Ami a médiában fogant. Ami divatos, és teljesen ellepte a beszélgetéseket: nem tudsz úgy öt megállót utazni, hogy ne taglalja valaki iszonyú magabiztosan, hogy ki miért viselkedik úgy, milyen zavara lehet. (Olyan emberekről, akik őket zavarják, és akiket van kedvük taglalni.)

Minden lelkizős fejtegetésre, butus zsargonra, gyerekkorba nézésre mély undorral legyintek már. A jó minták emlegetése, a gyermekkor hatása, az egészséges párkapcsolat című móka, a soha meg nem vizsgált törvényszerűségek, hogy milyen eseményekre ki hogy reagál, biztosan úgy, miért úgy… szavakkal könnyedén tükrözve félremagyarázni bárkit, akire haragszol.

Valaki leír egy élethelyzetet, és vadidegen, nem is túl tanult, gyatra verbalitású nők rohannak oda, és száz százalékban, egyszerre tízen írják:

1. Menj szakemberhez! (tanyasi, mélyszegény nőnek is)
2. A párod nárci, menekülj, ez nem red flag, hanem vérvörös sátorponyva!
3. Ne szülj neki gyereket! És másnak se!

Lobster, az egyetlen blogger, akit tisztelek, ezt az össznépi szövegelést görög kórusnak nevezi, képmutató, lehúzó ítélkezésnek. Számára sem kérdés, hogy ki a morális szereplő. Nem a kórus.

Másokról megmondani, hogy depressziós, nárcisztikus, paranoiás, oppozíciós zavara van… ez kurva jó! Úgy érti, csak bólogatni szabad. Nyilván helyes mindaz, és boldogan kell teljesítenem, soha meg nem kérdőjeleznem, amit tőlem az apám, az intézmény, az állam elvár.

De miért ugyanezek a harsány ellenzékiek? Most szabad nemet mondani, vagy nem?

Szabad megvetni a Törvényt? Léteznek gonosz, nagy hatalmú emberek? Gyűlölet őket utálni? Persze, hogy léteznek. Nem, nem gyűlölet, sőt, hasznos. Senki nem mentegette Oszama bin Ladent, például. Én pedig a saját Oszamámat utálom így. Csak abban nem értünk egyet, kit kell utálni. Ki fáj a földnek.

Megdöbbentő módon a male bonding bekapcsolt Vay “Blankában”. Az áldozatvédőknek volna ehhez egy-két szavuk, hogy mit jelent az, hogy “nem jó emberek”:

A börtönbál egy esély. Nem megváltás. Nem happy end. Csak lehetőség, amiből némi szerencsével és sok odafigyeléssel, munkával akár nagyon sok mindent ki tudnak hozni az érintettek.

Az apák, akiket látunk, nem jó emberek abban az értelemben, ahogyan a politikai vitákban vagy családi veszekedésekben szoktuk dobálni ezt a szót. Vannak köztük, akik súlyos, erőszakos bűncselekményekért ülnek. Az egyik beceneve a gyilkos szóból származik, és közülük senki sem állítja, hogy ártatlanul ülne. Az egyik, aki a film forgatásakor még az ítéletére vár, a végén harminc évet kap. Vannak, akik gyermekük teljes gyerekkorát az otthontól távol, elzárva töltötték. 

És mégis: a film közben elkezdesz szorítani nekik. Hogy legalább egyszer nézzenek úgy a lányukra, ahogy még soha. Hogy ne hibáztassanak, ne hárítsanak, ne mentegetőzzenek. Hogy ne csak jelen legyenek, hanem odafigyeljenek.

Egy ponton az egyik apa azt mondja: „Nem gondoltam volna, hogy még számítok neki.” És ott, azon a mondaton keresztül látni az egészet: a fiúgyereket, akit soha senki nem szeretett jól, aki felnőtt, hibázott, elveszett, és most, negyvenévesen próbál először felnőtt lenni. Mert egy ötéves kislány, akinek soha nem tudott uzsonnát csomagolni, most odaáll elé táncolni. És csak nézi őt, ő, a felnőtt férfi pedig bőg, mint egy gyerek.

https://szabadnem.444.hu/2025/05/08/a-bortonben-ulo-apak-balja-netflix-daughters-cimu-dokumentumfilmjerol

…ám előtte péppé verte az anyát. A filmben sztereotipikus módon mindenki fekete, nyert az afrokártya a bántalmazott nők ellenében.

Az egyikük a báli ruhában még mindig csak kislány, a másik már kamasz, akinek az apja nem tudja, hogy mióta menstruál. Mert nem volt ott. Soha.

Ez csak nekem para? Egy külön élő, leszarós apát miért a lánya ivarérettsége érdekli?

*

A diagnosztizálgatásról eleget írtam már, most kiemelek további aspektusokat a lelkizés trendjéből. Miért éri meg nekik:

– önerősítés, a jobbantudás élménye, “én átlátok rajta, tahát hatalmam van*”, “ő a beteg”, addig se kell magaddal foglakoznod,

* nincs

– a lelkizős szakmák érdekcsoportjának jól jön ez a trend, és nemcsak a valódi terapeutáknak, hanem a tartalomkészítőknek, kócsoknak is, mert lesz kattintás a millió nárcizmussal, ADHD-val foglalkozó videójukon azoktól, akik “ismeretterjesztésre” vágynak, “nagyon hasznos tartalmakra”. Így már körülményesebb szavakkal utálhatod az alsó szomszédot.

A tartalomözön az “igazi, diplomás” pszichológiához képest olyan nívó, mint a távolból szűrődő négynegyedes rádiópop flexzajjal és autóforgalommal, madárdallal vegyítve mondjuk a koncerttermi Bartókhoz képest. A “hivatalos” pszichológiának vannak (kellene, hogy legyenek) garanciái (nem akárki, nem gonoszságból, nem pletykálva, nem emberellenesen mond, kérdez, javasol. És akiről a diagnózist adja, az nem az ellensége, nem akarja magának a javait), de én az “igazi pszichológiát” sem tartom sokra: nem gondolom egyetemesnek, hanem egy értelmezési verziónak tartom, amely mellett van egy sor másik: a racionális, az irodalmi, a vallásos – és azé, aki nem akar okoskodni, mélyre nézni, csak él, ezért leszarja a sok középszerű dumát.

Milyen forradalminak, áltudománynak tűnt hajdan a lelkizés – és mára ez lett a hegemónia.

Ahogy Gergő mondta: az anyához való viszony, a lélek, a múlt elemezgetését a kanapén művelt, gazdag bécsi polgároknak találták ki. A “tiszalöki picsáknak” az álomfejtés, rontáslevétel, a kávézaccból való jóslás érhető el a faluvégen.

(És ugyanannyira is jutnak vele.)

Rég nem arról van szó, hogy bárki megértse önmagát, elgondolkodva élete eseményein ő maga bátrabbá, kiegyensúlyozottabbá váljék: másokat elemeznek, minimum etikátlanul, de inkább lejáratási céllal, és ferde szándékkal. Ki az erős, kit lökünk ki? Amíg arról fecsegsz szakszerűnek tűnő szavakkal, ki miért csinál mit (és ebből csak a ki stimmel), amíg másokban mintázatokat vélsz látni, addig sem kell magadat elviselned.

Ez a fő cél.

És még azt árulod el, hogy elemi szinten nem érted a másik mondatait. De rosszallod. A lényeg, hogy ő rossz, ezt te már előre eldöntötted. Hát miért nem ezt mondod? Minek a sok duma?

Ha nem csinálod, akkor meg hallgatod a kollégádat, hogy annak taglalja a “személyiségavarát”, akinek a pozíciójára fáj a foga. És milyen édes másokat a rájuk ragadt “tudással” kipletykálni! Csak azt nem értem, hogy nem szégyellik.

Erőst kedvelem még azokat, akiknek a személyiségük az, hogy van nekik valami különleges, ám még vállalható, kellően ritka zavaruk. És mint monogramos táskával hencegnek azzal, az ő pszichiáterük milyen komoly és drága.

Pszichiáterhez járni is státusszimbólum. A diagnózis pedig a felmentés. Miért nem csinálnak semmi értelmeset? Miért van igazuk, amikor nincs? Mitől különlegesek? És bátrak is, mert nem titkolják el! Micsoda manipuláció! “Személyiségzavarom van”, úgy érted, mindenki utál?

De a képzett “szakemberek” is leszerepeltek, mert politikai karddá váltak, beállnak ideológiai woke-oskodásba, buzit, fetisisztát, transzvesztitákat simogatni. Az ellenzéki jajongásban érzelmi zsaroló posztokat írnak adóegyszázalékokért.

Amikor azt róják fel, hogy a taglalt személy “nem alkalmazkodik, nem tud beilleszkedni, a környezetének teher”, akkor egészen ostobán feltételezik (mert meg kellene kérdőjelezniük), hogy a társadalmi norma, a tekintély, az intézmény, a közösség a normális, és érdemes és erkölcsös hozzájuk igazodni. Ez pedig maga a szolgalelkűség. Legkésőbb a huszadik század közepén rá kellett volna jönni, hogy “a társadalom”, azaz a gyáva kisemberek tömege mire képes és milyen könnyű őket megvásárolni, megvezetni. Választáson hatalomba juttat elnyomó pártot. A saját békés szomszédait, jótevőit jelenti fel előnyökért, küldi őket a biztos halálba.

Onnan is tudjuk. hogy a görög kórusnak nincs igaza, a képmutatás és a hazugság nem bug, hanem feature, hogy amikor valaki autonóm, kanti értelemben vett morálja van (belső törvény), és nem hallgat a visszásságokról, esetleg vannak kiemelkedő képességei, akkor törvényszerűen megkapja az elmebeteg minősítést ezektől a sunyiktól. Akiknek oldalra jár a szemük, hogy villával vagy kézzel kell-e enni a sütit, minden apróságért közösségi jóváhagyásra várnak (ciki ebben a ruhában menni buliba?), és olyan erős bennük a megfelelési kényszer, miközben belső szabadságról posztolgatnak idézeteket, hogy már elsőben is másoltak rajzórán (G. halhatatlanja ez is).

Az meg egyenesen siralmas, mennyire nem tudnak emberek egymással mélyen beszélgetni. Spontánul és ingyen. Rég nem kapcsolódnak. És ezt pótolják az unott, vakarózó pszichológusnál drága pénzért. Egyébként vagy csetelnek idegenekkel (mizu, szép a szemed, popsiba mehet?), vagy néma csöndben, passzívan fogadják be a tömegkultúrát, képeket és zenét főleg. Nem teremetnek semmit. Halálosan unatkoznak külső ingerek, történetek nélkül.

A hatalomvágy nem csak az “átlátok rajtad” élményben van. Borzasztóan szeretnének hatni a másik tudatára, átírni a valóságát. Mederbe terelni, megváltoztatni, “miért nem inkább…?” alapon kényszeríteni, provokálni – egy idegen embert, akivel életükben nem találkoztak. És nem érzik, ez a buzgalom mennyire nevetséges.

Mintha a kipécézett illető számadással tartozna, hogyan él.

A szavak átírása, a jelentések csúsztatása, ez is. Az ő gyereke nem ám válogatós, hanem ARFID-os! Nem félrenevelt akarnok, hanem ADHD-s. Ő maga nem a rabszolgamelót utálja, hanem stresszcsökkentésre és énidőre van szüksége. Haver, minden perc énidő, nem létezik külön!

Nem lusta, hanem végrehajtási zavara van – ez a kedvencem, Singer Eddie nonbináris polihisztor frankón taglalta, hogy ő ezért nem mosogat. Hú, nagyon extra vagy!

Szerintem nem léteznek mentális betegségek. Valahol, távol, talán, de így a mindennapjainkban, működő életekben nem. Aki kedvetlen, katatón, hangokat hall, menjen az erdőbe futni. Csak fájdalomreakciók vannak, a nyomorúság túlélésének stratégiái. Nagyon ritkán szervi bajok. Másrészt meg mindaz, amit lelkizéssel magyaráznak, nem egyéni, lelki, hanem társadalmi gond: túlhatatom, kapitalizmus, férfiuralom.

Az én életem kapcsán azt mondhatom, hogy azt nevezitek elmebajnak, ami irritál titeket, és aminek neve autonómia, szabadság, tehetség. Tekintélytisztelő alkatrész-emberek úgy érzik: a feladatom az életben beilleszkedni, eltűnni, besimulni. Ők éreztetik velem, hogy be kell tartani a szabályt (persze ők nem tartják be, eszükben sincs: a törvénytisztelet performatív, nincs elfogadottság, közösségbe tartozás, mert sunyik és a való életben mások bűzhödt szarkupacként kerülik ezeket az embereket).

Hát miféle autópálya ez, amin én egyedül szembemegyek? Mire jó az őrült robogás? Itt valaha nyulak éltek! Minek autópálya? Hova tartotok rajta?

Bájosan naiv elképzelés, hogy a normális, jóságos, szorgalmas emberek némelyike sikeres lesz, majd ezek a senkik, akik nem jóságosak, nem szorgalmasak, és csak normatívak, nem normálisak, őket majd elismerik, MERT NEM OLYAN, MINT ÉN, hanem szép, “kellemes nő”. 😀

A lelki magyarázgatás is ideológia és trend. Ma így illik értelmezni, ezt illik mondani.

Vannak a szégyenteljes diagnózisok, azt mások kapják, és vannak a saját használatúak. Élvezik, hogy ők Azok. Milyen különlegesek! Micsoda szenvedés!

Nem az a veszélye, hogy nem igaz, hanem a keretei is hamisak.

Van például a Bennfentes. A linkelt videó a nárcisztikusokról szól, és bő tíz percig a radikális Veknin videójának tartalmát meséli (mintha nem nézhetnénk meg azokat ugyanúgy a YouTube-on). Sam Veknin egy pszichiáter, e terület a specialitása, ő menthetetlennek tartja a nárcisztikusokat és ebben nem ismer pardont – csakhogy ő a személyiségzavarosokról beszél, akiknek valódi diagnózisuk van. Sok követő úgy rajong kommentben, hogy nem fogja fel, hogy nem a Bennfentes állításai ezek, pedig vagy tízszer elhangzik a külföldi név. Vankin szerint a nárcisztikus (ő tehát az igazira gondol) ellenáll a tanulásnak, a terápiának, az erkölcsnek. Sétáló temető, kietlen sírhely a lelke, belül már meghalt gyermekként az őt ért bántalmazások miatt. Vannak tehát a gonoszok, akiktől én, a videó készítője megóvlak azzal, hogy elmagyarázom, mi ez az egész, de te, akihez szólok, nem vagy ilyen, hiszen hallgatod ezt a videót. Mindenki másra dobja rá. Ha összeírnánk azokat, akik mondják, hogy mások nárcisztikusak, meg azokat, akik szerintük azok, akkor több ember lenne, mint amennyi van. Majd az utolsó hat percben a saját szakállára gesztust tesz a Bennfentes, hogy ez nem ennyire reménytelen, mert a nárcisztikus személyiség egy spektrum (nem jönne ki ugyanis a matek ebben sem, ha mindazokat érzelmileg üresnek és fejlődésre esélytelennek tartanánk, ahányakra ezt rámondják a butus magyar követők).

Ismét az a cél, hogy a szavak ne jelentsenek semmit (sajt, nő, család), tehát van normális nárcizmus (nem van önmagad ellensége, figyelsz a saját érdekeidre, néha elégedettséget érzel és közönségre vágysz…), és van a nem normális, a határ pedig nem éles – izgalmas kérdés, hogy ki mondja meg, melyik mi, és kit miért zavar az, amit a másikban nárcizmusnak titulál. (Elhagyott nők jönnek ezzel.)

Vagy van értelme a szavaknak, vagy nincs. Valaki vagy nárcisztikus, vagy nem. Valami vagy sajt (tejszármazék oltva) vagy nem. Vagy nő, vagy nem.

Kovács Balázsnak szektaszerű követői vannak, és állítása szerint napi négy órát foglalkozik a témával. Kicsit ráfeszült erre. A csávó sima kócs, ez innen derül ki. Miért jó ez neki? Azért, mert ez az üzenet kelendő, jól fial. Nézettséget, figyelmet, publikálási lehetőséget. A csatorna és a facebookcsoport fizetős. Tudományról hablatyol, meg árnyaltságról. Rengeteg ember nem képes szembenézni a saját felelősségével a balsorsát illetően, és itt árnyalt is lehet.

Milyen érdekes, hogy én nem lettem nárcisztikus, amikor engem hatóság vizsgált. Meg is hekkeltem a híres személyiségteszteket, de állították, hogy ezt nem lehet átverni. Azaz, mindegy, mit mondok. Akár ötletszerű, előre eldöntött, betanult válaszokat. A feljelentőm kényszerített igazságügyi elmeorvosi vizsgálatra, én pedig tudtam, hogy az én elmémben nem fognak turkálni rosszindulatú idegenek, akik elhitték a hazugságokat (hogy én meg akarom őt ölni), abból a sztoriból indultak ki, ami a vádiratban állt. Mindegy volt, mit mondok. Fura, bizonytalan is lett a vélemény. Pénzről van szó, egy ilyen vizsgálat több százezer forint.

A bizonytalanságra az utal, hogy enyhe fokú kevert zavarnak titulálták, paranoid, énes színezettel.

De nem nárcisztikus.

Mindegyik kamu.

Én tudom a valóságomat, velem történt, és megértem, hogy ez az egész a leginkább engem érdekel, én élek benne. Másvalaki nemcsak nem tudja a részleteit, vagy hogy milyen volt megélni, hanem mindegy is neki.

Tehát van egyvalaki, aki más (nem a világon az egyetlen, hanem a konkrét szituációban). A mindenki szembemegy az autópályán, ellenséges, opponál stb. kinyilatkoztatások mögött van egy előfeltételezés, amelyet soha senki nem vizsgál, és ami kb. az, hogy a világ rendben van, a többség, akihez igazodni kellene, tiszta szándékú, jó fej, nem igazságtalan. Pedig ezek, akik megállapításokat tettek a személyemről, korrupt, szakmaiatlan, pénzéhes emberek.

Hogy a szülő vagy a tanár jót akar, és anomália, amikor árt; hogy a tekintély általában rendben van. Nincs rendben.

A terápia mint életforma és csevegési téma is visszatetsző. Ezek a nők, akik százreket fizettek ki, hogy valaki komolyan vegye a sirámaikat, és legyen egy tér, egy óra hetente, amikor csak nekik lehet igazuk, mindig nagyon hálásak, mert mennyit segített a “szakember”. Holott ők a mondataikkal ott magukba sulykolták bele, hogy “nem is úgy volt”. Mindaz, ami elhangzik, az ő verziójuk, és azt sem tudják híven elmesélni. Az önbevallás mindig bajos. Oké, hogy neked könnyebb, ha a terápiában mesélsz, és átírod a történetet. Biztos jó érzés, ott te soha nem leszel hibás. mindig csak a másik, aki bántott. De az egész hazugság, és a hazugság az élet árkait mélyíti.

Mint valami hamis vallomás. Az érzéseid, meg hogy ki mit csinált. Nem kell letenni a haragot, mert van jogos harag. Nem kell mindig nyugodtan, érzelmek nélkül viselkedni, mert ez a pszichopaták szokása.

Az emberek nem egyformák, ezt kéne megérteni. Akit nem kedvelünk, azt elkerülni, akit szeretünk, azt örökké szeretni és nem elárulni. De olyan nincs, hogy valakinek a morzsáit összeszedegetjük és a saját nyughatatlan frusztrációinkat formázzuk meg belőle. Minősíthetetlenül ócska a divatos lelkizős magyarázatosdi.

Vigyázz a kóklerekkel, az “érdekes videók” készítőivel! Ezek agyoncsócsált, biztosra menő, szépen csomagolt hazugságok. Senki nem lesz jobban ettől, se te, se akit “nárcinak” nevezel. Nem csak állításokkal kell vitatkoznod, nem csak a divatos módon konszenzussá lett állításokkal, hanem felismerni, hogy már az alapfogalmaik, a kereteik sem stimmelnek, legfeljebb korlátozott érvényű, alternatív magyarázatok olyasmire, aminek van sokkal egyszerűbb magyarázata (a férjed simán seggfej)..

Feloldom azt a bejegyzést, amit az eljárás alatt jelszavasként tettem közzé. Akit érdekel, hogy hogyan és miért álltam ellen a hatósági erőszakos vizsgálgatásnak, ma éjjel már olvashatja.