ebben a nagy egyenlőségben

Sok-sok reakció érkezik az utóbbi két hét írásaira, meg hát rábukkanok a facebookon is a véleményekre. Vagy — jó egy évvel később teszem ide — itt van ez a cikk is:

Meddig tart a feminizmus?

Ezekben is, magazincikkekben (jó, tudom, fixált vagyok), blogbejegyzésekben, hétköznapi beszélgetésekben is gyakran megjelenik a képzet: régen elnyomták a nőket, az rossz volt, de ma már…! Itt a nagy egyenlőség, felborultak a szerepek, jól át is estünk a ló túloldalára. A szegény férfiak összezavarodnak: a nők erőszakosak, mindent irányítani akarnak, elsárkányosodnak. Nem elég pénzt keresni, takarítani is kell, játszótérre járni, meg még az ágyban is teljesíteni, hát hogyne…! Az apák lelkiismeretesen rohannak haza, és a nyolc-tíz óra munka után sem rogyhatnak le, még bevásárolnak, pelenkáznak, fürdetnek, fejőgépet javítanak. A háztartás egy káosz, pedig drága gépeket vettünk, hogy könnyebb legyen. Az asszonyok álló nap fórumoznak, blogon lógnak, teljesen rákattantak, barátnőznek, vásárolnak, mindig a gyerekre hivatkoznak, hovatovább sörözni és meccset nézni sem szabad, és így is folyton elégedetlenek. A szinglik meg törtetnek, gondolkodás nélkül lefekszenek akárkivel, rámásznak a férfiakra. Történelmi mélyponton a házasságkötések száma. Nem születnek gyerekek! Teljesen megzavarodtak a nők ettől a nagy szabadságtól! És a Jutka is lelépett egy hét évvel fiatalabb fickóval, két hónapja, de azóta egy újabbal él! Egy kétgyerekes anya! Hát azért régen ez nem volt! Ez a sok válás! És persze akkor mindent visznek, lakást, kocsit, gyereket, és szívóznak a láthatással. Családon belüli erőszak, ez ömlik még a csapból is, kitalálnak mindenfélét, már minden családi erőszak, a görbén nézés is, hát, néha még lehet érteni, ha már nem bírja a férfi cérnával…

Frissítés most, április 21-én, egy be nem engedett, gyűlölködő kommentből:

…mindenki gondoljon bele abba, hogy a férfi szerep az utóbbi évtizedekben mennyire kibővült és megváltozott, még a női szerep nem sokat… a férfi ma dolgozzon (igen, tudom, hogy a nő is), végezze el a “férfi” dogokat otthon: barkácsoljon, ápolja a kertet, legyen ezermester, segítsen be a háztartásba, időnként főzzön mosson takarítson, foglalkozzon a gyerekkel, pelenkázzon, fürdessen, legyen ott a szülésnél, kelljen fel éjszaka a gyerekhez, legyen megértő, kedves gyengéd szerető… és a nő? mikor fog barkácsolni? mikor fog füvet nyírni? persze, mert neki ott a munka, a háztartás és a gyereknevelés… amiben ma már a normális férfi legalább annyira kiveszi a részét, mint a nő… a hülye női újságok, és az ehhez hasonló kretén blogok teljesen elferdítették az értékítéleteteket… szégyelljétek magatokat… de persze nektek jár a hétvégén a barátnőzés, meg a bulizás, meg a piálás eszméletvesztésig… majd ha Ti mintaanyák és mintafeleségek lesztek, légyszi akkor kérjetek rajtunk bármit is számon…

Röviden: egészen intelligens emberek is úgy tekintenek az egyenjogúsági mozgalmakra, mint végbement, már túlzásba is jutott, meglepően kártékony folyamatra. Haragszanak és nem értik.

És jön a nagy vödör nosztalgia: nincs már meg a szerelemben sem az a sejtelmes várakozás, az udvarlás sem szertartás többé, nincsenek világos szerepek. Nem lehet már a nőket úgy kívánni, fantáziálni róluk. Elkurvultak és követelőznek! Már nincs terepe a vadászösztönnek. Futnak a férfiak után, azok meg nem értik, már impotensek…

Végtelenül hazug ez a visszakívánkozás, persze a jelen biztonságából, mert ez a gyönyörű múlt sosem létezett, ami mégis úgy volt, abban se mi szívtunk. A nagycsalád…! Hogy BB fórumtársamat idézzem: ezen csak ne nosztalgiázzunk, mert a francnak van kedve együtt élni az anyjával, anyósával, sógornőjével. Az asszonyverés mindennapos volt, a gyerekekkel nem sokat lelkiztek, a szexualitás jellemzően tele volt szégyennel, bűntudattal, fájdalommal, tarolt a vérbaj, nem volt hatékony fogamzásgátlás, az angyalcsinálóknál sorba álltak a cselédlányok, akiknek munkaköri kötelessége volt a ház urával hálni is, generációkon át nem volt egyetlen női orgazmus, viszont remek ideológia támasztotta alá, miért jár kuplerájba a férfi.

Az a helyzet, hogy annyira bele vagyunk betonozva a férfiközpontú berendezkedésbe, annyira áthatja ez az életünk minden szegmensét, hogy a kis változás, ami mégiscsak végbement (de csak a világnak ezen a naposabb felén), az is olyan meredek volt, hogy ma a női öntörvényűség és szabályszegés minden megnyilvánulását azonnal fenyegető össztársadalmi tendenciaként szokás érzékelni. Ami ritka, az feltűnő. Egy-egy karakán nőre zúdul minden harag, ha politikus, ha énekesnő, meg a leszbikusokra, akik olykor hallatják a hangjukat. Azokra, akik a férfiakhoz hasonlóan bevallják: inkább kötöttségek nélkül élveznék az életet, és egyáltalán nem akarnak gyereket.

Ugye, kedves múltat visszasírók, nem szeretnétek minderről Angela Merkellel elbeszélgetni? Nem akarjátok, hogy a nő ne kereshessen pénzt? Örülnétek, ha újra tilos lenne a térdet, dekoltázst láttató ruhát hordaniuk? Jó lenne, ha a feleségek nem tudnának autót vezetni? Ha nem lenne joguk a bankban intézkedni? Hát nem könnyebb az élet úgy, hogy a csekket is ők fizetik be, a parkolási társasággal is ők vitatkoznak, a padlólapot is ők rendelik? Ugye nem szeretnétek, hogy a feleségeteknek reménytelenül fogalma se legyen arról, mi a gyönyör — az egyetlen és érzéketlen partnere mellett, ezek volnátok ti, aki szerint a szex nem arra van, hogy a nőnek jó legyen?

Ugye nem tetszik nekünk az sem, ha a férfi követelőzik erőszakosan, zaklatja a nőt, ha ő nem hagy teret az ismerkedésnek, ha gondolkodás nélkül lefekszik akárkivel? Ha ellentmondást nem tűrően osztja otthon a feladatokat és ítéleteket? Vagy az rendben van? Az férfias?

Van ez a fél- vagy inkább egytized egyenjogúság: elvben, törvények és szólamok szintjén egyenlő a férfi és a nő, és emögött dúsan tenyésznek ugyanazok a hiedelmek. A mai magyar háztartásokban kicsit modernebb gépek, DOMUS helyett IKEA-bútorok között és kissé burkoltabban, de ugyanazok a játszmák és életet megkeserítő dinamikák zajlanak, és ezeknek mindannyian: férfiak, nők, gyerekek — az egész társadalom a vesztese.

Például, tudom, unjátok, itt van a házimunka elosztása. Két felnőtt, intelligens, egymást szerető ember családot alapít, és néhány év múlva kiderül: az egyik elvesztette azt a képességét, hogy rendet rakjon maga után vagy kivasalja a saját ruháját. A másik csinál mindent, akin egyébként naphosszat csüng egy-két-három gyerek is. Ha már nagyobbak a gyerekek, akkor óvodába szállítja őket meg különórára, tízórait és rajzfelszerelést pakol, leckét ellenőriz, befizeti az ebédjüket, harmincegyes sötétkék tornacipőre vadászik, és mielőtt bevásárolna, időpontot kér az osztályfőnöktől is. Nem csak arról van szó, hogy eközben a férje kevesebbet és ha mégis valamit, akkor látványosabbat végez (építkezés! fűnyírás az előkertben! időigényes szerelgetés a sufniban! faszénparázs képzése, hús megfordítása), hanem arról is, hogy őnála, a férfinél van annak a joga, hogy megítélje, mennyit végzett ő és mennyit a másik, mi a könnyebb, mi a nehezebb feladat, mihez kell igazi hozzáértés (a főzéshez, mosáshoz, gyerekneveléshez szükséges szakértelmet le szokás becsülni, a műszaki szerelésekhez, építkezéshez és kertrendezéshez szükségeseket pedig túl: apa mindenhez ért!). Azt is a férfi mondja meg, némileg a saját igényei (éhes vagyok! tiszta-vasalt ing legyen, most!), illetve lazíthatnékja függvényében (kezdődik a meccs), hogy mikor kell valamit azonnal elvégezni és mi az, ami halasztható. Ő dönti el azt is, és miután eldöntötte, hivatkozik is rá gyakran, hogy mi a normális. Akkor az már objektív igazság: a véleménye lett a norma, és mi nem vesszük észre, mert nagyon mondja, és sokszor nem tudunk olyan jól érvelni. (Ez olyan, mint ha én azzal támasztanám alá a véleményemet, hogy “hát a blogomon is írom!”) Vagy nagyon is tudjuk, hogy nincs igaza, csak nem mondjuk, mert nem akarunk újabb gúnyos minősítéseket, vitát, tüntető némaságot — inkább ráhagyjuk. Ő véleményez beszerzendő cikkeket, hogy jóféle-e, megéri-e, és ha nagyon szeretne valamit, ő fogja racionalizálni a döntést, mert nem érte meg és szar, de ez azért kellett most, mert… Közben ő esetleg ki van borulva tőle, hogy mennyibe kerül a fodrász vagy egy hordozókendő.

Hajlamosak vagyunk mi is úgy érezni, ha az emberünk átvesz tőlünk valamilyen feladatot, ha mondjuk ő főz, vagy egy ideig ő reagál a hisztikre, és közben mi kávézhatunk, cseveghetünk valakivel vagy rátapadunk a képernyőre gyerek és bármi teendő nélkül, hogy szegény teljesen túl van terhelve, mi pedig elnyomóak és erőszakosak vagyunk, és még panaszkodunk is. Különösen, ha a férj nem is vág pofákat. Ha ilyen rendes, akkor igazán megcsinálhatnánk mi is, nem? És ő is hajlamos úgy érezni egy estényi gyerekvigyázás, egy takarítás után, hogy annyi mindent csinált. Nehezebb is a dolga, mert nem segíti annyira a rutin, és például az elképzeléseit nem írta még felül a valóság: egy-egy órát mesét olvasni, hancúrozni, focizni könnyű, de működő kompromisszumot a háztartásban, gyereknevelésben csak az tud kötni, aki ezt naponta meg évekig csinálja. Ha az apa nagyon küzd a helyzettel, mert annak idején nem tanult bele, akkor könnyen jön a következtetés: nekem ehhez nincs érzékem, te akartad a gyereket, az is inkább menne az anyjához… És a gyerek tényleg bőg, és az apák némelyike felhívja a végre kicsit elszabaduló feleségét, talán tanácsért, talán hogy bűntudatot keltsen. És az anya otthagy csapot-papot, vagy rossz lelkiismerettel ül tovább a reikiképzésen…

Sorsfordítóan tanulságos lehet munkamegosztási naplót írni, legalább egy hétig: objektíven mutatja, mivel telt a nap, ki mit végzett, mire mennyi idő megy el. Mennyi házimunka, mennyi gyerekezés, mennyi pihenés, mennyi kettesben-lét és beszélgetés. Nem azért, hogy méricskéljünk, vagy rajtakapjuk a másikat (bár elfordulhat, hogy az eredmény kellemetlen következtetésekkel jár), hanem azért, mert nagyon csalókák a szubjektív érzékeléseink. Ezért nem értjük, mi bajunk is van, hiszen ő rendesen dolgozik, mi gyereket nevelünk, és ő még segít, de a mosás mégis, ma is a gépben rekedt. Ez az élet rendje, ezt csinálja végig nap mint nap millió sorstársunk, de olyan kaotikus minden. A gyerekek miatt nem jut idő a házimunkára, hát micsoda dilemma ez? Nemhogy magunkra: annyira régen éreztük magunkat gyönyörűnek és izgalmasnak. Az is kiderülhet a naplóból: tíz percet sem beszélgettünk egy nap, és négy órán át tévéznek a gyerekek.

Ha a férj látványosan mosogat, nagy ügyet csinál abból, hogy részt vállal a teendőkből, akkor soknak érezzük a keveset is. Kivételesen megcsinálja, és mi ezzel a végre valamivel nagyon elégedettek vagyunk, újságoljuk is, milyen jó apa. Ő is óriási teljesítménynek tartja, ha egy délután elvan velük, vagy reggel ő indítja őket iskolába — persze olyankor minden ki van készítve, és a gyerekek sem cirkuszolnak annyit. De ami nagyon fárasztó, az nem is a konkrét teendők sorozata, hanem az örökös készenléti tudatállapot. Hogy nekem kell észnél lenni, nekem kell megoldani, és amit csinálok nap mint nap, évekig, az senkinek a szemében nem nagy teljesítmény, hanem elvárt, magától értetődő, lenézett feladatözön: a lényemből következik, hogy csinálom, és csak a hiánya tűnik fel, de az nagyon.

Természetesnek veszik azt is, és senki sem könyveli el veszteségnek, hogy a nőnek nem marad ideje, aztán már kedve sem a családtól független, alkotó tevékenységre. Ha mégis, akkor hímezzen, kertészkedjen, lakást dekoráljon: úgynevezett nőies hobbikat űzzön. És ha szeretne valami mást, amihez szüksége lenne arra, hogy a partnere vállaljon át valamit az otthoni teendőkből, akkor gyakran szembesítik a kérdéssel: neked ez fontosabb, mint a gyerekeid? Hogy a nőnek otthon a helye, az ilyen burkolt formában jelenik meg ma. A férfias hobbik meg, a meccsnézésen kívül, mind valahol máshol, de legalábbis a már relatív távoli garázsban zajlanak. Őtőlük, bár mindenki tudja, hogy családapák, senki sem kérdezi ilyenkor: hát nem fontos neked a családod? Persze, pénzt keres, hogy eltartsa a családját, de pénzt akkor is keresne, ha nem lenne családja. Sokan egyáltalán nem dolgoznának kevesebbet, ha egyedül élnének, viszont igen sokba kerülne, pénzbe vagy időbe, hogy megoldják a hétköznapokat, az étkezést, takarítást.

Ha egy férfi rendszeresen, magától értetődően csinálja, amit a felesége, akkor megérti, megéli, milyen ez, és akkor lassan alábbhagynak a miért hagytad már megint elöl és a ne szólj már rá örökké szemrehányások. A férjem korábban, amikor sokat volt el, folyton a gyerekeket védte, minden bosszantó hülyeségüket megértette, fogalma sem volt, én miért akarom annyiszor rövidre zárni a helyzeteket, és ezzel, burkoltan, folyamatosan kritizált. Persze, nem neki volt minden nap a túlélés a cél. Ma már ő sem olyan megértő, ő is rájuk szól, hogy ne játsszanak az étellel. Ma már tudom, mit jelent a mégoly alkalmazkodó kérdés: mi a mai program? mikor indulunk? — és sokszor átengedem neki ezeket a döntéseket — és a velük járó felelősséget és faladatokat.

Ha nem tudsz segíteni a feleségednek, legalább ismerd el, hogy jól csinálja, akárhogy is csinálja — mert egyedül csinálja! És ha tudsz valakit, aki sokkal jobban csinálja, és még jól is néz ki, hát cuccolj át hozzá!

***

Bennem nagyon lassan alakult ki mindez, pedig nyitott meg kritikus voltam mindig is. Nekem se ment egyik napról a másikra, hogy felülírjam mindazt, amit hittem arról, mit jelent férfinak és nőnek lenni. Érdekes, hogy a nagy megértés nem a bántalmazó kapcsolatomból való szabaduláskor jött, hanem évekkel utána, már annak hatására, hogy rengeteg nő sorsát ismertem meg, és olvasni kezdtem, illetve lett egy zseniális terapeutám, aki nagyon nyugodtan úgy tudott kérdezni, hogy lassan rájöttem, mi mozgatja a boldogtalanságunkat. A többség sorsa-e ez, nem tudom, de az biztos, hogy ez az, amin változtatni kéne. Akinek jó úgy, ahogy van, annak a párkapcsolatában nincs feladat.

Ma már nyugodt szívvel indulok futni, blogot írni, a gyerekek kint sivalkodnak, ő reagál, ahogy máskor meg én, és én bízom benne.

Kedves fanyalgók, kedves hamar továbbkattintók, ha nem értitek, minek erről ennyit írni, mit akarok én ezzel, miért verem el örökké a férfiakon a port: örüljetek neki, hogy nem értitek. Úgy látszik, nagyon jól csináljátok, és remek ember a partneretek is. De akkor ugye nagyon boldogok is vagytok? És a válaszban nem lehet de! Ha a ti életetekben nem jelenik meg, amiről írok, és semmi ilyesmi, ha ti más szemszögből szemlélitek az életet, nekem az is rendben van. De a szomszédasszonnyal sem történik hasonló? A húgotokkal? Az anyukátokkal? Annyian “nyavalyognak”, hogy talán szembe kellene nézni vele: nem nyavalyognak. A napi sok száz kattintás, az új olvasók özöne az épp két hónapos blogon világosan jelzi, hogy van miről írni, olvasni, eltűnődni.

Ha férfiként nem érted, ha irritál ez az egész, ha folyton az ellenpéldák jutnak eszedbe zsarnoki nőkről és hűtlen cédákról, ha könnyen odakened, hogy na, megint a feministák, akkor te is részese vagy az össznépi hárításnak, a szembe nem nézésnek, a gondolati, érzelmi és erkölcsi restségnek. Tehetnél valamit, de nem teszed meg. Vagy ímmel-ámmal megteszed, aztán jó férjnek, jó apának érzed magad, és a nagy elégedettségben behajtod a háromszorosát. Esetleg leöntöd a kényelmedet valamilyen ideológiai szósszal, hogy te vagy a fej és a feleséged a nyak — sajnos, a keresztények jelentős része ezt teszi. Szerinted igazságos így? A gyakorlati kérdés, ami mindent eldönt: boldog a feleséged? Megosztja veled a titkos gondolatait? Vagy látod rajta a kétségbeesést?

Azért bagatellizálják sokan a problémát, azért mondják, hogy ilyen nincs, mert nagyon nehéz lenne szembenézni azzal, mennyire eredendően rendezkedtünk be erre. És persze látszólag elműködget így, és még mindig jobb nekünk, mint az anyáinknak. Jobb, igen — de jó-e? Mindannyian nagyon jó véleménnyel vagyunk magunkról, ezért nagyon fájdalmas lenne dobni mindent, amit családról, nőről, férfiról gondoltunk, a gondolatnál is alapvetőbben hittünk eddig, átértelmezni a velünk történteket, és sokkal nehezebb lenne úgy élni, folyamatos önreflexióval, figyelemmel, több energiabefektetéssel, az életünk átszervezésével, hogy valódi (nem nagy, nem kicsi és nem grammra mért) egyenlőség legyen. Mert ez az értékrend, ez a magatartás sajnos nem jön belülről és magától. De ha beletanulsz, akkor egymás szemébe lehet nézni, akkor nem lesznek játszmák, fojtott szemrehányások.

Kapcsolódik a témához ez is.

42 thoughts on “ebben a nagy egyenlőségben

  1. Visszajelzés: mert az nekik is jó lenne | csak az olvassa

  2. Visszajelzés: édes kis titkok | csak az olvassa

  3. Visszajelzés: hát akkor maradunk | csak az olvassa

  4. Visszajelzés: eufemizmusok 3.: különböző, de egyformán értékes | csak az olvassa

  5. Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok | csak az olvassa

  6. Kerek, egész, nagyon igaz! sajnos szinte egy az egyben igaz ránk. A cikk hatására ma elkezdtem összeírni, h mivel telik a napom. 8-kor keltem, most negyed 2 van és eddig fél óra pihenőt iktattam be két részletben. Az első tíz percben megittam a teámat, ami számomra olyan, mint másnak a kávé. A másik húsz percben leültem a gép elé, megnéztem a leveleim, fb, és elolvastam a cikked. A többi időben elvittem a nagyot az oviba, bevásároltam, felöltöztettem a picit, reggelit adtam, beágyaztam, elpakoltam a ruhákat, elpakoltam a vásárolt dolgokat, virágöntözés, porszívózás, kakis fenék kitörlése, bili kimosása, szemét levivése. Minőségi eltöltött idő a picivel kb 10 perc. És még csak negyed 2 van.

    Kedvelés

  7. Visszajelzés: a nők fegyverei: érzelmi kicsinálás, hiszti | csak az olvassa

  8. Visszajelzés: manapság minden második házasság | csak az olvassa

  9. “de persze nektek jár a hétvégén a barátnőzés, meg a bulizás, meg a piálás eszméletvesztésig…”
    Szerintem mi más bolygón élünk. Mármint a be nem engedett hozzászóló meg én, illetve az ismeretségi körömben lévő kisgyermekes nők.

    Kedvelés

  10. Jaj, de jólesett ez a szöveg. Konkrétan több minden:
    Ez az egész “régebben minden szebb volt”-típusú gondolkodás úgy hamis, ahogy van. Most éppen Lesznai Anna Kezdetben volt a kert c. regényét olvasom, ami 1850-ben indul, és roppant tanulságos a férfi-női szerepek szempontjából. Az egyik főszereplő férfi rendszeresen eldicsekszik vele, hogy a felesége egy valóságos angyal, a kezét csókolgatja stb., közben pedig nyíltan megcsalja, és a fiát is kiokosítja, hogy a férfinak természet adta joga a poligámia, a nőnek azonban kötelessége a hűség. A nő pedig magában keresi a hibát, hogy biztos nem elég szenvedélyes stb. Szép példája a kettős nemi erkölcsnek.
    Amit szerintem sok nosztalgiázó tudat alatt érez, az a felelősség súlya. Szabadság ugyanis nincs felelősség nélkül: ha kiharcoltuk, hogy egyetemre járhassunk, szavazhassunk stb. (bár épp a minap jegyezte meg egy barátnőm, hogy ő nem bánná, ha a nőknek nem lenne szavazati joguk), akkor be kell vállalni, hogy a partnerkapcsolat és a munkarendszer is átalakul. Legalábbis át kellene hogy alakuljon. Persze, rá lehet mindent bízni a teremtés koronájára, hogy intézze el a gyenge nő helyett – borzasztó kényelmes megoldás.
    A másik, ami feltűnt, hogy sokan adu ász érvként hozzák föl, hogy nem születnek gyerekek (ami azért egy erős túlzás – születnek, csak kevesebben). Az egy dolog, hogy ez ma Magyarországon abszolút nem a nemek közti (látszólagos) egyenlőség következménye, de ami igazán szembeötlő, hogy ezt szinte mindenki abszolút negatívumként kezeli. Én eddig mindig azt hittem, hogy vigyázni kell a gyermekvállalással, mert a bolygó túl van népesedve, és az ország se bír el végtelen számú éhes szájat. De mostanában úgy látom, mintha ez valami varázsige lenne, fogy a magyar, jaj, nincs gyerek, és ez a csúnya, gonosz, emancipált nők hibája, akik önzők, és nem gondolnak az ország érdekére. De könyörgöm, az ország érdeke egyedül a megszületett csecsemők számában keresendő? Az már nem érdekes, milyen környezetben, milyen anyagi és szociális körülmények között fog felnőni az a gyerek?

    Kedvelés

  11. Itt van az apósom látogatóban, végiggondolhattam, milyen szép lehetett a régmúlt. Férjem üzleti úton, hárman vagyunk a gyerekkel.
    Meg nem álltam, rohantam, délre kész legyen az ebéd, közben mosás, teregetés, vasalás.
    Após reggel a kávét nem tudja egyedül megfőzni, és nézi, elnézi, nézzük, ahogy lassan kidől a szemetesből a szemét…
    A hét beszólása a következő volt:
    Gyerek elaludt a hintaszékében az asztal mellett, mi, közben, befejeztük a vacsorát. Após feláll, áttelepül a számítógép elé, mert kb. 40 perc múlva várható, hogy szkájpon bejelentkezik a kicsi fia:
    -No elaludt a kicsi. Akkor majd csendben pakolsz el.-
    Hrrrghrrrhhgg

    Kedvelés

      • Ágyneműt, inget. Főleg. És ez nálam ilyen megfelelés-izé, mert különben leszarom nagy ívben az egészet, aztán majd valamikor megcsináljuk együtt a férjemmel.

        Kedvelés

      • A vasalásról az az elméletem, hogy a nők saját emancipálódásuk felett érzett bűntudatból csinálják, ugyanis többnyire merőben felesleges és teljesn mértékben kiiktatható munka. Nekem ha három olyan darabom van, amit vasalni kell (már blúzból is csak olyat hordok, amit nem kell). A kényes ingvasalást pedig csinálhatja, aki hordja ama inget, ebből még sose volt vita.

        Kedvelés

      • Meg is csinálja, sőt, az én blúzaimat is, amiket én utálok vasalni.
        Megfelelés, bűntudat, lehet benne valami. De ez az egész most elsősorban apósom miatt alakult így. Mert nem tudok zavartalanul ülni a gép előtt és blogot olvasni, így elhúzok inkább vasalni.
        Krepp ágyneműk vásárlása egyébként tervben van, mert különben meg szeretek a tiszta, illatos, vasalt ágyneműbe befeküdni.

        Kedvelés

    • minden elismerésem, hogy ezt csendben tűröd.
      én nem tenném.
      nem vagyok szálloda/szoba/étterem szolgálata senkinek. még a saját családtagjaimnak sem, nemhogy egy számomra vadidegen férfinek.
      ha ott tanyázik nálam annak vagy forintban, vagy munkában kifejezett ára van.
      (nálunk ha véletlenül itt marad éjszakára apósom, akkor bizony sok munkát elvégez, hiszen eleve azért jön – fúr, farag, megjavít – és még ha marad ideje az unokájával is szervezhet közös programot. cserébe – ha nem munkanap – főzök, ha munkanap akkor kitalálom, hogy hol és mit eszünk.
      szóval nem is értem kedves bogomir, hogyan kerültél ilyen helyzetbe?
      ki várja ezt el tőled, hogy ezt elviseld? ha igen, akkor mi az oka?

      Kedvelés

      • Igen, tudom. Sarkítottam is kissé, mert hát eléggé idegesít. A gyereket ajnározza főműsoridőben, de engem is meglepett, hogy semmi, de semmi mást nem csinál. A szemetet végül levitte, amikor kiszedtem a zsákot és összekötöttem. Ő ajánlotta fel. Édes, nem?
        Egyébként, ha mi megyünk hozzá, akkor ő ugrál, főz, tálal, mosogat. (Ezért is tudom, hogy ezeket gond nélkül meg tudja csinálni.) Igaz, én mindig segítenék, ha hagyná. Mi maximum egy napig maradunk, éjszakázás nélkül, ehhez képest az egy hét, az kissé sok.
        Van egy olyan íratlan szabály emögött, hogy a vendég az úr, ő nem mosogat, őt ki kell szolgálni, neki ki kell merni a levest, de én ezt marha nagy hülyeségnek tartottam mindig is.
        Tudom, should, tisztában vagyok vele. Amikor tegnap megjött a férjem, rögtön változtak a viszonyok, após is visszavett.
        Egyébként én már eljutottam vele párszor az ordítozós, kikérem magamnak típusú szóváltásig, amikor én ordítottam, ő meg kurvára nem értette, mi a baj. Mármint az após.
        Akkor jellemzően az volt a baj, hogy nem fogta fel, ha én otthon vagyok a lakásunkban (ami a férjem tulajdona, de én meg, ugye a felesége vagyok), amihez neki kulcsa van, akkor nem nyitja rám az ajtót, hanem előtte szépen bejelentkezik.
        Miért viselem el? Mert egy 72 éves emberről van szó, aki egyébként jóindulatú, és évente olyan 3-szor kell elviselni a hülyeségeit. A férjem érti, és kommunikálja felé ezeket a dolgokat, ha úgy tűnik, engem nem értett meg, de ő nem nagyon változtat.

        Kedvelés

      • igen. igen. értem.
        a vendégjogról: az némiképp tisztább viszonyokat eredményez, ha a vendéget vendégül látjuk és amikor mi vagyunk ott akkor ez minket is megillett. akkor van gond, ha valamelyik fél lényegesen több időt vendégeskedik.
        én ebből a szempontból vonalasnak számítok. minden családi program előtt tisztázom: ez most egy ebéd meghívás, ilyen és ilyen alkalomból.
        ez most fúrás/faragás amit te ajánlottál fel és szívesen megcsinálod nekünk, mert mi nem értünk hozzá/nincs pénzünk szakemberre/nincs időnk rá. közben van egy alap szolgáltatás (kávé, kaja, ivás, ami a munkásembernek jár)
        amikor elmegyünk hozzájuk akkor is mindig tisztázzuk, hogy ez most egy vendégség (az anyósomnak ilyen didaktikusan kell, mert eleinte azt hitte én azért megyek hozzájuk, hogy vele együtt főzzek és megtanuljam tőle a fogásokat, de én ezt kategorikusan elutasítottam és – férjem tolmácsolta ugyan – de kerek perec kijelentettem, hogy vendég vagyok, nem csinálok semmit.

        szóval vonalas vagyok. merev és kiállhatatlan.

        Kedvelés

      • Szerintem, tök jól csinálod. Én is a tiszta beszéd híve vagyok. Ez nem merevség, vagy kiállhatatlanság.

        Vendégségben, sógornőmnél például, azért segítek, mert bosszant, hogy mindenki iszik, zabál, fetreng a tévé előtt, sógornőm meg több órán át robotol.
        Ezért megosztjuk, hogy én viszem a levest, vagy a sültet, sütit, segítek leszedni az asztalt, és bepakolni a mosogatógépet. Ez persze női szolidaritás. Férjet is szoktam cseszegetni, hogy nyugodtan beállhat törölgetni, hamarabb elkészül a testvére a tennivalóval, és végre tudunk beszélgetni.

        Tudtam, hogy egy hétre jön a nagypapa, méghozzá unokázni. Mivel 1000 km-re lakunk egymástól, nem is lehetne másképpen.
        Hétköznap, magamnak, ritkán főzök, após viszont rendeli magának otthon a kaját, tehát tudom, hogy hozzászokott a meleg ebédhez. készültem arra, hogy főzni kell.
        Amire nem számítottam, az az, hogy pont most kell 2 napra elutaznia a férjemnek. Így kicsit egyedül maradtam a “problémával”.
        Saját szüleim is idegesítenek például, de apukám megtalálja magának a munkát, ugyanúgy tud gyereket ringatni, mint levinni a szemetet, vagy megjavítani dolgokat.

        Kedvelés

  12. Tegnap kertészkedtem, barkácsoltam, követ törtem, bambuszgyökeret ástam, fát ültettem, vizet hordtam, megittam a sört, leültem olvasni (Virginia Woolf: Saját szoba) este elvittem a kutyákat teliholdat nézni, de basszus, rájöttem, hogy többet nem fogom lenyírni a füvet. Mert férfimunka.
    A vendégek meg rendszerint úgy jönnek, hogy nekem elfelejtenek szólni, – a férjemnek mondják, aki nem adja tovább – hoznak egy nyers csirkét, hogy főzzem meg, vagy egy darab húst a mélyhűtőből, és nekiállnak megfőzni… na, aki rám kíváncsi, jöjjön biciklizni vagy tollasozni.

    Kedvelés

    • Füvet nyírni szeretek, meg a sört is utána. Jobb, mint görnyedni a mosogató fölött 🙂
      A férjek által “elfelejtett”, vagy bejelentés nélkül érkező vendégek esete pedig kimeríti az emberiség elleni bűntett fogalmát.

      Kedvelés

      • Jaj! Ne mar ! En ezt rendszeresen csinalom a zurammal, hogy nem nyujtom be elore 6peldanyban, hogy atugranak hozzank a barataink.
        Megorulok a spontaneitas teljes hianyatol!
        Kovezest kerek, de bunko modon 30perccel elotte szolok arrol, amit a baratnommel 35 perccel elobb beszeltunk meg. Erzem en is , hgy nagyon gaz vagyok…

        Kedvelés

      • Ez szerintem nem ugyanaz. Mert amikor 30 perccel előbb szólsz a zuradnak, hogy jönnek a barátaitok, akkor neki nem kell roham üzemmódban rendet csinálni a lakásban, és kitalálni, hogy az üresen tátongó hűtőből mi kerüljön az asztalra. 😉 Mert te tudod, hogy rendben van a lakás, illetve, hogy olyan barátok jönnek, akik előtt nem számít.

        Kedvelés

      • Ertem, hogy nem kellemes ugy fogadni vendegeket, hogy nem keszultel fel ra.
        Valoszinuleg en mas szempontot emelek ki egy ilyen szituacioban.
        Ez elsosorban az, hogy fogjuk lazara.
        Atugranak a baratok, iszunk, dumalunk. Miert kene ezt bejelenteni, elore egyeztetni, megbeszelni, errol feljegyzest irni (mert valojaban a zuramban az munkal, hogy ami nincs benne a tablazatban-(ami a programokat szedi csokorba, hogy koltoi legyek, mert maga a tablazat szotol is miraz a hideg )az nem is letezik.)
        Brrrrr! Nem! Igy nem is akarom!
        En spontanul, osztonosen, ahogy esik ugy puffan akarok elni. Foleg a szabadidomben, a kotottsegeket ott szoktam hagyni az irodamban.

        Kedvelés

  13. “A vendégek meg rendszerint úgy jönnek, hogy nekem elfelejtenek szólni, – a férjemnek mondják, aki nem adja tovább” – Nálunk is rendszeres volt egy időben, a guta ütött meg sokszor, amikor a csöngetésre fejéhez kapott a férjem, hogy “ja, telefonáltak X.-ék, hogy ma beugranak, csak elfelejtettem”. Kösz… Mondjuk az sem jobb mikor eszébe jut ugyan, a vendégek érkezése előtt 5 perccel!

    Kedvelés

      • Nálunk is állandó 🙂 , talán ezért is zavart nagyon, hogy még esélyem sincs egy gyors rendrakásra, amolyan (anyukám úgy hívja) “ahol a papok táncolnak” módon. Persze égnem a kupi miatt valahogy mindig nekem kellett, elvégre mégiscsak én vagyok a “háziasszony”, aki ezek szerint lusta egy némber.

        Kedvelés

      • Mi erre kitaláltunk egy kampány takarító módszert. Négyen 20 perc alatt olyan rendet raktunk, hogy vendégképes lett. Kidolgoztuk, hogy ki mit csinál, és működött. 🙂 Csak sajnos az egyik tagunk egyetemre ment, így új rendszer kellene.

        Kedvelés

      • A villámrendrakás titka: egy sufni, egy sprincni és egy rongy.
        A sufniba (gardrób/kisszoba/nagyszekrény) beszórom a földön/vízen/levegőben leledző oda nem illő dolgokat, majd az alóluk felbukkanó koszos padlót/asztalt/polcot lefújom virágspricnivel, és letörlöm.

        Ezt még a városban lakó, egyedül élő korszakomban fejlesztettem tökélyre, akkor sok embernek útba estem. Mondjuk sírtam is költözéskor, amikor a sufnira került a sor. Mint egy régészeti expedíció, komolyan.

        Kedvelés

  14. Visszajelzés: nincs is probléma! | csak az olvassa

  15. Visszajelzés: mielőtt kommentelnél | csak az olvassa

  16. Nem olvastam végig a posztot, csak megjegyezném: én eddig is füvet nyírtam, barkácsoltam, fát is aprítottam, meg szenet lapátoltam, gázpalackot kicseréltem, építkezéskor maltert kevertem, vakolatot simítóztam a kőműves mellett állva az emelvényen.
    Ja és persze, gyereket szültem, neveltem, dolgoztam napi 8 órában, utána mostam, főztem, időnként takarítottam is.
    Egyetemre is jártam, műszakira (jó, az félben maradt, de már volt főiskolám).

    Szóval akkor miről is beszélünk?
    A férjem is dolgozott, sokat, de az időnkénti kerti nehezebb munkákon, favágáson kívül itthon semmi mást, a barkácsolás is rám maradt, neki semmi affinitása nem volt ilyesmihez.

    Kedvelés

  17. Visszajelzés: elégedett nyugati nők | csak az olvassa — én szóltam

  18. Visszajelzés: “az ő blogjai meg fognak jelenni a nevem alatt, az az én problémám” — kozma szilárd, joó violetta | csak az olvassa — én szóltam

  19. Visszajelzés: …hörc men, tú | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.