Hát ez most érdekes volt.
Rá akartam nézni a mostani érzelmi helyzetemre, a valóságomra. Bővebben…
Hát ez most érdekes volt.
Rá akartam nézni a mostani érzelmi helyzetemre, a valóságomra. Bővebben…
A csakazolvassa blogon először történészi tanulmány: ismeretterjesztő, de tele forrással, tényszerű, de sok döbbenettel. Szerzője historikus nevű kommentelőnk, a mindennapoktortenete.blog.hu szerzője, Fónagy Zoltán történész, akinek a tizenkilencedik század a szakterülete, amely, mint tudjuk, az első világháborúig tart.
Így kell ezt: szerdán kávézunk, felkérem, pénteken elküldi, hétfőn megjelenik.
*
Bár a magasabb társadalmi osztályok tagjai körül mindig is mások végezték a hétköznapi élet teendőit, a fizetett háztartási segítők, azaz cselédek alkalmazása Magyarországon csak a 19. század utolsó harmadában vált tömegessé. Ez a városi-polgári középosztály számbeli növekedésének volt a következménye: a polgári család presztízse megkövetelte a cselédtartást. Az úr és nem-úr közötti válaszfalban a legnagyobb tégla ugyanis a fizikai munkához való viszony volt. Bővebben…
Jaj, a mamami fórumán, meséltem ezt már?, volt (van) szaranya topik! A nők, hordozós, sokáigszoptatós, együttalvós, otthonszülős anyák (tudtátok, hogy én is efféle vagyok? de mégse, mert szerintem fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld, a kötődő nevelésben, de egyáltalán, bármiben, a művészetelmélettől a macaronkészítésig csak a lazaság az érdekes, a dogma nem), szóval anyatársaim a bűntudatukat a hétköznapok apró eseményeivel, mulasztásaival, rossz érzéseikkel kapcsolatban úgy próbálták meg feldolgozni, mert a topik eredeti szándéka ez lett volna, hogy definiálták és bebetonozták magukat mint szaranyákat, ostorozták magukat, viccesen, rutinszerűen, avagy komoly elkeseredéssel, valósággal egymásra licitáltak a szaranyaságban, ebben a mély és sima falú gödörben, ami a kisgyerekes, otthonfelejtett anyaság tud lenni a maga bagatell történeteivel, aggodalmaiban, mulasztásaival, elszürkülő rózsaszínjével, és ahol olyan abszurd és önmagáért fontos tud lenni a büfi és a játszótéri verekedés és a csalánkiütés, főleg, ha a minderről való folyamatos beszéd ezt erősíti az ember lányában — mert fórumozni, egymásnak csomagokat küldeni, limitált hordozókendőkre vágyni azért mindig jut idő, sőt, a bosszúságokról egyenes adásban közvetíteni is, ami lehetne ősanyaközösség, feszültséglevezetés, támogatás, a felnőtt sorstársakhoz szólás üdítő élménye, de mégsem tud az lenni, leginkább öncél és pótcselekvés. A mindent túlaggódás, önmarcangolás, önmagunkat mindenhatónak hívés. A gyerek, akitől amúgy kivagyunk, a világegyetem közepe, beceneve mitikus fogalom a topikban. A kötelességtudat, mások megfigyelése, irreális elvárások, belebukás, önszaggatás, jaj. Bővebben…
A verssor megtart, írtam a kultúrát lételemnek tekintő értékrendemről nemrég.
Nos, ha arra a kérdésre keressük a választ, elborzadva azon, hogy mit képesek vallásnak, társadalomnak, avagy otthonnak, lakásbelsőnek, párkapcsolatnak, szexnek nevezni egyesek, hogy miért nem veszik észre és lázadnak ellene és verik szét ripityomra baltával, hogy a retkes pékbe bírják ki a bírhatatlant: a taposómalom lesz az.
Ami zümmög, elringat. A fölfelé menő mozgólépcső fölfelé megy holnap is, csakúgy lefelé a lefele menő. Ez legalább biztos, még ha üvölteni is tudnának az otthonuk iszonyatától.
Nekem olyan eseménytelen volt a gyerekkorom, és iszonyú sokat voltam magamban, süket csöndben. Jaj, talán ezzel sem vagyok egyedül, ahogy arról fantáziáltam, hogy ó, törjem el a lábam, legyen földrengés, vagy csak járjon egyszer másfelé a nyolcas busz, legyen valami, valami legyen!
Nem lett. Emberi történések, megosztott, megosztható gondolatok, élmények, közösség, önmagam felfedezése, megszeretése hiányoztak onnan. Kenyéren, vízen tartották a lelkem. Belebolondultam. Úgy is maradtam.
Később ez elkísérte a fiatal életemet. Hogy az nem lehet, hogy ennyi az élet, tól, ig, jönni, menni, legyen akár dráma, fájdalom, legmélyebb bugyor, csak, rimánkodom, valami legyen, hogy érezzem: létezem. Bővebben…
Mai bejegyzésünk témája, kedves olvasók, az az újabb keletű döbbenetem:
Hogy tudniillik én azt hittem, de nem csak szórványosan, hanem évekig, sőt, létállapotként, hogy ez az egész, ami nekem oly otthonos: könyvek, versek, szófajok, gondolatok, ez inkább kínos, de legalábbis mellékes, nem visz a dolgok lényegéhez közel.
Ezt szűrtem le abból, ahogy családtagjaim, barátaim, tanáraim reagáltak a lusta szombat délutánokra, a szakválasztásomra, a rengeteg naplómra. Bővebben…
Csönd van.
Mert ők nem képesek kommunikálni, azt írják az okos honlapok meg magazinok. Nekik ez nehéz. A nők verbálisan jobbak, lelkiznek folyton, szavaik elűzik a férfihomlokról a bú ráncait, s megédesítik a mindennapokat, már amennyiben nem fullánkok. Hát az ősközösségben is a tűz körül Bővebben…
Anyák napja, értitek…! Anyák napján hadd lehessek szaranya. Megint írok magunkról.
Ma az történt, hogy délelőtt meglepő hatékonysággal elkerékpároztunk ide a mi lokális cukrászdánkba, ahol színvonalas harapnivalók mellett diskuráltam végre azzal az olvasóval, akivel a blogszületésnapon nem, és de jó volt, mintha mindig is! Gyermekeim eközben részben maguk is csemegéztek, részben a tágas kertben kacagtak.
Aztán a kicsinyeket kerékpáron elszállítottuk a vonatkozó zsúrba, ódon villa tágas kertjébe, mi meg Lőrinccel elmentünk a szüleimhez anyáknapjázni.
Előtte virágüzlet. Rálátunk azért erre a napra mi, és ha ketten vagyunk, úgy röhögünk, mint két diák, és nagyon értjük egymást. Csodálatos összhang. Bővebben…
Jó delet, lekéstem a pitymallatot, elnézését kérem a tisztelt olvasóközönségnek egyesével és összesen (entitásként). Már meg az történt, hogy este írtam egy bejegyzést, be is állítottam szokás szerint fél hatra, ám túlságosan személyesnek ítéltem éjjel, na, ilyen se volt még.
A tegnapit folytatván viszont meg akartam írni ezt:
De most tényleg ez a cél lebeg sokunk szeme előtt: hogy megfogalmazzuk, mondjuk, így és úgy, sokszor, és egyszer csak belátja, megváltoztatja, és onnantól jó lesz? Bővebben…
Rákaptunk erre, na. Szeretjük a saját tisztánlátásunkat, az élességünket. Szeretjük jól megmondani a mi új, világos igazságainkat az új, végre megtalált szavainkkal. Hadd hallják, azért van fülük. Mit nézel? Ne nézzél. Most nézel, mi? Csak akkor szeretsz, ha nincs bajom. Ha szépen mondom. Hát nem mondom szépen. Mondom, ahogy jön, mert elegem van.
Van, hogy úgy maradunk. Hetek, hónapok telnek el, és már olyan a kapcsolat, hogy ebből állnak a beszélgetéseink csak. Nos, nem mintha nem érdemelnék meg, hát nem tökéletesek ők, hát dehogy. Sőt, igazunk van, leghevesebb vádjainkban is. Miért nem értik? Ennyire szar. Eddig jutottunk. Észbe kaphatnának. Sokkterápia. Bővebben…
…avagy: és akkor jött a Sanyi.
c-nek
Biztosan bántó ez a téma sokaknak. Akik átélték gyerekként, vagy akik egyedül vannak nagyon. Meg aztán a Sanyik, azok Sanyik, ez már csak így van. Ami elérhető, kapható, ami jut a magunkfajtának, az leginkább Sanyi. Nem valami fényes.
Arról az igen jellemző — leírható, közös vonásokkal ábrázolható — helyzetről szólok most, amikor az elvált nő bánatos fegyelemmel neveli egy-két, növögető gyermekét. Ezt a nőt esetleg rútul hagyták el, hirtelen lecserélték. És a nő csinálja, tolja az életet, évekig, és csak az iroda és a tornazokni, a szülői értekezlet, és ez az élet, ő a gyermekeiért küzd, fárad, izzad. Bővebben…
ribizlinek ezt most
Amikor ifjak voltunk, sőt, később is, sokáig, te, te szegény ott sárga micisapkában, te még most is?, azt hittük, a világ egy merő bináris oppozíció, vagy-vagy, komplementer antonima.*
Fémek, nemfémek. Igaz, hamis. Terézanya, harmadikrihárd. Hűséges, megcsal. Különböző szemszögek? Minden relatív? Nem is az volt a kérdés? Dőreség. Mennyi, sok vagy kevés? Éj vagy nappal? Tessék megmondani, de ízibe’. Derengő rózsaszín? Az már nappal. Beírjuk oda. Valahová be kell írni. Nálunk az ítélet, ki másnál?
Így középkorúként (hoppá) térdig járunk a fekete és fehér közti végeláthatatlan, szürkés, seszínű és főleg nyálkás sávban. Nézzük, sáv-e egyáltalán. Hol az átmenet. Minden ilyen színű. Merre a fehér? Bővebben…
Sokan jutunk el a széléig. Előbb a rendezettségben, az életben, amelyre tulajdonképpen vágytunk, csodálkozva érzékeljük a kósza, nyugtalanító gondolatokat. Szorítás gyomortájt. Már nem osztjuk meg, ami bennünk zajlik. Zörren a kulcs, belép a szobába, szól a telefon, indulunk anyóshoz. Megint az a szófordulata, pillantása, mozdulata a társunknak — jaj, ne, már megint. De megy még. Rutinok a hétköznapokban, az életünk gondosan megalkotott keretei, a tárgyak, az anyánk és az apósunk, az ismerősök, a háziállat, a régi meggyőződéseink, a sok bizalom, amelyet belefektettünk, amellyel toltuk, hogy igen, megy ez, jó ez; kicsit később: ilyen az élet, hát sajnos, vannak hullámvölgyek, de majd csak, majd ha megszerzi a fokozatát, ha nagyobbak lesznek a gyerekeink, ha elkészül a ház — elmondhatatlan, hogy nem, már nem, rég nem, pedig a sejtjeink is tudják már, hogy nem. Ez tízezrek története, most is zajlik, fürdőszobákban és reflexekben.
Aztán állapottá válik, ami kósza volt. Betegséggel határos reakciók jönnek, a hétköznapi működőképességünk is inog. Bővebben…
Szilfa vendégposztja. Töprengek rajta.
Az elejétől fogva tudtuk mindketten, hogy ez házasság lesz, de legalábbis hosszú és erős kapcsolat. Piedesztál és rózsaszín szemüveg nem kellett, az én szememben a férjem – tehetségeit tekintve némiképp jogosan, gondolom most is — egyenesen a félistenek hajnalfényű szférájában lebegett. Nekem nem voltak kialakult, egyéni terveim: neki annál több. Talpraesett ügyességgel, lendületes akarattal ugyanígy álltunk. Viszont alkalmazkodásban vitathatatlanul én voltam nyerő.
Három év jövés-menés után költöztem hozzá, külföldre: azóta a mérleg tíz év, néhány gyerek, és lassú kijózanodás. Gyötrelmesen hosszú idő és számlálhatatlan érzelmi sokk kellett ahhoz, hogy az utolsó idillmorzsák és élethazugságok helyet végleg átvegye a tisztán látó, keserű csömör. Bővebben…
Követő, szilfa, Varródani: ők mind jártak szakpárra, magyar–angolra ügyesen, ELTE-re, a kilencvenes évek derekán.
Gábor és én voltunk magyar egyszakosok. Mámorító tanszabadság…! Nyomasztó folyosók, kihasználatlan tereivel és rideg klotyóival álmodtam mindig. Ez még a Pesti Barnabás utca ám, a piarista épület, az Erzsébet-hídnál. Volt időnk. Nem buliztunk, én nem vagyok olyan. Büfébe jártunk, vizsgaidőszakainkat az OSZK-ban töltöttük. Riadt, csodálkozó, sebezhető húszévesek voltunk, lestük az évfolyam két vampját Gáborral, vég nélküli séták, mindent megbeszéltünk. Sokat tanultunk, mindig rettegve, részdiadalokkal, szoros szövetségben. Jó eredményeim voltak, de kicsit mindig rémülten, nem voltam sugárzóan magabiztos. Tanárként lettem az. Áthallgattam szociológiára, finnre, angolra, elméleti nyelvészetre. Passzióból mondatelemzési gyakorlatok, csütörtökön nyolc(!)tól, három féléven át. József Attila-szakszeminárium.
Én magyar szakra is úgy mentem, olyan csodálkozva és más úton (tanulmányi verseny helyezettjeként). Én tudtam, amit a többiek nem, de nem számított, mert másrészt meg semmit sem tudtam, amit ők (kik? akiket nem ismerek, de félek tőlük) oly biztosan.
Én nem olvastam eleget. Akkor még és azóta sem. Bővebben…
Hat napot töltöttünk családilag Spanyolországban április 17. és 23. között, öten: a gyerekek, a gyámjuk — azért van nekik, ha velem történne valami — meg én, egy tengerparti üdülővárosban. Csodálatos volt. Katalónia a világ közepe. A táj, az üvöltöző virágkelyhek, a színek, a fény, a reggeli, a szolgáltatás profizmusa, az egész. Harsány hálát érzek, hogy ezt lehet nekem, hogy átélhettem.
Itt ülök most, kicsit rózsaszínen, határozottan barnaságnak tűnhet a szeplőtömeg, hajamat kiszívta a nap. Nézem a képeket. Bővebben…
Bringásahegyen csodálatos, érzékeny nagymamaábrázolása.
*
Nyílik az orgona, és ilyenkor eszembe jut Nagymama. Nem jó szó, mindig ott van bennem legalul, öntudatlanul. Száz éve született, tizenöt éve halt meg, az orgona volt a kedvenc virága. Sokat tudok róla.
Nagymama nem volt öntudatos nő. Egy szóval, leginkább: anya. Élete végén megkérdeztem, mikor érezte magát a legboldogabbnak. Mikor anyád kicsi volt, felelte. Tekintve, hogy anyám a második világháború alatt született, Nagymama pedig a zsidóüldözések célpontja, ez elég érdekes nézőpont. Ilyen erős a kisgyerek okozta jóérzés, hogy neki még az életveszélyt is feledtette? Bővebben…
Akkor megyek tovább, mert dolgozik bennem a hétfői és a keddi bejegyzés, és a kérdések legszéléhez jutottam, mindjárt leesek. Közben elfeledett ízű affér megy a fészbukon — én olyan nyugis vagyok mostanában, mikor támadták és figyelték ennyire sandán a blogot, már úgy értem, megszokott ámokfutóinkon kívül? Elszoktam én ettől, és komoly eredménynek élem meg, hogy nem érkeznek már ilyen reakciók.
Aki igy erzi magat es ilyen gondolatokkal kuzd nap mint nap annak pszichoterapian a helye.ez nem normalis es erre nagyon jo megoldas lehet egy intenziv terapia. Es nagyon rossz megoldas az ilyen szerzo altal habzo dagalyos onsorsrontas.en minden bejegyzese utan odatennem zarojelben hogy ilyen es hasonlo gondolatok eseteben fordulj szakemberhez.enelkul inkabb art mint hasznal.
Nem vagytok normálisak, mert nem illetek a Rendbe, és az nem lehet, hogy ti működtök logikusan, az nem lehet, hogy a viszonyainkkal van súlyos gond! Bővebben…