A nők nevelték őket is című bejegyzésre érkezett hozzászólás részlete:
Ezt nem ér így hagyni, tessék már valami fogódzót is adni, valami “Tíz dolog, amit föltétlenül meg kell tanítani a fiúknak”, vagy “Öt mondat, amit sose ejts ki előtte” ! Bővebben…
Ezek a mi fiaink. Ilyenek. Ezek a mi férjeink. Nekik is volt anyjuk.
Egyébként azt vettem észre, hogy általában az édesanyjuk rontja el a dolgot. Nem neveli őket önállóságra.
Mi neveltük őket ilyenné, hát tényleg! Milyen ostobák voltunk! Bővebben…
Ma lettél, leszel harminchét éves.
Igen. Prímszám. Délután leszek. Öt óra előtt hat perccel.
Milyen érzés?
Nem bánt most a szám. Minden jó. Bővebben…
Mivel kérték, szívesen adok publikálási lehetőséget más nőknek.
Akik megvilágítják, milyen iszonyatos mocsarakban és élethazugságban kínlódnak, és hogyan tükrözik vissza a körülöttük élők a viselkedésüket. Az összevissza nevelők, a szubmisszívek-rikácsolók, a gyerekeiktől elismerést és lelkizést követelők, a mindent másra kenők, a Bovarynéként nekik járó dicsőségről, értelmiségi karrierről és udvarlókról fantáziálgatók pokla ez, akik rengeteget magyaráznak: “közélet”, “politika”, “tehetség” – egyvalamit nem tudnak: tisztességgel, hiszti és más nők baszogatása nélkül helytállni abban, amit magukra vállaltak. Murinai Angéla a családjáról ír őszintén.
Hétfő, megint iskola. Az olvasó a gyomorgörcsös gyermekeink című bejegyzésre reagál.
Blogja: http://ezisazis-kovtama.blogspot.hu
…én pont az a görcsölős depressziós anyuka vagyok, akikről írtál a blogodban. Bővebben…
Iskolakritika: népszerű bejegyzés a blog elemző, rendszerkritikus vonalából, 2013. február.
Szülői értekezletre mentem tegnap, biciklivel tizenhét perc, és mindig csak lefelé, és lassan megyek, mert azt képzelem, csúszik (nem csúszik, de már csak én vagyok nekik). Irhakesztyűm narancssárga, Bővebben…
Mivel is telik ez a havazós délelőtt. Nagy a csönd. Üres a délelőtt (így együtt, nekem nagyon is tornyosul ügyintézés, telefonok, blog, korrektúra). A kutyát megetetjük. Átöltözünk, pisilünk, mindketten. A szokásos. Bővebben…
Jánosnak
Tegyük fel Bővebben…
chk-nak
Hogy van ez, hogy egyesek, amúgy nagyon is alkalmas anyák halálra unják a kisgyerekkort: a gyerek kérdéseire a felelgetést, a szórakoztatását, a kreatív ötleteket, mások meg remekül elvannak, két meg még több gyerekkel, évekig, nem üresednek ki? Hogyan ne zakkanjunk bele abba, hogy örök beszélgető-, bevásárló-, alvó-, kakilótársunk mintha évek óta kettő éves lenne? És ha ő megnő, akkor a testvére…
Annak, hogy az ember bármilyen helyzetben jól tudja (= képes legyen rá) érezni magát, és akkor már a gyerekkel is, de valóban ám, ne csak fegyelmezetten végigfuttassa a szoftvert, kibírja fektetésig, a titka, hogy Bővebben…
Ma, édes Istenem, ma odafigyelek. Ma örömemet lelem bennük, leülök melléjük reggelizni, ma elefánt alakú lesz a sajtszelet. Bővebben…
Beszélgessünk erről! Írjatok gondolatokat, történeteket!
Mifelénk, Székelyföldön, úgy látszik, kinőhetetlen szokás a gyerekek rémisztgetése nevelés címszó alatt, ráadásul kéretlenül, tehát kontrollálhatatlanul. A nagyszülőkkel megbeszéltük, hogy nálunk nincs zsákos ember, fekete ember, rossz bácsi stb., a gyermeket nem zsaroljuk szeretetmegvonással, nem szégyenítjük meg büntetésből stb. A játszótér, az utca, a szomszédok azonban igen erős faktornak bizonyulnak. A kétéves fiam az elmúlt napokban többször mondta például az ebédre vagy a játékaira, hogy elviszi a cigány, sőt, amikor egyik játszópajtása sírva fakadt, mert megütötte magát, azt mondta neki, “Vijázz, eevisz a tidány!” Köpni-nyelni nem tudtam, igyekeztem oldani a helyzetet (valami olyasmit mondtam, hogy dehogy viszi, nem viszi el senki, hanem mi megvigasztaljuk Csanit, hogy ne sírjon), de a cigányozásra fogalmam sincs, mit mondjak. Bővebben…
Az autóvitához (az eszköz a különbség kommentjeiben).
Bizony, mindannyian gyarlók vagyunk. De attól még tudhatjuk, hogy miben hiszünk, hogy mi a helyes, hogy hogyan szeretnénk élni.
Hányszor, de hányszor történik az, hogy az elveinket hozzáigazítjuk a nagyon is vitatható gyakorlatunkhoz. Bővebben…
2012. októberi bejegyzés
Evolúciós értelemben a gyerekek alacsony ingerszinthez vannak szokva. Legalábbis a városi életmódhoz, sebességhez, mobilok pittyegéséhez, reklámszignálokhoz, lövöldözős játékokhoz képest. Testközelben sokkal magasabb ingerszintet is elviselnek, de a csecsemők a mesterséges ingertömegtől sokszor nyugtalanok lesznek.
Kapcsolódó bejegyzés: mitől féltjük a gyerekeinket? Bővebben…
Ahogy láttam a férjemet az egyszemélyes kórteremben sorvadozni, hetekig, egyre erősebb lett bennem a gondolat, hogy így nem lehet élni.
Jaj, jaj. Zsuzskára gondolok, aki korán kel, és itt megint nem volt jó kis 6.40-es, avagy 55-ös bejegyzés, mert én újabban elalszom este a gyerekekkel, és meg kell mondjam, sokkal jobban érzem így magam.
De lehet, hogy ez az én vízióm, és Zsuzska egyáltalán nem kel korán, ha korán kel is, nem ő olvas, és mindegy neki, hogy fél hétkor vagy kilenckor van-e új bejegyzés, mindez csak az én parám, és a szorongásom, hogy nem írtam meg azt, amit szerettem volna, egy fiktív Zsuzskában ölt alakot. Mennyi ilyen víziónk van másokról! Bővebben…
Első gyerekes koromban olyan elemi és közvetlen viszonyban voltam a fiammal, hogy kifordítottam az agyamat-lelkemet neki: amit gondoltam, de a legkószábbat is, a szándékaimat és ötleteimet azonnal elmondtam. Mindent megbeszéltem vele. Őszinte voltam, partnernek tekintettem. Hm.
Például: Felvesszük a cipőt, jó? Most fürödni megyünk. Kapsz új pelust!
Ezekre ugyan milyen választ vártam? Bővebben…
Mit várok, várnék én a szüleimtől? Hogy szeressenek. Hogyan szeressenek? Mit jelent szeretni? Bővebben…
2012. szeptemberi poszt. Tájfutó edzésre nem járt.
bárcsak erre járna Vekerdy Tamás
Hát persze, hogy hazudik.
Mondjuk nekem többnyire azzal jön: elfelejtette, nem tudta, nem is azt mondtam, nem is mondtam semmit. De hazudott is. Nem járt edzésre, hanem helyette beült a könyvesboltba olvasni. Minden kedden és csütörtökön.
De bizony hogy minél merevebb, formálisabb, uniformizálóbb és hazugabb elvárások béklyójában él otthon és iskolában, minél jobb nevelést akarok neki adni, minél gondosabban követem, mikor mit csinál, minél többet aggódom, hogy minden lecke és tornazsák meglegyen, sose nézzen lövöldözőseket és feküdjön le fogmosás nélkül, annál szélesebbre nyílik a különbség a should (aminek lennie kellene) és a bare infinitive (ami van) között, és ezért annál jobban fog hazudni. Bővebben…
egy korai klasszikus, 2012. szeptemberi. benne van a könyvben is. nagyon szerettétek, szerintem ez több megosztást hozott volna, mint a normálisék, de ekkor még nem volt facebook.
és ez után döbbentem rá: intelligens emberek sem értik mindig a posztokat.
Ha egy kicsit több pénzünk lenne, akkor nem tologatnám úgy a csekkeket. Tanyasi csirkét tudnék venni, biotojást és legalább a gyökérzöldségek biók lennének. Megvenném végre azt a nyersselyem bodyt, álomfehérnemű.
A gyerekek kapnának olyan igazi, szépséges babakonyhát, tűzhellyel, mindenféle edényekkel, a miénk, amit hokedliből csinált após, olyan szedett-vedett, lejöttek az öntapadós tapéta platnik is. Vennék egy igazi, vadiúj indiót, azt jó áron el is lehet adni majd, ha már Borit se hordozom. Leandert vagy narancsfát az erkélyre. És egy tornabérletet. Lefogynék. És akkor bikinit is. Horgolt, fehér bikinit, most le van árazva a Calzedoniában. És megtanulnék spanyolul. Bővebben…
Ez a bejegyzés az életvitellé vált személyautózásról íródott, és eléggé kritikus. Ha érzékeny téma, inkább olvass mást! Nem állítom, hogy az autósok szörnyűek, hogy az autózás szörnyű, de ennyit és így autózni kényelemből, ráfüggeni igenis szörnyű, akkor is, ha szeretem autós barátaimat, néha elvisznek és stoppolok is. A bejegyzés lényege: milyen elv áll amögött, hogy én úgy döntöttem, nem lesz autónk, nem tanulok meg vezetni sem, három gyerek és busztól távoli lakhelyünk ellenére sem.
(2012-ben vagyunk.)
Elkezdődött az új tanév, és emiatt, meg hogy a fiamat megtanítsam biztonságosan biciklizni, naponta leszáguldok vele a városba, a szép Bel-Budába bele.
Egyszerűen döbbenet, ami reggel a városban van. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 