Kiknek írok én? Nőknek? Rég nem. Hatvanhét férfi tag van.
Ó, de szép volt, micsoda harmatos, naiv korszak a 2012–2015, amikor azt hittem, a nők mint olyanok az én közösségem, akiknek az üzenetem egésze szól. Nemük folytán, mindenképpen ők a megszólítandók, és ez a tagozódás legfontosabb: mi nők. Hiszen az élményünk közös: anyaság, szoptatás, konfliktus munka és anyaság között, testkép, verbális, gazdasági és fizikai erőszak, értetlen férjek, örömtelen vagy kicsikart szex, öregedés. Csupa magazintéma, könnyen lesz virális, önigazoló és a panaszkultúrába illeszthető, butítható és biztosítás- meg gyógyszerreklámokkal köríthető!
Ez tetszett meg sokaknak: wmn, Gumiszoba, Mérő Vera. Profitábilis biznisz az összevert áldozatokkal, a rákszűréssel meg a menstruációs szegénységgel parádézni.
A blogos címre írtak nekem, Szentesiről. Pletykákat.
Mintha érdekelne.
Eltelt bő négy hónap a cirkusz óta. Lent látható az e-mail, kicsit megcenzúráztam. Ez most alkalmat ad, hogy elmondjam, mi az, amit pont úgy gondolok, mint amikor (május 31-én) Szentesi Éva engem megtámadott és hazudott rólam. Ez vihar a biliben, de akként bűzös és jellemző – rájuk, a fennkölt “ellenzéki” médiaszereplőkre.
Nem tudom, ki az a “Gordon” és nem fáradozott azzal, hogy bemutatkozzon, de: “szia Éva”, vessző nélkül.
Azt írja, őt Szentesi a kommentjei miatt letiltotta, illetve “ghostolta”. Ezért ő visszavág, általam.
Itt szögezem le: nincs olyan a Facebookon, hogy ghosting. Szerintem tinderen sincs, ez hülyeség. Az egész Tinder és az elvárások az ottaniakkal szemben mind hülyeség. Ha oda regisztrálsz, magadat hozod szar helyzetbe. Túl sokat képzelsz magadról. De a tinderes szexéhes faszi legalább visszaírt, elment a randira, volt valami várakozásod, talán ejakulált is egyet, és utána tűnt el (“ghosting”). Ha viszont odaírogatsz Szentesi oldalára, az számára nem keletkeztet veled szemben semmilyen kötelezettséget. Nem kell egyesével vesződni velük, ha bőven van követő. Az oldal nem terápia, nem menedékház, nem óvoda – az én blogom sem. Bárkit indoklás nélkül kitilthat az oldal gazdája. Ti, a felhevült rajongók/utálók (a szívecskézők is csúnyán kibeszélik ám az imádottjukat) legyek vagytok, dongtok az erjedés körül. Egyes legyeket elzavarnak. Hogy a legyek milyen lelkületűek, az ennek a kaján, manipulatív levélírónak a soraiból látszik. Kicsinyes, sunyi, szarkeverő és engem használna.
Ennyire nem érti, én miket csinálok. Csak hallotta, hogy “nagyon utálom a nőt”. 🙂 Neki ennyi a blog. Milyen jó, hogy vagytok, akik a lényegéért olvassátok!
Engem senki nem fog felhasználni. Ráadásul nincs semmilyen titkos információ, leleplezés. Teljesen érdektelen. Én Szentesit nem tartom sztárnak, de a sztárok magánélete sem érdekel. Nem szoktunk erről beszélgetni sem. Mindenki azt csinál a kapcsolatában, az otthonában, amit akar – amíg nem szeg törvényt. És bárkire rá lehet fogni, hogy nem hiteles, ez nem jelent semmit.
Viszont amit Szentesi kirak a nyilvánosságba, női tartalomként, edukációként, őszinteségként, az szabadon bírálható. Én Szentesi újságírói, írói tevékenységét és attitűdjét bíráltam egyenesen, a saját felületeimen, illetve az edukációnak nevezett, sztárkodó betegcelebkedést, “edukációt”, miközben végig kozmetikai, fagyasztottzöldség-, pezsgő-, elektromosroller-influenszerkedés zajlott, pénzért. Állítottam továbbá, és értek hozzá, mert végzett irodalmár, olvasó és író vagyok, hogy Szentesi Éva nem író. Nem levelezgetek Szentesiről senkivel. Mégis rám pakolta ezt az egészet, hogy őt valakik (mások) kicsinyes pletykákkal, személyében bántják. Nekem kellett elvinni a balhét. Úgy él a folklórban, hogy van EGY darab, őrült zaklatója, holott sok van, szarkeverők, én nem vagyok zaklató, nem szegek törvényt – és érdemit írok (és az fáj neki). Én látszottam, engem lehetett használni. Önzésből, dühből, frusztrációból.
És bedőlt neki Kepes András, fel se merült benne, hogy a május 31-iki poszt aljas lejáratás, hazugság, kavarás. Odament jókívánni, mert openbooks. És Rákóczi Ágnes szülésznő is. Mérő Vera, Szatmári Réka és N. Kósa Judit ezt görgették tovább. Mind a részei vagytok az aljasságnak. A wmn-es csajok odaoldalogtak és úgy tettek, mintha kedvelnék Szentesit. Röpködtek rám a diagnózisok, az átkok, az elemezgetések, a gyerekeimet emlegették álságos aggodalommal EZEK. Spriccelt szét, megtízszerezte magát. Barát barátja felkérdez, és nem köszöntek nekem a kollégáim a gyerekem ballagásán. A korábbi hízelgők, mosolygók! Mert ott is Szentesit olvasnak a magyartanárok, nem ám Salman Rushdie-t. És ti, érzékeny ellenzékiek, nyüzsgöncök minderre nem mondtatok semmit. Ti, akik ennek tizedétől elsírjátok magatokat, te, Szentesi, attól, amit ráadásul nem is én írtam neked, hanem a fórumos féreg. (Mérő Vera azon is sírdogál, hogy ha hajléktalanszatyrokkal járkál és nem tűnik ápoltnak, akkor hiába cím a Rózsadomb, a taxis hajléktalannak nézi.)
Simán elnézik, hogy egy nőt, akit ismernek (nem egy lelkes lincselő nemrég még itt tapsikolt a blogon, Szentesi is), a sárba tipor egy önös, hisztis imposztor. Mennek jópofizni, nem szólnak rá a primitív kommentelőkre, nem érzik cikinek, osztják tovább a rágalmat. Nem veszik észre, hogy lincselnek. Mérő Vera azt is elejtette, szintén nyilvánosan, hogy iszik, és olyankor ír agresszív kommenteket. És ez mind rendben van. Sőt, a vérbuta és agresszív Perintfalvi nektek jó lesz mártírnak, és mindenki szégyellje magát, aki nem szolidáris vele. Az egész hergelés arra megy ki, hogy beleszóljatok, ki hogy éljen a legszemélyesebb, legsajátabb jogával: a titkos és szabad választás jogával. Hogy kire szavazzon.
Ezért szerepelt le nálam végleg a könyvkiadós, jogvédő, “ellenzéki”, újságírói, belvárosi, harsány, jóembert játszó csoport, köztük a feministák is.
Nem szóltatok semmit, még azok se, akik ugyanattól iszonyodnak, amitől én. És az utána nem olvasó, ám annál magabiztosabban rögtön véleményt nyilvánító, a többséghez húzó félismerőseim még mindig itt tartanak: “de hát egy rákos nő!”. Az a szegény rákos nő, a világ legnagyobb áldozata agresszívan a kinézetemről irkált, egy olyan levélre reagálva, amit nem én írtam neki, hanem a fórumos csürhe egyik tagja. Az enyémről, aki 49 éves, háromgyerekes anya vagyok, annyit sportoltam egy hónapban, amennyit ő egész életében, akivel szemben frusztrált, mert én egészséges vagyok. A könyvében meg arról, milyen esküvői ruhát akar, és meg fogja-e bánni az ajaktetoválását. Én SOHA nem fodrászoltam-körmöztem magam nőcisre, tüntetőleg a nagy, vastag izmot éltettem. A “szépség” tiszalöki szempont, felszínesnek tartom.
Szentesi Éva lássa csak: ilyen energiák is vannak körülötte, nyomozgatás, kavarás, ugyanakkor ők gyávák ahhoz, hogy a saját nevükön terjesszék mindezt. Persze ez is fórumos akció, velük Szentesi kölcsönösségben van: hasznos hülyeként használják egymást. Ez a “Gordon” nem azért kutakodik és vágna vissza, mert Szentesi megpróbálta volna ráuszítani a kommentelő tömegét, ezzel tönkretenni az intellektuális, élesen okos, egyedi hangú blogját, sőt: az egész embert, mindenestül lejáratni – ő, ha igaz a sztori, mindig is csak ólálkodott, nézelődött, sértődgetett Szentesinél. Nem volt saját teljesítménye, blogja, és veszítenivalója sem, hiszen a sötétből lődöz.
A blogon csak arról írtam, amit mint nőknek szánt kontentet Szentesi a netre kitett. Direkt érzelemkeltőnek, lájkgenerálónak. Már elmondtam, amit akartam. Csak a magam véleményét mondtam, nem mások sérelmeit. Szíve joga Szentesinek is úgy kezelni a kommentelőit, ahogy akarja: nekik kell viselkedniük, mert ők mentek oda. Ez önszabályozó folyamat: ha az oldalgazda bunkó, akkor majd kikövetik. Ha szabályt szeg, akkor meg korlátozza, tiltja a Meta. Szentesit nem követték ki, szóval megteheti, hogy nem dédelget bárkit.
Mindenkinek, aki naiv: ennyire Szentesi sem hülye. Úgy értem, nem hiszi ő, hogy én írtam neki a barna sapkás e-mailt, sem azt, hogy őt bármi fenyegeti. Tudja, hogy uszítják, és örül neki. Én kellettem neki, én voltam a feláldozható, semmibe vehető. Drámát akart, bosszút mindenki ellen – általam, rajtam. Illetve nem bírja a mentális terhelést, ami a netes nyilvánossággal jár. Hogy ha buta mondatokat ír, amelyek ráadásul egymásnak ellentmondanak, ha mindenki szeme láttára opportunista, harsány, bután díváskodik, gőgös, akkor lesz visszajelzés. Ezt nem bírja, ezért vonult paywall mögé az imádók közé, akik nem mernek neki beszólni (és ez a visszhangszoba ártani fog neki). Az én visszajelzésem okos: a publikus megnyilvánulásait és a szívecskéző, alacsony standardokkal bíró nőtömeget kritizáltam. Alappal. A ki nem teregetett magánéleti részletek, a fickója viselkedésének okai nem érdekelnek. Elég baja van, kiakad az érdemi kritikán is. Mindannyian tudjuk, mi a baja, ő is tudja: tehetségtelen. Engem nyugodtan nevezhetnek tehetségtelennek, nem ugrottam rá, sosem volt ezzel válságom. Mindannyian tudjuk, mi a helyzet. Akik körében én tehetségtelennek számítok, az megtiszteltetés (a kör).
Ettől dühös. És nem félt a büntetőjogi következményektől. Nem lát mást, csak önmagát. Nem ment a blogbiznisz, a zárással exkluzív tartalmat ígért, és lett pár tucat új feliratkozója.
Gyerekesen önös dührohamra hajlamos, amikor szarul van. És azért lett ilyen, mert hagyták neki az enablerek. Évekig tapsolt vagy tűrt mindenki minden ciki megnyilvánulásra.
Empátiáról papolnak, de a feketeöves zaklató fórumos legaljával szövetkeznek. Van, akivel bármit meg lehet tenni, majd két nap után álságosan felszólítani a megvadult kommentelőket, hogy legyenek emberiek, én csak sajnálatot érdemlek, mert beteg vagyok (Péterfyné!). Tévképzetek, sértettség, feljogosítottság – ez történik azokkal, akiket beleültetnek olyan pozícióba, amiért nem küzdöttek meg. az egész ismertség abból fakad, hogy a jellemzői (magas, egyedi kinézetű, viszonylag értelmesen beszélő, “életkedvelő”, vadóc, ráktúlélő) alkalmassá tették arra, hogy SEO-val és kezdeti követővásárlással brandet építsenek belőle.
Ő maga mítosznak tartja magát.
A “túl nagy rá a kabát” és “a bajaimmal turnézok harsánykodva, lájkokért, szelfikkel, miközben az áldozatot játszom” viselkedés más wmn körüli újságírókra, Péterfy Novák Évára és Mérő Verára is jellemző, de Szentesi vitte el a végletekig, és ő a legtehetségtelenebb íróként.
A véleményemet most is nyíltan, a blogomon írom meg, a saját nevemen. Én vagyok Gerle Éva. Nem attól van igazam, hogy mások egyetértenek, hisznek nekem, hanem eleve igazam van.
Technikailag rákos vagyok, utógondozásra kell járnom, szóval július 22. óta engem sem szabad bírálni. Igaz, én nem a neten szenvedek, nem tartom közügynek, és nem manipulálok vele senkit.
A teraszon ülök, napfényben, bikiniben, gyűlölet véste vonásokkal, az őrülettel a szememben!
És nagyon nyomaszt egyrészt, hogy még mindig szárazak a hajvégeim, pedig két hete 14 centit vágattam belőle, másrészt az – és ez hasonló! –, hogy a bicikliláncom rozsdás, és senki másé nem rozsdás, talán többet bringázom, mint ők, de nem hiszem, hogy ők a sajátjukat háromnaponta olajozzák. A jeges kávémban pedig, sajnos, hűtőízű a jégkocka. Ezek a problémáim most.
Súlyos problémák! Azt gondolják, hogy most rettegsz, összezavarodtál, elbújsz, rémülten törlöd a bejegyzéseidet, nem írsz többet, felvágod az ereidet, ügyvéddel súgsz… NetFlix ihlette tárgyalótermet látnak, parókás bírót…
(felröhög)
…fáklyákat, skandáló tömeget, téged a szekéren megkötözve zokogni, irány a máglya…
Nyolcvan nap alatt a föld körül! Willy Fogg megmenti Romyt!
Ismét vihar volt a Facebookon. Nem sikerült megérteniük az álláspontomat, a konkrét mondatokat. Olyasmikre reagáltak, olyat értettek bele, amit nem írtam.
Amikor nem értenek, az bennem makacsságot vált ki. Nem haragszom, hanem azt akarom, hogy megértse. Elmondom másképp, kifejtem – érted már? Értsed! Annyira világos. Amúgy nem érdekel, az a konkrét olvasó mit gondol, csak ugye ő kérdezett, vitatott, felvetett valamit.
Hogy most a CIVILEKET ellehetetlenítik. Én meg ennek örülök! Putyin rendszere ez már, vége a szólásszabadságnak, a független nyilvánosságnak, a civil szférának, a demokráciának! Hányadszor van már végképp vége a demokráciának? Hányadszor akarnak emigrálni?
Itt a lista, decemberig terjedően kigyűjtötte a koma a szuverenitásvédelmi jelentésekből az e szempontból aggályos szervezeteket:
Megvagyok, itt vagyok, sőt, feszít a mondandó! Nem az a baj (nem csak), hogy szombaton felvételi, és ezen az utolsó héten mindenki plusz órákat kért, így már semmi agyam nem marad a posztokra (de azért ez is). Sőt, kisebbik bajnak számít most az is, hogy a gépem döglődik: váratlanul kikapcsol, akkucsere kéne, az első fedele libeg, két csavar tartja már csak, félő, hogy be is ázik, ahogy én itt az Istenhegyin a latyakban, sárhányó nélkül lerobogok…
Hanem az, hogy nem tudok úgy szerkeszteni, ahogy eddig. Két napja próbálom az edzés- és a kultúrrovatot frissíteni, de nem találom a módját.
A WordPressnek, ami a bogszerkesztő rendszer, ugyanis kétféle szerkesztője van, a klasszikus (régi) meg az új (blokk). Én 2012-ben a klasszikusat szoktam meg, ott több minden látszik, tudom, hol van, szebbnek, kezelhetőbbnek tartom. A blokkszerkesztő jobb szélén az AI kínálgatja magát, amire semmi szükség. Itt soha nem lesz automatizált, mesterséges kép, tartalom.
A blokkosban elkezdett posztokat szoktam később klasszikusban folytatni, mentés után, újra megnyitva, mert az új bejegyzések nem kezdhetők meg a klasszikussal.
Most meg teljesen eltűnt a klasszikus szerkesztő.
Ha most a blokkossal orrbyfogva beleírok, akkor mentés után minden eltűnik, amit klasszikussal írtam, és csak az jelenik meg nektek, amit a blokkosban írtam.
Még nézem a fórumot, levelezem velük erről, ezt nem tehetik, hát egyesével kell kimásolgatnom az összes oldal tartalmának nagy részét, 20-40 ezer szavakat, és úgy betennem a blokkos szerkesztőbe?!
Viszont nyitva van egy poszt klasszikus szerkesztőben, remélem, engedi befejezni, az megy ma a tagoknak.
Egyben köszöntöm a nyolcvanegy új tagunkat – szép évkezdés! Már szombat reggeltől csak az írásnak és az edzésnek élek.
Ui.: Légyszi, ne kérdezd meg, hogy most, hogy vége a felkészítésnek, mihez kezdek magammal. Az vagyok, aki eddig is.
Mindig írják, bármilyen kommentemre képesek írni, hogy súlyos bajom van, kérjek segítséget, és biztos szar az életem.
A boldogság és békés beletörődés, helyeslés mint mutatvány.
Voltam kedves, rémült, egy eleven seb, sírós döbbenetű. Most visszaszólok, karcos vagyok – és nevetek. Sose voltam még ilyen biztos abban, hogy jó és jó is marad az életem. Mert engem megcsókolt a homlokomon az Isten.
Nem az kellett, hogy engem szeressenek, vagy ezt-azt felmutassak (“bakancslista”), hanem én szeressem magam, kétely nélkül. Akkor bármi történhet velem, állom. Ismerem az erőm.
Ó, de közhelyes.
Hogy lettem ilyen?
Alkatilag nem vagyok diplomatikus, nyugis, lágy. Mert annál okosabb. Tudom, hogy okos vagyok, emiatt nem szabadkozom.
Amiatt szabadkoztam, hogy van-e jogom jó életre, vagy adnom kell belőle. Mint a kajámból, amit végre magamnak főztem, a bátyáimnak. Nem volt erőszak, én adtam.
Én régen azt hittem, a kéreg, a “lassan ötven”, öreg róka, az szomorú hanyatlás. De ez itt vidám!
Képes maradtam adni is. Ha én akarom.
És nem vagyok összezuhanva, akkor sem, ha épp “csak úgy” élek. Közben fenyegetnek, zsarolnak. Megszokja az ember, nem lett semmi, most se lesz.
Minek örülök? Miért szólok vissza? Hogy lettem ilyen, aki lerajzolja őket, és röhög azon, ahogy hápognak? Aki kivárja, míg (hát persze!) felmentik, nincsen dráma… de most ti jöttök.
Én nem szeretek lelkizni, nem bírom a mellébeszélést, érzékenykedést, habverést: mondanám a lényeget. Ne kelljen kivárni, míg felfogják, ne kelljen bocsánatot kérni, gyógypedagóguskodni. Intellektuális érintkezést akarok, ha már ide kattint valaki. Én mondom, ő olvas. Ha tud olyan jót, hogy engem érdekeljen, majd én is olvasom az ő könyvét, blogját.
Sokan mást kerestek itt: társaságot, tükröt, magukat csodálni. Botrányt, konfliktust. Ha nem volt, csináltak. Hogy lett szenzáció, konfliktus abból, hogy ki a csávóm, mi tetszik, hogyan edzek, milyen a házunk?
Unalmukat űzték… lehessen megnézegetni valakit, mászkálni a világában, mert magányosak voltak – azt hitték, én is. “Nincs kivel megosztanod a gondolattolulásaidat, azért írod ki a netre.” Nem volt Tinder, de azt hitték, ez olyasmi, és én keresek társat, társaságot.
Jaj, ne akarjanak semmit. Csak a szellem világában egyesülök. Minden másra ott a Mastercard, amivel kifizeted a webináriumot, csoporttagságot. A pszichológust. Na, az meghallgat.
Ma válaszolok az egyszerűen megválaszolható kérdésekre.
mindig ilyen nagybetűs lesz minden poszt?
milyen legyen? csak mondjátok. (mindenki kap egy olyan posztot! fehéret! feketét! tarkát!)
és rövid…?
nem, de lesznek rövidek is. témától függ, meg hogy mi esik jól, de általában nem rossz szempont, hogy legyen rövidebb
én nagyon várom a regényt!
ó… én is. fél éven belül már! na.
te most hány kiló vagy?
a középérték 75,8. így alakult az elmúlt másfél évben, tél és nyár, illetve a raw female kapszula miatt, ami nagyon jót tett a bőrömnek, vízvisszatartó és kis nőies hájakat pakol (inkább: nem enged könnyen leadni). most könnyű. nyilván jobb 78 alatt lenni, de csak az izom és edzéskedv megmaradjon:
“skinny” lol
most megint egy kicsit változott a posztokban a hang, élvezem!
igen, belelendültem, érzem az erőt – és ugyanez a sportban is: mentális erő
leszarni az ordibálókat! ez kell hozzá. de: tudni, hogy ki az, aki UGYANOLYAN, és abban nem bízom többé.
engem megvéd a ti szeretetetek, vagyis, a tisztességes, normál viszony, a nem basztatás. meg persze a magánéletem. jól vagyok – és köszönöm.
végig együtt futottatok a félmaratonon?
igen
neki első volt, tehát nem olyan magabiztos abban, hogy milyen a tempót beosztani, illetve a technikája miatt előbb érzi meg a tizenvalahányadik km-t a lábában. én megálltam 14 körül kulturáltan toitoiban pisilni, ő megvárt (nem számítottam rá). ugyan egy kicsit jobban bírtam a végét, el is futottam a Garmin szerinti 21,1-ig, és ott bevártam, hogy a célba együtt fussunk be, de amúgy pont annyit vártam rá, amennyit ő rám a toitoinál. később rájöttünk, hogy ez azt jelenti, hogy együtt vagyunk az amúgy méregdrága fotókon.
mi a következő verseny?
észt? lengyel? portugál? vagy Kassa?
sok filmet ajánlasz, de csak egyszer jövök Pestre. mi a must have?
mostanában tökéletes dramaturgiájú filmeket gyűjtök. amikor minden stimmel, pontosan kijön, és feszes a szerkezet. ilyen a Repülés kezdőknek (Cirkó és más művészmozik), tegnap másodszor néztük. volt az a bezárt-tíznyelvű regényfordítós thriller (Teljes titoktartás) pár éve, az is ilyen.
A magyarok közül a Magyarázat mindenre kihagyhatatlan (a színészek és a téma miatt), emellett a Mesterjátszma (novemberi bemutató) tűnik fontosnak előre, illetve várom Sopsits Árpád új filmjét: Mellékszereplők.
Aztán, a Mozinet forgalmazza, még nem láttam kiírva konkrét vetítést (Sehenswert fesztiválfilm volt): A tanári szoba. Ez a német mestermű is tökéletes dramaturgiájú film, emellett társadalmilag és lélektanilag is nagy főbekólintás.
Toni Servillo filmek lesznek a Mittelcinemafesten, három is:
– szóltak, hogy csak asztali gépről/laptopról látszik, de a főoldal bal sávja kincseket rejt. fotók, kis megjegyzések, posztarchívum, kommentlista és olvasmányok!
mi ez most megint ellened…? hogy vagy?
az instára gondolsz? ott amúgy reagáltam valamennyit. nos. bepöccentem egy kioktató fasz miatt (ír csávó, a neve Donal), mert nekemesett a szokásos “edukációval”. igen: fegyelmezgetni kezdett egy vadidegen, miközben SEMMI ROSSZAT nem írtam (akkor még), és amit írtam, azt nem neki. csak ő kipécézett a nagy fanatizmusban (közösségi dinamika: valakire, aki ellenségnek alkalmas, ráöntik a frusztrációt és fölényeskednek). én nő vagyok, ő dagadt incel és nyavalygós…
Erre kiröhögtem*. persze utóbb és sajnos én lettem a hunyó. miért nem támogatom azt,aki igyekszik jobbítani magát?
* úgy korrekt, hogy elmondom, mit írtam. mert már úgy tűnik, hogy valami szörnyűséget, és nehéz megtalálni az elejét a több száz komment között. Nos, ez a csávó, Donal, hosszú kommentekben nyomta rám a fogyós ars poeticáját, mint fent (a többit nem fotóztam ki, és már nincsenek fönt). Pl. írja némileg követelőzve/önfelmentve, hogy James (a szektavezér, az ő oldalán vagyunk) szerint is “there is room for fun food (kb.: elférnek az élvezeti kaják is a diétában), fogd már fel, én inkább rá hallgatok, mint rád, te nem tudsz semmit, a seggemből több dietetikai tudást húzok elő bármikor”. ehhez képest volnék én étkezési zavaros (valójában: normális alkatú, szerintük skinny). itt azt hihetnők, hogy én bármilyen tanácsot adtam Donalnak, de nem. csak általában írtam, hogy James jól néz ki és az étkezési zavar antitézise nem lehet az, hogy összevissza és folyton fehérkenyeret zabálnak, amit James azzal magyaráz, hogy emberek vagyunk, illetve az ő felesége imádja a kenyeret. Donal elviszi ebből magának, hogy együnk, mintha nem lenne holnap, aztán nyavalyogjunk, hogy nem jön össze a félmaraton, kiestünk a fogyásból (nagyon dagadt), és akkor majd csőstül jön a sajnálat, drukk, lelkizés (nőktől). én ezt nem is bánnám, de írt nekem több ilyen erősködő kommentet, beakadtam neki, és akkor már megnéztem, ki beszél. láttam, amit láttam. pl. hogy ő egy clerical official. az egyik nagyhasú kép alá odaírtam: so THIS is the room for fun food. persze hogy ő lett az áldozat, nem vették célba a 1. nyilvánvaló hazugságot, 2. az ő kommentjeit, 3. az azóta elfajult levadászós gyűlöletözönt. ezért hörögnek most is több oldalamon az érzékeny lelkűek.
ez volna a body shaming, ennyi a konflikt, ezért rakott ki a szégyenfalra James. meg hogy “megvédjen” a “bullyingtól” egy kioktató, feltűnéskereső incelt, aki a weight loss tanácsadó oldalát arra használja, hogy megmagyarázza: nem csinál semmit, alkoholista és ezzel megértést csikarjon ki (nőkből, egyébként). James kifotózta a feedemet, beállt elé titokmódra, és elmondta, mintha bárki kérdezte volna, hogyan kell jó embernek lenni.
ugyanazok a rítusok…
nekem is estek, a legjobbindulatú is könnyes szemmel ráncigált (privát üzenetben!): miért nem támogatom az incelt inkább. hát én semmiképpen nem fogok senki idegent pátyolgatni, ez érzelmi zsarolás, megúszós és nőgyűlölő is. (de szerintem erre már lefutja a holnapi maratont, dacból!)
(nem)
James eleve is törzsfőnök alkatú, jóságos, de öntelt arc, jellegzetes kettős mércével (neki szabad másoknak nekitámadni). ő egy elhízott, ezt magyarázgató, a magyarázatot jóemberkedő-kövérpátyolgató-lovagias kontentté, azt meg remek érzékkel áruvá változtató szektavezér, és úgy gyárt kommentet, iszonyatos tömegben, hogy kipécéz valakit, leszedi a tartalmát, aztán beáll elé (tiktokos technika), és ilyen nagyon meggyőzően, bölcsen, leereszkedően, mintha bárki kérdezte volna, vagy főnök volna, elmondja, hogyan helyes gondolkodni, élni. csak közben mind megúszósak, dagadtak, és ez egy fitneszoldal volna.
a lényeg, hogy azt kell szeretni, aki nem sportol (de “küzd”, “igyekszik”, “végleg elhatároztam, hogy gyúrni kéne”), vagy zabál, mert az olyan emberi. aki nem zabál, az étkezési zavaros és kérjen segítséget. nem túlzok. lúzer, hisztis, panaszkodó = jó ember, ennyi a logika, többet nem érdemes keresni. ezzel szemben aki nem tapsol a kövérek diktatúrájának (ami Amerikában valódi hegemónia), vagy e dogmáktól mentesen fecseg, hogy őt mi zavarja a teremben, vagy “fitneszfasiszta”, mert megnézi a címkét az élelmiszeren, esetleg csak organikusat/feldolgozatlant eszik, ketózik, vagy van neki kockahasa, “vékony”, annak a kurvaanyja, őt kioktatjuk, lejáratjuk mi igazhitűek.
(és ami a legdurvább, csomó ezzel jöttek: te ugyan skinny vagy, de belül csúf... én, skinny. elvarázsolt kastély!)
a szektavezér kommentál és kioktat, majd nekiesik a pár százezres követőtábor az aktuális prédának, ők majd megnevelik! a nyuszis rajzaimat ócsárolják, haljak meg, öreg vagyok, szóval gondolhatjátok, hogy csakis a világbéke, a jobbító szándék a fontos nekik.
vihar a biliben ez is, mint mindig, csak ez most, mint a 2017-es “yogagate” is volt, nemzetközi méretű. és amiért tanulságos: a nagy toleráns jogvédők megmutatják igazi arcukat. semmi illúzióm nem maradt, mert ezt csinálják vagy tolerálják mind, és igazodnak.
Hogy is mondta a drága Magdalen? “I’d rather be rude than a fucking liar.” Királynő!
az amerikai/angol nyelvű nagyságrend elképzelhetetlen magyarként, pedig ez pont ugyanaz, mint Angéla, Szentesi stb., a módszereik is azonosak, de ott ezerszer annyian nyomulnak rá a célpontra, és még éhesebben. sokkal jobban megtanulták, magabiztosabban hajigálják az álszent dogmákat: tilos a “gyűlölet”, a “body shaming” és “misgendering”, de közben haljak meg, fasiszta és ronda vagyok, ilyeneket ír UGYANABBAN az üzenetben a “no space for hate” oldal. Ráderőszakoljuk a jóságot!
Fel nem merül, hogy a tanaik nem univerzálék, megdöbbennek, ha látják, hogy nem osztom az önáltatósdit vagy a tabuikat. a kommentelő nincs tisztában vele, hogy ő nem “jó”, hanem MORALIZÁL és KIOKTAT.
vagy a “seek help” fordulat: ezek úgy gyártják le minden apróságból a problémát, hogy problémaképzés eltartsa a fél lakosságot kitevő, “segítő” heréket. miközben semmi bajom – nekik van. közben vígan bodyshamingelnek engem, és nem az, akit én (már ha ez az volt, szerintem csak sértődés), hanem idegenek. ja és úgy van intézve a háború, hogy én ne tudjak válaszolni.
és mindez miért? mert James Cappola elhízott, de platformot akar. és mindenki azt gondolja, hogy nem létezik jó forma önkínzás nélkül. én is étkezési zavaros vagyok, skinsy vagyok. ezek megőrültek.
lehet, hogy Amerikában tényleg nincs?…
én nem bírnám
fontos, hogy kimondjam az igazat, engem ez gyógyít.
van egy paradoxon: annyira erőszakolták a lejáratást hazudozva (falopás, kitiltottak edzőteremből, gyilkosság, kismacska szétvágása stb.), hogy senki nem hisz már nekik.
és amúgy… nem kell olvasni a csőcseléket. csak odakenni, a saját oldalon maradni, nem nézni a hiú, sértődött, élvezkedő reakciócunamit. rengeteg új követő jön mindig amúgy.
régen gyűjtöttem a fordulatokat, típusokat, meg érvelést is gyakoroltam, de annyira nem hasznosak a mondataik.
színház?
ma esti: Máté Gábor rendezése Budaörsön, Katharina Blum elvesztett tisztessége. felemelő, feszült, vicces, nagy színészi erővel. benne Kocsó Gábor, aki szerepelt már a blogon: tapsművészet
Mi történik veled tíz év alatt, ha van íráskészséged, gondolataid, kitartásod, segítőkészséged, empátiád, elveid, és egy olvasott, aktív blogot hoztál létre?
Ha nem hal el, akkor tönkreteszik.
Végül nem tették tönkre. Pedig nagyon rajta voltak.
Élvezi az ember a blogját, amíg lehet. Hogy jönnek, szeretik, annyira rezonálnak, közös élmény sejlik fel. Kapcsolódnak, kedvesek, viccesek. Aztán törvényszerű, hogy néhányan részt kérnek, közös munkának állítják be a sürgölődésük révén. Fontoskodnak, rátelepszenek, tolakodnak, elárulnak, megaláznak. Akkor megretten az ember: ennyit nem ér.
Ez se lett. Változások lettek. Átalakítottam, amennyire muszáj volt.
Vagy elmenekülsz. Megőrülsz. A látványosan innovatív, autonóm embert az őt sztárolók, esetleg az eszmei közege kicsinálja. Mindez a közösségi média húszas években tetőző válságának egyik tipikus jelensége.
Aztán odaírják: haha, tönkretetted az életed! Milyen a híred! Miközben ők remélik, vágyják, hogy tönkremenjen, ők rontják, kavarják a szart.
lehet, hogy a blogodból egy csomó előny származik, de ez eltörpül amellett, hogy elbasztad vele az életedet és a jövődet. mert a kezedben minden savvá válik. a híred rettenetes. ja, és a rajongói bégetés sem használ úgy általában senkinek.
amúgy te írtad, hogy esélyed nincs autót venni, csak akkor még nem voltál így szétcsúszva, nem volt ez az állandó erőfitogtatás..
nem, nem vagy tehetségtelen, de a gyűlölet pörget, abban meg elsistereghet a tehetség.
Írsz, behunyod a szemed, hallod a robbanást, zuhog a por, a törmelék, csend lesz, kilesel az ujjaid közül, írsz, rájössz, elmeséled, bíróságra mész, tiltasz, takarítasz, újra írsz, megint robbanás. És amikor megérted mindezt, miért, kik, hogyan, akkor már a tetteiddel, deklarációiddal azt gyógyítod magadban és a világban, hogy annyit bántottak. Az nagy erő.
Mert eleinte ezt nem lehet érteni, felfogni. Hogy miért, mi a baj velem. Nem csak unatkozó névtelenekről van szó. 2012 őszén-telén volt egy nemes ügy, közösségileg segítünk valakinek. Sokkal visszafogottabb voltam, nem volt semmi ugrálás, épp akkor halt meg a férjem. Szóltam, hogy Minden Áron, a fantom, akit abban a közösségben ismertem meg, durván zaklat engem és az olvasóimat is, szexuálisan. Jaj, nem kell komolyan venni! Elhordtak mindennek.
Kiutáltak onnan. Nők. Volt főiskolai tanárom is. Az alapító: rangos költőnő. Waldorfos anyatárs, a fia az otthonomban ette kézzel a tejfölt (s mivel ezért szóltam, mert kente is mindenhová, azóta gyűlöl). Kiröhögnek, meghazudtolnak. Ugyanaz a dinamika: hatalmaskodás, gúny, alázás.
Vannak pillanatok, amikor a sunyi szövegeikkel, sötétből sutyorgásukkal magad ellen fordítanak, szinte megőrjítenek. Ijesztő, hogy ennyire vehemensek, ennyire erőltetik a hatalmat a lelked, legszebb kincseid fölött. Mi ez a szenvedély, ez a részletesség, ez a rajtakapó hév, ez a sok néven irkálás, a nyolc évig leső indulat, a perindítás? Milyen életetek van nektek?
Évek telnek el. Ha még életben vagy, és ráébredsz, mit tettek veled – lassú folyamat –, akkor megerősödve kiállsz, regénybe gyúrod, és annak elképesztő ereje van.
*
Ez most egy enyhébb sztori: egy, a saját szerepét és az én felelősségemet félreértő olvasó a válságos (-nak előadott) élethelyzetében vádaskodik, mire is fura dinamika indul el a kommentelők között, én pedig megértek valami fontosat.
Sokan töltekeztek itt, értették meg az életük folyamatait, a céljaikat abban a nagyon őszinte időszakban, amikor sikerült személyes tónusban, revelatív módon, nyelvileg élvezetesen igazat írni nőségről, házasságról, anyaságról, kételyekről, képmutatásról, önazonosságról, tehát 2013-14-ben. Hozzáteszem: béke akkor se volt, akkor a sértődött mamamik fúrtak, meg az antifeministák.
Ekkoriban egy új vallás lendülete, megrendültsége és személyi kultusza övezte a blogot és a bloggert is. Ez példátlan volt, ez visz ma is, és azóta se láttam üzleti érdektől mentes, agyas blogot, amely akár csak hasonló dinamikákat indított volna. Elbírhatatlan mennyiségű visszajelzés, simogatás, érzelem jött minden nap, órákat töltöttek itt, éhezték az új írásokat, kommenteket. Elképedtem: ilyen hatást váltok ki? Nem ez volt a cél, nem is lehet, én csak írtam, érzésből. Volt borzadozás, pletyka, indulat is, vicces, élénk, okos, őszinte kommentek keveredtek hatalmaskodókkal. Én igyekeztem nagyon jóindulatúan viselkedni, kedvesen, segítőkészen, szerényen. Csak akkor lettem morcos, ha elevenembe haraptak (magánélet, János, nőgyűlölet, a blog mint értékes entitás kétségbe vonása, elolvasás nélküli leszólás, férfifölény).
Az egyik ilyen töltekező, M., aki sokszor írta, mennyit adnak neki a szövegek, visszanézett később, 2015-ben, már a Nagy Blogszakadás után. M. történetünk apropója. Főszereplője én. De még egy kicsit jellemzem a korszakot.
2015-ben én már másról írtam: a feminizmus válságáról, a saját érzelmi életemről, iskolai helyzetekről és sokat a biohack (edzés, testátalakítás, böjt) felismeréseimről. Addigra ugyanis tömegmozgalommá vált a férjek szidása, és az új blogokon üveggyöngyre váltották. Látva a szemérmetlen koppintásokat, ostoba leegyszerűsítéseket, uszításokat, gyenge jellemeket, az ott lelkesen tapsoló régieket, a gyanakvó rosszindulatot, megcsömörlöttem a kontentversenytől, a “tohonya a férjem, üvölt a gyerek, nem megy a szex” indulatoktól. Pedig igény lett volna rá, jött volna talán még kétszer annyi, felvillanyzott olvasó. A probléma ugyanis örök, a szembenézés, jó mondat és őszinteség pedig e témában ritka. Ami ma traumaírásként megy, amit oktatnak is (író bácsi, ügyeset írtam? kérem az ötöst!), az nem csak fogalmazásszagú, hanem hiú egoizmus is. Rosszabb esetben, mint az abortuszos könyv, politikai agenda. Nem segít senkinek.
De én már nem tudtam olyan régieket írni. Csak azt, ami láva. Hevít, árad belőlem. Feladatokat végezni nem tudok. Népszerűségért egyenletes viselkedést előadni sem.
2015-ben frissen voltam a testátalakításomban és a ketogénben, értekeztem a testképemről, az edzőteremről. Ez a téma is revelatívnak bizonyult, és vonzott egy másik, részben új olvasói csoportot. Írtam arról is, a női média és a body positivity hogyan hazudik. És megint megtörtént szépen sorban: rajongás, hála, nézegetés, koppintás, harag.
Fura életvitel volt, az biztos. Ma ehhez képest nyugis, besimult, két gyereket nevelő (a harmadik közben felnőtt) anya vagyok, nem állok kézen bárhol, nem megyek bele fura viszonyokba olvasókkal, tartós kapcsolatban élek betunyulva, lett okostelefonom, még néha sorozatot is nézek, no lám! Akkoriban a fotóznivaló forma, a teljes testi boost ára az volt – egyedülálló szülőként, két kisgyerek és egy nagyobb mellett –, hogy naponta három-négy órát edzettem intenzíven. Nem tudtam leállni, ehhez igazítottam az életet. Akrobatikáztam, súlyt emeltem, futottam, szaunáztam. Ehhez illőeket ettem, nyers tojást, kókuszolajat, magpépeket, extra kajákat.
A sport volt a szenvedélyem. Nem néztem, az új téma hova pozicionálja a blogot, mit szólnak. A szerelmem is visszajárt (azt nem tudom, már ekkor zsizsegett-e másokkal rólam), egyben jelezte, hogy az edzésszenvedély idegen az imidzsemtől:
Én nem akartam edzővé, sem kajaguruvá válni, se pucsítani, csak arról meséltem, hogy rájöttem az örök élet titkára, és könnyen megy, nem szenvedés. Flow, isteni lendület. Engem két nagy fájdalom űzött, abból lett a csoda: a gyászom és a későbbi szerelmem árulása. És amikor meséltem a posztokban, hogy böjtölök, jégszaunázom, edzek, miket eszem, a kövérek írták, őket ez nem érdekli! És elpályáztak. Ki harsányan, ki csendben.
Eltűnődtem: mi a feladatom, mit várnak tőlem? Mindig írták, hogy segít a szöveg, az őszinteség, aztán paranccsá vált: arról írj, amire szükségünk van! És főleg: osztozz a női balsorsban!
Szoktam gondolkodni, hogy az ítéletük a bikinis kézenállásaimról (stb.) magyaros, nélkülöző kicsinyesség-e, azaz: a ma kedvelt, angol nyelvű radfemjeim, jóléti országok lakói is ilyen savanyúak? Ők mit szólnának, hogy jó csajként mutatkozom a teremben, lustának nevezem a fintorgókat, és izmos csávókkal barátkozom, esem új szerelembe?
Volt már “nem gondolsz a szegény nőkre!” vád. De ki az, aki ilyen színvonalon olvas, gondolkodik, mint ez a blog, és közben ennyire elképzelhetetlen neki ez a középosztálybeli hobbi?
A testprojektem első fél évében fegyelmezett és szerény voltam, rejtőzködtem, nem is ébredtem rá, milyen alapvető és hosszú távú a változás. Aztán 2015 tavaszán kiömlött a téma, és 2019-ig uralta a blogot. A kísérleteim mellett olvastam angol szakirodalmat és magazintartalmakat, hoztam az alternatív információkat, hogy nem kell ötször enni, nem szükséges gabona, így hat a testre a sok futás, így meg a súlyzózás. Terápiás is volt ez, magamnak is dokumentáltam, mi történik. Hogy elhiggyem: igen, csak úgy, spontán lendülettel jelentőset alkottam. Ezt nehéz volt elhinni, a belső kételyek és az állandó basztatások miatt, megírtam újra meg újra – ezt nevezték bizonygatásnak. Tényleg bizonygatás volt, csak nem volt rosszindulat benne. Énerősítő volt. Ekkor már nagyüzemben zaklattak névtelenek.
Később az álszenteknek, gyalázkodóknak, feminizmussal zsarolóknak élvezettel írtam: nézz már magadra, ötszáz méter lefutásához nincs benned kitartás. (Ennyit arról, hogy számít-e, ki mondja a kritikát, vagy csak az számít, amit mond. Nagyon is számít, miből beszél: akármilyen elvbe csomagolja, az ilyennek az a kiindulópontja, azért és arrafelé elfogult, hogy ő maga nem boldogul a testével.)
Nem csak idegenek maceráltak. Az érdeklődő, jó ismerősnek számító, edzéshez csatlakozó, engem kérdezgető nők is kalkulálgatták. Ő ezt nem engedheti meg. Tapinthatóvá vált a rosszindulat, én titokban netán dúsgazdag vagyok, na, úgy könnyű. Erkölcsi érdemet tulajdonítok holmi külföldön futott maratonnak!
A lényegi különbség köztünk nem a pénz volt, hanem az, hogy nem fűlt a foguk a lemondáshoz, a sporthoz.
Megzavarodtam a sugalmazások, az ellenségesség miatt. Baj az, ha virulok? Nem ellenük van. Meg zsebben turkálni? Én vagyok a gonosz luxusbudai, ők a jók és szegények? Végül levontam a panaszkultúra torzításait (annyira senki sem szegény, mint amennyire sír, én meg azért tűntem ekkora Hedóniának, mert nem írtam a kisebb problémáimról, nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget nekik → dicsekvés), és elővettem a tényeket. Ők kétkeresős családban élnek, 0-1-2 gyerekkel, segítő szülőkkel, és sérelmezték a mogyoróvajat, Nike cipőt. Ti többől éltek. Nem stresszeltetek fél évig az onkológián, nem költöttétek alternatív szerekre egy kisebb lakás árát. Engem nem zavar, ha nem veszel mogyorópépet, de ne feketíts be. Nekem ez gyógyulás, egy durva betegségből, és öröm. Pénzed még több is van, csak más a preferencia.
Ebben a hangulatban, 2015 őszén elemeztem az éhséget mint biokémiai jelenséget itt,amikor is jött M. Amúgy nem volt aktív kommentelő, rég nem írt ide.
Kész vagyok! Folyamatosan ment fel bennem a pumpa és nem azért, mert nem tetszene a téma… Érdekel és nagyon is szeretnék eszerint élni, de én most konkrétan azért vagyok frusztrált, mert éhes vagyok, nincs a számlámon már annyi sem, hogy kaját tudjak venni. Négydiplomás, három munkanyelven dolgozni képes, nemzetközi szakmai tapasztalattal rendelkezõ jogász vagyok. Van egy hároméves gyerekem. Évek óta próbálok állást találni, több száz sikertelen pályázat után még mindig állás-és jövedelemtelen vagyok. És ma, ahogy olvasom ezt, igencsak frusztrált és ordít bennem, hogy itt mostmár talán végképp valami elképesztõen pofátlan luxusproblémán lovaglás lett a téma… Bocsánat. Én kérek elnézést… De valahogy nagyon elment a kedvem a blog olvasásától. Pedig nem a téma lenne ellenemre, sõt! Csinálom én, csak ma az éhségtõl annyira gyenge voltam, hogy nem bírtam felhajtani a bringát egy icinke lejtõn sem és sírva fakadtam. Szeretném tudni, hogy hogyan lehet ezt csinálni? Tényleg hogyan? Én még egy gyereket se tudok eltartani, jövõ hónapra nincs meg a lakbér ára sem és tényleg már fejreállok, hogy találjak egy állást, de sorban csak elutasító válaszlevelet kapok. Bocs, de ma iszonyú dühös vagyok az efféle diétás luxusproblémákra!
Még egyszer: ő nem barát, nem ismertük, nem volt blogfinanszírozó sem. Csak pár rövid kommentet írt évekkel korábban. És ócsárolta a témámat, a blogot, ránk öntve a kínját.
Szerintem, mondom ma, úgy lehet csinálni (bármit), hogy nem viszonyítgatsz, hanem mindenki a saját életét éli, azt oldja meg, a lehetőségéhez igazítja a céljait. Nem költözik külföldre a semmibe…
Jellemző módon az “éhezem”, “gyerekem van” hívószavakra azonnal ugrottak az erre kapható, segítő szindrómás nők. Meggondolatlanul (az én accountomról) kommentált felháborodásában, hogy minek basztatnak, akkori bonyolult kapcsolatom is, Zoli. Jól beszólt amúgy, dühös volt az átlátszó manipuláció miatt. És, vesztére, megemlítette, hogy ő pszichológus. Akkor rákezdték, mennyire érzéketlen, és én is miért nem vagyok empatikus?
Ez a helyzet a ma szokásos, netes hatalmaskodás teljes dinamikáját megmutatta. Légy áldozat, nyavalyogj, vedd át a hatalmat, és feketítsd be azt, akinek a vérét szívnád.
Én habogtam. Javasoltam, legyen külön oldal a bajba jutottaknak, neki küldjék a blognak szánt adományt, én is küldök, segítünk M-nek is, felelősek vagyunk egymásért… Csak ne itt, itt más a téma. Zavart, hogy éhezési zsarolással így el lehet vinni a témát, amelyre eredetileg kíváncsiak voltak. Vagy nem? Már nem tudom. Mit akartak tőlem?
Őrjöngő kommenteket kaptam.
csak azért nem mondom, hogy rohadj meg, mert már elevenen rothadsz. tolhatod a mogyoróvajadat föl a picsádba, mást úgyse kapsz oda, jellemnyomorék gonosz pióca.
hogy te mekkora féreg vagy már?! van pofád határokról beszélni annak, aki éhes? te állandóan és kizárólag csak magaddal vagy elfoglalva? dögunalom picsa, és még mentegeted a haverodat, fujj, undorító vagy
te már rég tönkrementél, évtizedekkel ezelőtt, te érzelmi egysejtű, csak pörgeted a semmit, magyarázkodsz. ugyanaz a három újracentírozott bejegyzés… a levegőt markolászod a poklodban, te lelketlen szörnyeteg.
akárhogy cifrázod, szaglik az izzadság, amivel próbálod fenntartani a látszatot. voltaképpen egy magányos, anyagi problémákkal küzdő, öregedő luvnya vagy, akiért nincs jelentkező. nem is lesz, meg is eheted az ugrálóköteledet.
a kávépénz soványka, fix állásról ne is álmodozzál, normális cég nem alkalmaz olyat, akivel tele van a net és ÍGY.
jó lenne egy autó is, mert a fél életed elmegy a közlekedéssel, de esélyed nincs rá, ezért savazod. írni nem tudsz, ez azért kevéske, de bizonygasd csak, még nem az egész ország röhög rajtad.
van isten. úgy kellett neked, hehe
Onnantól én lettem a téma. M-nak segítség jár, kész (nem kérte és nem fogadta el), én meg vagy segítsek vagy hallgassak. Nem írhatok, nem húzhatok határt, mert aki elesett, az érinthetetlen.
Megindult az áradat a normális kommemtelőktől is, na, megvan, elkaptuk a nőt: azt elemezték, én hogy reagáltam, és hirtelen rájöttek, igazából a böjt, böjttörés tényleg luxustéma. Hogy telik nekem ilyesmire, miért járok étterembe, mennyire érzéketlen vagyok.
Hahó, suttogtam. Én nem ismerem M-t, megdöbbent, ahogy átkozódik. Őszintén szólva, menjen a picsába. Sem segíteni nem dolgom, sem a kedvére írni a blogot. Miért nem írhatok a témáimról? (Mi dolgom nekem Gumiszoba gyászával is? Mit keresett itt? Én nem törődtem vele. Aki tragikus bajban van, miért az én blogomat bújja, kommenteli?)
Aztán megértettem. Nő vagyok, nem lehetek “érzéketlen”. De ez csak ürügy, ők is érzéketlenek, sőt. Én egyedül vagyok (mert viszolygok a táboroskodástól) és tudható a nevem. Ha én a véleményemet akarom írni, a saját dolgaimról (nem ám M-ről), és az nem őket igazolja, akkor bármilyen ürügy jó lesz. Nem lehetek olyan édes és nyájas, hogy ne tituláljanak gonosznak, luxusbudainak, ne legyen lejárató kampány. Valamit úgyis találnak, hogy ha nagy a kontraszt közöttünk, akkor gonosz sorokkal intézzék el.
De az igazságom ettől nem sérül. A mondandóm. Amiket felismertem, amik történtek tényszerűen (és ők meg attól olyan agresszívak, hogy azt akarják letagadni).
Én nem vagyok pszichológus, sem segélyszervezet, és ha az lennék, nem dolgoznék ingyen. Nincs kedvem a női összeborulás jegyében idegenek kínját magamra venni. Tán van annak a gyereknek apja is. És ahova írtok, ahova kapcsolódtok, az én blogom. Nem komálom, ha szapulják a blogom, szenvedélyeim. Főleg ha olyanok teszik, akik adnak arra, hogy ők igazat mondanak, méltányosak, nem agresszívek, illetve korábban elismerésekkel övezték a blogot.
A kommentelőt nem állítanám középpontba (nem halt éhen), nem is tekintek rá olyan lesújtó megvetéssel, mint a dívára vagy a maratonomat tönkretenni igyekvő, pszichopatamód sunyi Villőre (ami a blog legdöbbenetesebb története, a bejegyzés végén). Itt az a lényeg, hogy az “éhezem” szövegre adott reflexek egyszerű álruhái voltak annak, hogy tömegek méregettek és akartak valami könnyű, kézenfekvő érvet, hogy nem, amit én, azt ők nem, mert nekik nehezebb az életük, és én meg gonosz vagyok.
Egy általában figyelmes, eszes kommentelő valami erdélyi faluban, borzalmas férj mellől, behízva elfantáziált arról, hogy jön a teljes társadalmi összeomlás: az éhes vadidegenek engem majd megölnek, ez pedig igazságos. Mintegy mellesleg, mert amúgy igazam volt abban a helyzetben, de ők meg, ugye, mélyszegények, és egyszer majd megkapom. Én, aki itten luxusban fut, böjtöl, szalonnázik. Én tehetek róla, nyilván. Nem a kormány, a gyámhivatal, az önkormányzat, nem a szülei, a férje. Az egész élete. Nem: én, az idegen.
Ez a beteges irigység jellemző arrafelé? Minden önreflexió nélkül? “Elfogyott a türelem.” Hozzám aztán nem kell türelem. El is veheted tőlem a kalóriadeficitemet, a fejemből a regény sorait, az akaraterőmet… Beleírtam egy kicsit. Gombotz a kommentelő, jellemzően kötözködött.
…de akkor ráhívod a rendőrt, és börtönbe kerül. Én ugyan nem sétűltatok ilyennel kutyát! Hanem hogy kicsit sem szégyellik, hogy a másé kéne, az letaglózott.
Élesen láttam, mert kiélezték nekem, hogy mi az én dolgom, mi nem. Ez is olyan történet volt, annyira döbbenetesen viselkedtek, hogy lefoszlott rólam a magyarázkodásból megint nagy adag.
csak az olvassa. én szóltam 