A fiam benyomja az Elvis-duplacédét az olvasáshoz — engem sem zavar, amikor latin-amerikai országok államadósságáról szóló cikkeket korrektúrázok (mert ebből élnék). Máté Péter is egy valaki, de Elvis…! És ez a szám: Kentucky Rain. Édes Istenem, amikor ezt hallgattam folyton, 2005-2006-ban abban a másfél szobás albérletben! Rátapadt az érzés, az akkori jellemző kín, és most megszakad a szívem. Hogy milyen iszonyatosan, szűkölve vágytam arra: szeressenek. Bővebben…
és amiért a férfi nem, mert sokszor ő sem
De erről nem tudok annyit írni.
Igen, sok házasságban a férfi nem akarja, a férfi fáradt, a férfi húzza a száját a nő ötleteire. Szép szimmetrikus akkor a kínlódás? Én nagyon különböző okokat látok itt.
Bővebben…
ebben a nagy egyenlőségben
Sok-sok reakció érkezik az utóbbi két hét írásaira, meg hát rábukkanok a facebookon is a véleményekre. Vagy — jó egy évvel később teszem ide — itt van ez a cikk is:
Ezekben is, magazincikkekben (jó, tudom, fixált vagyok), blogbejegyzésekben, hétköznapi beszélgetésekben is gyakran megjelenik a képzet: régen elnyomták a nőket, az rossz volt, de ma már…! Itt a nagy egyenlőség, felborultak a szerepek, jól át is estünk a ló túloldalára. A szegény férfiak összezavarodnak: a nők erőszakosak, mindent irányítani akarnak, elsárkányosodnak. Nem elég pénzt keresni, takarítani is kell, játszótérre járni, meg még az ágyban is teljesíteni, hát hogyne…! Bővebben…
amiért a nő nem… (2.)
amiért a nő nem (1.)
… kívánja már a szexet, erről írok most. Két részben, és aztán a férfiakról is. Beszéljünk erről újra!
Nem tudjuk, mit vesztettünk: a nulladik percben meg volt tiltva mindez. Vannak szerencsések, van, akit meggyógyított egy bölcs és szerelmes férfi, és van, aki ezeken a falakon is áttör, de a legtöbben azért kínlódtunk ennyit, azért nem tudtuk azt sem, milyen lehetne, mert nagyon sokáig nem találkoztunk önmagunkkal mint szexuális lénnyel. Láttuk őt feltűnni, éreztük az illatát, elképzeltük, de sose jött el…
Rengeteg férfi és nő számol be erről: kevés a szex, monoton a szex, nincs szex. Bővebben…
mert az nekik is jó lenne
2012. júniusi bejegyzés, mit sem vesztett az aktualitásából — a felvetés újra meg újra előkerül.
Körülírtam, sok részletben felvázoltam a korábbi bejegyzésekben egy eszményt: a férfi nem munkamániás, nem húzza a száját, elfogadja a nő érzéseit; nincs fölény, nincsenek ürügyek és kibúvók, nincs kikacsintgatás és “a férfit az ösztönei hajtják” szöveg, van viszont türelem, beszélgetés, odafigyelés, közös idő. Közös a házimunka is, és a gyerekekkel is összemérhető arányban foglalkoznak, és a nő is önmagára talál valamilyen kreatív és élvezetes tevékenységben, netán pénzkeresetben, hogy a több évi kizárólagos gyerekezés alatt, meg aztán nem is kizárólag gyerekezik, ne érezze úgy: csőben él.
Így lehetne. És akkor milyen jó lenne mindenkinek! Örök szerelem, élvezetes szex, boldog gyermekek. Bővebben…
pályázati kiírás
Azt írja Sofie az egyik kommentben, legyen fiúknak is parainesis.
Jogos kérés: őrajtuk talán nagyobb részben múlik a boldogság, mert eddig kevesebbet tettek érte, és hát ne csak a lányainknak legyen ennyi jó tanács. Halogattam, hogy majd, és… ez nagyon ritka, de nem jutott eszembe semmi.
Nem tudom megírni, ma jöttem rá, miért: mert a férfimintát nem én adom. Én innen beszélek, én nem tudom, milyen férfinek lenni. Kérhetem, hogy fiam, nekem jólesik, ha nem szó nélkül eszed meg a vacsorát, hanem taglalod a fűszerek viszonyát, netán meg is köszönöd, meg hogy jó, ha néha anyák napján kívül is előállsz valami meglepő kedvességgel, és szoptatás közben be ne szóljál már, hogy hogy néz ki a nejed, meg hogy nem muszáj ám családot alapítani, ha nem érzed át, hogy mivel jár, de ezek mögött nincsen szempontrendszer, nem érzem az egészet, nem megy. Talán mert őket, a több jog, nagyobb mozgástér várományosait csak kérlelhetem, és azt nevetségesnek érzem.
Kedves férfiolvasóim, van tippetek? Kérlek, szedjétek össze a parainesis műfajában, 2000-10000 leütés terjedelemben, hogy mitől lesz, lehet boldogságosan egyenlő a fiaink párkapcsolata.
Ide küldjétek: csakazolvassa@freemail.hu
A legjobb írás beküldője pedig kap egy új pink szilikonklaviatúrát.
hát akkor ne csodálkozzon
Az van, hogy nagyon szeretjük magunkat erkölcsösnek és jónak hinni. Közben megvan a véleményünk másokról, akiknek teljesen más a helyzetük. A levegőbe, elsőre, reflexből baromira szoktuk tudni, mi a baj és kinek mit kellene tennie.
Honnan vannak ezek a biztos vélemények? Szegény sorsú családokról? Prostituáltakról? Bántalmazott nőkről? Másokról, mindig másokról? Mindig azzal a biztonsággal: én nem vagyok, lehetek olyan, mint ő!
Sokszor hallottunk már például a családon belüli erőszakról, a tévé és az újságok kedvelik a témát, amíg ilyen egzotikus, az olvasóétól oly távoli helyzetként lehet tálalni, hogy vannak nők, akiket vernek, éheztetnek. Szörnyű! Mint jóérzésű nők, elítéljük mindezt. Az a szegény nő! Rokonszenvezünk vele.
Elképzeljük őt. Ül egy sarokban, sír. Zörren az ajtó, összerezzen. Férje elé teszi a vacsorát. Finomat főzött, surrannak a léptei. De akkor elbődül az a barom, mert sótlan a leves. És az asszony kap aznap is. Mindene sajog, amikor elcsitul a dúvad, bevonszolja a gyerekszobába a kék-zöld testét, betakargatja a felnyüszítő kicsit.
Szegény!
Aztán valahogy megtudjuk, hogy azért veri a férje, mert szeretője van. Hát akkor ne csodálkozzon!
Vagy a másikról, hogy felajánlottak neki egy üresen álló lakást a hetedikben, de ő nem megy. Nem akar. Ő… ööö… ő igen nagy jólétben élt eddig, és nem tudja elképzelni a párizsis kenyér, konvektoros fűtés, lichthofra néző ablak életmódot. Mi a háromszobás budai társasházi lakásból meg szeretnénk neki mondani, hogy csak legyen fontosabb a biztonsága, hát hogy gondolja? Aztán elmegy mégis, de nem oda, és három hónap múlva vissza.
És mi, laikus segítői, drukkerei meg vagyunk bántva. Visszament? Akkor biztos jó neki. Nem ismerjük azokat a kényszereket, az örökké két rossz közüli választásokat, és nem értjük, hogy ő, mert már itt tart, rendre miért a rosszabbikat választja.
Vagy előkerül a férj, és elmeséli azt, amit a nő nem mesélt el, hogy teljes legyen a kép: a nő minden este szapulja őt, veszekedést provokál. Mi is meglátogatjuk, látjuk, amint hazaér a rettegett férj. Csöndes, gondos, aktatáskás! De hát ez nem olyan! És a nő sem a sarokban retteg. Ja, akkor érthető! Az a szegény ember, talán igaztalanul vádolják?
Vannak, ugye, akik szerint a probléma nem létezik, csak nyavalygás, a nők fantazmagóriája, és igazából ők nyomják el a férfiakat. És van ez a jóindulatú csoport, amely olvas, figyel, és kialakulnak az elképzelései arról, cikkekből, filmekből, Egy ágyban az ellenséggel meg ilyenek, hogy milyen a bántalmazó és milyen a bántalmazott. Aztán csalódott: neki fekete-fehér történetet kell, az illene az értékrendjébe. Ha nem teljesíted be kétdimenziós várakozásaimat, akkor nem sajnállak.
Milyen rövid volt Zsanett szoknyája is. Változtat ez bármit azon, hogy senkit nem szabad bántani? Feljogosít-e bárkit is a folytatólagos, életvitelszerű erőszakoskodásra, hogy az asszony, tegyük fel, “idegesítő”, iszik, hűtlen?
Gyakorlott segítőként is belecsúszunk ebbe. Fontos, hogy megértsük: nem azért nem szabad verni, megalázni, érzelmileg kínozni a nőket, mert ők olyan hablelkűek. Ha én a svábhegyi otthonomban türelmetlen és rendetlen vagyok, mert az vagyok, akkor az elgyengített, porrá zúzott, vergődő nők milyenek legyenek? Ők is sokfélék eredetileg is, nem feltétlenül választanánk a barátnőinknek őket, de a durva hímsovinizmus és a bántalmazás hihetetlenül dezintegrál: depresszió, az önbecsülés hiánya, tehetetlenség, gyerekbántalmazás a végeredmény. Miközben mindenki, aki ezt nem élte át, azt várja tőle, hogy csak bírja, szépen, erős lélekkel, a gyerekeit védve. Hát nem bírja.
Ugyanígy: a szegényeknek nem azért jár munka, lakhatás, meleg étel, járda, mert ők annyira szorgalmasak, becsületesek, és ennél fogva megérdemelnék, hogy kapjanak esélyt. Azért jár nekik mindez, azaz járna egy valódi jogállamban, mert emberek.
És nem csak a becsületes, tévedésből bevitt polgárokat nem szabad megverni a rendőrségen, hanem senkit. Ha senkit nem szabad, engem se fognak. A tetovált visszaesőt sem szabad. Ez volna a jogállam, ez volna a mindenkire vonatkozó méltóság.
Mi meg árnyaljuk már egy kicsit a képet, és ne csak a tökéletes áldozatokkal rokonszenvezzünk. Sokféle ember van, ne a saját sztereotípiáinkra figyeljünk, hanem rájuk, hogy mit mesélnének, mit szeretnének.
eljössz?
Az ismerős, amikor elhívod a férjedet egy számodra fontos eseményre, mamami klubba, a barátaid közé, kézműves kirakodóvásárba, és megígéri, hogy na jó, eljön és te nagyon várod az eseményt, és repesel, mert valójában nem számítottál erre, és kvázi mutogatni szeretnéd a férjed: látjátok, eljött velem, mert szeret?
És ott vagytok végre, bár később indultatok, mint szerettetek volna, te mégis pörögsz, ragyogsz, és azt veszed észre negyedóra után, hogy ő elegánsan kívül áll, nem szól, félrevonul, mobiloz, sóhajtoz? Kisurran cigizni? Bővebben…
évzáró
2012-ben írtam, a legnagyobb gyerekem alsó tagozatáról van benne szó. Rettentő idegesek lettek a történet szereplői, magukra ismervén, jöttek is ide áskálódni, dühöngeni. “Igazat mondtak rólad, tényleg hüllőszemű vagy.” ez volna az adekvát válasz. valóban nagyon kínos az egész sztori Gőgösékre nézve, amiket a debella mondott – sercegve kéne megszégyenülnie. meg hogy a tanárnő még neki járt a kedvében és ő is megalázta a sokkal okosabb és szuverénebb fiamat. legfőképpen az, hogy a befolyásos, családjukkal hencegő szülők árulkodásra, aljasságra, üres sznobizmusra nevelik a kölykeiket, és senki nem szól rájuk. feszengjenek csak.
Vége, kibírtuk, kibírta, alszunk végre kilencig, miénk a nyár.
De én nagyon keserű vagyok.
A jól öltözött, Audiból kiszálló és persze gyalázatos bunkósággal kisbolt elé parkoló budai harmincas-negyveneseknek ez a parádéja! A férfiak behízott elégedettsége, a kigombolt halványlila ing nyakából túlcsorduló mellszőrzet! És az anyukák: azok a kosztümök, azok a tangák (??? 2012 lett közben, asszonyok!) a fehér nadrág alatt! Formátlan hátak, feszülő spagettipántos top az idomtalan hasakon. Vagy jó alakú, ennek tudatában lévő nők — rémes testtartással. Bővebben…
…és a válaszok: parainesis lányomnak
2012. júniusi bejegyzés, válasz a kérdésekre
szeretettel HáromNyulaknak
Hogy is kezdjem? Mit mondjak, hogy ne azt kapjam: könnyű nekem? Igencsak nehéz harc volt, hogy nekem könnyű legyen.
Édes lányom — ez jó lesz, te, aki még előtte állsz, édes lányom, ne rontsd el. Bővebben…
minden rekord megdőlt
Erős napja volt ez a blognak, köszönöm az olvasóknak. A legtöbb olvasó és a legtöbb megosztás. Azért az izlandi olvasó, merthogy az országok is látszanak, előállhatna, a kedvéért írhatok a Főfőnök című színházi előadásról…
először a kérdések
ősbejegyzés, 2012. június
Olvasom, hallgatom anyatársaimat. Annyi nehézséggel küzdenek. Hogyan kezeljük az egyéves ekcémáját szteroid nélkül? Diétáznak, mert a babánál háromféle allergiát valószínűsít a gasztroenterológus, így a folyton éhes, kapkodó szoptató anya kiiktatja étrendjéből a tejfehérje-, tojás- és gluténforrásokat. A másik családban a nagyobbik krónikus asztmája után a kicsinél kitört a krupp: két hete rohamokkal küzd. Hónapokig nem gyógyuló felső légúti betegségek. Fogzási nyűg, éjjeli műszak. Emez hároméves, de még nem beszél. A másik meg egyszerűen kibírhatatlan zárt térben, de a kertben is tönkretesz mindent — hiperaktív-e?
Miért ennyire betegek a gyerekeink? Bővebben…
“a rendszert gyűlölöm” — interjú a csakazolvassa blog szerzőjével
Tavalyi írás, szerintem a legjobbak egyike.
Szívszorító történeteket olvashattunk itt a blogon az élete szereplőiről. A nagyobbik fia apja, az iskolaigazgató, a művész úr… Nem is beszélve arról a rengeteg történetről, amelyet ön a Szeret a férjem, de… csoport alapítójaként ismert meg. Ön bizonyára tele van gyanakvással a férfiak iránt.
Már vártam a kérdést, köszönöm. Igen, sajnos a férfiak legtöbbször Á, álljunk meg. Milyen idióta kérdés ez? Nekem nincs dolgom A Férfiakkal mint olyanokkal. És önnek sincs.
Milyenek A Férfiak?
Azt gondolják, hogy egy sör mellett verhetik a Bővebben…
most
A blogíró most kicsit szomorú, és nem tudja, mi merre, hogyan alakul. Arra eszmél, reszketve szeretett terepein nem terem neki babér, mert már legyintenek rá: nem fog színházban dolgozni, nem lesz többet tanár elitiskolában és újságíró sem.
A színházigazgató nem válaszolt a javaslatait összefoglaló levelére, három hét után óvatosan rákérdezett a művészeti titkártól, megkapta-e az igazgató úr az e-mailt, de erre se jött válasz. Ironikus, hogy épp a színház kommunikációjának javítására tett javaslatokat. Kínos az egész. De hát miért kell épp ebbe a színházba járni, de tényleg, mi dolga még ott? Már nem fantáziál arról, hogy a művész úr rátalál a blogra.
Jó lenne ősztől kamaszokkal foglalkozni, színházat csinálni, tudja, mit kell ehhez tennie, és talán… És sokat olvasni és írni. Fél, hogy zuhan az olvasottság. Fél, hogy néhány arctalan olvasó felismeri és kajánul nevet rajta. Fél, hogy amit ír, rosszul esik sokaknak. Fél, hogy nem értik.
Szeretetrohamai vannak, hálás a családtagjainak, férjének, aki oly gyengéd, és átérezve szomorúságát, rózsákkal lepte meg és tehermentesíti, amennyire lehet. A három gyerek sírásig meghatja. A kicsi ma kezdett múlt időben beszélni, de mint aktatáskás, szemüveges, agglegény németnyelv-tanuló, mintegy hivalkodva hibátlan alakjaival. Legugol hozzájuk, csak nézi őket, reszket, hogy vannak. Mert egy, aki úgy volt, hogy lesz, most mégsincs, darabos vérként távozott.
Közéleti nagyember születésnapján töltötték az estét, a POSZTon van mindenki, de aki nem, az itt. Összesúg mindenki, milyen szépek a gyerekek. Egy népdalt, amely politikai múltjára emlékezteti az ünnepeltet, ugyanakkor áthallásokkal a mába, elénekelt volna, de annyi színész és híresség adott elő vicces és kedves számokat, hogy inába szállt a bátorsága. Zavarja a dohányzó, híres, hervadó nők harsánysága, a férfiak ápolatlansága, díszük-vesztettsége. Megrendíti ugyanakkor, hogy őhozzájuk képest a férje arca mennyire sima-tiszta, termete sudár, ruházata visszafogottan menő, lénye áttetsző — nincs még egy ilyen. A család taxival megy haza, hogy a gyerekek mielőbb ágyba kerüljenek, ő biciklivel-utolsó fogassal, az utastársak már felismerik: már tudják a cikket, a facebook-csoportot, a bambuszbiciklit. Vagyok valaki? Vagy nem vagyok? Túl a bodzán, már kiárusít az akác is, utolsó darabok. A holland nagykövet megint most sétáltatja kicsiny yorkshire-i terrierjét, a blogíró lefékez, megköszöni, hogy a nagykövet a két kanadai diáklányt, couchsurfing-vendégeiket útba igazította csütörtök este. Meghökken, mint mindig, a hazaérkezés-begördülés szépségén, a murva fölött magasodik az épület, mintha szuszogna lakóival. Arctisztít, megissza a maradék kávét, bebújik a forró-fáradt mellé.
keressük a megoldást, amúgy is kezdődik az ebé
Régen hallgattak az asszonyok. Együtt hallgattak, ugyanarról, mert féltek.
Ma már el merjük mondani, de csak hosszú évek után, és csak miután neki, sokszor és hiába, így meg úgy, aztán már a barátnőknek, hogy: szeretjük őt, de ez, ami van, ez nem és nem működik. Bővebben…
atomfegyver
Az atomfegyvert is a végén vetik be, meg a kánai menyegzőn is a végére maradt a jó bor. A talmi elleni hadjáratunk méltó lezárása volt a tegnapi este: a Peer Gynt az Örkényben, Ascher Tamás értelmezésében Bővebben…
még mindig abortusz
Ettől viszont kiborulok, próbálok oda választ írni. Megdöbbent ez a hozzáállás egy férfi orvostól. Mintha kívánná, sürgetné ezt a jövőt, amelyben orvos nélkül, otthon abortálnak a vidám asszonyok. Ez a mentalitás, ez a fölény — emiatt ül börtönben Geréb Ágnes is.
meg nem születettek
Akkor mi is van az abortusszal? Mit ekézem itt Harrach Pétert?
Nagyon nehéz erről írni. Mert nagyon az élet mellett vagyok, és tessék felelősen viselkedni, de ennél erősebb bennem a szemforgatással szembeni tiltakozás.
Nekem nem volt abortuszom — az előző bejegyzéshez kapcsolódva mondhatnám: szerencsém volt, mindegyiket megszülhettem. Igaz, szültem olyat is, akit, úgy volt, egyedül vállalok, és ez az a helyzet, amelyben jellemzően az abortuszt választják sokan. Mi meg felborítottuk érte többek életét, és ez nagy ár, de egyszerűen nem volt kérdés. Miért? Mert annyira szerelmes voltam? Mert úgy szeretem a gyerekeket? Mert vallásos vagyok? Nem. Azért, mert olyanná alakultam, hogy képtelen lennék abortuszra menni, már a csekket befizetni, a kezembe venni is. Az meg, amit a kedves rokon javasolt, míg az öthónapos lányom az ölemben ült: hát elveteted és maradsz szerető!, tehát hogy egy abortusz után folytassam a kapcsolatot, egész biztosan nem ment volna.
De nekem nem dolgom senkinek megmondani, hogyan döntsön. Elismerem: másnak más a fontos, és tudom, hogy rengetegen vannak olyan kényszerhelyzetben, amit én felfogni sem tudok. Tudom, nagyon hosszú vívódás előzi meg az abortuszt, és nincs jogom ítélkezni azok fölött sem, akik könnyebben döntenek. Nem az én életem, nem nekem kell felnevelni azt a gyereket, sem az abortusz traumáját elviselnem.
Az is tény, hogy gyönyörűséges szimmetriának foghatnánk fel a fogantatást, de itt is az egyenlőtlenség problémájával találkozunk: az apák, a gyerekek nemzői ijesztően gyakran nem azt nézik, hogyan lenne mindenkinek jó és mit szeretne a partnerük, hanem a) eltűnnek, b) zsarolással, nyomásgyakorlással abortuszra zavarnák vagy c) akarata ellenére szülésre bírnák rá a nőt. A megfogant magzat a titkos viszonyokban sokszor a bűn könnyen eltüntethető bizonyítéka, és egész biztosan ezerszer többet zokognak a nők a meg nem születettekért, mint a férfiak. A mégis megszületettek miatt is a nők feje fáj inkább.
Révész Sándor megint kristálytisztán fogalmazta meg a Népszabadságban: kettős képmutatás alkuja zajlik itt, az “életpártiak” a közvéleményre hivatkozva elnézik, hogy legális az abortusz, holott tiltakozniuk kellene, de csak a tabletta miatt teszik; a “választáspárti” abortusztörvény pedig valami suta kompromisszum és bűntudat eredményeként olyan, hogy a terhesség megszakíttatásához fel kell mutatni úgynevezett súlyos válsághelyzetet, holott a döntés alapja a női önrendelkezés kell legyen, semmi más. Ha legális, akkor legyen biztonságos.
Jó lenne olyan világban élni, amelyben a szexualitás nem ennyire önző, hatalommal átitatott szórakozás — a “szeretem a hölgyeket” azt jelenti, hogy azt az egyet, akivel az illető házasságot kötött, folyamatosan megalázza. Abban a világban nyíltan beszélhetnénk a nemiségről, mindannyiunknak több öröme telne benne. A sok boldog és szabad ember az egyenlő kapcsolatában, méltó körülmények között vágyna gyerekre, és nem lenne ennyi tragikus dilemma, nem kellene senkit győzködni meg fejcsóválni. Jó lenne, ha akkor sem fenyegetne közmegvetés senkit, ha nem akar gyereket. Amíg ez a világ eljön, mindenki sepregessen a maga háza előtt, nézzen szembe a maga hazugságaival, gyávaságával, és hagyjuk már azokat, akik amúgy is nehéz terhet cipelnek.
ők csak ne szaporodjanak
Legutóbb Harrach Pétertől hallottuk, hogy a tanulatlan népek az ő sajátos kultúrájukat örökítik tovább, és ez aggasztó. Egész pontosan:
Bebizonyosodott, hogy nemcsak a fiatalok érintettek abortuszkérdésben, hanem az idősebb korosztály is, amelynek tagjai esetleg már egy vagy több gyermeket nevelnek. Összefügg a kérdés a gyermekvállalással is, hiszen ha megnézzük, hogy az iskolai végzettség szerint hol születik több gyermek, a legkisebb a születések száma a középfokú végzettségűeknél, a legtöbb pedig a nyolc általánost el nem végzetteknél. Ez önmagában azt mutatja, hogy az általam felvázolt kép – az, hogy mi lesz itt a század végén – azt is jelenti: az iskolázatlan rétegek adják tovább a gyermekeiknek az ő sajátos kultúrájukat. Tehát nem elég, hogy kevesen leszünk, hogy öregek leszünk, még képzetlenek is leszünk.
Hagyjuk most az abortusszal való, vitatható összefüggést (nem nemkívánt gyerekeknek kellene megszületniük abortusz híján, hanem sok-sok családban kellene gyereket kívánni és szülni ahhoz az egyébként is kérdéses célhoz, amiről a frakcióvezető beszél). Amiről most írok, azzal a témával kapcsolatban a mondandó lényege: ne ők szaporodjanak, abból baj lesz.
Felhördülünk ezen, persze, de ez vajon kötelező liberális-jogvédő reflex, úri huncutság? Tetszene csak leköltözni közéjük…?
Legyünk kíméletlenek önmagunkkal, és szedjük szét ízekre, mi a baj ezzel a lépten-nyomon hangoztatott nézettel: amazok túl sokat szülnek, bezzeg mi, a társadalom felelős tagjai kihalunk! Mit mondjak erre? Hát szüljetek, ti felelősek! A lelkünk mélyén ugyanis mindannyian hiszünk a gyermekvállalás multiplikációs (megsokszorozó) funkciójában: ha az ilyen fajtáknak (társadalmi helyzetűeknek, gondolkodásúaknak, vallásúaknak) lenne több gyerekük, nem amazoknak, szebb lenne a világ. Én is elküldöm a magaméit a világba a magam útravalójával, és hüledezem mások útravalóján (de érdekes, nem a szegényekén, hanem a régebben emlegetett kedvező társadalmi helyzetű ikerpár-osztálytársén, például).
No hát, kezdjük az emberi jogi vetülettel: a világnak ezen a felén, a francia forradalom és kultúránk más fordulatainak eredményeként sok évtizede jogegyenlőség van. Szépen össze van szedve alapdokumentumokban, mi az, ami minden embernek jár, nem érdemeinél fogva, hanem abból fakadóan, hogy ember. Elvileg persze, de akkor is, ha ez a többi egyenlőnek nem tetszik. Mivel ennek az áldásait mindannyian élvezzük, bármelyikünk kezdheti alul és törhet magasra, megválaszthatjuk, legalábbis elvileg, lakóhelyünket, foglalkozásunkat és házastársunkat, és a reprodukciós jogunkat sem korlátozzák, senkit sem sterilizálnak erőszakkal (csak néha cigány nőket a császármetszéssel egybekötve, és nem is olyan régen még tömegesen, skandinávéknál is, tudtátok?). Szóval, amazoknak is, nekünk is szívünk joga eldönteni, hány gyereket vállalunk. Ezért aztán dohogni sem illik.
Lépjünk már ki a húsz négyzetméteres perspektívánkból, képzeljük magunkat a döntéshozók helyébe, és akkor tessék nekem javaslatokat tenni, azaz a törvény nyelvére lefordítani ezt az óhajt: ők (kik?) ne szaporodjanak.
Tegyük fel, hogy ez a cél, próbáljunk akkor mögé tenni valamilyen jogelvet. Aki szegény, nem szülhet, csak mondjuk egyet. Ki számít szegénynek? És mi van, ha gazdag, öt gyereke van, majd levágja a lábát a villamos, és elszegényedik? Mi a szempont? Faji alapon? Vagyoni cenzus? Körömtisztaság? Deviancia? És ha szülnek, mi van? Rendőrt minden hálószobába? Vagy szüljenek, de akkor úgy kell nekik, ne kapjanak semmit? Oda is megyek, fekete ruhában lehetőleg, és az Audimból végignézem jó keresztényként, ahogy felfordulnak? (Tanulságosak itt a kommentek, onnan idéztem az utolsó mondatot.) Komolyan kérdezem: hogyan?
De mire szülnek? Hát nincs munkájuk!
Úgy látszik, ez nem függ össze, sőt, szegény országokban sokkal több gyereket szül egy nő átlagosan (és azoknak a gyerekeknek sokkal rosszabbak az életben maradási esélyei). Világszerte a dolgozó nők átlagosan kevesebb gyereket szülnek, mint azok, akiknek nincs munkahelyük.
De nem csak az anyákról van itt szó. Miért nincs munkájuk a családfenntartóknak? Nekem a nagy műveltségemmel vajon lenne-e ott? Nem kellene komolyan ezzel foglalkozni akkor, hogy legyen? És ne köz-?
Ők csak a segélyért szülnek!
Anyukám, azt a segélyt (családi pótlék, gyes) te ugyanúgy megkapod, és te is örülsz neki, sőt, te is ügyeskedsz ám, ha jövedelmet kell bevallani. Ha annyiból és úgy kellene élned, te is arra lennél jogosult. Cserélnél vele? Nem? Nahát!
Hát eltartatják magukat, élősködnek, a zénadómból…!
Azért egyszer megnézném, a költségként elszámolható bármi, az áfavisszaigénylés, a támogatott lakáshitelek, a devizahitelesek megmentésének korában, itt, a járdával, ivóvízzel ellátott elit kerületemben, ahol nemrég még tébére csináltattak cicit asszonytársaim, hogy egy főre lebontva ki mennyit vesz el a közösből. Csúnyán lehajtanánk a fejünket, azt hiszem.
De nem is szeretik, hát otthagyják a kórházban, ütik-verik! Nem is nevelik őket, csak nőnek, mint a dudva!
Ööö… biztos vannak ilyenek, én több százezer családról ezt nem merném így kijelenteni, sőt, ahogy az Egy sor cigány meg a Cigánysor című könyvekből rémlik, a nehéz élet ellenére sok szempontból jó (volt) ott gyereknek lenni. Egész biztos vagyok benne, hogy mi itt a biztonsági rácsaink mögött kifinomultabban és tettenérhetetlenebbül hanyagolhatjuk el és bántalmazhatjuk az amúgy elkényeztetett gyerekeinket. És ugye nem gondoljuk, hogy ha valahol más az értékrend, akkor ott nincs nevelés? Legnagyobbrészt indirekten nevelünk, nem különórákkal és erkölcsi olvasmányokkal, ki-ki a maga kultúráját adja tovább (mi mást adna?) — e különbségeket hivatott homogenizálni, közelíteni a közoktatás. Jó, ha mindezt a különbségek iránti megkérdőjelezhetetlen tisztelettel teszi.
Hát úgy kell bekényszeríteni őket az óvodába!
Az óvodába járatás adminisztratív ösztönzésének célja a többségi társadalomhoz való asszimiláció. Érthető, de nekik nehéz feladni a saját nyelvüket, normáikat, megismerkedni sosem látott tárgyakkal, vagy cipő nélkül odamenni, amikor otthon mondjuk senki se piszkálja őket, és vigyázniuk kell esetleg a kisebbekre.
Agresszívek, nem lehet velük együtt létezni, lehúzzák az egész csoportot!
Szerintem meg kiszolgáltatottak, megvetettek és esélytelenek. Én is agresszív lennék, talán már előbb is. Mi a cél? Ha ilyenek, akkor ne létezzenek? Hallottunk már ilyet pár évtizede, egy nagy múltú nép dicső vezére kiabálta bele a világba mindezt.
Ugye nem gondoljuk, hogy ha valaki nehezebb sorú családba születik, tanulatlan vagy munkanélküli szülők gyermekeként, akkor kész, ő elveszett? Épp az lenne a társadalom, a döntéshozók feladata, hogy őnekik is legyen esélyük. Legyen járda és ne legyen tébécé, és a tébétámogatott tápszert ne kelljen kenyérre kenve ennie a családnak. Eltüzelték a szociális lakás parkettáját! Találós kérdés: vajon miért? Ha megveted, mert nyomorult, megvetendő lesz. Ha önigazolsz az ő rovásukra, akkor tényleg fenyegetést jelentenek majd.
Nem is a gyerekeikről van szó, már ő magukról és a szüleikről is: az lett volna a feladat már húsz és több éve, önelégült polgártársaim, hogy ne legyen annyi képzetlen és kétségbeesett ember, hogy őket segítsük nem hallal, hanem halászati alapismeretekkel, szeretettel, türelemmel. Akkor nem itt tartanánk most. Akkor egy kicsit jobban elviselnénk, hogy vannak, akik máshogy élnek, mint amit mi egyedül érdemesnek tartunk és eszményítünk (és amikor nekünk se sikerül úgy, akkor hazudozni kezdünk).
Komolyan gondoljuk, hogy, csak mert mi iszonyodunk a kinézetüktől, életmódjuktól, ők majd jól megtartóztatják magukat?
Alulírott csakazolvassa fehér bőrű blogíró kijelentem, hogy mivel beleszülettem ebbe az értelmiségi, budai közegbe, ennek megfelelő kulturális és erkölcsi értékrenddel, ahol utak vezettek mindenfelé, ahol elérhető volt betű és csatorna, ahol norma, hogy a szülők minden egyes gyereküket saját lakással bocsátják útjára, ahol tébécé, rüh és megvetés nem fenyegetett sose, és ahol egyértelmű volt, hogy van mit ennem, és eldönthetem, melyik gimnáziumba járok, és e szerencsés ajándékoknak köszönhetően lehetett később munkahelyem, ezért nem néztek ki sehonnan, és mit tagadjam, az adófizetés sem az én döntésem volt, hanem levonták szépen,
hogy rengeteget kaptam az emberi közösségtől, amelyben élek,
és hogy ami most lehetek, serrano sonkástul, premierestül, göndör gyerekestül, az nem az én egyéni erőfeszítéseim eredménye, hanem nagyrészt determináció,
kinyilvánítom továbbá, hogy a helyzet annyi, hogy őnekik (kiknek is? akiknek mindez nem jutott), mit mondjak, tautológia következik: nekik mindez nem jutott, sőt, egyre távolabb kerülnek az esélyétől,
ÉS MÉG LE IS NÉZZÜK ŐKET, mi, akiknek bőven jutott,
hogy a mindenkori nemjutást aljasság a származásuknak tulajdonítani,
kijelentem ezen kívül, hogy én is születhettem volna oda, és ott én sem lennék ennyire törekvő (nem vagyok itt sem),
mindezért a magam részéről nincs pofám az “ők csak haljanak ki szépen, mert karcolják a kerek életemet” ordas nézetet jól hangzó érvekbe csomagolni, és szerintem szégyellje magát mindenki, aki ezt teszi.
Nem tagadom ugyanakkor polgártársaim mentalitásbeli különbségeit, az értékek létét és egyes értékek fontosságát (de nem feltétlenül a többség birtokolja őket). Nem tagadom a kiáltó problémákat, a fenyegető tragédiát, esélytelen embertársaim millióinak megoldandó helyzetét. De hogy ez a gőgös, gyűlölködő megközelítés nem segít, az biztos.
Bár az, amit homlokom megett viselek, sok mindentől megóv, én is lecsúszhatok, én is állhatok még ott sorba. Mi azért a társadalom e naposabb felén is nehezen éltünk, és jól tudom, hogy nincs garancia, és hálátlan és nyafogó sose leszek. Szeretnék viszont egy mobilabb, befogadóbb társadalomban élni. Ahol nem ítélnek el ennyire a vakvilágba senkit, aki másképp él: gyermektelen, vagy más neki a fontos, vagy, teszem azt, életrajzdiktálás helyett színes papírokat vág ki.
Kiborulok és tiltakozom, hogy tegnap a fiam felvételijén a szimpatikus anyuka összekapcsolta a két mondatot: Ez jó suli, nem? Nem láttam itt egyetlen cigányt sem. (Mit lehet erre mondani? Híres a zenei képzés, már miért ne lenne itt cigány? — a válasz tanulságos: Ja, a zenészek, ők nem olyanok. Hömm). Ha ők, ha közülük sokan ilyen épületbe járhatnának, a jövőjükért ennyire aggódna bárki! Akkor ők is képmutató, hálátlan rohadékok lennének vajon?
Maradok, és a gyerekeim is maradnak
a vesztesek örök adósa.
Ez a bejegyzés a Népszabadság 2012. szeptember 3-iki számában megjelent.