Annyi minden történik az életben. Változunk, mindenféle elénk kerül a kanyarokban, váratlan helyzetekkel találkozunk. Elköteleződtünk, éljük, igyekszünk, elkopunk, megroskadunk, aztán mégsem hiszünk már az elköteleződésben, összeszáradt és súlyosabb az ígéret a nyakunkban, annyi minden történt azóta.
A másik vár valamit, mondjuk stabil hátországot, amelybe jó hazajönni. Bővebben…
Lehúzó, fájdalmat okozó, elgyengítő kapcsolatokba miért ragadunk bele? Tán önmagunk ellenségei vagyunk? Miért nem lehet felismerni és meglépni, meddig húzzuk még? Ma megértjük Ágit.
Honnan tudhatod, hogy ez már nem jó? Ha már próbálkoztál megjavítani, ha egy ideje tépelődsz rajta, hogy lépnél, ha nem a saját érzéseiddel foglalkozol, hanem mindenféle magyarázatokat keresel a partnered viselkedésére, ha tele vagy “de azért…” mondatokkal, ha gyűjtögeted a kapcsolat folytatása melletti érveket, ha eszedbe jut többféle jövőkép, de folyamatosan győzködöd magad, hogy miért kellene mégis maradnod, ha megijedsz az egyre biztosabb gondolattól, hogy ez neked nem jó, és változtatnod kellene, ha félsz, hogy ugyanez lesz öt év múlva is, akkor annak a kapcsolatnak vége van.
Elszakadni mégis nehéz. Bővebben…
Lélek nélküli embereket említett tegnapelőtt tavasztündér. Én most az érzelmileg fagyott férfiről írok.
A férfiről, aki már nem fiatal, sokszor próbálta a szerelmet hevesen és tiszta szívvel, romantikus modellben. Ő is csak úgy, mint mások: vitte a szíve, elköteleződött, naiv volt, átverték. Talán el is vált, talán nagyon becsapottnak érezte magát akkor. De nő, az kell, ha másra nem, kultúrprogramra, szexre, mutogatni. Élete egy pontján, avagy lassan, fokozatosan elhatározza a férfi, hogy ő nem kínlódik tovább az oly kockázatos érzelmekkel. Ez a koncepciója. Így védi magát, ettől erős. Bővebben…
Nézem az exeimet. Találkozom velük véletlenül, vagy eszembe jut: de hiszen ma valahány évesek. Fészbuk. Az egyik pont ma valahány. Hogy pont hány, nem tudom, de a hónap-napot mindig. Még mindig, és minden évben még mindig, így aztán már mindig.
Ezek azok az exeim, akik csak kicsivel idősebbek nálam, nem az apukám-típus. Ők közben nagypapák. Vagy legalábbis úgy néznek ki. Ezekkel meg egy generáció volnánk. Vagy, legyünk pontosak, másfél. Bővebben…
A Rend traumatizált minket.
Nők vagyunk, érzékeny, szomjas nők.
Ott álltunk egyedül, szomorú szemmel. Mi nem kellünk senkinek, mi nem kellünk ezeknek, vagy nem igazán. Bővebben…
a poszt, amiért meggyűlölt, “kifaggattam a titkairól”…
Meséli az Angéla, hogy a pasija (valami társkeresős, nős sutyerák) eltűnt. Mondjuk az Angéla se vált el, csak szidja itt a férjét. Megbeszéltek egy találkozót, hogy talán csütörtökön, és ő mindent ehhez igazított, várta nagyon, de nemhogy nem lett belőle semmi, egy sajnálkozó telefon se lett.
Vannak ezek az eltűnős fickók. Ghosting ennek a neve. Bonyolult az életük. Bővebben…
Te, figyelj, olyan nehéz neked ezt elmondani. Amikor úgy meg szeretném veled osztani magam, el is kezdem, és a reakciódból azt kell gondolnom, hogy nem értesz engem, és valahogy belém fagy.
Én meg azzal vádolom magam, amivel már életem több szereplője, hogy csak a saját hangomat szeretem hallani. Ebben van valami. Bővebben…
Ott ültünk talpig genderben, és felmerült a beszélgetésben, hogyan kellene fokozni a tudatosságot, hogyan lehet a nőket jobban megmutatni a médiában, hogy ne csak cicababákként, degradálóan, vágytárgyként legyenek jelen.
Többféle női szerep van, mondta az egyik résztvevő, és fontos, hogy ne csak az önálló nő jelenjen meg…
Én tudom, hogy vannak családanyák. De megkérdeztem: milyen további női szerepet tudsz még elképzelni? A függőt? Bővebben…
Nem, nem lehet. Nem hülyeség, amit érzel.
Ma ennyi a bejegyzés. Bővebben…
2014. májusi írás, amellyel Nagyszerelmem nagyon egyetértett. onnan sunnyogott vissza aztán rendesférjnek.
Amikor kiüresedett kapcsolatról, elkívánkozó férjről, zombivá fagyott nőkről van szó, mindig van valaki, aki megjegyzi:
Hát igen, a lángolás nem tart örökké. Bővebben…
Hát ez most érdekes volt.
Rá akartam nézni a mostani érzelmi helyzetemre, a valóságomra. Bővebben…
Csönd van.
Mert ők nem képesek kommunikálni, azt írják az okos honlapok meg magazinok. Nekik ez nehéz. A nők verbálisan jobbak, lelkiznek folyton, szavaik elűzik a férfihomlokról a bú ráncait, s megédesítik a mindennapokat, már amennyiben nem fullánkok. Hát az ősközösségben is a tűz körül Bővebben…
Jó delet, lekéstem a pitymallatot, elnézését kérem a tisztelt olvasóközönségnek egyesével és összesen (entitásként). Már meg az történt, hogy este írtam egy bejegyzést, be is állítottam szokás szerint fél hatra, ám túlságosan személyesnek ítéltem éjjel, na, ilyen se volt még.
A tegnapit folytatván viszont meg akartam írni ezt:
De most tényleg ez a cél lebeg sokunk szeme előtt: hogy megfogalmazzuk, mondjuk, így és úgy, sokszor, és egyszer csak belátja, megváltoztatja, és onnantól jó lesz? Bővebben…
Rákaptunk erre, na. Szeretjük a saját tisztánlátásunkat, az élességünket. Szeretjük jól megmondani a mi új, világos igazságainkat az új, végre megtalált szavainkkal. Hadd hallják, azért van fülük. Mit nézel? Ne nézzél. Most nézel, mi? Csak akkor szeretsz, ha nincs bajom. Ha szépen mondom. Hát nem mondom szépen. Mondom, ahogy jön, mert elegem van.
Van, hogy úgy maradunk. Hetek, hónapok telnek el, és már olyan a kapcsolat, hogy ebből állnak a beszélgetéseink csak. Nos, nem mintha nem érdemelnék meg, hát nem tökéletesek ők, hát dehogy. Sőt, igazunk van, leghevesebb vádjainkban is. Miért nem értik? Ennyire szar. Eddig jutottunk. Észbe kaphatnának. Sokkterápia. Bővebben…
…avagy: és akkor jött a Sanyi.
c-nek
Biztosan bántó ez a téma sokaknak. Akik átélték gyerekként, vagy akik egyedül vannak nagyon. Meg aztán a Sanyik, azok Sanyik, ez már csak így van. Ami elérhető, kapható, ami jut a magunkfajtának, az leginkább Sanyi. Nem valami fényes.
Arról az igen jellemző — leírható, közös vonásokkal ábrázolható — helyzetről szólok most, amikor az elvált nő bánatos fegyelemmel neveli egy-két, növögető gyermekét. Ezt a nőt esetleg rútul hagyták el, hirtelen lecserélték. És a nő csinálja, tolja az életet, évekig, és csak az iroda és a tornazokni, a szülői értekezlet, és ez az élet, ő a gyermekeiért küzd, fárad, izzad. Bővebben…
Sokan jutunk el a széléig. Előbb a rendezettségben, az életben, amelyre tulajdonképpen vágytunk, csodálkozva érzékeljük a kósza, nyugtalanító gondolatokat. Szorítás gyomortájt. Már nem osztjuk meg, ami bennünk zajlik. Zörren a kulcs, belép a szobába, szól a telefon, indulunk anyóshoz. Megint az a szófordulata, pillantása, mozdulata a társunknak — jaj, ne, már megint. De megy még. Rutinok a hétköznapokban, az életünk gondosan megalkotott keretei, a tárgyak, az anyánk és az apósunk, az ismerősök, a háziállat, a régi meggyőződéseink, a sok bizalom, amelyet belefektettünk, amellyel toltuk, hogy igen, megy ez, jó ez; kicsit később: ilyen az élet, hát sajnos, vannak hullámvölgyek, de majd csak, majd ha megszerzi a fokozatát, ha nagyobbak lesznek a gyerekeink, ha elkészül a ház — elmondhatatlan, hogy nem, már nem, rég nem, pedig a sejtjeink is tudják már, hogy nem. Ez tízezrek története, most is zajlik, fürdőszobákban és reflexekben.
Aztán állapottá válik, ami kósza volt. Betegséggel határos reakciók jönnek, a hétköznapi működőképességünk is inog. Bővebben…
Szilfa vendégposztja. Töprengek rajta.
Az elejétől fogva tudtuk mindketten, hogy ez házasság lesz, de legalábbis hosszú és erős kapcsolat. Piedesztál és rózsaszín szemüveg nem kellett, az én szememben a férjem – tehetségeit tekintve némiképp jogosan, gondolom most is — egyenesen a félistenek hajnalfényű szférájában lebegett. Nekem nem voltak kialakult, egyéni terveim: neki annál több. Talpraesett ügyességgel, lendületes akarattal ugyanígy álltunk. Viszont alkalmazkodásban vitathatatlanul én voltam nyerő.
Három év jövés-menés után költöztem hozzá, külföldre: azóta a mérleg tíz év, néhány gyerek, és lassú kijózanodás. Gyötrelmesen hosszú idő és számlálhatatlan érzelmi sokk kellett ahhoz, hogy az utolsó idillmorzsák és élethazugságok helyet végleg átvegye a tisztán látó, keserű csömör. Bővebben…
Micsoda öngyilkos elszánás volt bennem annak idején, hogy akárhogy is, én ezt az embert, kapcsolatot, létezést választottam, vállaltam, és én végigcsinálom (—> irreális elvárás, mártírsors). Én nem vagyok önző, én aztán nem a könnyebbik utat választom, én állom a szavam. Én nem vagyok olyan, mint mások, akik nyakra-főre válnak, felborítják az életet. Én ezt az embert szeretem, igenis, akkor is. Kibírom. Bővebben…
Aljas egy cím, belátom. Szeretőimről, konkrét szexuális élményekről továbbra sem írok. Bővebben…
Írta egy törzsolvasó. Mondatai elé ennyit szánok:
Annyira szeretnék olyan világban élni, ahol senkinek nem kell félelemből, szégyenből, önmaga fel nem ismerése miatt hallgatnia. Ha a többség nem kényszerítené magát a többiekre, és nem akarná elhallgattatni őket. Ha elmondhatná az is, aki nem úgy él, dönt, gondolkodik, ahogy szokás, és ezt senki nem érezné fenyegetőnek, csak odafigyelnénk, próbálnánk megérteni, és aztán élnénk a magunk életét.
*
Hogy tudod megmagyarázni valakinek, aki nem szereti a csokit, hogy a csoki jó? És azt, hogy nem finom, valakinek, aki megveszik érte? Nyilván sehogy, ízlések és pofonok. Miért is kellene megmagyarázni és főleg meggyőzni bárkit is arról, hogy a csoki jó/nem jó? Semmiért, kit érdekel ugye, eszed-e vagy sem (a gyártókat, forgalmazókat, és az egészségünkért / súlyunkért aggódó egészségügyiseket igen).
Ennél persze sokkal mélyebb a gyerekvállalás problémája, de alapvetően szerintem itt is az a helyzet, hogy vagy akarod, vagy nem, és aki ezt világosan tudja, annak nehéz elmagyarázni azt, hogy miért kellene ezt másként látnia. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 