Mert tudjátok, semmi baj Lola vagy Ildikó kutyájával. Komolyan mondom. Édesek, kifejezetten szívesen nézem a képeiket. Kutyát is, gazdát is komálom, érdekelnek. Lájkolok, mert szokás, lájkolok, mert áj lájk it. Ríli. Nem idegesítenek, eskü. Nem nekik szóltam be.

Nem embereknek szólok be.

Egyesével sosincs baj. Közelről nézve mindenki érthető, mindenkinek és minden dolgának megvan a története, kontextusa, magyarázata. Ha közel mész, felfénylik.

Nemhogy a kutyacica vagy a vegánság érthető így – az csak életmód, ízlés dolga, hobbi. De: kis gyarlóságok is. A szokásos idegesvoltamok, fáradtvoltamok, a féltemek; az azthittemhogyokból kinövő reakciók.

És nagyobb méretekben is. Az elhízás, a függőség. Súlyos kommunikációs bajok. A párkapcsolati katyvasz: a szeretőség, a “megcsalás”*, a benneragadás, a nagy korkülönbség, az érzelmi játszmák, a bosszú, még a zaklatás is. Minden, ami nélkül méltók, egyenesek, örömdúsak és szabadok lehetnénk. A krízis, az abortusz, az öregedés fura reakciói, minden.

És ha eleget olvasol, mégpedig tabuktól nem félő írók szövegeit, igényed lesz arra, hogy megérts olyasmit is, amit egyáltalán nem kívánnál a lányodnak, a durva dolgokat, mindent, ami emberi, a traumákat és a bűnöket.

Tudni kell erről. Hogyan működik az ember, az emberi univerzálé, ez a végső kérdés.

Szóval: egyesével érthető és elfogadható minden. Nem te vagy bántva, ha még mindig margarint eszel (bár ez a legdurvább mind közül, ha belegondolok…). De az eredő! Amivé a sok egyéni viselkedés lesz, és a viselkedések egymásra is hatnak, nem önmagukban állnak. A beszédmód, a trend, az értékrend az érdekes, amely az egyéni viselkedésből alakul, meg amelyek hatására az emberek viselkedéseket, szokásokat választanak, gyakran kritikátlanul.

Én pedig arról írok: beszédmód, trend, jelenség, értékrend.

Emlékeztek rá? Benne volt a szöveggyűjteményben. Nyissátok ki a

Pilátus a tornácon ült, és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak és drága ételeket ettek aranyedények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.

A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult, és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:

– A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus. Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsássad, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, s engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást, és most új törvényt akar – kérdezd meg őket újból, amint az törvénykönyveinkben meg vagyon írva.

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, s kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon, és szólt:

– Hát kit bocsássak el mármost, Barabbást vagy a názáretit?

És ekkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, mint a mennydörgés zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: “Barabbást!”

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik azt kiáltotta: “A názáretit!”

A mester pedig halovány lett, és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak, és szájából bűzös lé szivárgott, és torkából úgy bömbölt rekedten: “Barabbás!”, mintha azt hörögné: “Halál! halál! halál!”

https://mek.oszk.hu/06800/06821/06821.htm#7

Az én blogom végső soron arról szól, hogy mi a jó élet. Az elég szabadság, a saját út, az emelt fő, az önazonosság, a belső lényeg, a kimondani merés, amivel oly értékes, eszes, jó svádájú embereknek is szörnyű elakadásaik vannak. Ezeknek a jelenségeknek a felismerése, tudatosítása, elemzése után, a következtetések levonása után, önmagunk kritikus monitorozása után már tudjuk, tudhatjuk, mit nem kérünk, mi hogyan hat, ha  szerepkövetés, sodródás, igazodás – és ebből azt is megtudjuk, hogyan kéne élni. Jól élni.

Én azok közül, amiket így megvizsgáltam, jelenségként értékeltem, és ami konszenzusosan gáz, és nekem rossz érzést (igazodós bűntudatot, szorongást, túlterheltséget, félelmet) okozott a személyes életemben, alig valamit találtam, ami igazán rontja az életemet, a lényegét. Helyette a para elengedése javítja. Ez nagyon optimista, boldog ráismerés.

És találtam mást. Tilos, elítélt, megítélt dolgokat, amelyeket elkezdtem megengedni magamnak, mert nekem személyesen fontos volt, és a hiányukban volt rossz, most meg jó. Önmagam vállalásától, a testem megmutatásától kezdve konfliktusok végigvitelén, párkapcsolati tabukon át bizonyos élvezeti vagy életmódbeli szokásokig. Szokás, ami nem szokás, de nekem jó, mert ha megengedem magamnak – annyi év fölös szigor és önkorlátozás után –, akkor gyógyító, felszabadító. Nevetős. Pedig hogy csóválja mindenki a fejét, hogy ez deviáns, és a társadalmi együttélést lehetetlenné teszi és én nárcisztikus vagyok, mert azt hiszem, rám nem vonatkoznak a szabályok, felettük állok!

Te is felettük állsz. Mindenki felettük áll. Az értelmetlen, folklorisztikus szabályokról beszélek.

Az derült ki (bottom line), hogy amire mindenki fejcsóvál, az ártalmatlan vagy öröm… (mire gondolok?:

elmenni a testem határáig, ketogénezni, hidegtűrni, rommá edzeni, durván megizmosodni, testemről fotót kirakni, jogos elégedettséget deklarálni, olyasmiket csinálni a szexben, amit korábban nem, ezt durván élvezni; visszaszólni, ha bántanak, kampányolni erős eszközökkel a rútság ellen, megnevezni a bűnöst, szakítani a születési családommal, kikövetelni az igazamat, élvezeti szerekkel élni, túl sok pénzt költeni kultúrára…)

…, ellenben amit jónak tartanak, követendőnek, mint például bizonyos módon ünnepelni a karácsonyt, szép fokozatosan csinálni a dolgokat, meg orvosi felügyelettel; beszedni a gyógyszert, rendet tartani és házitündérkedni, beosztással élni, fix fizetésért szopni a bránert, autót vezetni – az nem tesz hozzá a valódi jóllétemhez, nem kell, riasztó és képmutató, melós, nem éri meg. Ezekre engem csak rákényszeríteni lehet.

Ha pedig nem elemzünk és olvasunk, akkor élünk-éldegélünk, szociális lényként figyelünk, ki mit hogy tesz, igazodunk, reagálunk, udvariasak vagyunk, magunkkal is, vagy hallgatunk. Nem szólunk, ha nem illik szólni. Amiről mindenki hallgat, arról mi is.

Éa beoson egy erő: a kritikátlanság. Akkor meg az már nem is te vagy.

Ez nem, most sem azt jelenti, hogy görcsösen és csakazértis különbözni kell, ilyet csak az mond, akinek nem fejlődött ki az Amikor Fontos, Akkor Különbözni Merése. De amikor olyasmit teszünk, amit tenni szokás, ami felé nyomnak mások, vagy egy közhangulat, akkor érdemes megkérdezni: ez nekem tényleg jó?

Hallgatnak. Én meg szólok, kimondom. De nem is én: a szövegeim, a beszédmódom. Ez persze nem való mindenkinek.

* ezt a szót nem vagyok képes használni, mi több, tiltakozom. Azért, mert adottnak vesz valamit, ami nemhogy nem adott vagy elvárható, de baltával rombolják pont a megcsalást kiabálók, a telefonokba túrók. Olyan ez az egész holtomiglan hűség, mint valami népszokás, mindenki húzza a száját, rég nem az van, amiért lett, de csinálni kell.