Annyi minden történik az életben. Változunk, mindenféle elénk kerül a kanyarokban, váratlan helyzetekkel találkozunk. Elköteleződtünk, éljük, igyekszünk, elkopunk, megroskadunk, aztán mégsem hiszünk már az elköteleződésben, összeszáradt és súlyosabb az ígéret a nyakunkban, annyi minden történt azóta.
A másik vár valamit, mondjuk stabil hátországot, amelybe jó hazajönni. Bővebben…
Mindenki fél.
Az ember társas lény, ugye. Vannak a született diplomaták, a többi pedig megtanulja, meddig mehet el. Hogy elférjünk valahogy e szűk világban. Bővebben…
Lélek nélküli embereket említett tegnapelőtt tavasztündér. Én most az érzelmileg fagyott férfiről írok.
A férfiről, aki már nem fiatal, sokszor próbálta a szerelmet hevesen és tiszta szívvel, romantikus modellben. Ő is csak úgy, mint mások: vitte a szíve, elköteleződött, naiv volt, átverték. Talán el is vált, talán nagyon becsapottnak érezte magát akkor. De nő, az kell, ha másra nem, kultúrprogramra, szexre, mutogatni. Élete egy pontján, avagy lassan, fokozatosan elhatározza a férfi, hogy ő nem kínlódik tovább az oly kockázatos érzelmekkel. Ez a koncepciója. Így védi magát, ettől erős. Bővebben…
Olvassuk, hogy az első évek élményei meghatározóak a gyermeki psziché fejlődésében. Minden eldől az első három évben, akkor rakódnak le a később mozdíthatatlan alapok, és a legdurvább traumák is ekkor történnek: fekhet majd évekig a terapeuta kanapéján. Ami ekkor nincs, ami ekkor sérül, az később alig pótolható, gyógyítható. Érzelmileg, mentálisan, idegrendszerileg is szenzitív időszak ez.
Olvassuk, hogy a személyiség szerkezete nem változik már hét/huszonkét/harminc éves kor után. Apróbb változások történnek csak, a temperamentum, az alapattitűd, az elemi működésmódok már megszilárdultak. Nincsen remény, nincsen remény.
Lustuló, kényelmesedő elménk kifogásokat keres. Negyvenes ismerősünk inkább nem vág már bele pályamódosításba, költözésbe, nyelvtanulásba, neki már jó lesz úgy. Egyébként lehet, hogy tényleg jó úgy neki, de akkor miért olyan savanyú a képe? Bővebben…
Nem vagyok köteles mindig tudni, mi van, meg hogy mit akarok, nem vagyok köteles okosnak lenni. Most egy kicsit nézek magam elé, jó? Bővebben…
Ez korrekt kérdés, nem?
Nem önti rád, megkérdezi.
És azt mondjuk: hát persze, mondd! Kíváncsiak is vagyunk. És gyanútlanok, főleg.
De hiszen nem tudjuk, mire mondunk igent. Biankó csekket adunk.
Ő meg, ha nem lenne valami nagyon meredek, amit mondani akar, akkor nem kérdezne ilyet, csak mondaná. Ahogy mindig. Bővebben…
A Rend traumatizált minket.
Nők vagyunk, érzékeny, szomjas nők.
Ott álltunk egyedül, szomorú szemmel. Mi nem kellünk senkinek, mi nem kellünk ezeknek, vagy nem igazán. Bővebben…
B. I-nek
Jó, ez túlzás, ne szeressem, de kedveljem, szimpatizáljak vele. Legyek vele abban, hogy ő szereti.
Épp most szereti. Tegnap róla sírt, nem bírja már. De most szereti.
Azt a faszt.
A barátnőm engem arra használ, nem írom ezt most szebben, hogy nekem, az oly tudatosnak, Aki Kijött, Aki Átlátja, Aki Méltón Él, előadja (de mint valami leckét, úgy mondja fel ám: szakszavak, ismert fordulatok, tények-tévhitek, megállapítások), hogy az ő pasija egy érzelmi bántalmazó, őt elgyengítette, elszigetelte, a minap meg is ütötte, vagy mi, hozzávágott egy talpas poharat.
A barátnőnk komolyan szenved. A barátnőnk bántalmazó pasija egy állat. Bővebben…
Te, figyelj, olyan nehéz neked ezt elmondani. Amikor úgy meg szeretném veled osztani magam, el is kezdem, és a reakciódból azt kell gondolnom, hogy nem értesz engem, és valahogy belém fagy.
Én meg azzal vádolom magam, amivel már életem több szereplője, hogy csak a saját hangomat szeretem hallani. Ebben van valami. Bővebben…
Hogy nekem ennyi idősnek kell lennem ehhez! Hogy megértsem végre.
Az ember gyerekként azt hiszi, mindenestül és önkéntelenül, hogy van valaki, Valaki, VALAKI, aki tudja őt, akinek fontos, ő mivé alakul, aki nagyon elkeseredik, ha ő szomorú, ha ő lehorzsolja a térdét, és akkor rohanni fog felé sebbenzinnel és összehúzó tapasszal. Akihez bújhat, aki örül neki, feltétel nélkül szereti, öleli. Akivel nem kell alkudozni: persze, hogy lehet enni még egy gombóc fagyit. Mindent lehet. Mert szeretlek.
Ez, amit az ember hisz, pontosabban amit a legtöbbünk hiányol, ez az adekvát, valódi, biztonságot adó, ideális szülői szeretet volna, életünk ege. Bővebben…
vajon miért nem ilyen posztokból alkotnak rólam véleményt? 2014 nyara. ma is bemutató van
Hát ez nagyon érdekes. A Julis művészi tornára jár, ide a művházba, ugye, írtam már. Nagyon motivált eleve, ő egy balerina, feszülten figyel, és végigjárta az évet, sose beteg, csak a sitges-i napok miatt hagyott ki egy alkalmat.
Julisnak vasárnap, tehát tegnap tornabemutatója volt. Bővebben…
önmegszólító vers
Nem, most nem bánateszel, nem alszod agyon magad, nem szedsz nyugtatót és nem vágsz a bőrödbe. Semmi alkohol. Nem vagy már harmincöt éves. Nem mondod le a programjaidat sem.
Éva, de hát hányadszor van ez, hogy ülsz, tocsogsz benne, rád szárad már, átrágtad hússzor, leírtad, vergődtél rajta, és érzed, hogy ebből így ki nem mászol? Sehova nem vezetnek a szavak, pláne a sajátjaid. Bővebben…
M-nak
ne kattints a videókra, ha nem bírod az ilyet
De tényleg, minden.
Ez most egy olyan bejegyzés lesz, felhívom a figyelmet.
Na, várjatok, hogy is kezdjem. Bővebben…
bünteti a szenvedést és jutalmazza az örömet
Ez a baj ezzel az anyasággal. Bővebben…
Nem, nem lehet. Nem hülyeség, amit érzel.
Ma ennyi a bejegyzés. Bővebben…
2014. májusi írás, amellyel Nagyszerelmem nagyon egyetértett. onnan sunnyogott vissza aztán rendesférjnek.
Amikor kiüresedett kapcsolatról, elkívánkozó férjről, zombivá fagyott nőkről van szó, mindig van valaki, aki megjegyzi:
Hát igen, a lángolás nem tart örökké. Bővebben…
Elég jelentős és permanens szenvedést okozott az életemben az a tulajdonságom, hogy nehezen tűröm a monotóniát. Sokáig nem tudtam magamról, hogy ez a bajom, általánosan volt nyomasztó az élet (hát akkor ez ilyen) (vagy én vagyok ilyen, én, én), aztán megértettem a változásokkor átélt felcsillanásaimból.
Amikor volt egy-egy nagy dobásom, vagy kiszínezett az áldás, vonaltól vonalig. Három hét Franciaországban. Amikor tehetségesnek tartottak. Az első gyerekem. János. Amikor dönteni tudtam és lépni. Amikor írni kezdtem. Amikor díjat kaptam. Bővebben…
Álmodtam ezzel az emberrel, ami nem szokásom, bolygatni se a dolgokat, esetleg, ha átszűrődik a messziből, hogy ő átírta, letagadta, megerőszakolta azóta, ami volt, azt sajnálatosnak tartom. Álmomban büszke kutyatulajdonos volt, a kutya német juhász, szájkosárban, nekem is volt kutyám, a saját, és a gyerekeim is ott voltak. Kiléptünk valami boltból, kiderült, azért jött oda, hogy elcsípjen, tudva, én ott szoktam, és lőn. Meredek, íves hegyoldal volt ott és a kutyáink vártak, és nem kellett semmit mondani, de persze gyanakvás és nem szabad, de a szerelem egyértelműsége, teljes bizonyosság, az, amelyik valóság, az a valóság, ahol nincs tagadás, megfelelésvágy, szerep, kötelesség. Az álom jó, nem jósol és nem jelez, mégis igaz, oldoz. 2018. november 29.
Jaj, én tizennyolc éves vagyok, mondtam már? Zajlik az élet. Város és erdő.
Azon gondolkodom, vagyis a forgatókönyvíró agyam gondolkodik ezen, hogy rezdüléseim igazi tudói, akikkel össze lehet kacsintani, azok nem annyira a barátaim, nem is az olvasóim, hanem a hétköznapok névtelen szereplői: a taxis, az eladó, a pincér, a portás. Diszkrét tanúi nagy érzéseknek. Nem tudják, ki vagyok, de azt igen, mi történik az emberi lélekben. Csókjelenetbe cappuccinót ők hoznak, szakítást jelentő csomagot ők adnak át, a nagy bejelentést ők hallják, de néha még szülést is levezetnek. Én úgy képzelem, nekik minden kis mozaik összeáll. Ők meg tudnák írni az emberiség nagyregényét. Ők, csak ők tudnak és őriznek mindent, mert ők közömbösek: mindenki más előtt, magunk előtt is színlelünk.
Dolgozik a tiny (petit) kávézó-cukrászdában két eladólány, makaronok, tart-ok és mille feuille-ök fölé hajolnak, és kínos a számviteli fegyelem. Bővebben…
Hát ez most érdekes volt.
Rá akartam nézni a mostani érzelmi helyzetemre, a valóságomra. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 