Male loneliness epidemic – ezt halálkomolyan taglalják újabban, éspedig úgy, mint korunk egyik legnagyobb társadalmi válságát. Mert ugye, fontos ügy nők egyenlősége, csak egy kicsit túltolták! Ezek a nagy emancipált nők újabban nem fekszenek le olyasvalakivel, aki nem tetszik nekik – micsoda világ!Sőt, szóba se állnak velük. Ezt panaszolják az örök magányra ítélt férfiak, akik nem tartoznak a “felső húsz százalékba” – mintha ez valami kikezdhetetlen tény lenne, éles vonal: hopp, te már a 21 százalékba tartozol, tehát nem kellesz! A másik típus azt hangoztatja, hogy minden nő hibás, amiért az az egy, (kettő, öt) dobta őket, vagy nem lett második randi, vagy lett, de nem akart velük lefeküdni.
Miért nem kellenek ezek a férfiak a nőknek? A férfiak szerint azért, mert nincs hatalmas kocsijuk, saját lakásuk, vastag bukszájuk. Netán alacsonyak, nem látványos a külsejük, szürkék, ducik, girnyók, nem jóképűek. Hiába reménykednek, nekik vissza se ír senki. Nemhogy válogathatnának!
Volna mit beszélni a bántás szó jelentéséről is. De a lényeg egyszerű: nem attól van igaza valakinek, hogy milyen az élete, ami ebben a közegben egyébként is mutogatott produkció.
Egy boldog ember elvan a saját életével, nem foglalkozik másokkal, nincs is erre ideje.
Bontsuk le a kamut! Megköszörülöm a torkomat: mindenkinek van ideje, hacsak nincs hat gyereke, miközben háromműszakozik a futószalagnál, plusz egy sorscsapás. Minél több olyan időd van, amelyről magad döntesz, annál jobb az életed. Eljutok színházba vagy uszodába, hosszú szövegeket írhatok, nagyregényeket olvashatok, meg cikkeket, hogy megalapozott véleményem legyen, és trollkodhatok egy jólesőt, mert ezek ANNYIRA SÖTÉTEK. Fél délutánokat tölthetek könyvesboltban. Okostelefonnal a kézben meg életműveket olvasok végig. buszon (life hack: ne vezess).
Másrészt: ti, a heves ítélkezők, mit műveltek évek óta, naponta órákig, egyetlen emberre százan ráfeszülve? (És csodálkoztok a gerincsérven, a csóróságon?…)
A “nem vagy boldog” szöveggel arra akar rávenni a manipulatív és/vagy ostoba kommentelő, hogy ne merj arról írni, ami rá nézve kínos. Azért kínos, mert igaz. Nyugodtan lehet makramézni, szókeresőzni, a nevedre szóló kólát vadászni, fantáziavilágban gamerkedni, haverokkal sörözni, naponta tíz Netflix-epizódot nézni, senki nem ítél el ezekért, ha az egyéni élet szűk körében maradsz – miért pont az igazság kimondására ne legyen időm?
Én szeretek örülni, csodálni, “pozitívnak lenni”, csak hát egyrészt a hízelgés, seggnyalás riaszt, ebben óvatos vagyok, nem közelítek meg racionális témákat rajongással, m ezért véleményvezérek, politikai megmondók és politikusok nem kapnak rajongást, csak művészek. Másrészt helyeselni nem olyan fontos, mint a torzságra rámutatni. A torzságot kell felszámolni, az a feladat. A boldogság-békeelvárás giccses és korlátolt, érzékenykedő, ezen túl manipulatív is: a célja a zavaros ügyek takargatása. “Minek erről beszélni, embereket megbántani?” – azért, mert torz. És mert tudok jobbat.
Miért pont én? Bárki bírálhat, tehet javaslatot, bőven elférünk a neten, csak hajrá. (És persze vállalja a következményeket is: nem fogják imádni.)
Azért kell szólni, mert ilyen abszurd a világ. A törzsolvasók tudják, milyen ügyben szóltam, teljesen egyértelmű, és még így is nagyon durva következmények lesznek. Az emberek többsége nem szól semmivel kapcsolatban, nem is tudja, mit gondol. Retteg a konfliktustól, a gyomorfekélyig nyel le mindent. Keresi az erőt, a tömegben érzi magát biztonságban. Ott aztán lehet pozitív… azaz ugyanazokat ócsárolja, akiket a többiek, bármilyen hír kapcsán. Akár ismeri a történetet, akár nem, odatolong, és ordít, minősítget. Milyen építő! Én nem ítélem el, ordítson csak, ezt jelenti a szabad közélet. Nem vagyok mimóza, de ha buta és hergelt, azt azért észreveszem. Meg az is, hogy mindjárt a következő kommentjében azon borong, mennyire eldurvult a közbeszéd.
Nem a tudatlanságon. Hanem a durvaságon. Nagyon keveset beszélünk arról, ki mit mond. És rengeteget arról, hogyan. Ha valaki megneszeli, nem tartják szépnek (és nem), már kell a szakszó: testszégyenítés. Miközben már a trágárság sem tabu (nagyon helyesen!): művelt emberek faszoznak, bazmegeznek.
Mindenki olyan érzékeny lett, a vicces trollkodás is bántalmazás, ezen esnek egynek, hogy mekkora bántalmazó – aztán az érzékenységet hirtelen elveszítik, amint rólam vagy a gyerekeimről van szó. Ő megteheti a tízszeresét. Nem is ismerem, nem írtam róla, de oszt keményen – ha mögötte áll egy vezéregyéniség és a megbízható szektája.
Akit osztanak, az, boldog tőle vagy sem (inkább igen), közírással foglalkozik. Titeket is érdekel, ezért olvassátok. Nektek is gyarapodik a nyelviségetek, átveszitek a fordulatait, majd ezeket fordítjátok ellene. Hatodik cé, fülzsírságra irigység, talmiság. És okoskodtok bőszen. Csak itt más a méret és a színvonal, mint pár netes ismerőssel kommentelgetni, hogy hibás-e Alec Baldwin.
Ha fülelek, tisztán hallom, a sok normalitásra hivatkozó félszerzetet: ÉN IS OKOS VAGYOK, RÁM IS FIGYELJETEK, ÉN BEZZEG JÓ EMBER VAGYOK!
A teraszon ülök, napfényben, bikiniben, gyűlölet véste vonásokkal, az őrülettel a szememben!
És nagyon nyomaszt egyrészt, hogy még mindig szárazak a hajvégeim, pedig két hete 14 centit vágattam belőle, másrészt az – és ez hasonló! –, hogy a bicikliláncom rozsdás, és senki másé nem rozsdás, talán többet bringázom, mint ők, de nem hiszem, hogy ők a sajátjukat háromnaponta olajozzák. A jeges kávémban pedig, sajnos, hűtőízű a jégkocka. Ezek a problémáim most.
Súlyos problémák! Azt gondolják, hogy most rettegsz, összezavarodtál, elbújsz, rémülten törlöd a bejegyzéseidet, nem írsz többet, felvágod az ereidet, ügyvéddel súgsz… NetFlix ihlette tárgyalótermet látnak, parókás bírót…
(felröhög)
…fáklyákat, skandáló tömeget, téged a szekéren megkötözve zokogni, irány a máglya…
Nyolcvan nap alatt a föld körül! Willy Fogg megmenti Romyt!
Lebegő könnyűség, derű ez, hogy nincs bennem már hiúság. Se a külsőmmel, se a tehetségemmel kapcsolatban. Teljesen eltűnt, mert nagyon sok elismerést kaptam, és beteltem velük. Nem szeretem az ilyesmit.
Hanem hazug vádak tömege jött, mert Szentesi Éva begőzölt.
A hiúság azt jelenti, hogy nem tudom magam biztosan, hanem éhezem, hogy mások is, mindig új nézők jelezzék vissza, erősítsék meg, hogy fontos vagyok, szépeket mondjanak, ámuljanak még jobban, “szeressenek” (nézegessenek).
És sértődésre se hajlok.
Ez a kettő gyenge emberek sajátja, és még a tehetségeseket is elsorvasztja, önössé teszi.
Nem is őrlődöm, nagyon könnyen túllépek: oké, ez is értetlen, ellenérdekelt, vak, seggfej, hát, ez van, nem így tűnt, próbáltam egyenrangúnak kezelni, de akkor ez van. Haragudni minek, inkább aggódom. Elég szar ez neki.
Ami a médiában fogant. Ami divatos, és teljesen ellepte a beszélgetéseket: nem tudsz úgy öt megállót utazni, hogy ne taglalja valaki iszonyú magabiztosan, hogy ki miért viselkedik úgy, milyen zavara lehet. (Olyan emberekről, akik őket zavarják, és akiket van kedvük taglalni.)
Minden lelkizős fejtegetésre, butus zsargonra, gyerekkorba nézésre mély undorral legyintek már. A jó minták emlegetése, a gyermekkor hatása, az egészséges párkapcsolat című móka, a soha meg nem vizsgált törvényszerűségek, hogy milyen eseményekre ki hogy reagál, biztosan úgy, miért úgy… szavakkal könnyedén tükrözve félremagyarázni bárkit, akire haragszol.
Valaki leír egy élethelyzetet, és vadidegen, nem is túl tanult, gyatra verbalitású nők rohannak oda, és száz százalékban, egyszerre tízen írják:
A párod nárci, menekülj, ez nem red flag, hanem vérvörös sátorponyva!
Ne szülj neki gyereket! És másnak se!
Lobster, az egyetlen blogger, akit tisztelek, ezt az össznépi szövegelést görög kórusnak nevezi, képmutató, lehúzó ítélkezésnek. Számára sem kérdés, hogy ki a morális szereplő. Nem a kórus.
Másokról megmondani, hogy depressziós, nárcisztikus, paranoiás, oppozíciós zavara van… ez kurva jó! Úgy érti, csak bólogatni szabad. Nyilván helyes mindaz, és boldogan kell teljesítenem, soha meg nem kérdőjeleznem, amit tőlem az apám, az intézmény, az állam elvár.
De miért ugyanezek a harsány ellenzékiek? Most szabad nemet mondani, vagy nem?
Szabad megvetni a Törvényt? Léteznek gonosz, nagy hatalmú emberek? Gyűlölet őket utálni? Persze, hogy léteznek. Nem, nem gyűlölet, sőt, hasznos. Senki nem mentegette Oszama bin Ladent, például. Én pedig a saját Oszamámat utálom így. Csak abban nem értünk egyet, kit kell utálni. Ki az, aki fáj a földnek.
Megdöbbentő módon a male bonding bekapcsolt Vay “Blankában”. Az áldozatvédőknek volna ehhez egy-két szavuk, hogy mit jelent az, hogy “nem jó emberek”:
A börtönbál egy esély. Nem megváltás. Nem happy end. Csak lehetőség, amiből némi szerencsével és sok odafigyeléssel, munkával akár nagyon sok mindent ki tudnak hozni az érintettek.
Az apák, akiket látunk, nem jó emberek abban az értelemben, ahogyan a politikai vitákban vagy családi veszekedésekben szoktuk dobálni ezt a szót. Vannak köztük, akik súlyos, erőszakos bűncselekményekért ülnek. Az egyik beceneve a gyilkos szóból származik, és közülük senki sem állítja, hogy ártatlanul ülne. Az egyik, aki a film forgatásakor még az ítéletére vár, a végén harminc évet kap. Vannak, akik gyermekük teljes gyerekkorát az otthontól távol, elzárva töltötték.
És mégis: a film közben elkezdesz szorítani nekik. Hogy legalább egyszer nézzenek úgy a lányukra, ahogy még soha. Hogy ne hibáztassanak, ne hárítsanak, ne mentegetőzzenek. Hogy ne csak jelen legyenek, hanem odafigyeljenek.
Egy ponton az egyik apa azt mondja: „Nem gondoltam volna, hogy még számítok neki.” És ott, azon a mondaton keresztül látni az egészet: a fiúgyereket, akit soha senki nem szeretett jól, aki felnőtt, hibázott, elveszett, és most, negyvenévesen próbál először felnőtt lenni. Mert egy ötéves kislány, akinek soha nem tudott uzsonnát csomagolni, most odaáll elé táncolni. És csak nézi őt, ő, a felnőtt férfi pedig bőg, mint egy gyerek.
…ám előtte péppé verte az anyát. A filmben sztereotipikus módon mindenki fekete, nyert az afrokártya a bántalmazott nők ellenében.
Az egyikük a báli ruhában még mindig csak kislány, a másik már kamasz, akinek az apja nem tudja, hogy mióta menstruál. Mert nem volt ott. Soha.
Ez csak nekem para? Egy külön élő, leszarós apát, aki talán szexuális bűnöző, miért a lánya ivarérettsége érdekli?
Mindig ugyanoda jutunk. A nemükkel pancsolók egyben ADHD/autizmus-apologéták, vegánok, radikálzöldek, palesztinpártiak, “állatvédők” és tudatos gyerektelenek, poliamórok… egyetlen, undorító csomag, divatos woke-oskodás.
*
A diagnosztizálgatásról eleget írtam már, most kiemelek további aspektusokat a lelkizés trendjéből. Miért éri meg nekik:
– önerősítés, a jobbantudás élménye, “én átlátok rajta, tahát hatalmam van*”, “ő a beteg”, addig se kell magaddal foglakoznod,
* nincs
– a lelkizős szakmák érdekcsoportjának jól jön ez a trend, és nemcsak a valódi terapeutáknak, hanem a tartalomkészítőknek, kócsoknak is, mert lesz kattintás a millió nárcizmussal, ADHD-val foglalkozó videójukon azoktól, akik “ismeretterjesztésre” vágynak, “nagyon hasznos tartalmakra”. Így már körülményesebb szavakkal utálhatod az alsó szomszédot.
A tartalomözön az “igazi, diplomás” pszichológiához képest olyan nívó, mint a távolból szűrődő négynegyedes rádiópop flexzajjal és autóforgalommal, madárdallal vegyítve mondjuk a koncerttermi Bartókhoz képest. A “hivatalos” pszichológiának vannak (kellene, hogy legyenek) garanciái (nem akárki, nem gonoszságból, nem pletykálva, nem emberellenesen mond, kérdez, javasol. És akiről a diagnózist adja, az nem az ellensége, nem akarja magának a javait), de én az “igazi pszichológiát” sem tartom sokra: nem gondolom egyetemesnek, hanem egy értelmezési verziónak tartom, amely mellett van egy sor másik: a racionális, az irodalmi, a vallásos – és azé, aki nem akar okoskodni, mélyre nézni, csak él, ezért leszarja a sok középszerű dumát.
Milyen forradalminak, áltudománynak tűnt hajdan a lelkizés – és mára ez lett a hegemónia.
Ahogy Gergő mondta: az anyához való viszony, a lélek, a múlt elemezgetését a kanapén művelt, gazdag bécsi polgároknak találták ki. A “tiszalöki picsáknak” az álomfejtés, rontáslevétel, a kávézaccból való jóslás érhető el a faluvégen.
(És ugyanannyira is jutnak vele.)
Rég nem arról van szó, hogy bárki megértse önmagát, elgondolkodva élete eseményein ő maga bátrabbá, kiegyensúlyozottabbá váljék: másokat elemeznek, minimum etikátlanul, de inkább lejáratási céllal, és ferde szándékkal. Ki az erős, kit lökünk ki? Amíg arról fecsegsz szakszerűnek tűnő szavakkal, ki miért csinál mit (és ebből csak a ki stimmel), amíg másokban mintázatokat vélsz látni, addig sem kell magadat elviselned.
Ez a fő cél.
És még azt árulod el, hogy elemi szinten nem érted a másik mondatait. De rosszallod. A lényeg, hogy ő rossz, ezt te már előre eldöntötted. Hát miért nem ezt mondod? Minek a sok duma?
Ha nem csinálod, akkor meg hallgatod a kollégádat, hogy annak taglalja a “személyiségavarát”, akinek a pozíciójára fáj a foga. És milyen édes másokat a rájuk ragadt “tudással” kipletykálni! Csak azt nem értem, hogy nem szégyellik.
Erőst kedvelem még azokat, akiknek a személyiségük az, hogy van nekik valami különleges, ám még vállalható, kellően ritka zavaruk. És mint monogramos táskával hencegnek azzal, az ő pszichiáterük milyen komoly és drága.
Pszichiáterhez járni is státusszimbólum. A diagnózis pedig a felmentés. Miért nem csinálnak semmi értelmeset? Miért van igazuk, amikor nincs? Mitől különlegesek? És bátrak is, mert nem titkolják el! Micsoda manipuláció! “Személyiségzavarom van”, úgy érted, mindenki utál?
De a képzett “szakemberek” is leszerepeltek, mert politikai karddá váltak, beállnak ideológiai woke-oskodásba, buzit, fetisisztát, transzvesztitákat simogatni. Az ellenzéki jajongásban érzelmi zsaroló posztokat írnak adóegyszázalékokért.
Amikor azt róják fel, hogy a taglalt személy “nem alkalmazkodik, nem tud beilleszkedni, a környezetének teher”, akkor egészen ostobán feltételezik (mert meg kellene kérdőjelezniük), hogy a társadalmi norma, a tekintély, az intézmény, a közösség a normális, és érdemes és erkölcsös hozzájuk igazodni. Ez pedig maga a szolgalelkűség. Legkésőbb a huszadik század közepén rá kellett volna jönni, hogy “a társadalom”, azaz a gyáva kisemberek tömege mire képes és milyen könnyű őket megvásárolni, megvezetni. Választáson hatalomba juttat elnyomó pártot. A saját békés szomszédait, jótevőit jelenti fel előnyökért, küldi őket a biztos halálba.
Onnan is tudjuk. hogy a görög kórusnak nincs igaza, a képmutatás és a hazugság nem bug, hanem feature, hogy amikor valaki autonóm, kanti értelemben vett morálja van (belső törvény), és nem hallgat a visszásságokról, esetleg vannak kiemelkedő képességei, akkor törvényszerűen megkapja az elmebeteg minősítést ezektől a sunyiktól. Akiknek oldalra jár a szemük, hogy villával vagy kézzel kell-e enni a sütit, minden apróságért közösségi jóváhagyásra várnak (ciki ebben a ruhában menni buliba?), és olyan erős bennük a megfelelési kényszer, miközben belső szabadságról posztolgatnak idézeteket, hogy már elsőben is másoltak rajzórán (G. halhatatlanja ez is).
Az meg egyenesen siralmas, mennyire nem tudnak emberek egymással mélyen beszélgetni. Spontánul és ingyen. Rég nem kapcsolódnak. És ezt pótolják az unott, vakarózó pszichológusnál drága pénzért. Egyébként vagy csetelnek idegenekkel (mizu, szép a szemed, popsiba mehet?), vagy néma csöndben, passzívan fogadják be a tömegkultúrát, képeket és zenét főleg. Nem teremetnek semmit. Halálosan unatkoznak külső ingerek, történetek nélkül.
A hatalomvágy nem csak az “átlátok rajtad” élményben van. Borzasztóan szeretnének hatni a másik tudatára, átírni a valóságát. Mederbe terelni, megváltoztatni, “miért nem inkább…?” alapon kényszeríteni, provokálni – egy idegen embert, akivel életükben nem találkoztak. És nem érzik, ez a buzgalom mennyire nevetséges.
Mintha a kipécézett illető számadással tartozna bárkinek, hogyan él! Diktálnák, hogyan fusson, járhat-e arckezelésre, mire költsön, milyen formátumban blogoljon, hogyan élje a legszemélyesebb életét!
A szavak átírása, a jelentések csúsztatása, ez is. Az ő gyereke nem ám válogatós, hanem ARFID-os! Nem félrenevelt akarnok, hanem ADHD-s. Ő maga nem a rabszolgamelót utálja, hanem stresszcsökkentésre és énidőre van szüksége. Haver, minden perc énidő, nem létezik külön!
Nem lusta, hanem végrehajtási zavara van – ez a kedvencem, Singer Eddie nonbináris polihisztor frankón taglalta, hogy ő ezért nem mosogat. Hú, nagyon extra vagy!
Szerintem nem léteznek mentális betegségek. Valahol, távol, talán, de így a mindennapjainkban, működő életekben nem. Aki kedvetlen, katatón, hangokat hall, menjen az erdőbe futni. Csak fájdalomreakciók vannak, a nyomorúság túlélésének stratégiái. Nagyon ritkán szervi bajok. Másrészt meg mindaz, amit lelkizéssel magyaráznak, nem egyéni, lelki, hanem társadalmi gond: túlhatatom, kapitalizmus, férfiuralom.
Az én életem kapcsán azt mondhatom, hogy azt nevezitek elmebajnak, ami irritál titeket, és aminek neve autonómia, szabadság, tehetség. Tekintélytisztelő alkatrész-emberek úgy érzik: a feladatom az életben beilleszkedni, eltűnni, besimulni. Ők éreztetik velem, hogy be kell tartani a szabályt (persze ők nem tartják be, eszükben sincs: a törvénytisztelet performatív, nincs elfogadottság, közösségbe tartozás, mert sunyik és a való életben mások bűzhödt szarkupacként kerülik ezeket az embereket).
Hát miféle autópálya ez, amin én egyedül szembemegyek? Mire jó az őrült robogás? Itt valaha nyulak éltek! Minek autópálya? Hova tartotok rajta?
Bájosan naiv elképzelés, hogy a normális, jóságos, szorgalmas emberek némelyike sikeres lesz, majd ezek a senkik, akik nem jóságosak, nem szorgalmasak, és csak normatívak, nem normálisak, őket majd elismerik, MERT NEM OLYAN, MINT ÉN, hanem szép, “kellemes nő”. 😀
A lelki magyarázgatás is ideológia és trend. Ma így illik értelmezni, ezt illik mondani.
Vannak a szégyenteljes diagnózisok, azt mások kapják, és vannak a saját használatúak. Élvezik, hogy ők Azok. Milyen különlegesek! Micsoda szenvedés!
Nem az a veszélye, hogy nem igaz, hanem a keretei is hamisak.
Van például a Bennfentes. A linkelt videó a nárcisztikusokról szól, és bő tíz percig a radikális Veknin videójának tartalmát meséli (mintha nem nézhetnénk meg azokat ugyanúgy a YouTube-on). Sam Veknin egy pszichiáter, e terület a specialitása, ő menthetetlennek tartja a nárcisztikusokat és ebben nem ismer pardont – csakhogy ő a személyiségzavarosokról beszél, akiknek valódi diagnózisuk van. Sok követő úgy rajong kommentben, hogy nem fogja fel, hogy nem a Bennfentes állításai ezek, pedig vagy tízszer elhangzik a külföldi név. Vankin szerint a nárcisztikus (ő tehát az igazira gondol) ellenáll a tanulásnak, a terápiának, az erkölcsnek. Sétáló temető, kietlen sírhely a lelke, belül már meghalt gyermekként az őt ért bántalmazások miatt. Vannak tehát a gonoszok, akiktől én, a videó készítője megóvlak azzal, hogy elmagyarázom, mi ez az egész, de te, akihez szólok, nem vagy ilyen, hiszen hallgatod ezt a videót. Mindenki másra dobja rá. Ha összeírnánk azokat, akik mondják, hogy mások nárcisztikusak, meg azokat, akik szerintük azok, akkor több ember lenne, mint amennyi van. Majd az utolsó hat percben a saját szakállára gesztust tesz a Bennfentes, hogy ez nem ennyire reménytelen, mert a nárcisztikus személyiség egy spektrum (nem jönne ki ugyanis a matek ebben sem, ha mindazokat érzelmileg üresnek és fejlődésre esélytelennek tartanánk, ahányakra ezt rámondják a butus magyar követők).
Ismét az a cél, hogy a szavak ne jelentsenek semmit (sajt, nő, család), tehát van normális nárcizmus (nem van önmagad ellensége, figyelsz a saját érdekeidre, néha elégedettséget érzel és közönségre vágysz…), és van a nem normális, a határ pedig nem éles – izgalmas kérdés, hogy ki mondja meg, melyik mi, és kit miért zavar az, amit a másikban nárcizmusnak titulál. (Elhagyott nők jönnek ezzel.)
Vagy van értelme a szavaknak, vagy nincs. Valaki vagy nárcisztikus, vagy nem. Valami vagy sajt (tejszármazék oltva) vagy nem. Vagy nő, vagy nem.
Kovács Balázsnak szektaszerű követői vannak, és állítása szerint napi négy órát foglalkozik a témával. Kicsit ráfeszült erre. A csávó sima kócs, ez innen derül ki. Miért jó ez neki? Azért, mert ez az üzenet kelendő, jól fial. Nézettséget, figyelmet, publikálási lehetőséget. A csatorna és a facebookcsoport fizetős. Tudományról hablatyol, meg árnyaltságról. Rengeteg ember nem képes szembenézni a saját felelősségével a balsorsát illetően, és itt árnyalt is lehet.
Milyen érdekes, hogy én nem lettem nárcisztikus, amikor engem hatóság vizsgált. Meg is hekkeltem a híres személyiségteszteket, de állították, hogy ezt nem lehet átverni. Azaz, mindegy, mit mondok. Akár ötletszerű, előre eldöntött, betanult válaszokat. A feljelentőm kényszerített igazságügyi elmeorvosi vizsgálatra, én pedig tudtam, hogy az én elmémben nem fognak turkálni rosszindulatú idegenek, akik elhitték a hazugságokat (hogy én meg akarom őt ölni), abból a sztoriból indultak ki, ami a vádiratban állt. Mindegy volt, mit mondok. Fura, bizonytalan is lett a vélemény. Pénzről van szó, egy ilyen vizsgálat több százezer forint.
A bizonytalanságra az utal, hogy enyhe fokú kevert zavarnak titulálták, paranoid, énes színezettel.
De nem nárcisztikus.
Mindegyik kamu.
Én tudom a valóságomat, velem történt, és megértem, hogy ez az egész a leginkább engem érdekel, én élek benne. Másvalaki nemcsak nem tudja a részleteit, vagy hogy milyen volt megélni, hanem mindegy is neki.
Tehát van egyvalaki, aki más (nem a világon az egyetlen, hanem a konkrét szituációban). A mindenki szembemegy az autópályán, ellenséges, opponál stb. kinyilatkoztatások mögött van egy előfeltételezés, amelyet soha senki nem vizsgál, és ami kb. az, hogy a világ rendben van, a többség, akihez igazodni kellene, tiszta szándékú, jó fej, nem igazságtalan. Pedig ezek, akik megállapításokat tettek a személyemről, korrupt, szakmaiatlan, pénzéhes emberek.
Hogy a szülő vagy a tanár jót akar, és anomália, amikor árt; hogy a tekintély általában rendben van. Nincs rendben.
A terápia mint életforma és csevegési téma is visszatetsző. Ezek a nők, akik százreket fizettek ki, hogy valaki komolyan vegye a sirámaikat, és legyen egy tér, egy óra hetente, amikor csak nekik lehet igazuk, mindig nagyon hálásak, mert mennyit segített a “szakember”. Holott ők a mondataikkal ott magukba sulykolták bele, hogy “nem is úgy volt”. Mindaz, ami elhangzik, az ő verziójuk, és azt sem tudják híven elmesélni. Az önbevallás mindig bajos. Oké, hogy neked könnyebb, ha a terápiában mesélsz, és átírod a történetet. Biztos jó érzés, ott te soha nem leszel hibás. mindig csak a másik, aki bántott. De az egész hazugság, és a hazugság az élet árkait mélyíti.
Mint valami hamis vallomás. Az érzéseid, meg hogy ki mit csinált. Nem kell letenni a haragot, mert van jogos harag. Nem kell mindig nyugodtan, érzelmek nélkül viselkedni, mert ez a pszichopaták szokása.
Az emberek nem egyformák, ezt kéne megérteni. Akit nem kedvelünk, azt elkerülni, akit szeretünk, azt örökké szeretni és nem elárulni. De olyan nincs, hogy valakinek a morzsáit összeszedegetjük és a saját nyughatatlan frusztrációinkat formázzuk meg belőle. Minősíthetetlenül ócska a divatos lelkizős magyarázatosdi.
Vigyázz a kóklerekkel, az “érdekes videók” készítőivel! Ezek agyoncsócsált, biztosra menő, szépen csomagolt hazugságok. Senki nem lesz jobban ettől, se te, se akit “nárcinak” nevezel. Nem csak állításokkal kell vitatkoznod, nem csak a divatos módon konszenzussá lett állításokkal, hanem felismerni, hogy már az alapfogalmaik, a kereteik sem stimmelnek, legfeljebb korlátozott érvényű, alternatív magyarázatok olyasmire, aminek van sokkal egyszerűbb magyarázata (a férjed simán seggfej)..
Feloldom azt a bejegyzést, amit az eljárás alatt jelszavasként tettem közzé. Akit érdekel, hogy hogyan és miért álltam ellen a hatósági erőszakos vizsgálgatásnak, ma éjjel már olvashatja.
A szokásos bug: kimegy az utolsó előtti, hiányosságokkal teli változat, csak most meg se találtam a végső verziót. Érdemes újraolvasni! Bocsánat.
Milyen rohadt naiv voltam évtizedeken át!
Az vagyok, aki lettem, most már végképp – és ezt nem bánom. Semmivel kapcsolatban nem érzek szégyent már – viszont önszeretetet sem élek át a libus értelemben: “hú, de jó, radikálisan imádom magam”. Az ilyesmi mindig hamis. Nincsenek különösebb érzelmeim az énemmel kapcsolatban, csak otthon vagyok benne. Sem költözködő, sem hajléktalan nem vagyok. És akarni sem kell: ez a viszonyulás egyszerűen megtörtént. Sokat segített a megbékélésben, hogy láttam százával, mások milyen gyarlóak, buták, csúnyák, és mégse szoronganak, szégyenkeznek, magyarázkodnak. (Sőt, önfeledtek. Na, az nekem nem megy.)
Ez a rendben levés sima, nyugodt, vállrántós érzés. Nem azt csinálom, hogy nem nézek oda (ez volt sok évig, így volt elfogadható), mert már odanézek, és nem bántják a szemem-szívem a semleges jellemzőim – ó, hogy pironkodtam miattuk! egy lábujj formája! egy felnevetés! egy elbaszott érzelmi zűr! a köldököm! a bőröm! És nem úgy pironkodtam, hogy bárcsak ilyen meg ilyen lenne. A nyolcvanas-kilencvenes években, amikor formálódtam, nagyon kevés kép volt körülöttünk, és nem volt szokás a testünket idegenek képeihez méregetni. Nem is tettem később sem, csak ámultam a nagyon izmos nőkön (és közéjük tartozónak éreztem magam).
A semleges jellemzők az extrém szorongásom, gátlásosságom miatt akasztottak ki. Most már a hibák sem zavarnak: ez vagyok én, kész. Ha beteg lennék, az se szégyen volna, hanem szenvedés. Nem hivatkozom rá, nevetséges.
Viszont amit végigcsináltam, amiatt az egészségem igenis teljesítmény. Nemet mondtam az oltásra, kőkeményen edzettem, hogy izomzatot építsek (akkor, amikor mindenki irritálódott ettől, nekem pedig le kellett szarni, mit szól az, akinek fogalma sincs, és aztán a sorozatráfüggős-kovászos járványévekben is); nem hagytam a gerincemet, tartásomat eltorzulni. Az meg ízlés dolga, hogy nem nyúltam körmömhöz, szemöldökömhöz. (Van, amihez igen, és az úgy jó, de azt ki nem találná senki.) És nem vesz el az életemből napi tíz, harminc, száz perceket a hajam, bőröm javítgatása.
Egészen tavalyig komoly bánat volt az öregedés. Most már beléptem egy olyan korszakba, hogy pont ez illik hozzám, nincs hiányérzetem, nem fáj, hanem természetes. Valójában mindennel, amit élek, akarok, azt érzem, hogy meghekkeltem a rendszert. És hogy most egy másik korszak jön.
Nem kell átnarrálnom magamban életem sztorijait. Nem félek. Titkaim sem nagyon vannak, csak egy belső bástyám. Bárkinek a szemébe tudok nézni. Régebben én szégyelltem magam – azért, amit mások vétettek.
Vannak gyarlóságaim. De ez magánügy: lényemmel, a jósággal nem tartozom másoknak. Korrekt vagyok. A kíméletlen, öngyötrő vizslatás teljesen elmúlt.
Vagy kifele igazodik az ember, mások normáit figyeli, vagy önlényegű. Nem mondhatnám, hogy én az egyiket választottam. Nem érdekel, mi a következmény, mert ez nem döntés, hanem lassú, spontán kiforrás, és nem én akartam, hanem nem lehet másképp.
Nem szoktam szándékosan múltat feldolgozni, sorra venni sztorikat. Amire nem akarok gondolni, az nem véletlen. Jó helyen van az ott. Nem nyitom ki a dobozt. A veszteségeim vannak benne, egyes nehéz évek. Amikor fájt, amikor buta voltam, túl adakozó. Áldozat. Ezeket az emlékeket nem szeretem.
Belátták, hogy nem helyes, addig edukáltuk őket? Megértették? Nem hinném.
Előbb nézünk csúnyán, rakjuk ki a fickót, ha erőszakoskodni próbálnak: kényszerű volt a megértés? Dehogy!
Elpuhultak, az ivóvízben lévő női hormonok miatt lettek kövérek és nyugodtak? (Frankón van ilyen elmélet.)
Az én sejtésem az, hogy ugyanannyi a tesztoszteron és az agresszió is, csak nem divat már úgy, direkte nagyobb társadalmi szankció jár érte.
Ne felejtsétek el, hogy a tesztoszteron, ami olyan jól néz ki, amikor mutatják a kicsit lányos fiúkat, hogy mennyivel markánsabb az állvonal, a szemöldökcsont, a szőrzet, az izomzat, egy nagyon problémás Erővel, határozottsággal, magabiztossággal, erőszakkal függ össze. Nem tehetnek róla, nehezükre esik, hogy ne legyen céklavörös a fejük és ne akarjanak megölni valakit.
Hogyan jelenik meg ma, a gyengédebb férfiak részéről
Ezek a férfiak adott esetben megértőek, együttműködők, rájuk lehet bízni négy órára kisgyereket is, sőt, egy ritka egyedet porszívózni is láttak.
Ugyanazokra a csoportokra irányul: nőkre, gyerekekre, idősekre.
Ugyanúgy hatalmi alapú, akkor is, ha gyakran nevetséges az egész.
Ugyanúgy nem lehet megkérni, hogy ne csinálja.
Ugyanúgy felmegy a vérnyomása, és magát érzi áldozatnak.
1. Okoskodik
Olyan témában, amihez vagy mindenki ért, vagy bármilyen vélemény elmegy, vagy a nő jobban ért hozzá (pl. a nő saját dolgai), úgy tesz, mintha ő lenne a szakértő. Akkor is, ha a nő kifejezetten sokat járt utána, mi hogy van. Elhiszik neki, hogy ő volt ott, ő tapasztalta, de gyakran a nő élményeit és tapasztalatait meséli el, átköltve. A lényeg, hogy itt ő kezdeményező agy, ő nem lehet passzív. Erősködik, köti az ebet a karóhoz, mindenből vitahelyzetet generál. Nem áll le, húsz percig mondja, akár órákig, később is visszatér rá. Ha kérdez, az is ilyen: eszköz, hogy beszélgess vele, de a kérdései nem nyitottak, ő akar irányítani, ő tereli a szót.
Levegőnek nézi a nőt, amikor az megszólal, majd öt perccel később innovatívan, tanítgató hangsúllyal, körülményesen adja elő, amit a nő mondott mellesleg. Még kétszer ismétli, bólogat hozzá. Fejet csóvál, hogy a nő ezt se tudja (a nő saját információit!). Nem kap választ. Legalább magával egyetért. Ilyen esetekben nem tudom, hallotta-e, de annyiszor mondja pont ugyanazt, hogy biztosan. Csak azt hitte, az a saját gondolata.
2. Prédikátori hajlam: úgy beszél, mintha felkérték volna, legyen ő a tanító, mondja meg, mi a helyes, hogy kell élni. Nem mindegy, mekkora hülyeséget beszél, másokat büntet-e, és van-e hozzá hatalma. Az én apéám, ha begőzölt, lement a zéárt térben levő kazánhoz és lekapcsolta, nem volt meleg víz). Sokan nyilatkozattak ki, az a kérdés,. a saját életében a saját elveivel mit kezd. Üldögélve baszogat, és csak rá nem érvényes a nagy bölcsesség, vagy ő csinálja a legkeményebben. Illetve: bele akar-e szólni olyanok döntéseibe, akik erre nem v agy udvarias elutasítással reagálnak, határt húznak. Az erőszakos férfi csakazértis nyomja tovább a prédikációt, semmibe veszi a kéréseket, határhúzásokat. És a manipulatív nő is. Ha megszakítod a kapcsolatot, az első adandó alkalommal újrakezdi. Ezért kell végleg, mert semmi másból nem ért.
Akkor folytat nagymonológokat az őt érdeklő témákról, amikor a másik zenét hallgat, olvas, filmet néz. Elkezd beszélni, erre a partner udvariasan kiveszi a fülhallgatót vagy lehalkítja, leállítja, szünet, bólint a partner, vissza a zenébe, és újra rákezd. Őrá kell figyelni. teszteli, hányszor tudja megzavarni, amiben a másik elmélyed.
4. Függőségekbe csatornázza, béna hobbikkal vezeti le
Gamerkedik, pornót és erőszakos videókat néz, kényszeres hírolvasó, meccsnéző. Ide tartozik a társkereső is. Így a partner csak azt érzi, hogy nincs jelen, nem direkten kapja. Az a gond, hogy teljesen zombivá válik, csak elvonulni akar már, megszűnik a képessége, hogy vegye a másik jelzéseit, közösen végezzen vele valós tevékenységet, jólesően beszélgessen.
5. Jobban tudás
Kérlelhetetlen ítéletek arról, mi hogy van, mennyibe kerül (adat, ár, dologi információk). Ezek hangoztatása. fejcsóválva, amiért a nő nem ennyire szarrágó. “Gyerekes, lelkesedik.”
5. Kóvályog
A férfi, aki tehát nem ver és nem is kiabál, a belső feszültségét úgy vezeti le, hogy járkál a lakásban, nem bír egyedül meglenni, megy a társa vagy a gyerek után, akik épp jól elvannak a maguk dolgával. A jelenlétükben mintegy maga elé beszél, vagy figyelmen kívül hagyja, épp mivel foglalatoskodik amaz, elkezdi mondani, mi hogy van. Többnyire elégedetlenül: egészségi állapotára panaszkodik (de nem tesz ellene), vagy azt taglalja, mit kéne megcsinálni régóta, és már mióta nem csinálod. Próbálja elérni, hogy most azonnal az legyen, ami épp őt zavarja, tehát kiszakítsa a másikat abból, amit a pihenőnapon tervez. Miért? Mert unatkozik.
6. Kellemetlen fizikai jelenlét
A kóválygás alesete, ugyanúgy a közelség másokra erőltetése, miközben támad vele vagy ő kér minden figyelmet. Apám úgy uralta le a beszélgetéseket, anyámmal töltött perceimet, hogy odaerőszakolta magát, beállt az ajtóba, rá a küszöbre, és kitámasztott a szemközti ajtófélfának a tenyerét: se ki, se be. Zavarta, hogy erről írtam, itt magyarázta, hogy ő épp megszédült, azért támaszkodott meg, és én milyen rideg vagyok, hogy nem akarok vele semmit beszélni. Nem lehettem kettesben anyámmal, hallgatta a beszélgetést, beleszólt, egy pillanatig nem volt csönd, lecsapott, mint a héja. Nem volt érthető, hogy ha szédülős, fáradt, miért áll egy méterre az anyám betegágyától, lezárva a szobát, mit szenved ott, miért nem ül le kicsit távolabb, nyugiban. Miért kell nekem kérlelnem, átmennem rajta, ha ki akarok menni.
Ez mind-mind erőszak, ilyen a mai nőverő. Nem azt taglalom most, hogy ez nekik sem jó, milyen szomorú hormon a tesztoszteron: az összes nő, aki hóbortból szedte, nemcsak ronda és aknés lett, hanem hatalmas feszültséget élt át, elfelejtett sírni! Méreg. Engem nem érdekel már, hogy patriarchy hurts men, too, mert szemmel láthatólag azért jól elvannak ők a patriarchátussal, és az idők változásai elől még durcásabb, rombolóbb cselekvésekbe menekülnek, aminek következtében egyre többen válnak el tőlük, vagy nem is kezdenek velük kapcsolatba.
A patriarchátussal amúgy is csak egyezkedni lehet, pillanatokat lopni, az élet perceinek többségében nagyon kell tudni, ki vagy és neked mi a jó, milyen tipikus támadások érik a jóindulatú, tartalmas lelkű nők szuverén világát, énhatárait, erőforrásait. E tudás segítségével pedig nem elhinni az ő nőképüket, nem kételkedni magadban, nem önhibáztatni, mert az depresszív. El sem romlani. Ha tudsz róla, nem döbbensz meg, akkor tudsz nyugodtan reagálni, nem leszel házsártos.
Nem az a lényeg, hogy a férfi mit akar: “mindig csak a nő igényeiről van szó, azt sose kérdezitek meg, neki jók vagytok-e így?” Nem. A férfi mindenképpen akarja a nőt. Én például szenvedélyes, erősen szerető, jó fej vagyok, nem vagyok se ellenséges, se közönyös, se veszekedős, amíg nem rongálnak, és nem nyírják direkt az életörömömet, optimizmusomat. Apámnak is tisztességes lánya voltam, amennyire lehettem. Az a lényeg, hogy menjen el a közelemből a férfinak az a része, ami a szomorú adottság, a toxin. Kifele párologjon mindaz, ami mérgező, ne tudjon elszomorítani, tönkretenni.
Nem az a lényeg, hogy ő ne szenvedjen, őrajta segíts. Az az ő dolga. Hanem hogy lehessen jó életed neked. Azzal a kis kompromisszummal, hogy egy férfival osztod meg. Tehát magadra vigyázz.
Mit lehet tenni?
Belátni, megérteni, mit tesz: kognitív módszerekkel leszokni a másik gyötréséről, a fölényeskedésről és lebecsülő mondatokról, különösen akkor, ha a nő tényleg jobb az adott területen, legalább abban nem okoskodni. Megkeresni, amiben ő jobb, és ott működni, nem a nő területeit nyesegetni, rombolni. Amiben jobb, ott sem erőszakosan éreztetni, hanem a teljes egység (páros, család) szolgálatába állítani a képességet, nem egózni. A többi területen pedig a koma fejlesztheti magát, addig se téged gyötör. De fejlesztést se azért, hogy nagy diadallal átélje, hogy ő győzött, ő mond okosat, a másik “tipikus nő, nem ért hozzá”.
(Minden nőgyűlölő-erősködő pocakos.)
Ha következetesen jelzést ad a nő, védi a határait, akkor nem tud elmenni addig a férfi, amikortól már szomorú az élet. Ez megint a nőre helyezi a cselekvés terhét, pedig nem az ő hibája a tesztoszteron és a kompenzálás. A nő keménynek tűnik, le lesz sárkányozva, de még mindig az ilyen drill a leghatékonyabb. Ez NEM veszekedést jelenti, az a gyengeség jele. Nem kell belemenni. Én minden alkalommal, amikor nem érdemlem meg a tónust, vagy ki vagyok oktatva, igazságtalan elégedetlenkedést vagy lehúzó energiákat kapok, azonnal fizikailag kivonulok a helyzetből, bármilyen férfi tegye is, forgatáson is, tanári szobából is, a telefont is lerakom. És nem hüppögök, tök jól elvagyok, NEM NEKEM FÁJ, nem megyek vissza.
Megtörni a testet. Elmenni edzeni, egy nagyot bringázni, súlyzózni. Lehet böjtölni. Az unalom szüli a pusztító tesztoszteron-megnyilvánulásokat. (A férfire gondoltam, ő menjen el, de ha nem megy, elmehet a nő is.)
Most van az évnek jólelkű szaka. Cipősdobozokba pakolom épp az igen szép fiú- és lánykaruhákat – annyi minden van még! Doboz is van. A fiam kapott egy Martens bakancsot, annak jó nagy a doboza.
Már nem olyan érzés az ajándékozás, mint régen.
Már semmi nem olyan érzés, mint… a tízes évek elején.
Szégyellem is magam: a cipősdobozba pakolás lomtalanítás, akárminek is nevezzük. Nem hiszek már a saját jóságunkban. Olyankor támad kedvünk adakozni, amikor felgyűlnek a dolgok. Nem tud tiszta érzés lenni. A cuccok jó minőségűek, de tényleg jelent ez bármit? Így is gyanítjuk, hogy olyanokhoz kerülhet, akik hasznot akarnak húzni az adományozókból.
Csokit is teszek be.
Ha mélyre ások, be kell vallanom, hogy nem tudok már idegenekkel azonosulni, megrendülni, szeretetet érezni, az egészet álságosnak érzem.
A múltkor (is) érvelő szöveget írattam a nyolcadikosokkal: olyan a feladat általában, hogy mellette és ellene kell érvelni (disputa). Egyikük mondja, már unja a sok “könyv vagy film, távoktatás vagy jelenléti, mozi vagy streaming” témát, legyen az, hogy étteremben együnk-e, vagy otthon. (Szégyentelenül ömlengett: “Ami engem illet, a nagyi főztjét semmiért nem adnám”, kérdeztem is: ennyire jól főz a nagyi? Dehogyis, feleli, nem is szokott. Csak a korábbi tanácsomat követve kalkulált a javító tanár várható demográfiai jellemzőivel, könnyes szemével.)
Jelzem neki, hogy ez a téma durván elitista, és hogy nem lesz ilyen, hiszen az összes gyerek, a zsákfalvakban is ezt írja, aki nyolcadik után akar még tanulni. Nem tudja, mit jelent az, hogy zsákfalu. Azért megkérdezem: mit gondolsz, ez a választás hányaknak valóság? Hányan jártak a most vizsgát író, magyar nyolcadikosok közül étteremben életükben csak EGYSZER? És mi arról írunk, hogy egyenrangú lehetőség otthonit vagy éttermit enni! Szerintem harminc százalék. Se, talán húsz. De nem meki, hanem rendes hely, pincérrel. Ő ezt nem hiszi. Biztos több!
Érdekesek ezek a budai beszélgetések. Fogalmuk sincs. Nekem van, arról is, hogy folyó víz, száraz és festett fal, íróasztal, tejtermék nincs százezreknél. Ahol mi élünk, egy közepes helyzetű gyereknek van hat pár ötvenezres cipője és négy tornazsákja.
Meg kell mondjam, nem panaszkodhatom. Soha nem kellett munkáért kilincselnem. Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt hónapokban (mindjárt vége lesz), és még többet, évtizedeket azért, hogy eladható tudásom legyen, módszertanom, tantárgyi ismereteim, tapasztalatom. De az attitűdöm nem változott: viszem vissza az ötven forintos palackokat buzgón én is.
Mit tehetek én? Cipősdoboz, komolyan…? Megold ez bármit is? Lyukas vödörbe hordjuk a vizet. És jaj annak a közösségnek, ahol munka, szervezettség helyett adományokra alapozzák a túlélést. Van, ahol a segély, a csomag annyit jelent, hogy a családfőnek annyival marad több pancsolt drogra, nyerőgépre. Én újabban férfi kéregetőnek nem adok. Ami innen nézve hajléktalanság, az a másik oldalról megszabadulás a bántalmazótól, alkoholistától, élősködőtől.
A múltkor Julisommal a villamoson találkoztunk a nyomorral, azzal a fajtával, akik miatt (ellen) akartak BKK-rendőrséget néhány hónapja. Nem akartam elhinni, hogy a férfi összehugyozott nadrágban leül a kárpitozott helyre. Pedig dehogynem. Neki lehetett támaszkodni a bűznek. Soha nem keltettem ilyenek miatt hangulatot, ugyanakkor ma már kivagyok attól a fajta “baloldaliságtól”, amelyik nem a dolgozót, a büszke proletárt, a sokgyerekes családot támogatja, hanem az ingyenélőt, a függőt, a betegségekre hivatkozó érzelmi zsarolót, a “nem találok munkát” lődörgőt.
Szétcigizett-ivott, netfüggő, koránál húsz évvel idősebbnek tűnő, magasan képzett balos értelmiségi a Petreonon macskakajára (!) koldul, Orbánt szidja, és a hajléktalanokkal takarózik. Nem hiszem, hogy ne tudott volna a sok okoskodás, rendszerszidás, írogatás helyett olyan döntéseket hozni, hogy most a családja jobban éljen. Ez sima lustaság.
(Arra reagál, hogy Szentkirályi Alexandra lezáratná az aluljárókat. Ehhez jegyzem meg, hogy az aluljárók nyitva hagyása sehol nem megoldás a nyomorra. Jó érzésű ember nem háborog a túltengő köztéri nyomoron, de nincs ez jól így, egyre többen vannak. Hogy átkozták pedig a hajléktalanokat kriminalizáló törvényt!)
Tegyük fel, én felelősséget érzek a társadalom iránt, van mondjuk tízezer forintom, amelyről szabadon eldönthetem, mit kezdek vele. Veszek belőle hajcsatot, édességet, mosolyt a szegénygyerek-arcra, összerakok egy dobozt (még egyet) – ez jó? Vagy befizetem az Igazgyöngynek (ők valóban komoly munkát végeznek, és L. Ritoók Nóra kerüli a nyílt politizálást, az ideológiai önigazolást). Ők majd jól használják! Ma már ez is ideológiai voks, mégis. Vagy az a jobb döntés (még mindig az össztársadalom javát tekintve!), ha befizetem a magánnyugdíjpénztáramba (van olyanom), ezt megteszem kéthavonta, hozamot is termel, és akkor majd nem lesz olyan szégyentelenül alacsony a nyugdíjam? (Amúgy lekérdeztem a minap az államira való jogosultságomat. Minden statisztálós nap is számít, sok megbízásos munkám, az egyetem első évei, gyed, egész állásban dolgozóként vagyok nyilvántartva sok-sok éven át – van majdnem huszonhét évem). Ennyivel kevesebbet panaszkodom majd, ennyivel kevesebbet kérek segélyként (vagy a gyerekeimtől), nem leszek a nyomortól (nagyon) beteg – nem ez-e a jobb a társadalomnak?
Azt már tudom, hogy önzőnek senki nem nevezhet: adakozni nem kötelező, nem lehet nyomásra csinálni. Ha lehet, az rút visszaélésekhez vezet. És aki nyomásgyakorlással, bűntudatkeltéssel próbálkozik, a rászorultságát ökölként rázogatja, azt én kiröhögöm. Túl sokan vagytok.
És hagyjatok már idegenek nyomorával!… talán mindenki jobban jár, ha most rendelek két és fél doboz kávékapszulát, az annyi, mint kettőszázhuszonkét forint per adag (kérdezte valaki az árát, egész különböző tud lenni, de lehet találni olyan szállítót, olyan fizetési módot, hogy ne legyen infarktusosan drága). Plusz tejszín, mosogatás, persze. De így nem a kilencszáz forintos kávét iszom a Helyen, ahol az óráim egy részét tartom… vagy nem duplát iszom, legalább. De akkor miből él a hely? (Ha nincs háború, éhen halnak a fegyverkovácsok gyerekei!Semmi sincs jól.)
Szervezeteknek adakozni elidegenítő – mennyi kamu és manipuláció van! Irén mama mindig vette a szájjal festett képeslapokat, kértek (és kaptak) tőle éhező és rákos gyerekek is. Jobb is, hogy nem tudta, mekkora lehúzás volt.
Találtam a múltkor a régi (1.) Mammutban a mamutszobroknál egy aranyos, szív alakú, hímzett könyvjelzőt (kulcstartót? ezt se tudom), hozzá levélke kézírással, kedves megtaláló, mosolyt szeretnék csalni az arcodra. Mindig rettentő nehezen voltam azzal, ha valaki akart tőlem valamit, és kedves volt. Rosszul éreztem magam. Bárki bármit akart, mondott, javasolt, én annyira nem akartam bántani, hogy játszottam (mély meggyőződéssel!) az együttműködőt. Rengeteg, számomra közömbös, sőt, irritáló ember hihette azt, hogy kedvelem (tanárként az ember megtanul bárkit támogatni). Óriási vívmány, hogy ma már képes vagyok nem venni részt mindig mindenben. Itt mit akart ez a fabrikáló? Irányítani, hogy mit érezzek. Önmagát helyezni középpontba. Adakozásról szó nem volt egyébként. De nincs nekem erre a bárkinek és mindenkinek szóló “kedvességre” szükségem.
Ezek meg kiírják a Threadsre, hogy találtak egy ilyet, és bekönnyesedtek tőle, “van még a világban jóság”. Vagy ami még durvább: látták, hogy egy idős bácsi egy picike lánynak adott egy csokimikulást! Csak úgy! (Én rendőrt hívnék.)
Nem hiszek abban sem, hogy a WWF plüssfigurákat gyárt és küld az adományozóinak. Szép ügy lenne viszont a teljes kitömöttállat-stop. Vagy ha mindenki meggondolná, fontos-e becsomagolni minden egyes ajándékot. Általában: ajándékozni. (De mi lesz akkor a fogyasztással? Vö. a fegyverkovács gyerekei.)
Gergő egy ideje régi településrendezési tervek A0-s másolatába csomagol, ez jól néz ki és kidobnánk amúgy (János régi felhalmozványai).
Az ügyekkel nagyon kételkedő lettem, az egyénekről nem tudok semmit, csak a média mondja, hogy nekik rossz, és majd összefogunk és segítünk. Annyi, de annyi segítő kampányt láttam! Részt is vettem bennük. Nem cinikus vagyok, hanem tudom, mi minden van a látványos felbuzdulások mögött. Ismerek egy csomó nőt, akik időt, energiát nem kímélve, a saját életük rovására is mentek lobogni mindenhova, bárhova. Menekültek a saját életük kudarcaiból, rohantak máshova, hogy ott majd kompetensnek érezhetik magukat. Olyan sokszor találkoztam már a rászorultság paradoxonával (önmagát teremti, a kiszolgálása elront, a nyomorra hivatkozók pedig passzív-agresszívek, teljes tévedésben vannak, ki miért felelős, azt hiszik, csak nekik vannak problémáik). Nincs már kedvem engedni a gyarló kísértésnek, hogy átélhessem, milyen jó ember vagyok.
Nincs erre szükségem. Nem vagyok jó ember, nem akarom fényezni magam, se törleszteni. Elég, ha a sajátjaimért tisztességgel kiállok. Ők a fontosak. Elég, ha jól vagyok. Újabban sok-sok időt, személyre szólót, közös tevékenységeket, és a vágyaik szerinti tárgyakat kapnak. Lőrinc születésnapját most egy hajón töltöttük, ott is aludtunk. Soha nem követeltek semmit.
Utálom azokat, akik ahelyett, hogy gondoskodtak volna arról, hogy most jó életük legyen, azzal szerepelnek, hogy milyen gonosz a világ, mások milyen “szerencsések”, és erkölcsi fölénnyel takaróznak a hidegben. Mert az a jó ember, aki kínlódik. Aki svájcifrank-hitelt vett fel a semmire. Ez nem más, mint a teljesítmény tagadása. És mindezt ötvenesként… hát mit csináltál eddig? Hogy nem lett jobb életed? Hogy nem tudtad még elfogadni a helyzetedet, ha semmilyen ambíciód, szorgalmad, eladható tudásod nem volt? És kit hibáztatsz, hogy beteg lettél?
Ha nem vagy erős, de akarsz valamit, legalább pökhendi ne legyél.
Lesújtó véleményem van egy sor jelenségről, naponta találkozom ezekkel, onnantól kezdve, hogy nem tudnak írni, elemi szinten sem, az ügyekkel való képmutató szerepelgetésen át (bántalmazózás-nárcisztikusozás, a gyerekvállalás szidása, performatív vegánság) a plázamozik viselkedéskultúrájáig. Mégis azt mondom, hogy remekül el lehet lavírozni a mocsárban, rengeteg szép pillanat van így is, nekem nincs kedvem a bajokról írni, amelyekben mindannyian élünk. Tudok viszonyítani, és hálás vagyok, hogy nincs ilyesmi, hogy munkaszolgálat, halálbüntetés. Ezért is harapok, amikor történelmi fogalmakkal vagdalkoznak pirtiáner sértődéseik közepette (gázkamra, fasizmus, népirtás, Putyin, gyűlöletkeltés).
Én már nem dőlök be ennek, és hallgatni sem akarom. Kimegrendültem magam haszon-harmicéves koromban. Most már élni szeretnék.
És a poszt végére, a kommentben hozzáfűzött részekből kiderül, miért választottam én is inkább a medvét.
What is the bear over man?
Many women participating in a new viral debate on TikTok say they would rather be alone with a bear than a man in the woods, answering a hypothetical question that is leading many women to open up about negative experiences they have had with men, including domestic violence and sexual assault.
“Homofóbia” következik. Már nem érdekel, ki minek nevez. Csak fogd fel, amit írok! Ha nem sikerült, menj innen. Ha felfogtad, és nem tetszik, akkor mondd meg, mi nem stimmel benne: érvelj! Legyél te is alkotó, ne csak fogyasztó! Engem nem tudtok ideológiai szövegekkel, liberális-normatív előírásokkal zsarolni.
A homofóbozás rosszul öregszik, ahogy mondani szokás. Most épp nem illik elővenni. Az “árvaházi” gyerekekért épp jobban kötelező aggódni, amilyen kívülről vezéreltek ezek. Elcsendesedett az az érv, hogy “pedofília és homoszexualitás összemosása”. A probléma megint a minőség és a morál hiány: ahol nő jelen van, ott nem történik ilyen aljasság. Így függ össze orgia és bűncselekmény.
Egyszer, vagy tizenkét éve írtam valami párkapcsolati témában, hogy a férfi így, a nő úgy, és egy viszketeg kötözködő, a Fekete Zsuzsi egyébként, írt egy-e mailt, hogy mi ez a heteronormativitás, miért nem térek ki a homoszexuálisokra. Rögtön válaszoltam, akkor még defenzíven, mert akkoriban lehetett engem ideológiailag zsarolni, hogy én férfi–nőről írok, szerintem ami nem férfi–nő, az más dinamika, arról nem tudok semmit, és nem is érdekel.
Milyen helyesen tettem! Pedig mit tudtam én akkor még ezekről a poklokról, mindarról, ami csak egy sikeres, jómódú, “szabad”, de öregedő, csúf, meleg férfi napi élménye, szégyene, bűncselekménye…?! Cigány fiúcskák, harminc évvel fiatalabb kamaszok testnyílásainak önös és traumatizáló használatáról? A béranyaságról…?
Hát az ő pokluk, a fiúké, az milyen? Úgy élni, hogy ennyire van szükséged ennyi pénzre, és csak így szerezheted meg? Milyen prostituáltnak lenni? Bővebben… →
Tegnap volt az úgynevezett mentális egészség úgynevezett világnapja, mint azt tegnapelőtt megtudtam. Mesterkéltnek érzem a világnapokat, az ügyeket, és zavarosnak, gyanúsnak tartom a cégeket, influenszereket, kampányindító szervezeteket és a saját különlegességükkel hivalkodó júzereket, akik beszállnak, mert emberi jogi témának keretezik néhány ember nyomulását, meglovagolják és sápot szednek belőle. Ez az én hozzáfűznivalóm, még szombaton kezdtem írni, de közben eltelt a csütörtök is, tanítottam (este lett és reggel, és látá Éva, hogy mindez, ímé, igen jó).
Ha minden, de minden egyes jellemző illik az egyik ismerősömreinnen, akkor mi a kérdés?
Ez megér még egy posztot a diagnosztizálgatásról, amelyet olyan agyi színvonalú emberek művelnek tele szájjal, hogy hú.
Én csak irtóztam a felolvasásoktól, a dörgölőzéstől, a nepotizmustól, meg hogy mindig az számít, ki kivel van jóban, kinek van lekötelezve. Úriszten, mondtam, ennek semmi köze a minőséghez. Jól kiismertem ezt irodlomtnörténész, kritikus emberem mellett is, ki mindenkivel és hogyan kell, lehet jóban lenni, kiknek a hálája segít, és ez mindig is taszított, és nem kértem a pártfogásából.
…és amúgy miért érdekel ez az egész? Hadd károgjanak a klímáról. Járványról. A sport “káros hatásairól”. Testről, táplálkozásról. Nyekeregjenek csak, hogy melegük van és nem jutnak be szakrendelésre (tökéletesen megelőzhető, életmóderedetű) kórságaikkal!
Én nem károgok, nem szenvedek – és ha szenvednék, se kárognék.
Nem először ostorozom azokat, akik felpattannak az aktuális trendvonatra, és újkeletű szavakkal fontoskodva, átszellemült-jóságos arccal rémisztgetnek mindenkit és bárkit az apokalipszissel: 2018-ban a mi van a szívószálon túl? keltett nagy vihart. Voltak folytatásai: lebeszéled az olvasókat a környezetvédelemről?, később az igazán tudatos életmóddöntést, a táplálkozást vettem elő.
A mai téma: mi a baj a klímára hivatkozva a felszínen aggódó, segítő, a mélyben rémségesen kicsinyes, összefüggéseket elemien nem értő Jeremiásokkal. Hogyan lett médiakontent, kattintásvadászat és erkölcsi pozíció másokat a szörnyű jövővel ijesztgetni. Majd a gyerekkel a hátukon kell menekülniük a forróság elől (?)… azoknak, akiknek jól sikerültek a gyerekeik. Ez a büntetésük!
A járvány alatt úgy tűnt, az éghajlat, az ipari szennyezés senkit többé nem érdekel. Most a járvány nem érdekel már senkit, viszont nyáron, a híroldalak uborkaszezonjában megint sláger a klíma.
De inkább az, hogy ki szereli be nekik állami pénzen:
A kemény munka érdem, annak meg elismerés jár! De nem?
Ez egy típus: aki azt hiszi, a folyamat számít. Az számít, hogy mennyi munkát, jó szándékot tett bele, hibátlanul végezte-e, elcsüggedt-e időnként, és minden a saját erőfeszítéséből ment-e, vagy szerencséje volt, netán segítséget kapott. Ömlik a sok mém, hogy az út a fontos, nem a cél. Ha nem is éred el a célodat, a folyamat akkor is formált!
Persze a bukásnak van tanulsága… azoknak, akik majd nyerni szeretnének. “Az út a fontos”, ilyet a kudarcosok mondanak, a túlérzékeny önvigasztalgatók, hogy úgy tűnjön, azért ők is valakik.
A kudarc nem lesz eredmény attól, hogy sokat dolgoztál, és attól sem, hogy nagyon akartad a sikert. A veszteség nem tud építő téma lenni. Annak ellenére, hogy a katarzis épp az értékvesztés láttán érzett megrendülés és bánat. “Rossz neki, de legalább hőseis, elvhű.” De ez nem teszi sikerré a bukást. A hétköznapi életben biztosan nem. És Sziszüphosz is egy idióta. Amit csinál, az neki a büntetése. Ahogy a Danaidáknak is.
Ez a bajom a traumaírással, meg a “rákedukációval”, amelyet ráadásul válogatottan tehetségtelen szerzők művelnek tömegesen. Hogy úgy állítják be, mintha a baj, a bánat, a csapás érdem, sőt, siker lenne. Hiszen ezek által lettek híresek!
Én soha nem állítottam be eredménynek a veszteséget, viszont képes voltam magas minőségben írni róla. De abban én is hittem, hogy ha nagy a feladat, akkor a fáradozásom és az indíttatás minősége (tisztasága) számít erkölcsileg. Hogy például egy nehéz gyerekkel mennyit küszködök. Ha sokat, akkor jó ember vagyok. Vagy egy vizsgára mennyit tanulok. És ha úgy se sikerül, akkor az a vizsga nagyon nehéz volt.
Vagy igazságtalan.
Pedig akármennyit tanulok, készülök, ha nem vagyok odavaló, akkor hülyeség volt belekezdeni. Pontosabban, azt remélni, hogy a fáradozásaimért cserébe majd felvesznek. (Velem ez történt.)
Minden bíbelődés, toporgás, elveszés a részletekben csak gyakorlás. Jót tesz, ha újraírom százszor is az étlepot, hogy szép legyen. És előtte ezerszer írtam újra száz másikat. Így lett ilyen következetes a kézírásom. De ha jönne valaki, aki különösebb gyakorlás nélkül tud tetszetős kalligráfiát, akkor mit számít, ki mennyit gyakorlolt?
Teszem hozzá, a vizsga és a teljesítmény elbírálása legyen tisztességes (mi már most tudjuk, kinek és miért húzzák fel a pontszámát, ezt meg is mondták). És azt is megjegyzem, hogy én magam soha nem csaltam, nem puskáztam, nem tudtam erre ráállni. Cikinek éreztem – így neveltek.
Ma már tudom, hogy nem a beleölt munka számít. Sőt: dehogyis, nem az számít. Bővebben… →
csak az olvassa. én szóltam 