Hát ez most érdekes volt.
Rá akartam nézni a mostani érzelmi helyzetemre, a valóságomra. Bővebben…
negyven mondat
25
személyes címkéhez tartozó bejegyzések
szaranya
Jaj, a mamami fórumán, meséltem ezt már?, volt (van) szaranya topik! A nők, hordozós, sokáigszoptatós, együttalvós, otthonszülős anyák (tudtátok, hogy én is efféle vagyok? de mégse, mert szerintem fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld, a kötődő nevelésben, de egyáltalán, bármiben, a művészetelmélettől a macaronkészítésig csak a lazaság az érdekes, a dogma nem), szóval anyatársaim a bűntudatukat a hétköznapok apró eseményeivel, mulasztásaival, rossz érzéseikkel kapcsolatban úgy próbálták meg feldolgozni, mert a topik eredeti szándéka ez lett volna, hogy definiálták és bebetonozták magukat mint szaranyákat, ostorozták magukat, viccesen, rutinszerűen, avagy komoly elkeseredéssel, valósággal egymásra licitáltak a szaranyaságban, ebben a mély és sima falú gödörben, ami a kisgyerekes, otthonfelejtett anyaság tud lenni a maga bagatell történeteivel, aggodalmaiban, mulasztásaival, elszürkülő rózsaszínjével, és ahol olyan abszurd és önmagáért fontos tud lenni a büfi és a játszótéri verekedés és a csalánkiütés, főleg, ha a minderről való folyamatos beszéd ezt erősíti az ember lányában — mert fórumozni, egymásnak csomagokat küldeni, limitált hordozókendőkre vágyni azért mindig jut idő, sőt, a bosszúságokról egyenes adásban közvetíteni is, ami lehetne ősanyaközösség, feszültséglevezetés, támogatás, a felnőtt sorstársakhoz szólás üdítő élménye, de mégsem tud az lenni, leginkább öncél és pótcselekvés. A mindent túlaggódás, önmarcangolás, önmagunkat mindenhatónak hívés. A gyerek, akitől amúgy kivagyunk, a világegyetem közepe, beceneve mitikus fogalom a topikban. A kötelességtudat, mások megfigyelése, irreális elvárások, belebukás, önszaggatás, jaj. Bővebben…
feszültségigény
Nekem olyan eseménytelen volt a gyerekkorom, és iszonyú sokat voltam magamban, süket csöndben. Jaj, talán ezzel sem vagyok egyedül, ahogy arról fantáziáltam, hogy ó, törjem el a lábam, legyen földrengés, vagy csak járjon egyszer másfelé a nyolcas busz, legyen valami, valami legyen!
Nem lett. Emberi történések, megosztott, megosztható gondolatok, élmények, közösség, önmagam felfedezése, megszeretése hiányoztak onnan. Kenyéren, vízen tartották a lelkem. Belebolondultam. Úgy is maradtam.
Később ez elkísérte a fiatal életemet. Hogy az nem lehet, hogy ennyi az élet, tól, ig, jönni, menni, legyen akár dráma, fájdalom, legmélyebb bugyor, csak, rimánkodom, valami legyen, hogy érezzem: létezem. Bővebben…
újabb csodálatos nap
Anyák napja, értitek…! Anyák napján hadd lehessek szaranya. Megint írok magunkról.
Ma az történt, hogy délelőtt meglepő hatékonysággal elkerékpároztunk ide a mi lokális cukrászdánkba, ahol színvonalas harapnivalók mellett diskuráltam végre azzal az olvasóval, akivel a blogszületésnapon nem, és de jó volt, mintha mindig is! Gyermekeim eközben részben maguk is csemegéztek, részben a tágas kertben kacagtak.
Aztán a kicsinyeket kerékpáron elszállítottuk a vonatkozó zsúrba, ódon villa tágas kertjébe, mi meg Lőrinccel elmentünk a szüleimhez anyáknapjázni.
Előtte virágüzlet. Rálátunk azért erre a napra mi, és ha ketten vagyunk, úgy röhögünk, mint két diák, és nagyon értjük egymást. Csodálatos összhang. Bővebben…
inglis
Követő, szilfa, Varródani: ők mind jártak szakpárra, magyar–angolra ügyesen, ELTE-re, a kilencvenes évek derekán.
Gábor és én voltunk magyar egyszakosok. Mámorító tanszabadság…! Nyomasztó folyosók, kihasználatlan tereivel és rideg klotyóival álmodtam mindig. Ez még a Pesti Barnabás utca ám, a piarista épület, az Erzsébet-hídnál. Volt időnk. Nem buliztunk, én nem vagyok olyan. Büfébe jártunk, vizsgaidőszakainkat az OSZK-ban töltöttük. Riadt, csodálkozó, sebezhető húszévesek voltunk, lestük az évfolyam két vampját Gáborral, vég nélküli séták, mindent megbeszéltünk. Sokat tanultunk, mindig rettegve, részdiadalokkal, szoros szövetségben. Jó eredményeim voltak, de kicsit mindig rémülten, nem voltam sugárzóan magabiztos. Tanárként lettem az. Áthallgattam szociológiára, finnre, angolra, elméleti nyelvészetre. Passzióból mondatelemzési gyakorlatok, csütörtökön nyolc(!)tól, három féléven át. József Attila-szakszeminárium.
Én magyar szakra is úgy mentem, olyan csodálkozva és más úton (tanulmányi verseny helyezettjeként). Én tudtam, amit a többiek nem, de nem számított, mert másrészt meg semmit sem tudtam, amit ők (kik? akiket nem ismerek, de félek tőlük) oly biztosan.
Én nem olvastam eleget. Akkor még és azóta sem. Bővebben…
sorssal nem vitatkozunk
Hat napot töltöttünk családilag Spanyolországban április 17. és 23. között, öten: a gyerekek, a gyámjuk — azért van nekik, ha velem történne valami — meg én, egy tengerparti üdülővárosban. Csodálatos volt. Katalónia a világ közepe. A táj, az üvöltöző virágkelyhek, a színek, a fény, a reggeli, a szolgáltatás profizmusa, az egész. Harsány hálát érzek, hogy ezt lehet nekem, hogy átélhettem.
Itt ülök most, kicsit rózsaszínen, határozottan barnaságnak tűnhet a szeplőtömeg, hajamat kiszívta a nap. Nézem a képeket. Bővebben…
miért nem keresel valakit
Miért nem keresel magadnak valakit, aki… (paraméterek)?
Hű, ezt mennyit mondták nekem, középkorú, bölcs és/vagy kajánul kíváncsi nők. Valaha és újabban megint. Nem értették. Hogy én csak úgy vagyok, várok, sőt, nem is várok, hát miért nem, miért nem…?
Basszátok. Nem keresek.
Lesz, vagy nem lesz. Mindkét állapotnak van méltósága — mindkét állapotnak csak így van méltósága. Bővebben…
metablog 5.: a hatások
2014 áprilisában írtam
A metablog sorozat utolsó részében összefoglalom, milyen hatással van a blog az életemre, mennyiben vagyok más, mint a b. e. korszakban.
A sorozat korábbi részei:
“pezsgő optimizmus”
hát akkor Szél Bernadettnek, szeretettel
A fiam mesél nekem. Figyel, és szuverénül, sajátosan érzi a világot, aztán ezt remekül és élvezettel reprodukálja, hogy megfáradt édesanyját szórakoztassa. Várja a hatást. Nem bohóckodik. Szemérmes a mosolya, ahogy kiejti az évtized poénját a száján.
Ülök a Villa Bagatelle-ben, pénzt utalok, jelszót adok, e-mailt írok, zsong a fejem, jól vagyok. Felhívtam — együtt megyünk a kicsikért az oviba –, beállít, zöld a dzsekije, böhöm a táskája. Rajtam is az ő egyik — kinőtt — cipője van. Az arcába illeszt egy klubszendvicset, a coleslaw (Cole’S Law, benne van Murphy törvénykönyvében, tudtátok?) nekem jut persze, és elmesélni nekem, hogy az apjával látta a Hamletet az Örkényben, és az milyen volt. Az egyik sírásó nő, és Gálffi nemcsak atyjának szelleme, hanem sírásó és első színész is. Ez valami olyan… életmódmagazin, nyugis, boldogságos, ráérős, jó kaja, nyugalom, és az én fiam, jó sztorik, és ketten! Nagyon ritka ez.
a médiaszekér dübörög tovább
Én azt hittem, az újságcikkeknek nincsen semmi hatásuk.
Szily László
Igazából nem akartam én ezt az egész, sokféle tanulságú ügyet idehozni a blogra, de már magát írja a történet, meg nem is tudok a támogató, érdeklődő e-mailekre egyesével válaszolni most — köszönöm!
Raffay Zsófiazseni fotója, 2013. augusztus
http://kerekagy.blog.hu/2014/03/24/feljelentette_magat_a_bunbano_downhilles
http://cink.hu/nevettel-mar-ma-tenyleg-ekkora-nagy-bunkok-a-downhill-1550772052
Amit senki nem ír le: én Danit mindkét ügyben azonnal feljelentettem, majd felajánlottam neki még február 28-án, tehát négy nappal az ütés (nem, nem verekedés) után a kerékagy blogon kommentben, hogy ha nyilvános elégtételt ad a támadásokért és a jó hírnevem sérelméért megfelelő helyeken (mert hazug kommentek születtek az ügyben, vagy Danitól, vagy valaki(k)től, aki(k)nek Dani hazudott), akkor visszavonom a feljelentéseket. Dani megkapta az idézést az egyik ügyben, a másikban kihallgatásra is, és megkeresett. Volt egy beszélgetésünk négyesben múlt szerdán (apja, ő, jogász, én), ebben maradtunk, beleállt, megtette, megértette. Méltányolom ezt.
Védett: és még ezt is mondjuk el
Védett: a blogger
szomjan halok a forrás vize mellett
Én nem tudom, csak nekem ilyen hullámvasút az életem? Meghökkentő fordulatok, műfajidegen fejezetek, stílustörés. Ki hitte volna még akkor, hogy pont én! Valamint: minden arra mutatott, de nem. Mindenki igen, csak én nem.
Ez mind én vagyok. Jó látni a széleket.
De nem is csak ennyi, hanem időnként előzmények törlése, és aztán lehet valami nagyon Mégis. Semmi nincs végleg elveszve. Ez megdöbbent és meghat.
Tudom, milyen csórónak lenni, hajjaj. Tudom, milyen hó végén utolsó ezresből húsz szál rózsát venni. És tudom, milyen annak az öntudata, valami bohó és méregdrága semmiséget venni, és mindegy.
Napi huszonhat órát dolgozni, pisilni rá nem érni nyomorú bérért és időmilliomosnak lenni, rózsaszirmok, szaténlepedő, üdvrivalg, ez is megvan. Németesen pontosan, tűfilccel, szisztematikusan, avagy grandiózus leleménnyel és mézízű sodrásban, létrehozni valami katartikusat, vagy zseniális blöffel. Meg a minden mindegy, szakadjon rám, megúszom, a nihil, az is.
Tudom, milyen kicsinyesnek lenni, lesni és sajnálni mástól, tizenkét forinton és tíz percen dühöngeni, és tudom, milyen a nagyvonalúság. Mármint, ez én vagyok mind, de velem is csinálták ezt is, azt is.
A böjt, a módosult tudatállapotig, és a szerény másfél doboz diófagylalt, és utána az üresség, az is ismerős. Tudom, milyen a nem és nem mozduló test, ennek összes következményével, és tudom, mi a hajlékonyság, az erő, a tizenöt kilométer terepen.
Megvan a depresszió, a láthatatlanság homályfelhőben, amikor semmi sem működik. Még csak nem is fagyottak az ujjaim, de a kulcs a zsebemben nem úgy akad bele a kezembe, mint ahogy reméltem, ettől kiborulok. És megvan az, hogy megyek bele a világba, lehagyom a parfümöm, és zöldre váltanak a lámpák, mindenki engem néz, miért ne legyek díva? Jártam szellőtől fényes csúcsokon. Iszony és diadal, megvan minden.
Megvan a rútság, szürke pórusok, és az is, hogy egyszerre íve lesz a derekamnak.
A legmélyebb emberi összetartozás, szellemi sztratoszféra, összhangzattan, és a kíméletlen önalázás méltatlanért, ez is megvan. A vágy, mindenembe, ami konkáv, kívánni őt, azt is tudom, és azt is, milyen az iszony, és milyen, amikor az intellektus falán nem jön át a test.
Merre jártatok, meséljetek.
Kapcsolódó bejegyzés: egó
a szeretet természetrajza
Rendre azonos szerkezetű címek jutnak eszembe, volt már itt egy ilyen: az erőszak természetrajza. Így lesz ebből is sorozatféleség.
A szeretet: azonosság.
Vérség, avagy lelki rokonság, nagy igen a másikra, és súlyos elfogultság.
Ismerősnek érzem őt, és akkor ő én leszek, és nem hagyom őt-magamat, ne bántsák! Bővebben…
a legmélye
Mindenféle megállapításaink vannak, hát igen, a rendszer szar, a mellünk lóg, de nem baj, a rántott sajt két réteg alól is kifolyik, így van ez. Boribon, ha kiszakad, szintén kifolyik. A gyereknek nem leszünk mesekönyv-anyja, mert az képtelenség. És anyánk nem jó fej, nem, annyira szerettük volna pedig mégis úgy értelmezni, a mi anyánk, a mi gyerekségünk…! Máma már visszaszólunk a gázóraleolvasónak, beismerjük mozivágyunkat újszülöttünk mellől is, s hogy nemhogy hüvelyi, semmilyen orgazmusunk nem volt évekig.
Nagy-nagy érettség ez. Bővebben…
a délelőtt
Ez egy másik reggel után jön. Az oviba a felső bejáraton át osonunk: ahol bemennünk kéne, azt bezárják kilenckor. És mi egy ideje nem kilencre járunk, fontosabb mindennek a maga ritmusa, mint az óra, amelyik könyörtelenül halad. Fontosabb a nyugalmas ébredés, az egy-két gyengéd perc, lomhán türelmes mozdulat. Fontosabb egymás szemébe nézni, kivárni, míg maga felveszi a cipőjét, és hogy a szertartásos kakaónak meglegyen az íve és csúcspontja. Így aztán fél tízre érünk be. Ha szerencsém van, ott egy dadus, és akkor nem kell lapítanom, hogy már megint, és békés az átmenet.
Most akkor olyan délelőttről írjak, ami… szóval nagyon röhögtem én is bringással a Vájf egy tökéletes napján. Amit végigcsinált, ami után oly elégedett volt, bögre mézes teával a kanapén. Étteremből kávézóba fuvarozták, keményen helytállt, majd beleszakadt. Ez az égig habzó mámor, és nincs sehol egy szilárd pont benne…! Nos, nekem is vannak ilyen napjaim. Bővebben…
a reggel
Az anyák, amikor hajnalban, még a vekkerszó előtt maguktól ébrednek, kötelességszerűen nyugtázzák az időt. Még csak fél hét. Ferde napsugár, ilyen korán! És: tak, tak, tak. A hatalmas vekkerem, de tényleg, akkora, mint egy macska. Mintha vízben volna. Az anyák korán kelnek. Bővebben…
három fotó és egy videó
és nem is mondhatod
Megdöbbentően sokan olvasták a hétfői gyermektelen című vendégposztot, amely a normálisék után minden idők második legolvasottabb bejegyzése lett a blogon néhány nap alatt. Ott azokról van szó, akik még a döntés előtt állnak, hogy legyen-e gyerekük, illetve akik meghozták azt a — talán átmeneti, talán végleges — döntést, hogy nem lesz. Feltűnő hévvel vitatták el tőlük többen, hogy ehhez joguk van.
Nekem van gyerekem, akartam gyereket, jó, hogy van gyerekem, ennyi és ilyen. Megszoktam a velük kapcsolatos szuperlatívuszokat; igazán szerencsés vagyok.
Amit a világ ehhez kínál, a keretek és kommentárok, nos, azzal viszont bajom van. Nem az anyaság ellen tiltakoztak itt sem, hanem a méltatlanság ellen, az ellen, amit az anyaság itt és most jelenteni tud. Ezen sürgősen változtatni kellene. Az anyáknak elegük van.
Most azokról is szólok, akiknek természetes volt, hogy vállalnak gyereket: vagy nagyon akartak, vagy úgy alakult, hogy lett gyerekük, és akik nem gondolták, mert ez nem gondolható, hogy a gyerekvállalás ilyen: ennyire nehéz és így nehéz. Esetleg, legfőképp azt, hogy nagyjából egyedül tolják majd azt, ami közös feladat. És még mosolyogniuk is kell, és ha panaszkodnak, őket hibáztatják, hogy hallgassanak. Amikor pedig igazán nagy a baj, akkor meg végképp egyedül maradnak, űrmagányban, és nincs szünet és nincs mentség és nincs felmentés, soha, semmi alól. Akkor elfogy mellőlük szerelem, szolidaritás, helyeslés. Bővebben…
életem leghevesebb szeretője
Aljas egy cím, belátom. Szeretőimről, konkrét szexuális élményekről továbbra sem írok. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 