aztán még reklamált. Talán azt hiszik, azt állítom az apáról, hogy bántalmazó, hogy jól ne kelljen segíteni rajta, meg hogy én férfigyűlölő vagyok, mindenkit rajta akarok kapni — ezt a blogról vehetik. Pedig én nem mondtam, hogy a férfi bántalmazó, csak hogy lehet az annak ellenére, hogy szimpatikus és segítendő, és hogy így érvelni szakmailag veszélyes. És meglepve láttam, mennyi mindennel nincsenek tisztában.
És tudtam én, hogy ez magányos biznisz, ez a blog. Én tudtam, hogy igazán sose vegyülök, és azt is, hogy ennek ellenére mindig azt hiszem, engem mindenki szeret. Én tudtam, hogy nem tetszik másoknak, ahogy élek, kommunikálok, látszom, megcsinálom. Hogy fogják nekem itt sokan lobogtatni, hogy ők jobbak. Hogy azzal vádolnak, hőssé avatom magam. Hogy egyáltalán nem olvasnak irodalmi módon. Tudtam, sokak csendje nem azt jelenti, hogy nincs idejük beszélni velem, hanem azt, hogy nem tetszik nekik ez az egész, akár gyűlölik is, irritálja őket, nevetségesnek tartják, nem érzik tisztességesnek a sikerét, nem szeretik, ahogyan játszom.
De ezt ezekről a nőkről nem hittem volna, na. Nemhogy nők, de szociálisan érzékeny, balliberális, áldozatokat aktívan segítő, példamutató nők, akikkel együtt nyomtuk a közös ügyet. Aki kiáll, arra lőnek, ne csodálkozzon — mondják mosolyogva, karabéllyal a kezükben. Érzékeny, művelt, liberális nők.
Ezt, hogy ne csodálkozzam, egészen különböző emberek mondták nekem mostanában, köztük remekbe szabott példaképeim. Hiszen blogot írok. Akkor ő lehet gúnyos, buta, aljas. Nem sajnálhat, hát csikorog. Ő csak elmondja a véleményét.
Mennyire feszített egyébként tavasszal, hogy megírjam őket, a segítés csődjét. Ahogy a tévedéseiket védelmezik. Nem írtam meg, most sem írom meg felismerhetően, és a csalódottságomat nekik sem jeleztem soha. Bámulok most magamon, milyen naiv vagyok. Még mindig nem tudom, mi lesz abból, aki vagyok. Ebből a nem könnyű önazonosságból. Pedig mindig az lesz. De én gyanútlan vagyok és magamból indulok ki: nem haragszom, akkor ők se, miért tennék? Én nem vagyok paranoid. Ők azt hiszik, gyűlölöm őket agresszívan. Ők ugyanolyan áldozathibáztatók, mint akiket én a blogon ostorozok, és összezárnak Minden Áron védelmében.
Van tanulság.
Első tanulság. Ha jól látszom, és az ismerőseim eltűnnek, annak más oka is lehet, mint hogy sok a dolguk. És nem tudhatom. Az egyenesebbje megmondta, mi baja, a félegyenes lecsap valami vitában a diadalmasnak hitt érvvel, hogy “te már minden férfiról azt hiszed, hogy”…, a többi hallgat.
Második tanulság. Hogy valaki kisebbségi világnézeti csoport, például jogvédő vagy állatbarát, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy más hasonló kisebbségiekkel együttérző, sőt, sírnivalóan vak és idegenkedő is lehet, és a helyzet csak fokozódik, ha az a másik sikeres.
Harmadik tanulság. Milyen jó nekem, istenem, de milyen jó, mennyirekurrvajó már nekem, hogy élem az életem, azt csinálom, ami nekem fontos, és nem szorulok ilyen elégtételekre, hogy olyat írjak valakinek a háta mögött, akire oda se figyelek, hogy “nem bagatellizálom a problémáját, hanem nem probléma”. Alig nézek másra, valóban, de ez, ami önzésnek tűnik, azt is jelenti, hogy nem bántom, nem méricskélem és nem irigylem, és csak csodálkozom, hogy mások miért foglalkoznak ennyit velem. Mert akinek van ügye, lobogása, az abban él, nem leselkedik más után, nem gyárt róla elméleteket, sőt, mást csak a ritka plusz időkben olvas, figyel, és csak ha nem sajnálja rá az időt, és csakis azért, mert jónak tartja. Másokat szaglászni, az a gyengék és irigyek sportja. Még Oravecz Nórát sem. Nem téma.
Negyedik tanulság. Csoportban nagyon könnyű uszulni, ráülni mások indulatának, félreértésének hullámaira. Én ilyet eztán sem teszek. Független vagyok és maradok hasonlóan gondolkodók közt is.
Ötödik tanulság. Rendre kicsorbulok az embereken. Az engem csodáló vajszerűeken nem, a pengően egylényegűeken sem, csak azokon, akik kíméletlenül kemény anyagból vannak. És rendre megdöbbenek ezen. Megint Apostol vagyok, aki nem hitte volna, hogy pont ők. És nem csak ők, más érthetetlen történeteim is vannak. A magángimnázium, a hordozóhétszervezők, a mamami. Nagy elnémulások, sohatöbbék, amelyekben mindig az volt a központi téma, hogy én milyen vagyok. Azt mondták, kihívom magam ellen. Azt mondtam: miért nem állsz ellen a könnyű lőhetnéknek? Azt mondták, arrogáns vagyok. Azt mondtam, de legalább nem áskálódom. Azt mondták, nem illeszkedem. Azt mondtam, őszinte vagyok. Azt mondták, nem tudok csapatban dolgozni. Ma már tudom, hogy nem is akarok. Valahogy teljesen máshogy reprezentálnak mindig, mint ahogyan szánom magam. Így jártam a két bébiszitterrel, egyikük gyerekkori barátnőm, és a waldorfovival is, és két másik, barátnak hitt nővel, meg azokkal a feministákkal, akiknek a pedofilügyre adott reakcióiról a valami történt című bejegyzés szól.
Én ezeket az embereket nem bántottam, velük lobogtam, figyeltem, mit írnak, és egyszer jeleztem a — megalapozott — más véleményemet. És az nem lehet, hogy ők húszan ne lássák, hogy a blogom színvonal, és hogy nem az egyetértés a lényege. De nem is erről van szó. Mindegy a blog. Eldöntötték, hogy én nem, és ezt elültették olyanokban is, akiknek nem volt rólam véleményük. Csoportdinamika van. Közülük, a közvetítővel együtt hárman ismernek személyesen.
Van ebben valami rendszerszerű. Úgy érzem, bántanak, úgy érzik, vállalhatatlan vagyok, és mindenki engem furcsáll, és mindenki engem csitít. Biztos okulnom kellene belőle. Nem elmondani, amit gondolok. Nem írni blogot. Nem számítani semmi jóra. Mert félnek és idegenkednek tőlem.
Sírni kéne egy sarokban, gyengének mutatni magam. Jaj, mennyivel jobban járnék. De mert ezt nem teszem, a másik lehetőség a magány és hogy nem bízom már.
Hatodik tanulság. Mennyivel jobb magányos gyanútlan értetlennek lenni, mint magabiztosan és kajánul spekulálni a csoportban valaki háta mögött! Gyugyu, igen, egyértelműen.
Hetedik tanulság. Nem is kell ilyen élesnek meg megosztónak lenni, mint én: aki valamit következetesen csinál, gondol, az mindig ütközik, ez ilyen, és ezt meg kell tanulni kezelni. Mások meg vagy nem látszanak, ezért nem sejtik róluk, mit gondolnak, vagy nem következetesek. Úgy könnyű.
No, ennyi. Töröltem néhány ismerőst. És nagy-nagy szomorúság. Ne vigasztaljatok. Minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő.
darszonnak
Hogy micsoda össznépi maszatolás megy a beszélgetéseinkben, milyen sokat beszélünk, de mennyire nem mondjuk, amit gondolunk, mennyire nem tudjuk, mit is érzünk, mennyire mást értenek, mint amit mondunk, mennyire mást mondunk, mint amit akarunk, mennyire nem emlékszünk, mit mondtunk, pedig ő azon megbántódott. Nem beszélünk egyenesen, sugalmazunk, vélelmezünk, tulajdonítunk, bántuk és bántódunk. Bővebben…
Bajuszcic vendégposztja, de azért többször éreztem, hogy ezt én írtam, és felkiáltottam, míg olvastam. Lássuk, mi minden rejlik a sugárzó alkotó személyiség mélyén. Bővebben…
Tegnap találkoztam a törzsfőnökkel. Nem térek magamhoz.
A törzsfőnök, az csupa anekdota, hőseposz, emlék. Mindig jelen van, a ház, a kert minden pontján. Mindent lát, mindenhez ért, mindent kezdeményez, megszerel, átlát, helyrehoz, de mindent. Süti a húst és az a hús meg van sütve. Húst sütni így kell, és ő csak tudja. Dinasztiákat alapít. Bővebben…
Bringásahegyen vendégposztja megint!!! Bocsánat, belealudtam a szerkesztésbe.
Itt együtt beszélget, vitázik több száz, olvas pár ezer nő, ideje megvitatni, amiről a férfiak szerint beszélni szoktunk egymás között. Bővebben…
Na, akkor erről is.
Én nem tudom, mások mit várnak, de amikor az ide tévedő, magukról soha semmit nem mesélő urak írják nagy gúnyosan, hogy na, mi biztos vastag pénztárcára, kemény farokra, kalandos életre és emellett még háztartási robotra is, de sajnos, ez így együtt nem megy, a nők le-he-tet-lent kérnek, akkor, fájdalom, leginkább a saját frusztrációikról beszélnek. Bővebben…
Vágysz valamire? Kísért a gondolat? De jó lenne? Régóta forgatod? Nézed az interneten? Megbeszéled a barátnőddel?
Tárgy? Élmény? Tanfolyam? Még egy gyerek? Költözés? Tetkó? Jókai összes? Bővebben…
Az ördög biztosan jelen volt, amikor feltalálták az internetet. A virtuális kommunikáció becsapós, az arctalanság veszélye, nem látjuk a másik arcát, mimikáját, gesztusait…
Úristen, ha ezt a mondatot még egyszer leírja nekem valaki — virtuálisan! Én felvágom az ereimet. Bővebben…
Én roppantul keresztény családban nőttem fel, én értem, tisztelem ezt az egészet, de ha egy napig én leszek a belügyminiszter, igen csúnyán fogok azokkal bánni, akik ezt a címbeli, bölcsnek ható, lelkiismeretet megnyugtató szöveget szajkózzák, amelynek nagy lapulevele alatt megbújik az önjelölt ítélkezés.
Szard le lett volna a bejegyzés címe, mégpedig azért, mert ezt mondják. Nagyon megvonják a válladat, és arra figyelmeztetnek: azt csinálsz, amit akarsz, felnőtt ember vagy! Nem kenheted másra a bajaidat. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 