Mai bejegyzésünk témája, kedves olvasók, az az újabb keletű döbbenetem:
Hogy tudniillik én azt hittem, de nem csak szórványosan, hanem évekig, sőt, létállapotként, hogy ez az egész, ami nekem oly otthonos: könyvek, versek, szófajok, gondolatok, ez inkább kínos, de legalábbis mellékes, nem visz a dolgok lényegéhez közel.
Ezt szűrtem le abból, ahogy családtagjaim, barátaim, tanáraim reagáltak a lusta szombat délutánokra, a szakválasztásomra, a rengeteg naplómra. Bővebben…
Csönd van.
Mert ők nem képesek kommunikálni, azt írják az okos honlapok meg magazinok. Nekik ez nehéz. A nők verbálisan jobbak, lelkiznek folyton, szavaik elűzik a férfihomlokról a bú ráncait, s megédesítik a mindennapokat, már amennyiben nem fullánkok. Hát az ősközösségben is a tűz körül Bővebben…
Anyák napja, értitek…! Anyák napján hadd lehessek szaranya. Megint írok magunkról.
Ma az történt, hogy délelőtt meglepő hatékonysággal elkerékpároztunk ide a mi lokális cukrászdánkba, ahol színvonalas harapnivalók mellett diskuráltam végre azzal az olvasóval, akivel a blogszületésnapon nem, és de jó volt, mintha mindig is! Gyermekeim eközben részben maguk is csemegéztek, részben a tágas kertben kacagtak.
Aztán a kicsinyeket kerékpáron elszállítottuk a vonatkozó zsúrba, ódon villa tágas kertjébe, mi meg Lőrinccel elmentünk a szüleimhez anyáknapjázni.
Előtte virágüzlet. Rálátunk azért erre a napra mi, és ha ketten vagyunk, úgy röhögünk, mint két diák, és nagyon értjük egymást. Csodálatos összhang. Bővebben…
Jó delet, lekéstem a pitymallatot, elnézését kérem a tisztelt olvasóközönségnek egyesével és összesen (entitásként). Már meg az történt, hogy este írtam egy bejegyzést, be is állítottam szokás szerint fél hatra, ám túlságosan személyesnek ítéltem éjjel, na, ilyen se volt még.
A tegnapit folytatván viszont meg akartam írni ezt:
De most tényleg ez a cél lebeg sokunk szeme előtt: hogy megfogalmazzuk, mondjuk, így és úgy, sokszor, és egyszer csak belátja, megváltoztatja, és onnantól jó lesz? Bővebben…
Rákaptunk erre, na. Szeretjük a saját tisztánlátásunkat, az élességünket. Szeretjük jól megmondani a mi új, világos igazságainkat az új, végre megtalált szavainkkal. Hadd hallják, azért van fülük. Mit nézel? Ne nézzél. Most nézel, mi? Csak akkor szeretsz, ha nincs bajom. Ha szépen mondom. Hát nem mondom szépen. Mondom, ahogy jön, mert elegem van.
Van, hogy úgy maradunk. Hetek, hónapok telnek el, és már olyan a kapcsolat, hogy ebből állnak a beszélgetéseink csak. Nos, nem mintha nem érdemelnék meg, hát nem tökéletesek ők, hát dehogy. Sőt, igazunk van, leghevesebb vádjainkban is. Miért nem értik? Ennyire szar. Eddig jutottunk. Észbe kaphatnának. Sokkterápia. Bővebben…
…avagy: és akkor jött a Sanyi.
c-nek
Biztosan bántó ez a téma sokaknak. Akik átélték gyerekként, vagy akik egyedül vannak nagyon. Meg aztán a Sanyik, azok Sanyik, ez már csak így van. Ami elérhető, kapható, ami jut a magunkfajtának, az leginkább Sanyi. Nem valami fényes.
Arról az igen jellemző — leírható, közös vonásokkal ábrázolható — helyzetről szólok most, amikor az elvált nő bánatos fegyelemmel neveli egy-két, növögető gyermekét. Ezt a nőt esetleg rútul hagyták el, hirtelen lecserélték. És a nő csinálja, tolja az életet, évekig, és csak az iroda és a tornazokni, a szülői értekezlet, és ez az élet, ő a gyermekeiért küzd, fárad, izzad. Bővebben…
ribizlinek ezt most
Amikor ifjak voltunk, sőt, később is, sokáig, te, te szegény ott sárga micisapkában, te még most is?, azt hittük, a világ egy merő bináris oppozíció, vagy-vagy, komplementer antonima.*
Fémek, nemfémek. Igaz, hamis. Terézanya, harmadikrihárd. Hűséges, megcsal. Különböző szemszögek? Minden relatív? Nem is az volt a kérdés? Dőreség. Mennyi, sok vagy kevés? Éj vagy nappal? Tessék megmondani, de ízibe’. Derengő rózsaszín? Az már nappal. Beírjuk oda. Valahová be kell írni. Nálunk az ítélet, ki másnál?
Így középkorúként (hoppá) térdig járunk a fekete és fehér közti végeláthatatlan, szürkés, seszínű és főleg nyálkás sávban. Nézzük, sáv-e egyáltalán. Hol az átmenet. Minden ilyen színű. Merre a fehér? Bővebben…
Sokan jutunk el a széléig. Előbb a rendezettségben, az életben, amelyre tulajdonképpen vágytunk, csodálkozva érzékeljük a kósza, nyugtalanító gondolatokat. Szorítás gyomortájt. Már nem osztjuk meg, ami bennünk zajlik. Zörren a kulcs, belép a szobába, szól a telefon, indulunk anyóshoz. Megint az a szófordulata, pillantása, mozdulata a társunknak — jaj, ne, már megint. De megy még. Rutinok a hétköznapokban, az életünk gondosan megalkotott keretei, a tárgyak, az anyánk és az apósunk, az ismerősök, a háziállat, a régi meggyőződéseink, a sok bizalom, amelyet belefektettünk, amellyel toltuk, hogy igen, megy ez, jó ez; kicsit később: ilyen az élet, hát sajnos, vannak hullámvölgyek, de majd csak, majd ha megszerzi a fokozatát, ha nagyobbak lesznek a gyerekeink, ha elkészül a ház — elmondhatatlan, hogy nem, már nem, rég nem, pedig a sejtjeink is tudják már, hogy nem. Ez tízezrek története, most is zajlik, fürdőszobákban és reflexekben.
Aztán állapottá válik, ami kósza volt. Betegséggel határos reakciók jönnek, a hétköznapi működőképességünk is inog. Bővebben…
Szilfa vendégposztja. Töprengek rajta.
Az elejétől fogva tudtuk mindketten, hogy ez házasság lesz, de legalábbis hosszú és erős kapcsolat. Piedesztál és rózsaszín szemüveg nem kellett, az én szememben a férjem – tehetségeit tekintve némiképp jogosan, gondolom most is — egyenesen a félistenek hajnalfényű szférájában lebegett. Nekem nem voltak kialakult, egyéni terveim: neki annál több. Talpraesett ügyességgel, lendületes akarattal ugyanígy álltunk. Viszont alkalmazkodásban vitathatatlanul én voltam nyerő.
Három év jövés-menés után költöztem hozzá, külföldre: azóta a mérleg tíz év, néhány gyerek, és lassú kijózanodás. Gyötrelmesen hosszú idő és számlálhatatlan érzelmi sokk kellett ahhoz, hogy az utolsó idillmorzsák és élethazugságok helyet végleg átvegye a tisztán látó, keserű csömör. Bővebben…
Követő, szilfa, Varródani: ők mind jártak szakpárra, magyar–angolra ügyesen, ELTE-re, a kilencvenes évek derekán.
Gábor és én voltunk magyar egyszakosok. Mámorító tanszabadság…! Nyomasztó folyosók, kihasználatlan tereivel és rideg klotyóival álmodtam mindig. Ez még a Pesti Barnabás utca ám, a piarista épület, az Erzsébet-hídnál. Volt időnk. Nem buliztunk, én nem vagyok olyan. Büfébe jártunk, vizsgaidőszakainkat az OSZK-ban töltöttük. Riadt, csodálkozó, sebezhető húszévesek voltunk, lestük az évfolyam két vampját Gáborral, vég nélküli séták, mindent megbeszéltünk. Sokat tanultunk, mindig rettegve, részdiadalokkal, szoros szövetségben. Jó eredményeim voltak, de kicsit mindig rémülten, nem voltam sugárzóan magabiztos. Tanárként lettem az. Áthallgattam szociológiára, finnre, angolra, elméleti nyelvészetre. Passzióból mondatelemzési gyakorlatok, csütörtökön nyolc(!)tól, három féléven át. József Attila-szakszeminárium.
Én magyar szakra is úgy mentem, olyan csodálkozva és más úton (tanulmányi verseny helyezettjeként). Én tudtam, amit a többiek nem, de nem számított, mert másrészt meg semmit sem tudtam, amit ők (kik? akiket nem ismerek, de félek tőlük) oly biztosan.
Én nem olvastam eleget. Akkor még és azóta sem. Bővebben…
Hat napot töltöttünk családilag Spanyolországban április 17. és 23. között, öten: a gyerekek, a gyámjuk — azért van nekik, ha velem történne valami — meg én, egy tengerparti üdülővárosban. Csodálatos volt. Katalónia a világ közepe. A táj, az üvöltöző virágkelyhek, a színek, a fény, a reggeli, a szolgáltatás profizmusa, az egész. Harsány hálát érzek, hogy ezt lehet nekem, hogy átélhettem.
Itt ülök most, kicsit rózsaszínen, határozottan barnaságnak tűnhet a szeplőtömeg, hajamat kiszívta a nap. Nézem a képeket. Bővebben…
Bringásahegyen csodálatos, érzékeny nagymamaábrázolása.
*
Nyílik az orgona, és ilyenkor eszembe jut Nagymama. Nem jó szó, mindig ott van bennem legalul, öntudatlanul. Száz éve született, tizenöt éve halt meg, az orgona volt a kedvenc virága. Sokat tudok róla.
Nagymama nem volt öntudatos nő. Egy szóval, leginkább: anya. Élete végén megkérdeztem, mikor érezte magát a legboldogabbnak. Mikor anyád kicsi volt, felelte. Tekintve, hogy anyám a második világháború alatt született, Nagymama pedig a zsidóüldözések célpontja, ez elég érdekes nézőpont. Ilyen erős a kisgyerek okozta jóérzés, hogy neki még az életveszélyt is feledtette? Bővebben…
Akkor megyek tovább, mert dolgozik bennem a hétfői és a keddi bejegyzés, és a kérdések legszéléhez jutottam, mindjárt leesek. Közben elfeledett ízű affér megy a fészbukon — én olyan nyugis vagyok mostanában, mikor támadták és figyelték ennyire sandán a blogot, már úgy értem, megszokott ámokfutóinkon kívül? Elszoktam én ettől, és komoly eredménynek élem meg, hogy nem érkeznek már ilyen reakciók.
Aki igy erzi magat es ilyen gondolatokkal kuzd nap mint nap annak pszichoterapian a helye.ez nem normalis es erre nagyon jo megoldas lehet egy intenziv terapia. Es nagyon rossz megoldas az ilyen szerzo altal habzo dagalyos onsorsrontas.en minden bejegyzese utan odatennem zarojelben hogy ilyen es hasonlo gondolatok eseteben fordulj szakemberhez.enelkul inkabb art mint hasznal.
Nem vagytok normálisak, mert nem illetek a Rendbe, és az nem lehet, hogy ti működtök logikusan, az nem lehet, hogy a viszonyainkkal van súlyos gond! Bővebben…
Óvatos és elméleti voltam én tegnap: arra jutottam, hogy nem legitim szempont sem a világ, sem a magunk szemében, hogy boldognak érezzük-e magunkat, nem szabad kimondani, hogy nem, hogy ijesztően sokan szinte soha nem. Nem szabad, mert a ki nem mondott boldogtalanság, e közös titok a társadalom kötőanyaga.
Pontosabban az sem szempont, tehát a lófaszt se érdekel, fittyet hány, leszarja, rá se ránt senki, a kutya se pisil oldalba azügyben, hogy nem vagy-e kínzóan, rombolóan boldogtalan, hogy belepusztulsz, beleszakadsz-e épp. Hogy világgá űzne a hiány, és tovább, hogy már ott tartasz, hogy lemennél egy doboz szódapatronért, és nem jönnél vissza soha többet, nem, a gyerekeidért sem — és el ne mondd, ne is célozz rá, hát képes volnál rá, lenne szíved ilyesmivel megzavarni az ő sima tükrű nyugalmukat, hát elnéznéd a döbbent csalódottságukat, esetleg túlharsognád a bajaiddal az ő kínjaikat, amelyek, lám, miattad nőttek ekkorára, mert te mindig, mert te soha, mert te nem úgy, mert neked mindig valami bajod van…? Bővebben…
Nincs alku — én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.
Én nem fogom be pörös számat.
Ma arról írok, mert ez foglalkoztat most, hogy ha valaki képes kimondani a címbeli mondatot, akkor mi van. Már kimondani sem piskóta, de következik-e a felismerésből bármi. Mit mond erre a tömör állításra magának, és ha kiáll vele az élete helyzeteibe, milyen válaszokra számíthat. Bővebben…
Tavaly nagyon készültem a blogszületésnapra, azt 26-án tartottuk, és az volt a koncepció, hogy ott olvasom fel az aznapi bejegyzést, amelyet egyben este hétre időzítettem a blogon azok kedvéért, akik nincsenek ott.
Nem lett kész; felolvastam azért valamit. Az volt a címe, hogy most kezdek élni. Fényesedő életemről írtam benne, és megemlékeztem a blogolvasók egy részéről is.
Kissé ügyetlen szöveg, de felderengett benne, hogy itt valami nagyon jó készül. Bővebben…
Minthogy még itt igen újak vagyunk a Sitges nevű katalán üdülővárosban, azért semmi új dolgot nem írhatok többet, hanem csak azt írom időtöltésért, hogy valami nagyon ütős bejegyzést szeretnék nektek írni így a blogszületésnap katarzisa után, és ahogy telnek az órák, egyre inkább. De nem hagynak. Most volt üdítő hetven másodperc, de visszajöttek, hogy hideg van kint, illetve hogy egy spanyol kislány elvette az egyetlen rózsaszín duplót. Amúgy meg hol egy kantáros kék rövidnadrágon kitört, krokodilkönnyes dráma, hol egy szauna-szessön (nyolcvannyolc fok, háromszor tizenhét perc), hol egy göngyölt borjú karfiolkrémmel, hol a Lőrinc által szorgalmazott biliárdozás, és leginkább a kellően kemény matrac–ropogós ágynemű húzza el napozástól meggyötört testem-elmém az irodalmi-közösségi munkásságtól.
A nyaralás kemény meló. Pálmafák, szemgyulladós fény, csoki a párnára készítve, már megint hol a szobakártya, jégmorzsák a szauna előtt, és a vendégarzenál: világoskék, könyékig felgyűrt, laza eleganciájú ingek vászonnadrággal, mokasszinnal — francia családapa –, szőke, hosszú hajú nők rövidnadrágban, akik narancsbőrről csak olvasni szoktak (és azt én írtam), piros szemüvegkeretek, csupa kopasz (ra borotvált) fej, francia, olasz, német középosztály. Ismeretlen nemzet egzotikus polgárai lehetünk itt, különös érzés, főleg, hogy engem is, Balázst is következetesen külföldinek néznek Pesten.
Én ezt beblöfföltem, megtetszett a booking.com-on, amikor a barcelonai szállást foglaltam, és meg vagyok döbbenve. Ez nagyüzem, kívül a városkán, a tengertől pedig egy golf-komplexum választ el, de ma biztosan megtaláljuk az átjárót. Elképesztő a munkaerő-tömeg, amely mindezt üzemelteti. Az embernek az a benyomása támad, hogy a világ és benne Európa úgy általában működő hely, nem volt válság, nincs leszállóág, aztán, olvasó, figyelmes baloldali lévén mindjárt el is szégyelli magát ezért az illúzióért. Minden negyedik munkaképes korú spanyol állampolgár munkanélküli.
Az elképesztő profizmus mellett a mi kis szürke, keleti nyomoraink. Egyikünk sem hozott kontaktlencsefolyadékot. Eljöttem, írd és mondd: kettő darab tamponnal. És miért, de tényleg: miért kell bejelenteni, hogy “nem kérem” és “kakilni kell”, “ehetek még fánkot”? Miért kell, és különösen: hogyan lehet egyetlen pohár vízzel négyféle balesetet okozni négy perc alatt a sohamég-étteremben? Miért kell visszaadni a taknyos zsepit, miután nyüszögött már egy sort, hogy nincs neki, és főleg miután már az exkluzív bútorhuzat is merő takony? Élvezhető-e németül a Verdák, és ha nem, miért igen? S eltűnik-e vajon az időben el nem távolított ragtapaszom fehérsége szerdára? A lét végső kérdései ezek.
Mindamellett annak van néminemű gyönyöre, és ez néhány perce történt, ahogyan a félig hegyeket, félig tengert láttató üvegfal előtt, félretaszítva egy szerény ananászszeletet és egy sült bacont, egy külön rendelt, rohamosan hűlő dupla eszpresszó mellett az ember leánya és annak fia áttanulmányozza a blogszületésnap professzionális fotóit, amelyek tegnap éjjel érkeztek. Raffay Zsófi fotózott idén is, figyelt, kivárt, mint mindig, besurrant ide-oda, hátak és vállak között csípett el egy gyanútlan arcot, finoman utómunkálkodott és szigorúan válogatott.
Egyben kérdezem, és így lesz a hedonisztikus posztból ügyrendi, hogy mi legyen a képekkel. Különös tekintettel arra, hogy már megint elkövettem egy indiszkrét baklövést, többet nem fogok. Kinek-kinek elküldjem-e az őt ábrázolóakat vagy az összeset, legyen-e belőle jelszavas poszt, legyen-e külön jelszóval külön poszt csak azoknak, akik eljöttek, van-e olyan, aki sehol, semmilyen körülmények között nem akar látszani, van-e, aki fejlécben sem bánja a buráját.
Van igen frivol kép bajuszcicről, van róla éneklős, van egy csodálatos sorozat Liliről és a magassarkúról, van sok két-háromfős beszélgetős, egy-egy portré, néhány ablak mögül fotózott, és nagyon sokan nincsenek benne a válogatásban, mert a legjobban sikerültek kerültek csak bele.
a legendás csokoládémisszió-térkép
jövőre beszélgetünk, ne haragudj rám, sőt, kávézzunk a jövő héten!
Aki elsőként megfejti, honnan idézet az első mondat, az augusztusban velem nyaral itt.
csak az olvassa. én szóltam 