Nagyon szeretnek ők igazságosan gondolkodni. Bővebben…
szép szimmetria
58
bántalmazó címkéhez tartozó bejegyzések
lejáratod a gyerek előtt
eufemizmusok 4.: szerelemféltés
Itt van például ez a hír, és egy részlet belőle:
Múlt pénteken egy nőt holtan, egy férfit életveszélyes állapotban találtak egy szigetszentmiklósi lakásban. A nyomozás során megállapították, hogy mindkét áldozat a szigetszentmiklósi rendőrség hivatásos nyomozója, és a gyanú szerint a rendőrnőt szerelemféltés miatt ölhette meg kollégája, akivel korábban érzelmi kapcsolatban állt. A nő megölése után a férfi a gyanú szerint magával is végezni akart, és késsel maga ellen fordult.
2012-ben azt a körülményt, hogy egy nővel az elkövető korábban érzelmi viszonyban volt (vágyakozott utána? lefektette egyszer? néha beszélgettek? együtt éltek?), és utána nem bírja elviselni, hogy már nem, hogy mondjuk a nő nem akar vele szóba állni, találkozik más férfiakkal, nem költözik vissza hozzá,
szerelemféltésnek
nevezi a rendőrségi közlemények nyelve és nyomában a sajtó is. Bővebben…
hát ahogy itt írogatok a nők elleni erőszakról,
A bejegyzést 2012 júliusában írtam, szerkesztett változata megjelent a Népszabadságban. A néni 2014. január 18-án meghalt.
A büntetőügy első tárgyalása március 14-én lesz. Már nem mondhatja el.
avagy hívjunk-e rendőrt családon belüli erőszak esetén, és ha nem, hogyan,
hát ahogy itt nagyban írogatok a nők elleni erőszakról, mert végre nyugalom van, elvitte a szomszéd anyuka az összes gyereket fagyizni, aranyló csöndben írok, olvasok, iszom a kávét, hát a Feri, a mi házunk Ferije, mert szép itt, meg minden, Bővebben…
apám, a bántalmazó
Közbevetés
A legtöbb keresőkifejezés, ami idetalál, asszonyi szorongással kapcsolatos: a férj elhidegülésével, a “nem vagyok elég jó az ágyban”, “mit szeretnek a férfiak” problémával.
De ma jött ebből több:
lehet-e jó apa a bántalmazó
Ha válaszolhatok tömören: nem, nem lehet. Lehetnek szép gesztusai, kellemes percek vele, nyugalmas időszakok, de a bántalmazás olyan, mint a kaki a levesben: mindent áthat. Mert amit örökségül ad, összességében, az iszonyat. Még ha a gyerekek sose látták őt bántalmazni, akkor is.
hát akkor ne csodálkozzon
Az van, hogy nagyon szeretjük magunkat erkölcsösnek és jónak hinni. Közben megvan a véleményünk másokról, akiknek teljesen más a helyzetük. A levegőbe, elsőre, reflexből baromira szoktuk tudni, mi a baj és kinek mit kellene tennie.
Honnan vannak ezek a biztos vélemények? Szegény sorsú családokról? Prostituáltakról? Bántalmazott nőkről? Másokról, mindig másokról? Mindig azzal a biztonsággal: én nem vagyok, lehetek olyan, mint ő!
Sokszor hallottunk már például a családon belüli erőszakról, a tévé és az újságok kedvelik a témát, amíg ilyen egzotikus, az olvasóétól oly távoli helyzetként lehet tálalni, hogy vannak nők, akiket vernek, éheztetnek. Szörnyű! Mint jóérzésű nők, elítéljük mindezt. Az a szegény nő! Rokonszenvezünk vele.
Elképzeljük őt. Ül egy sarokban, sír. Zörren az ajtó, összerezzen. Férje elé teszi a vacsorát. Finomat főzött, surrannak a léptei. De akkor elbődül az a barom, mert sótlan a leves. És az asszony kap aznap is. Mindene sajog, amikor elcsitul a dúvad, bevonszolja a gyerekszobába a kék-zöld testét, betakargatja a felnyüszítő kicsit.
Szegény!
Aztán valahogy megtudjuk, hogy azért veri a férje, mert szeretője van. Hát akkor ne csodálkozzon!
Vagy a másikról, hogy felajánlottak neki egy üresen álló lakást a hetedikben, de ő nem megy. Nem akar. Ő… ööö… ő igen nagy jólétben élt eddig, és nem tudja elképzelni a párizsis kenyér, konvektoros fűtés, lichthofra néző ablak életmódot. Mi a háromszobás budai társasházi lakásból meg szeretnénk neki mondani, hogy csak legyen fontosabb a biztonsága, hát hogy gondolja? Aztán elmegy mégis, de nem oda, és három hónap múlva vissza.
És mi, laikus segítői, drukkerei meg vagyunk bántva. Visszament? Akkor biztos jó neki. Nem ismerjük azokat a kényszereket, az örökké két rossz közüli választásokat, és nem értjük, hogy ő, mert már itt tart, rendre miért a rosszabbikat választja.
Vagy előkerül a férj, és elmeséli azt, amit a nő nem mesélt el, hogy teljes legyen a kép: a nő minden este szapulja őt, veszekedést provokál. Mi is meglátogatjuk, látjuk, amint hazaér a rettegett férj. Csöndes, gondos, aktatáskás! De hát ez nem olyan! És a nő sem a sarokban retteg. Ja, akkor érthető! Az a szegény ember, talán igaztalanul vádolják?
Vannak, ugye, akik szerint a probléma nem létezik, csak nyavalygás, a nők fantazmagóriája, és igazából ők nyomják el a férfiakat. És van ez a jóindulatú csoport, amely olvas, figyel, és kialakulnak az elképzelései arról, cikkekből, filmekből, Egy ágyban az ellenséggel meg ilyenek, hogy milyen a bántalmazó és milyen a bántalmazott. Aztán csalódott: neki fekete-fehér történetet kell, az illene az értékrendjébe. Ha nem teljesíted be kétdimenziós várakozásaimat, akkor nem sajnállak.
Milyen rövid volt Zsanett szoknyája is. Változtat ez bármit azon, hogy senkit nem szabad bántani? Feljogosít-e bárkit is a folytatólagos, életvitelszerű erőszakoskodásra, hogy az asszony, tegyük fel, “idegesítő”, iszik, hűtlen?
Gyakorlott segítőként is belecsúszunk ebbe. Fontos, hogy megértsük: nem azért nem szabad verni, megalázni, érzelmileg kínozni a nőket, mert ők olyan hablelkűek. Ha én a svábhegyi otthonomban türelmetlen és rendetlen vagyok, mert az vagyok, akkor az elgyengített, porrá zúzott, vergődő nők milyenek legyenek? Ők is sokfélék eredetileg is, nem feltétlenül választanánk a barátnőinknek őket, de a durva hímsovinizmus és a bántalmazás hihetetlenül dezintegrál: depresszió, az önbecsülés hiánya, tehetetlenség, gyerekbántalmazás a végeredmény. Miközben mindenki, aki ezt nem élte át, azt várja tőle, hogy csak bírja, szépen, erős lélekkel, a gyerekeit védve. Hát nem bírja.
Ugyanígy: a szegényeknek nem azért jár munka, lakhatás, meleg étel, járda, mert ők annyira szorgalmasak, becsületesek, és ennél fogva megérdemelnék, hogy kapjanak esélyt. Azért jár nekik mindez, azaz járna egy valódi jogállamban, mert emberek.
És nem csak a becsületes, tévedésből bevitt polgárokat nem szabad megverni a rendőrségen, hanem senkit. Ha senkit nem szabad, engem se fognak. A tetovált visszaesőt sem szabad. Ez volna a jogállam, ez volna a mindenkire vonatkozó méltóság.
Mi meg árnyaljuk már egy kicsit a képet, és ne csak a tökéletes áldozatokkal rokonszenvezzünk. Sokféle ember van, ne a saját sztereotípiáinkra figyeljünk, hanem rájuk, hogy mit mesélnének, mit szeretnének.
keressük a megoldást, amúgy is kezdődik az ebé
Régen hallgattak az asszonyok. Együtt hallgattak, ugyanarról, mert féltek.
Ma már el merjük mondani, de csak hosszú évek után, és csak miután neki, sokszor és hiába, így meg úgy, aztán már a barátnőknek, hogy: szeretjük őt, de ez, ami van, ez nem és nem működik. Bővebben…
eufemizmusok 2.
Butaújság múlt heti címlapján öles betűk: Kidobták a negyedikről. A negyedik oldalon a cikk:
Jacksonville – Csaknem az életével fizetett Floridában az a magyar modell, aki „se vele, se nélküle” kapcsolatából próbált menekülni. Tragikus módon a szökés balul sült el. Mielőtt elmenekülhetett volna megszállott lovagja elől, a férfi kitaszította egy jacksonville-i apartmanház negyedik emeletéről
Melinda (24) átszakította az erkélyajtó üvegét, majd több mint tizenkét métert zuhant. A lány mindkét lába megsérült, mindkét keze, a válla eltört, az arca szinte felismerhetetlen lett.
A hajmeresztő zuhanást heves vita előzte meg. A fiatalok már egyszer lezárták kapcsolatukat, egy baleset azonban újra összehozta őket.
– Melinda másfél hónapja autóbalesetet szenvedett. A lábtörése miatt ágyhoz volt kötve, a munkáit sorra le kellett mondania. Az albérletét egy ideig nem tudta fizetni, így adta magát a helyzet, hogy visszaköltözzön az exhez. A mozdulatlanságra ítélt lány újra összemelegedett egykori párjával, azt azonban senki nem sejtette, hogy így fog végződni a románc – mondta a magyar modell ügyével foglalkozó amerikai jogász.
– Az utca túloldaláról szaladtak át hozzá. Melinda öntudatlanul, mozdulatlanul feküdt a földön, több helyen vér szivárgott a testéből. A szeme nyitva volt, de biztos nem fogta fel, mi történik körülötte. Páran azt hitték, már nincs is életben – mondta a hatóságoknak egy szemtanú, aki szerint a lány támadója nem menekült el a helyszínről.
Melindáért pár perc alatt megérkeztek a mentők, és a közeli kórházba szállították. Úgy tudjuk, már a kórház felé tartó úton magához tért a lány, azonban arra csak homályosan emlékezett, mi történt vele. Egyelőre kórházban lábadozik, jó ideig biztos nem térhet vissza a rivaldafénybe.
Információink szerint a szerelme elvesztése miatt megtébolyult férfi azt vallotta, véletlen baleset vezetett a tragédiához: dulakodtak, miközben elvesztették egyensúlyukat és mindketten elestek. Balszerencséjére a lány épp az apró erkélynél lévő üvegablak közelében volt. Bár a modell nem tesz feljelentést, a rendőrség nyomozást indított.
Az újság beszédmódja tele van hatásvadász, túlzó képekkel. A cikkíró persze szembenéz azzal a ténnyel, hogy nem véletlenül esett ki a lány a negyedikről. Támadásnak nevezi, “kitaszította”, a címlap is ezt hirdeti: kidobták a negyedikről. Mi ez? Párkapcsolati erőszak. Olyan, ahol egy üvegajtón és egy korláton is átesett a nő. Balul sült el a szökés? Hogy is van ez?
Fotót is közölt az újság, a nyomtatott változat felismerhető arcképet, a honlap kikockázottat. Méltatlankodva tiltakozott egy asszony a honlap egyik kommentjében: ez az ő lánya, volt autóbalesete, de nem így hívják, nem ennyi idős, semmi köze ehhez az egészhez, aztán megjelent a lány is, egy szó sem igaz ebből! Érdekes adalék, de a jelenség vizsgálata szempontjából teljesen mindegy. Mi, újságolvasók feltesszük: ez megtörtént (sok ilyesmi történik), és a kérdés, hogy az eseményt, amelynek tényszerű magja világosan kirajzolódik, hogyan tálalják az egyszeri olvasónak. Az újságíró pedig ebben a műfajban és regiszterben úgy fog fogalmazni, aszerint helyezi el a hangsúlyokat, úgy fog elhallgatni és túlozni, amilyennek az olvasói elvárásokat képzeli.
Miért nem vagyunk képesek mi olvasók szembenézni azzal, hogy itt érzelmekről csak másodsorban van szó, elsősorban hatalmi viszonyokról? A férfi löki ki a nőt, a nő van anyagilag is kiszolgáltatott helyzetben, egyébként meg az autóbaleset után lábadozik, a nő karrierje megy tönkre, ha eltorzul az arca. Hogy jön ide a lovag, a románc, a szerelme elvesztésétől megtébolyult férfi, a se vele, se nélküle kapcsolat kifejezés? Tényleg úgy képzeljük ezt, mint az olasz vígjátékok veszekedő (és egyenrangú: heves vita) házastársait? Tányérok törnek, aztán szeretkeznek? Ez tényleg ilyen bájos?
Miért nem lehet egyérteleműen használni a bántalmazó, az erőszak szavakat? Közismert a párkapcsolati erőszak dinamikája, aki ilyet tesz, az nem támadó (nem sötétben les egyszeri áldozatára). Elcsodálkoztam nemrég a brit pletykalapok világos szóhasználatán: violence, sexual assault, victim, abuse.
Aztán a kommentelők lelkivilága: tudjuk ám, mit jelent a modell, az ilyenek dubajoznak! A pénzéért visszament, hát ne is csodálkozzon! Megérdemli!
Vajon őszerintük ki dugja azokat a prostituáltakat? És ha valaki prostituált, akkor lehet bántani, ütni, életveszélybe sodorni?
meg kellene bocsátanod
Le kéne már tenned a terheket. Ne hurcold a sérelmeket. Nem kellene fölöslegesen szenvedned. Miért nem bocsátasz meg? Bocsáss meg neki, amíg lehet, mert majd nem lesz kinek! Ezt mondják.
Már megint nekem adtok feladatot.
A legabszurdabb, amikor pont az tanácsolja ezeket, aki bántott. Ne rágódjak már azon, amit ő tett. Egyébként meg torzul látom, mert nem is úgy volt… Bővebben…
két komment
Kisebb vita tört ki a fácsén a de hát szeret! bejegyzéssel kapcsolatban. Két nagyon tipikus véleményt olvastam az életemről. Nem először kapok effélét. Két napja rágom, megírom mégis. Nem azért, hogy gúnyoljam őket, a lehetőség szerint korrektül idézem a mondataikat. Ők teljesen névtelenek maradnak, de nem bírom ki, meg kell mutatnom a segítségükkel valamit, több valamit is.
Az egyik egy férfi. Fejből idézem, már nincs fönt. Szerinte az a tanulság a blogomból, hogy aki szopni akar, az szopni is fog. Hogy a blog írója előre megmondta, hogy rossz a világ, majd addig forgatta a világot, amíg ki nem derült, hogy tényleg. És most örül: igaza volt!
Kibicnek, ugye, semmi sem drága. Kedves olvasóm! Én vakon, naivan hittem a szerelemben. Nem rendezkedtem be a rosszra, sose huhogtam. Ifjú voltam és sugárzó. És elképesztően nem voltam tisztában a méltósággal mint olyannal, a saját értékemmel. De hát eleget szidjátok ti azokat a nőket, akik tudják már tizenévesen is az értéküket, és meg is kérik az árát. Mondhatjuk úgy: őszinte voltam és tiszta. Másrészt ismerek ilyet, aki eldöntötte előre, hogy ő bajba fog kerülni, és hogy a férfiak szemetek, és árnyékra vetődik. De én nem ilyen voltam. Nagyon sokat voltam egyedül gyerekként, és mivel az előttem lévő minta nem lehetett érvényes, így amit én férfiról és párkapcsolatról gondoltam, gondolhattam, annak a forrása végtelen sok magányos óra fantáziája és sok-sok (lány)regény volt. Rózsaeső! Lelkek rezdülése…! Én született optimista vagyok, és teli szívvel mentem bele a világba: már nem otthon vagyok, végre szeret valaki, mennyit vártam rá…! És ő az én feladatom, ha nehéz is, mellette leszek! És nyilván ő is örül és szeretni fog!
Most találtam egy cetlit egyébként. 1999 szeptemberében született. Egy lista, mit vár el tőlem, ha odaköltözöm hozzá. Egy: ez csak fél év, próbaidő, februárban újrabeszéljük. Kettő: ő eltart engem. Három: de a lakás a kettőnk dolga, közösen tartjuk fenn (takarítás, házimunka). Négy: nem csalhatom meg, és a csók is annak számít.
Igen, ez már az elején durva és egyenlőtlen volt. De ennyire bíztam én. Nem volt senkim, senki méltó. És ő vállalt. Okos volt, és különleges, és érdekeltem és irányított. Ezt szoktátok ti férfiasnak nevezni! Én viszont nem tagadom, hibáztam, amikor elköteleződtem mellette. Nagyrészt az önbizalomhiányom miatt tettem. De ezzel mit mondtunk? Akkor megérdemlem? Akkor ő nem felelős?
Aztán azt mondja még a férfiú, hogy a blog írója alacsony önértékelésű nő, aki egyébként ad magára és biztos jól néz ki, dicsérik a fogason, mindenesetre nem penészvirág, és valami rejtélyes okból azt gondolja, hogy neki valami jár.
Bizony, azt gondoljuk. Olyan sok mindent azért nem várunk el. De mondjuk hogy ne legyen egy nímand, akihez hozzákötjük az életünket, és ne bántson, folytatólagosan, szívtelenül, egyre durvábban, azt azért mindenképpen.
És hogy nem érte be akárkivel a nő, az nem volt elég neki, ha egy kövérkés, szódásüveg-szemüvegű informatikus rákacsintott.
Nem bizony. Ezt hadd mondja el helyettem Bródy Sándor:
Magának nincs fogalma arról, hogy mi az, ha egy fiatal lánynak egy férfi tetszik, először, igazán. Tűz a nyoszolyánk, azon hálunk. Ébren is alszunk, álomban is ébren vagyunk. Csupa izzó fényesség a lelkünk. Nem tudjuk, mi történik velünk. Bűnöket követünk el a tanrend ellen, ki nem javítjuk a rossz mellékmondatokat. Egy nagy, erős nyárfa, daliás, lombos, magas, mintha elébünk, utunkba állna. Szeretnők felrúgni, igen, felrúgni a lábunkkal. Majd, hogyan történt, mért, azt már nem tudjuk, karjainkat szeretnők a törzse körül fonni, hozzásimulni, ölelni, csak ölelni. Mit tudnak maguk a lányról, ha a lány szeret!
Azért jó lenne, ha más sem adná alább. Huszonkét évesen…!
A nő, folytatja az ismeretlen, megvárta az igazit, a keményet, okosat, mert neki nem jó akárki. És most csodálkozik, hogy a valaki erősebb volt nála és helyretette. És nem érti. Tudta, hogy a medvék szeretik a mézet, mégis bekente magát tetőtől-talpig, és kiment meztelenül az erdőbe és mi történt? Széttépte a medve.
A derék kommentelő gondolatmenetében világosan felismerhető egyrészt Shakespeare A makrancos hölgye (A hárpia megzabolázása az új fordításban!). Tehát a dacos, öntudatos nő mellé egy erős férfiú kell (apánk választotta!), aki nem ijed meg tőle. Be kell törni! Betörte, a nő behódol, hepiend.
Ugyanezt mondta az elmegyógyász is a közönségtalálkozón, emlékeztek? Hogy az a nők baja, hogy ma már nem elég erősek a férfiak, nem szedik őket ráncba…!
Erre csak azt tudom mondani a lányom szavaival: szégyi magi! Szégyi magi, egyrészt, mert össze tetszett keverni az erőt az erőszakkal. A méltóság megőrzésének igényét az elérhetetlenül májer férfiú hajhászásával. Mindezt, mint később kiderül, személyes frusztrációból. Másrészt azt ne higgyük, hogy aki nem ilyen alfahím, mint az enyém volt, hanem, teszem azt, ifjú, szemüveges informatikus, amellett majd elkerül a végzet. Az nem lehet ugyanolyan változatos módokon bántalmazó. Sok férfi béna is, kedves, meg minden, de nem az élet császára. Korrekt, norvégmintás. Aztán telnek az évek, jönnek a gyerekek, és szép lassan: haza nem jövő, gúnyosan minősítgető, közönyös, munkamániás, féltékeny, hűtlen… Ó, hány ilyen történetet hallottam már! (Szeret a férjem, de…) Ahol a lúzer irigyli a fényes feleséget, például.
Aztán elolvastam még kétszer, amit írt ez a férfi. És megnéztem a profilját is.
És megsajnáltam. Hiszen ez a szemüveges informatikus, aki nekem nem kellett volna, ez ő…!!!
Tényleg nem kellett volna nekem, na. Mármint nem ő, hanem a körülírt jelenség — de az a durva, hogy nem is jött ilyen! Sükebóka barátnőim egyre-másra fogyasztották a málé, kancsal udvarlókat. Nekem viszont csak olyan férfiak tetszettek, akik rám se néztek, én fejben voltam szerelmes. Más meg nem próbálkozott. Hallom a választ: biztos sugároztam magamból, azért! (Bevonzottam.) Úgy van. De mi mást sugároztam volna? Honnan vettem volna öntudatot, rafinériát, igényességet? A bátyáimtól? Akik mindenből, de mindenből gúnyt űztek, ami velem volt kapcsolatos? Nő vagyok, vagy mi — inkább vagy mi.
Nem, nem voltam jó csaj a magam mércéi szerint. Most kezdek kikupálódni. De köszönöm a bókot.
***
A másikat az érintett kérésére levettem.
Csak egy mondatot tartok meg:
Ez az egyetlen hely a világon, ahol tökéletesen át tudom érezni életem egész keszekuszaságát, és számomra mostanában sokkal kevésbé fontos, hogy szeressenek, mint az, hogy megértsenek.
***
Kedves olvasóm, ha zavar a téma, akkor próbáld megtalálni magadban, hogy miért. Ha érted, amit írok, nem engem, a stílusomat, negatív töltetemet fogod elemezni. Nem egyéni okai vannak a bántalmazásnak, hanem rendszerszintűek, amit ezernyi sorstársam története és e bejegyzéseim elképesztő — pár nap alatt jóval tízezer fölötti — olvasottsága is bizonyít.
Vagy mondd azt: ez engem nem érdekel. Nem hiszek neked. Szíved joga.
de hát szeret!
De sokan olvassátok most ezt, kik vagytok?
Évekig nem tudtam arról beszélni, egyszerűen nem tudtam megfogalmazni, mi is volt pontosan az, ami elől én elmenekültem. Vertek? Nem. Akkor engem nem bántalmaztak. Volt egy kisgyerekünk, színházba jártunk, utaztunk sokat, jókat ettünk, társaságba jártunk, szép holmikat vett nekem az emberem. Mi a baj? Bővebben…
a fél fiam
Gyerekelfelezés, a blog hajnaláról (2012. május)
Én küzdöttem. A rettenet hónapjaiban azzal fenyegetett a fiam apja, hogy a) öngyilkos lesz; b) elpereli a gyereket; c) külföldre viszi. Bővebben…
fekszik? rúgj bele!
Miért ilyen nagy az ingerünk, hogy azt bántsuk, akinek már amúgy is nehéz? Az, hogy nehéz, hogyan lesz bizonyítéka annak, hogy megérdemli?
Egészen különböző szinteken űzik ezt a sportot.
Klárika nem a jómódú, Audival járó, kétgyerekes idill telekszomszédot fogja véleményezni, vagy őt másért. Dühe a nyomorgó, mániás depresszióval küzdő egyedülálló anyát illeti. Szedje már össze magát! Hát hogy lehet így bánni egy gyerekkel? Nem csoda, hogy otthagyták!
A szülői közösség a napközis tanárt, ezt a kínlódó pályakezdőt hosszas morgás, aláírásgyűjtés után leváltatja. A szülői értekezletre már eldőlt az ügy, mégis gonoszul anekdotáznak a botlásairól negyedórán át. Még azt se tudta, hogy Bogi kettőkor megy csellózni, Dóri viszont háromkor karatéra! Bátorkodom megjegyezni, hogy nem olyan könnyű ám ezt a sok mindent fejben tartani. Ő baja, mondja egy hatéves kislány hangsúlyával Orsi anyukája.
A Népszabadság újságírója az elfajuló szomszédi viszályokról ír. Empatikusan halad a társasházi történet: egyszer szólt valamiért az asszony, talán hogy a vendégek ne hamuzzanak már az udvarra, erre az addig kedélyes vállalkozó igencsak aránytalanul reagált: zenét bömböltetett éjjel, a küszöbükre szart, végül áramot vezetett a kilincsbe. Jogtudatos hősünk viseli az elviselhetetlent, aztán először a lakóközösségen belül, majd az önkormányzatnál tesz bejelentést, kétségbeesésében a rendőrségen is próbálkozik. Amíg vér nem folyik… — tárják szét a kezüket a rendőrök. Hirtelen fordul a cikk: stresszes mindennapjainkban előfordul, hogy apró ügyeket egészen a bíróságig visznek a frusztrált emberek.
Was?
Vélt vagy valós sérelmek, mondják. Mi az a vélt sérelem? Amit én, aki nem éltem át, bagatellnek tartok? Amit kényelmetlen lenne tudomásul vennem? Ami talán állásfoglalásra kényszerítene?
Ha olyan rossz neki, miért nem hagyja el? — kérdezik a megalázott nőkről is. Ön, kedves kérdező, méltányosnak tartaná, ha a másik érzéketlensége, agressziója miatt el kellene hagynia megszokott otthonát? Dalolva menne a híd alá? De ha annyira rossz neki! És azt tudja-e, hogy a konfrontálódás, a menekülés idején fajul el legjobban a bántalmazás, ekkor történnek a gyilkosságok is? A gyerekelhelyezésnél is tudnak ám kellemetlenek lenni a feldühödött férjek. Miért nem azt tetszik kérdezni: hogy tehet ilyet az az ember, miért nem szigorúbbak a törvények, miért nem szereznek még ezeknek sem érvényt?!
Miért vesszük adottnak, hogy vannak rossz és erőszakos emberek, hogy történnek bajok, de ezt másoknak el kell viselniük, úgy, hogy a felháborodásukkal, méltatlankodásukkal meg ne zavarják a mi illúzióinkat?
Hiába van elsőbbséged a zebrán, előbb meg kell győződnöd róla, hogy megadják-e!
Mit mond bennünk a kamasz? A kamasz, akinek igaza van? Győződjön a hóhér. Adja meg az elsőbbséget!
Az élet fontosabb, mint az igazság!
Nagy tévedés. Az apró hazugságok gyilkolnak.
Ezt nem lehet kierőszakolni!
Ki erőszakol mit?
És lám, működik: ha a szemébe nézek és lelépek, lassít. Egyre ritkább a necces helyzet. Mert én nem akarok meghalni, de ő sem akar börtönbe kerülni, az tuti.
Miért csinálják? Mitől félnek? Miért lépnek vissza az állami nyugdíjrendszerbe?
A szociálpszichológia magyarázata a bűnbakképzés: felruházok egy csoportot mindenféle negatívummal, felelőssé kiáltom ki őket a gondjaikért, aztán élesen elhatárolom magam tőlük, így teremtve meg a biztonságot, hogy én nem kerülök bajba sosem.
Az erősebb mellé állni, meghunyászkodni mindig is elemi érdekünk volt, a túlélés záloga, mondaná az evolúciós pszichológia. A magányos különcöket felfalták a tigrisek. De hát emberek, nem vadak vagyunk! Március tizenötödikét ünneplünk! Mártírokra emlékezünk! A mese is arról szól, aki nem félt kimondani: meztelen a király!
A mindennapokban rettegünk a konfliktustól. Csak nyugalom legyen. Csak a világképünk, hogy az élet szép sima, ha nem borzolják meg idegbetegek, ne sérüljön…
beképzelt interjú — a végén könyvajánló is van!
2012-es éterősítés… ööö, milyen bájos!
S. F.: Milyen érzés énblog szerzőjeként ilyen hamar ekkora népszerűségre szert tenni? Bővebben…
Védett: nő vagyok, vagy mi
tanár úr
Tegnap este összetalálkoztam a tanár úrral a Moszk Széll Kállmánn téren.
A tanár úr ősz, református, háromgyermekes, feddhetetlen férfiú, aki titokban tizenévesekre csorgatja a nyálát. Kenetteljes, öntetszelgő, kudarcos és irigy. Régi magyar irodalmár (régimagyar-irodalmár), tanított, sőt, konferenciára is vitt, ahol én nekimentem a legnagyobb Balassi-kutatónak. A tanár úr, aki sajnos csak a második legnagyobb Balassi-kutató, kaján büszkeséggel mesélte nekem, aki akkor docens kollégájával éltem, hogy azt hitték a konferencia résztvevői, a szeretője vagyok.
Tegnap, hátamon Jakabbal megszólít. Még tekintélyesebb, még feddhetetlenebb, még őszebb. És jólértesült. Számon tart engem. Ez hányadik gyerek? — Harmadik, mondom. — Három különböző férfitól? Jaj, nem akartam ám megbántani.
Ha én nem ugyanazzal a férfival élek, mint tíz éve, akkor nekem három különböző férfitól van gyerekem?
Hát a tanár úr oktatóként a szeminarista tizenkilenc évesével (lásd alant) mit művelt házasemberként, három gyerek apjaként 1995-ben? És tudja, hogy tudok róla, mindenki tudta. Hogy van ehhez pofája, az én családi viszonyaimat firtatni? Hiába mosolyog, felfogtam, hogy én vagyok itt a parázna nő.
Az megy, hogy valaki, akihez amúgy nem sok közöm van, beleássa magát a magánéletembe, mert mondjuk ismeri egykori emberemet, és pontosan tudja, mi hogy volt, vagy érdekli és megkérdezi. Az is megy, hogy hallott rólunk, de nem mutatja, nem fecseg, sőt, ez megy a legjobban. De hogy nyálcsorgat ÉS moralizál, az nem megy.
Kettőtől, mondom. És annak az egynek a kudarca sem rajtam múlott.
Ezt már így ki tudom mondani.
És ki az új?
Megmondom. A foglalkozását is. És látom az arcán, nem hallott róla.
Ekkor bemutat a vele lévő nőnek, aki a felesége lehet. Mondom a nevem, a férjemé már. Hát így hívják? Legalább tudom, hogyan keressem az interneten.
Jaj, tanár úr, engem ne keressen az interneten.
És mi van Tamással, kérdezi. Naponta találkozik vele, miért engem kérdez? Nem tudom. Arra kíváncsi, amire a bulvárújságíró, hogy a viharos szakítás óta hogyan vagyunk, a botrány újabb részleteire, amire halványan emlékszik? Hogy újabb, aztán évekig morzsolgatható egymondatos ítéletet alkothasson? Vagy arra kíváncsi, mire lehet irigy? Mert Tamás rossz tulajdonságai számosak, de az biztos, hogy nem sírt a könyvtárban az alacsony oktatói fizetésén és szegény származásán, hanem nekiállt, úgymond, menedzselni magát már a hetvenes években, és tévében szerepelt és kritikát ír és rejtvényt fabrikál. Amiért, tehát az elefántcsonttoronyból való dezertálásért lenézi őt a tanár úr, az egyetemi fizetés többszörösét kitevő mellékesért pedig keserűen irigyli.
Én most már nem pislogok, hogy hát így, úgy. Én most már nem szidom az emberemet. Egészen tényszerűen ki tudom mondani, egy csomó középkorú valaha-barátnak, hogy
Tamás bántalmazó. Elmenekültem tőle.
Nem, nem hagytam ott a gyerekemet, akárki akármit mond, hanem Tamás erőteljes ráhatására élünk így: elfeleztük. Tudom, hogy nem jó, nem én erőltettem.
Nem volt harmadik, nem csaltam meg.
Nem, én nem hajtom az idősebb, neves pasikat, és különösen nem a pénzért. Aki volt, az az élettársam/férjem is lett, gyerekem lett tőle, hűséges vagyok. Az első elmart maga mellől, a másodikat tiszta szívemből szeretem.
De hiszen ez magyarázkodás.
Nem, nem vagyok mindenki virágszálja, a tanár úrral például sem húsz-, sem huszonöt éves koromban nem kívántam lefeküdni, de még bottal sem piszkáltam volna meg, ellentétben romlott Madonna-arcú évfolyamtársnőmmel (aki Isten tudja, mit láthatott ebben a példányban, akihez foghatót rajzolni is nehéz), és most sem kívánok.
És remegek a Match margarinjai előtt. Ezen még dolgoznom kell azért.
csak az olvassa. én szóltam 