a tegnapi felvételi tanulságai

Tegnap írták a hatodikosok és a nyolcadikosok is a központi felvételit a középiskolákba. Köztük a legkisebbem is, és a huszonnégy tanítványom. Tíztől a magyart, 45 percig, aztán negyedóra szünet volt, és utána 45 percig a matekot.

50-50 pont a két feladatsor maximuma, az összesen száz. Tavaly 51,2 pont volt a nyolcadikosok országos átlaga:

Itt egy villámgyors javítóteam, 148 fő statisztikái, a legmagasabb összpontszám 91. E mezőnyben az előző évekhez képest nehéznek tűnik az idei magyarteszt.

Most mutatok néhány konkrét (magyar)feladatot, és hozzá a véleményemet.

Tüzetesen áttanulmányoztam az összes feladatsort, az előző évieket is. Az tud ezeken jól teljesíteni, aki leleményes, nem rigid az elméje, és szokott olvasni. Én ezt igazságosnak tartom, legalábbis célszerűnek, hiszen a minőségi gimnáziumnak csak akkor van értelme, ha eszes a gyerek, szomjazza a tudást, nem kell hajcsárkodni, hogy tanuljon. Ezen a felvételin semmire nem mentek a magolással.

Oldd meg, utána nézd csak a megoldást! A hatodikosok első feladata:

Egy-egy pontot ér mindhárom szócsoport: Bővebben…

technikai probléma

Megvagyok, itt vagyok, sőt, feszít a mondandó! Nem az a baj (nem csak), hogy szombaton felvételi, és ezen az utolsó héten mindenki plusz órákat kért, így már semmi agyam nem marad a posztokra (de azért ez is). Sőt, kisebbik bajnak számít most az is, hogy a gépem döglődik: váratlanul kikapcsol, akkucsere kéne, az első fedele libeg, két csavar tartja már csak, félő, hogy be is ázik, ahogy én itt az Istenhegyin a latyakban, sárhányó nélkül lerobogok…

Hanem az, hogy nem tudok úgy szerkeszteni, ahogy eddig. Két napja próbálom az edzés- és a kultúrrovatot frissíteni, de nem találom a módját.

A WordPressnek, ami a bogszerkesztő rendszer, ugyanis kétféle szerkesztője van, a klasszikus (régi) meg az új (blokk). Én 2012-ben a klasszikusat szoktam meg, ott több minden látszik, tudom, hol van, szebbnek, kezelhetőbbnek tartom. A blokkszerkesztő jobb szélén az AI kínálgatja magát, amire semmi szükség. Itt soha nem lesz automatizált, mesterséges kép, tartalom.

A blokkosban elkezdett posztokat szoktam később klasszikusban folytatni, mentés után, újra megnyitva, mert az új bejegyzések nem kezdhetők meg a klasszikussal.

Most meg teljesen eltűnt a klasszikus szerkesztő.

Ha most a blokkossal orrbyfogva beleírok, akkor mentés után minden eltűnik, amit klasszikussal írtam, és csak az jelenik meg nektek, amit a blokkosban írtam.

Még nézem a fórumot, levelezem velük erről, ezt nem tehetik, hát egyesével kell kimásolgatnom az összes oldal tartalmának nagy részét, 20-40 ezer szavakat, és úgy betennem a blokkos szerkesztőbe?!

Viszont nyitva van egy poszt klasszikus szerkesztőben, remélem, engedi befejezni, az megy ma a tagoknak.

Egyben köszöntöm a nyolcvanegy új tagunkat – szép évkezdés! Már szombat reggeltől csak az írásnak és az edzésnek élek.

Ui.: Légyszi, ne kérdezd meg, hogy most, hogy vége a felkészítésnek, mihez kezdek magammal. Az vagyok, aki eddig is.

2024 tanulságai

Most van az évnek összegző szaka!

És persze mesélek is, hogy volt, mint volt Az Életem Mostanában. Bővebben…

“mindegy, mit, csak mozogj” – miért kamu ez?

Ma megint szigorú leszek. A címbeli mondat jól hangzó, ártalmatlannak tűnő, ám súlyos tévedés az én normáim szerint. Általában ezzel nyugtatjuk magunkat, amikor nincs időnk (vagy kedvünk) valódi sporthoz, esetleg elillant a “megmutatom a Gerle Évának!” jellegű sportbuzgalom. Arra is alkalmas, hogy feltűnés nélkül visszatérj a korábbi lustaságba, esetleg megbélyegezz olyanokat, akik nem álltak le, nem ragozzák az edzést, csak fejlődnek.

Természetesen nem én írom elő, hogy mennyit eddz. Ez nem is érdekel. Én arról az érvről beszélek, hogy “mindegy, mit sportolsz, a fajta nem számít, csak valami legyen”. Az érveimre azért is érdemes hallgatni, arra mármint, ahogy ÁLTALÁBAN írok a dolgok logikájáról, mert le tudom írni azt a felszólító módú igét, hogy eddz.

Azt mondod, te elég aktív vagy? Jössz-mész, napi 8-10 ezer lépésed van, leviszed a kutyát és a szemetet, lift helyett lépcsőzöl, előbb kiszállsz a kocsiból, és sétálsz két sarkot? Az csak annyi, hogy nem haltál meg. Bővebben…

mikor kezdődött a babák gyalázása?

Nem az van, hogy már nem vagyok forradalmár. Mert ugye megöregedtem, és ezek a fiatalok annyira mások. De hát mik ezek? És milyen erőszakos és kötelező mindegyik, ebben kell hinni – hacsak nem állsz be turulos cserkésznek?

Vegánság. Ahogy hirdetik!

Ne szülj. És: kutyacica. “Lehet őket vinni tanítani, iskolába, orvoshoz ugyanúgy.” Üveges szemekkel nézel erre. De akkor már miért nem aranyhal? Vagy zöld szemesostoros? Hozzá érkezik a rinya, hogy miért nem lehet állattal albérletet találni… És ez a beszédtéma, hogy kinek milyen a kutyusa.

Lemondás, azt mondja…! Görcsös, dühödt gyűlölet önfelszépítéssel, ideologikus okoskodással a világ állapotáról. A világéról, amelyet nem értenek. Mielőtt megkérdezitek: nem, nem kötelező szülni, ők ne is szüljenek. De az is felmerül, az ő életüknek mi értelme. És hogy mitől van az, hogy ennyire nem értik. “Elnyomlya.”

“a 3. Vh kezdetéről írogatnak már”

Bővebben…

jobb adni, mint kapni

Most van az évnek jólelkű szaka. Cipősdobozokba pakolom épp az igen szép fiú- és lánykaruhákat – annyi minden van még! Doboz is van. A fiam kapott egy Martens bakancsot, annak jó nagy a doboza.

Már nem olyan érzés az ajándékozás, mint régen.

Már semmi nem olyan érzés, mint… a tízes évek elején.

Szégyellem is magam: a cipősdobozba pakolás lomtalanítás, akárminek is nevezzük. Nem hiszek már a saját jóságunkban. Olyankor támad kedvünk adakozni, amikor felgyűlnek a dolgok. Nem tud tiszta érzés lenni. A cuccok jó minőségűek, de tényleg jelent ez bármit? Így is gyanítjuk, hogy olyanokhoz kerülhet, akik hasznot akarnak húzni az adományozókból.

Csokit is teszek be.

Ha mélyre ások, be kell vallanom, hogy nem tudok már idegenekkel azonosulni, megrendülni, szeretetet érezni, az egészet álságosnak érzem.

A múltkor (is) érvelő szöveget írattam a nyolcadikosokkal: olyan a feladat általában, hogy mellette és ellene kell érvelni (disputa). Egyikük mondja, már unja a sok “könyv vagy film, távoktatás vagy jelenléti, mozi vagy streaming” témát, legyen az, hogy étteremben együnk-e, vagy otthon. (Szégyentelenül ömlengett: “Ami engem illet, a nagyi főztjét semmiért nem adnám”, kérdeztem is: ennyire jól főz a nagyi? Dehogyis, feleli, nem is szokott. Csak a korábbi tanácsomat követve kalkulált a javító tanár várható demográfiai jellemzőivel, könnyes szemével.)

Jelzem neki, hogy ez a téma durván elitista, és hogy nem lesz ilyen, hiszen az összes gyerek, a zsákfalvakban is ezt írja, aki nyolcadik után akar még tanulni. Nem tudja, mit jelent az, hogy zsákfalu. Azért megkérdezem: mit gondolsz, ez a választás hányaknak valóság? Hányan jártak a most vizsgát író, magyar nyolcadikosok közül étteremben életükben csak EGYSZER? És mi arról írunk, hogy egyenrangú lehetőség otthonit vagy éttermit enni! Szerintem harminc százalék. Se, talán húsz. De nem meki, hanem rendes hely, pincérrel. Ő ezt nem hiszi. Biztos több!

Érdekesek ezek a budai beszélgetések. Fogalmuk sincs. Nekem van, arról is, hogy folyó víz, száraz és festett fal, íróasztal, tejtermék nincs százezreknél. Ahol mi élünk, egy közepes helyzetű gyereknek van hat pár ötvenezres cipője és négy tornazsákja.

Meg kell mondjam, nem panaszkodhatom. Soha nem kellett munkáért kilincselnem. Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt hónapokban (mindjárt vége lesz), és még többet, évtizedeket azért, hogy eladható tudásom legyen, módszertanom, tantárgyi ismereteim, tapasztalatom. De az attitűdöm nem változott: viszem vissza az ötven forintos palackokat buzgón én is.

Mit tehetek én? Cipősdoboz, komolyan…? Megold ez bármit is? Lyukas vödörbe hordjuk a vizet. És jaj annak a közösségnek, ahol munka, szervezettség helyett adományokra alapozzák a túlélést. Van, ahol a segély, a csomag annyit jelent, hogy a családfőnek annyival marad több pancsolt drogra, nyerőgépre. Én újabban férfi kéregetőnek nem adok. Ami innen nézve hajléktalanság, az a másik oldalról megszabadulás a bántalmazótól, alkoholistától, élősködőtől.

A múltkor Julisommal a villamoson találkoztunk a nyomorral, azzal a fajtával, akik miatt (ellen) akartak BKK-rendőrséget néhány hónapja. Nem akartam elhinni, hogy a férfi összehugyozott nadrágban leül a kárpitozott helyre. Pedig dehogynem. Neki lehetett támaszkodni a bűznek. Soha nem keltettem ilyenek miatt hangulatot, ugyanakkor ma már kivagyok attól a fajta “baloldaliságtól”, amelyik nem a dolgozót, a büszke proletárt, a sokgyerekes családot támogatja, hanem az ingyenélőt, a függőt, a betegségekre hivatkozó érzelmi zsarolót, a “nem találok munkát” lődörgőt.

Szétcigizett-ivott, netfüggő, koránál húsz évvel idősebbnek tűnő, magasan képzett balos értelmiségi a Petreonon macskakajára (!) koldul, Orbánt szidja, és a hajléktalanokkal takarózik. Nem hiszem, hogy ne tudott volna a sok okoskodás, rendszerszidás, írogatás helyett olyan döntéseket hozni, hogy most a családja jobban éljen. Ez sima lustaság.

(Arra reagál, hogy Szentkirályi Alexandra lezáratná az aluljárókat. Ehhez jegyzem meg, hogy az aluljárók nyitva hagyása sehol nem megoldás a nyomorra. Jó érzésű ember nem háborog a túltengő köztéri nyomoron, de nincs ez jól így, egyre többen vannak. Hogy átkozták pedig a hajléktalanokat kriminalizáló törvényt!)

Tegyük fel, én felelősséget érzek a társadalom iránt, van mondjuk tízezer forintom, amelyről szabadon eldönthetem, mit kezdek vele. Veszek belőle hajcsatot, édességet, mosolyt a szegénygyerek-arcra, összerakok egy dobozt (még egyet) – ez jó? Vagy befizetem az Igazgyöngynek (ők valóban komoly munkát végeznek, és L. Ritoók Nóra kerüli a nyílt politizálást, az ideológiai önigazolást). Ők majd jól használják! Ma már ez is ideológiai voks, mégis. Vagy az a jobb döntés (még mindig az össztársadalom javát tekintve!), ha befizetem a magánnyugdíjpénztáramba (van olyanom), ezt megteszem kéthavonta, hozamot is termel, és akkor majd nem lesz olyan szégyentelenül alacsony a nyugdíjam? (Amúgy lekérdeztem a minap az államira való jogosultságomat. Minden statisztálós nap is számít, sok megbízásos munkám, az egyetem első évei, gyed, egész állásban dolgozóként vagyok nyilvántartva sok-sok éven át – van majdnem huszonhét évem). Ennyivel kevesebbet panaszkodom majd, ennyivel kevesebbet kérek segélyként (vagy a gyerekeimtől), nem leszek a nyomortól (nagyon) beteg – nem ez-e a jobb a társadalomnak?

Azt már tudom, hogy önzőnek senki nem nevezhet: adakozni nem kötelező, nem lehet nyomásra csinálni. Ha lehet, az rút visszaélésekhez vezet. És aki nyomásgyakorlással, bűntudatkeltéssel próbálkozik, a rászorultságát ökölként rázogatja, azt én kiröhögöm. Túl sokan vagytok.

És hagyjatok már idegenek nyomorával!… talán mindenki jobban jár, ha most rendelek két és fél doboz kávékapszulát, az annyi, mint kettőszázhuszonkét forint per adag (kérdezte valaki az árát, egész különböző tud lenni, de lehet találni olyan szállítót, olyan fizetési módot, hogy ne legyen infarktusosan drága). Plusz tejszín, mosogatás, persze. De így nem a kilencszáz forintos kávét iszom a Helyen, ahol az óráim egy részét tartom… vagy nem duplát iszom, legalább. De akkor miből él a hely? (Ha nincs háború, éhen halnak a fegyverkovácsok gyerekei! Semmi sincs jól.)

Szervezeteknek adakozni elidegenítő – mennyi kamu és manipuláció van! Irén mama mindig vette a szájjal festett képeslapokat, kértek (és kaptak) tőle éhező és rákos gyerekek is. Jobb is, hogy nem tudta, mekkora lehúzás volt.

Találtam a múltkor a régi (1.) Mammutban a mamutszobroknál egy aranyos, szív alakú, hímzett könyvjelzőt (kulcstartót? ezt se tudom), hozzá levélke kézírással, kedves megtaláló, mosolyt szeretnék csalni az arcodra. Mindig rettentő nehezen voltam azzal, ha valaki akart tőlem valamit, és kedves volt. Rosszul éreztem magam. Bárki bármit akart, mondott, javasolt, én annyira nem akartam bántani, hogy játszottam (mély meggyőződéssel!) az együttműködőt. Rengeteg, számomra közömbös, sőt, irritáló ember hihette azt, hogy kedvelem (tanárként az ember megtanul bárkit támogatni). Óriási vívmány, hogy ma már képes vagyok nem venni részt mindig mindenben. Itt mit akart ez a fabrikáló? Irányítani, hogy mit érezzek. Önmagát helyezni középpontba. Adakozásról szó nem volt egyébként. De nincs nekem erre a bárkinek és mindenkinek szóló “kedvességre” szükségem.

Ezek meg kiírják a Threadsre, hogy találtak egy ilyet, és bekönnyesedtek tőle, “van még a világban jóság”. Vagy ami még durvább: látták, hogy egy idős bácsi egy picike lánynak adott egy csokimikulást! Csak úgy! (Én rendőrt hívnék.)

Nem hiszek abban sem, hogy a WWF plüssfigurákat gyárt és küld az adományozóinak. Szép ügy lenne viszont a teljes kitömöttállat-stop. Vagy ha mindenki meggondolná, fontos-e becsomagolni minden egyes ajándékot. Általában: ajándékozni. (De mi lesz akkor a fogyasztással? Vö. a fegyverkovács gyerekei.)

Gergő egy ideje régi településrendezési tervek A0-s másolatába csomagol, ez jól néz ki és kidobnánk amúgy (János régi felhalmozványai).

Az ügyekkel nagyon kételkedő lettem, az egyénekről nem tudok semmit, csak a média mondja, hogy nekik rossz, és majd összefogunk és segítünk. Annyi, de annyi segítő kampányt láttam! Részt is vettem bennük. Nem cinikus vagyok, hanem tudom, mi minden van a látványos felbuzdulások mögött. Ismerek egy csomó nőt, akik időt, energiát nem kímélve, a saját életük rovására is mentek lobogni mindenhova, bárhova. Menekültek a saját életük kudarcaiból, rohantak máshova, hogy ott majd kompetensnek érezhetik magukat. Olyan sokszor találkoztam már a rászorultság paradoxonával (önmagát teremti, a kiszolgálása elront, a nyomorra hivatkozók pedig passzív-agresszívek, teljes tévedésben vannak, ki miért felelős, azt hiszik, csak nekik vannak problémáik). Nincs már kedvem engedni a gyarló kísértésnek, hogy átélhessem, milyen jó ember vagyok.

Nincs erre szükségem. Nem vagyok jó ember, nem akarom fényezni magam, se törleszteni. Elég, ha a sajátjaimért tisztességgel kiállok. Ők a fontosak. Elég, ha jól vagyok. Újabban sok-sok időt, személyre szólót, közös tevékenységeket, és a vágyaik szerinti tárgyakat kapnak. Lőrinc születésnapját most egy hajón töltöttük, ott is aludtunk. Soha nem követeltek semmit.

Utálom azokat, akik ahelyett, hogy gondoskodtak volna arról, hogy most jó életük legyen, azzal szerepelnek, hogy milyen gonosz a világ, mások milyen “szerencsések”, és erkölcsi fölénnyel takaróznak a hidegben. Mert az a jó ember, aki kínlódik. Aki svájcifrank-hitelt vett fel a semmire. Ez nem más, mint a teljesítmény tagadása. És mindezt ötvenesként… hát mit csináltál eddig? Hogy nem lett jobb életed? Hogy nem tudtad még elfogadni a helyzetedet, ha semmilyen ambíciód, szorgalmad, eladható tudásod nem volt? És kit hibáztatsz, hogy beteg lettél?

Ha nem vagy erős, de akarsz valamit, legalább pökhendi ne legyél.

Lesújtó véleményem van egy sor jelenségről, naponta találkozom ezekkel, onnantól kezdve, hogy nem tudnak írni, elemi szinten sem, az ügyekkel való képmutató szerepelgetésen át (bántalmazózás-nárcisztikusozás, a gyerekvállalás szidása, performatív vegánság) a plázamozik viselkedéskultúrájáig. Mégis azt mondom, hogy remekül el lehet lavírozni a mocsárban, rengeteg szép pillanat van így is, nekem nincs kedvem a bajokról írni, amelyekben mindannyian élünk. Tudok viszonyítani, és hálás vagyok, hogy nincs ilyesmi, hogy munkaszolgálat, halálbüntetés. Ezért is harapok, amikor történelmi fogalmakkal vagdalkoznak pirtiáner sértődéseik közepette (gázkamra, fasizmus, népirtás, Putyin, gyűlöletkeltés).

Én már nem dőlök be ennek, és hallgatni sem akarom. Kimegrendültem magam haszon-harmicéves koromban. Most már élni szeretnék.

mi minden NEM genocídium?

Nem tudom eldönteni, ki a kínosan hiúbb, ami a szépséget és fotós pózolgatást illeti: Mérő Vera vagy Perintfalvi Rita. Ahogy azt is nehéz eldönteni, melyik személy vagy orgánum él vissza undorítóbban az elesettek segítéséke témájával, teszi magát bírálhatatlanná azzal, hogy ő a gyengéket védi. Az említettek mellett versenyben volt a wmn, amely biztosítóreklámok, Kubu és győrikeksz közé teszi Lakatos Márk “regényének” ajánlóját, meg azt a kihagyhatatlanul fontos információt, hogy a HIV nem is betegség, teljes életet lehet vele élni (háromhavonta kurvadrága kezeléssel), de ha mégis baj, akkor nem a meleg férfiak körében terjed, nem, nem!

Ez jutott eszembe, amikor egy sétahajón átmentünk a vérvörös Lánchíd alatt december 1-jén.

Mérő Vera és Perintfalvi Rita most Alien vs Predator: utóbbi szerint Ábrahám Róbert és a Magyar Jelen podcastja maga a gyűlölet, előbbi szóba áll velük, mert az áldozatok védelme fontosabb, mint az ideológiai ellentét, és ő amúgy is egészen különböző emberektől ír elismerően (Varga Judit, Magyar Péter, Puzsér), ügyesen helyezkedve.

egy kis trükközés a képekkel. én meg tudnám csinálni fordítva

Bővebben…

miért ne bolygassuk a tabukat?

A tabu, az nem véletlen. Lényege, hogy érinthetetlen.

Jellemző, hogy ezt nem értik: a tabut le kell dönteni! És egy kicsit ijesztő is. Kórusban kiáltozzák, mi a probléma, mit kéne tenni, kik a rossz emberek, sajnosmanapság és miről kéne többet beszélni (EDUKÁCIÓ).

Le kell dönteni a tabukat, a tabu maradi, káros, mint egy ablaktalan szoba – régebben én is írtam ilyeneket, tabudöntésnek nevezve az igazság kimondását. Csak én nem ezen a színvonalon.

Most meg a tabudöntögetés trendjével szemben mondom ki az igazat.

Soha meg se kérdőjelezik az alapvetéseiket, a fogalmaikat. Megdöbbentő: mi ez az edukáció, egyáltalán? Miért kéne felnőtt embereket nevelni, tanítgatni? Kinek van képe azt állítani, hogy ő jobban tudja, rá kéne hallgatni “a társadalomnak”, olyanoknak, akik nem is kérdezték a véleményét?

És amikor kajáról vagy betegségről van szó: ők mire mentek a saját életükben azzal, amiket mondogatnak?

Folyamatosan hüledezem, és mondom, írom, hogy nem, nem! Nem mint ördög ügyvédje. Elrémülök a kritikátlanságtól, mint amiket az a jószívű, érzékeny Jeges Anna írt az abortuszvitában. Hogy lehet ennyi hülyeséget beszélni? Nem utánanézni, kiket idézel és azok miből beszélnek?

Azt a korszellemet, amelyben ezek a bűvszavak, ezek a dogmák, én veszélyesnek tartom.

Próbálok a higgadt hang lenni. Ha nincs érvük, akkor mondják, hogy “megtámadok embereket”. De nem olvassa el, neki ez hosszú, zavaros, neki ez nem. Dehogy, ő máshogy! Bővebben…

Trump győzelme után az abortuszról 2.: a tévhitek + ADATOK

Mindaz, amit írok, nem a közismert “magzatvédő” érvek gyűjteménye, hanem valóban saját vélemény, épp az unásig ismert “pro choice” (anti-life) tévhitcsokor ellenében: azok pontos cáfolata. Azt akarom, hogy legyenek szempontjaitok, stabil érveitek – mert tanult, szekuláris, városi közegben az abortuszjogról kritikát hangoztatni, egyáltalán: megemlíteni, hogy léteznek más érvek is, ma nagyobb hökkenetet és elutasítást vált ki, mint ha az MLM-bizniszedet tukmálnád.

A magyar helyzetről és az elvi részről írtam itt (ez mai szemmel irtózatosan naiv és iskolás: “ítélkezni nem érdemes”, szögeztem le, előre az olvasók dühétől félve. Amúgy magazincikk lett volna, de a szerkesztő, pont az a típus, aki női jognak tekinti és anyagelvű, nem engedte megjelenni. A Cosmóban ugyanő szerkesztette az abortuszturizmusos cikket). Az abortusztúlélőkről pedig a blogon itt volt szó, az nem vidám téma (részben szelektív, többes terhességekről szól, de többször az eredménytelen abortusz károsodott áldozatairól).

Egyébként kinek az érdeke a könnyen elérhető, kényelmes, olcsó, biztosan hozzáférhető abortusz?

TÉVHIT: A könnyen elérhető abortusz a nők érdeke, szabadsága, és a férfiak akarják betiltani. Bővebben…

az életképesség határáig! – Trump győzelme után az abortuszról 1.

Két részben. Holnap jönnek a csokorba szedett, cáfolt tévhitek, konkrét tények.

Félművelt emberek imádnak most úgy tenni, mintha Trump új magyar elnök lenne, Kamala veresége pedig a mi traumánk. Bővebben…