lejáratod a gyerek előtt

butabutabutabutabu!

Kiabálja Jakab.

A gyerekek okosak, Jakab is előbb mondta ki, mint én. Hogy a tabu sokszor buta.

Ha nagyon csúnyán viselkedik az apa, az anyák jelentős energiákat fordítanak arra, hogy mindezt eltitkolják a gyerekek elől, vagy ha végképp nem megy, kiötöljék a magyarázatot. Apa épp elköltözött a huszonkét éves nőhöz, és anya bizonygatja a gyerekeknek: apa nagyon szeret titeket, nemsokára visszajön.

A nő, akit bántanak, a következő evolúción megy át:

Először magának sem mondja el: nem hisz a valóságának, biztos ő nem látja jól, megérdemli, túl érzékeny. Ezt állítja ugyanis a környezete, a férfi is, aki állítólag szereti.

Aztán magának már mondja, nem lehet nem észrevenni, hogy baj van, de ez sokszor átcsap önhibáztatásba.

Aztán egyre több a jel, a bánat: már a barátnőinek is mondja, már nagyon sokat sír, már nem fukcionál mint emberi lény, már depressziós.

De a gyerekek nem tudhatják. Ők nem. Még mindig nem. Csak azt, hogy anya sír. Hogy anya kiabál. Hogy anya bogyókat szed. Hogy anyát bevitték a pszichiátriára.

E helyütt, a világ egyetlen helyén, ahol tehetem, megkérdezem: miért nem tudhatják a gyerekek?

Nem bosszúból, nem elégtételképp. Nem azzal a céllal, hogy az apjuk ellen fordítsuk őket, hogy negatív képük legyen róla. De tényszerűen miért ne tudhatnák a gyerekeink, mi van? Mindazt, ami körbeveszi őket, amivel tele az életük. Hogy apa kiabál, nem jön haza, tör-zúz, hogy anya sír — mindennek az okát, működését. Miért pont ezt nem? Miért kéne nekünk ezt megszépítenünk, kinek a kedvéért? Nagy hasadás egy gyereknek, hogy ilyeneket tesz az apja? HÁT AKKOR MIÉRT TESZ ILYENEKET AZ APJA? Miért nem érzi át a felelősségét? Még mi tagadjuk le a gyerekeknek, amit úgyis tudnak? Kenjük a hazugságot mindenre önként? A más hazugságát?

De ugyanez lehet anyóssal is. Erős nyomás van rajtam, hogy az ő tetteit viseljem és dolgozzam csak fel egyedül, nem mondhatok semmit. És ő az aranyos nagymama. De én mondok. Tényeket mondok.

Mert a gyerekeknek ez egy rejtély: én miért nem megyek soha, miért nem veszem fel a telefont, ha ő az. Meg is kérdezték. És én elmondtam. Két tömör mondatban. A férjem csak nézett. Én visszakérdeztem: mi nem igaz abból, amit mondok?

Nem örökké ez a téma, nem dühösen beszélek, nem feketítem be, csak elmondom az ő szintjükön, ami történt.

És nem, nem csak én látom így. Tényszerűen igaz, amit mondok. És nekem aztán nem lesz láthatatlan az igazságom, nem teszem meg neki ezt a szívességet. Mert a tettei súlyos következményekkel járnak a gyerekeimre nézve is.

Ha tapintatból hallgatunk a gyerekünk vagy a külvilág előtt a férjünk, anyósunk, akárkink viselt dolgairól, azzal erősítjük azt a rendszert, amelyben ezek a visszaélések újra meg újra megtörténhetnek. A vak tekintélytisztelet rendszerét. A rendszert, amely arra alapul, hogy a nőknek sosincs igazuk, ha mégis, arról hallgatniuk kell. Miattam ne érezze senki rosszul magát, mondja a nő.

Nem miattad érzik rosszul magukat, mondom én. A saját mulasztásaik, bűneik miatt érzik rosszul magukat, de kényelmetlen ezzel szembenézniük. A te hallgatásod teszi elviselhetővé az elviselhetetlent. A gyerekek meg attól érzik rosszul magukat, ami körbeveszi őket. Mindenekelőtt az anyjuk boldogtalanságától. Aztán az apjuk szeretetlenségétől, szótlanságától, hiányától, árulásától. Aztán még a némaságtól, ködösítéstől, hazugságtól.

Jaj, nagyon erős a családifotó-igény bennünk. Hogy mindenki rajta legyen a képen, szép megvilágításban, előnyös mosolyával. De ennek a sok felszabadult mosolynak az az ára, hogy mi állunk ott egyetlenként fogcsikorgó mosollyal vagy nekünk marad le az arcunk éppen. Mi hallgassunk, mi tegyünk úgy, mintha minden rendben volna, hiszen csak nekünk fáj valami, ó, ne is kérdezd, semmiség, csak rossz napom van.

Én azt mondom: ne védjétek a tabu tiszteletével a megaláztatás, az egyenlőtlenség rendszerét! Higgyetek a saját valóságotoknak! Minden más zsákutca.

22 thoughts on “lejáratod a gyerek előtt

  1. Ó, nagyon ott van ez az írás. Meg a többi is. Tudod, hogy egy csomó kérdőjel marad utána? Egy csomó kérdés? És néha, sokszor, néma csend.

    Miért vannak ezek a dolgok így? Másnál is így vannak? Mindenkinél? Majdnem mindenkinél? Hogy lehet ezt az egyén szintjén megoldani? Meg lehet ezt az egyén szintjén oldani? Van megoldás neked, és van nekem? Egyforma? Különböző? Semmilyen? Valamilyen?
    Vagy csak a néma csend?

    Tudod, milyen pusztító az a néma csend?

    Kedvelés

    • Köszönöm. Tudom, sejtem, de nem tudom ezeket a saját életemmel párhuzamosan nem megírni.

      Tudom, kijöttem egy ilyenből.

      A következő bejegyzés a “de akkor mi a megoldás?” című lesz. Kitartás!

      Annyit mondhatok, a spanyolviaszt nem én találom fel, és ha ezer ilyen blog lenne és ötszázezer minden betűt átélő olvasó, akkor is alig moccanna az egész társadalmilag.

      Kedvelés

      • Ó, nem kell nem megírni 🙂 Sőt.
        Kell ez. Kellenek a kérdések. Mert ha már vannak kérdések, ha már fel merjük tenni őket, az jó. Mert én is feltettem őket, és ettől most kicsit jobb lett. Akkor is, ha válaszok nincsenek, akkor is, ha fáj, ha sikít az a csend.
        Mert nem zuhantam vissza magamba, és nem bólogattam tovább erre az egészre. Mert elismertem, hogy van, és hogy nem jó.
        Lehet, hogy kevés, de ez is egy lépés.
        Mert ki kell mondani, hogy ez az egész, alapjaiban, igaszságtalan, és valahol mélyen, burkoltan, mégis egyértelműen sértő.
        Jó, hogy írod ezt a blogot.

        Kedvelés

  2. Hogy miért hazudunk a gyereknek? Én sokáig azért tettem, mert szerettem volna minél tovább megóvni őt a valóságtól. Végül aztán másképp döntöttem. Talán önző módon, önös érdekből. Ezt nem tudom. Ahogy leírtad, a bűntudat nálam is bejátszott egy ideig. Kérdés, hogy valóban kell-e bűntudatot éreznem emiatt. Mármint, hogy megismertettem a gyereket a valósággal.

    Az önös érdek az volt, hogy nem akartam ÉN rossz fényben feltűnni a gyerekem szemében. Ha nem engedem ide az apját, ha megtiltom, hogy találkozzanak, mert apa nem fizet egy buznyákot sem gyerektartás címén, akkor talán az jön le ebből a gyereknek, hogy anya a szemét anyagias, aki amiatt a rohadt pénz miatt nem engedte, hogy megismerjem az apámat.
    Én ezt nem akartam. És inkább bevállaltam, hogy találkozzanak, apa rendszeresen – minden hétvégén – látja a gyereket. És örülök, hogy így döntöttem, mert ezzel ahhoz is hozzásegítem a gyerekemet, hogy tényleg megismerje az apját, saját bőrén megtapasztalja, hogy miért vállaltam én inkább az egyedülálló anyuka szerepét.
    Mert én hiába mondanám el a gyerekemnek, hogy miért vagyunk csak ketten. Megkapná tőlem az én személyes élményeimet, de nem hiszem, hogy át tudná élni, hogy el tudná fogadni. Ha viszont ő is megéli a csalódásokat, amelyeket az apja okoz, az már egészen más szintre emeli a dolgot.

    Kedvelés

  3. Az jut eszembe erről, amit a múltkor az egyik barátnőm mondott: hogy meg fogja kérni az anyját, hogy ne neki szidja az apját. Mert ezt egy gyereknek, aki szereti-isteníti az apját, szörnyű hallgatnia (akkor is, ha a gyerek már harmincas, és pontosan tudja, hogy a szülei nem tökéletesek). És ezzel én is így vagyok. Nem szeretem, ha nekem szidja anyu az apámat, valahogy olyan érzés, hogy ez nem rám tartozik, meg beszélje meg mással, mondjuk egy barátnőjével (ha lenne ilyen). Persze ha valaki képes arra, hogy csak a tényeket mondja, az nagyon más.

    Kedvelés

    • Igen, itt a bejegyzésben nem szidásról van szó, hanem a nagy titok feloldásáról.

      De nagy dolog mégis eljutni a hallgatástól, önmarcangolástól addig, hogy az általad említett anyák már kimondják. És érzéketlenség nem látni, hogy az apánk olyan, és nem szabad hagyni, hogy az anyánk elrejtse a terheit, ha indulatos is. Sőt: szemétség azt gondolni, hogy az itt a baj, hogy az anyánk panaszkodik, nem pedig az, hogy az apánk milyen. Mert az anyánk úgy nevelt fel minket, hogy ez apasztotta kedvét, erejét.

      Kedvelés

      • Oké, tényleg jó, hogy meg tudják fogalmazni, de könyörgöm, ne a gyerek legyen a pszichológus/barátnőpótlék! Anyám a családi problémákról SENKINEK nem beszél, mert “nem tartozik másra” (hányan lehetnek még, akik így gondolkodnak?). És le is néz mindenkit, aki kiteregeti a családi szennyest. Csak ettől nem lesz jobb nekünk, a család tagjainak, akik megkapják az összes elfojtott keserűséget (verbálisan). Ha elfojtaná, akkor megbetegedne, de ettől meg mi betegszünk meg. Na erről is lehetne még oldalakat írni.

        Kedvelés

      • Miette, ettől én is beteg vagyok. Úgy éltem le egész eddigi életemet, hogy a családot keresztül-kasul behálózó indulat- és gyűlöletfonalak fojtogatnak állandóan. Mióta az eszemet tudom, ezeket a szólamokat hallgatom, nem csak anyámtól apámról, de a szülők, nagyszülők, keresztszülők, testvér, aktuális nevelőapaféle szereplőgárda valamennyi tagjától minden lehetséges irányba. Szó szerint megbetegít, tényleg. És az egyik szülőm, aki nem az anyám, pont így gondolkodik, ahogy a te anyukád, így én vagyok gyakorlatilag gyerekkorom óta a pszichológusa… remek helyzet, és mindamellett nem tudom büntetlenül, bűntudat nélkül szeretni a család egyetlen tagját sem, pedig azt hiszem, el tudnám dönteni önállóan is, ki érdemes rá, és ki mennyire.
        Azzal egyetértek, hogy nem kell a gyereket kizárni ezekből teljesen, igenis tudjon a körülötte lévő helyzetekről és azok hátteréről, de nagyon nem mindegy, hogy indulatok nélkül (ahogy a posztban is, két tömör mondatban, tárgyilagosan), vagy éveken keresztül minden lehetséges és lehetetlen úton, csatornán, helyzetben spriccelve a mérget egyenesen a gyerek szemébe, szájába és beljebb.

        Kedvelés

  4. alapvetően én is úgy gondolom, hogy a gyerekeknek nem szabad hazudni (mert úgyis tudják, és ha még nem, akkor rá fognak jönni). Nekem mindig az a kérdésem, hogy hol van a határ, ami felett már nem jelentéktelen hétköznapi bosszúság, hanem komoly probléma.

    Kedvelés

  5. Itt is át lehet esni a ló másik oldalára. Nekem/nekünk kitálaltak, mindent, mind a kettő. Naponta. Majdnem minden este/éjjel. És gyerekfejjel úgy éreztem, hogy nekem kell megoldani az ő problémájukat.

    Kedvelés

  6. Amikor tudomást szereztem férjem viseltes dolgairól, egy percig se titkoltam el a hat éves lányom elől. Nem is lehetett volna, akkoriban jó ideig folyton csak sírtam, dühöngtem, vetett szét az önsajnálat.. Igaz, nem is ültem le vele ezt megbeszélni, annak se látom értelmét. De a kérdéseire válaszoltam, és meglepő módon, okosan kiszűrte a lényeget, a nagyszüleinek az egész históriát két szóban, tömören leadta (a tudtom nélkül). Ennek már két éve, még együtt élek a férjemmel, de azóta is, ha szóba kerül a dolog, nagyon nyíltan beszélek erről a gyerekkel, soha nem volt ezzel kapcsolatban lelkiismeret – furdalásom. Igaz, én amúgy is olyan anya vagyok, hogy (már) nem engedem egy percig se a férjemnek, hogy uralkodjon rajtam (sok éven át engedtem), és az a típus se vagyok, aki megvárja, hogy a gyerekek lefeküdjenek, és akkor kezdi a tányérdobálást, hogy nehogy szegény gyermek lelke megsérüljön. Persze, határokat én is állítottam fel magamnak, de eszem ágában sincs hazudni a gyereknek. Csak azt az egyet sajnálom, hogy nem nőnek fel a gyermekeim olyan családban, ahol anya és apa szeretetteljesen bánnak egymással, de ezen segíteni nem tudok a jelenlegi helyzetben.

    Kedvelés

  7. Szia, mostanában kezdtelek olvasni, szerintem sok posztod nagyon fontos kérdéseket feszeget. Jó, hogy ekkora energiával fogtál neki. Nem tudom, hogy állsz a kritika elviselésének tárgyában, semmiképp sem szeretnék rossz érzéseket okozni, mert tudom, aki kitárulkozik mások előtt megértésre vágyik, nem pedig okvetetlenkedőkre, de úgy érzem, miközben irtó klassz írással kiállsz a kirekesztő általánosítás ellen (cigányok ügye), ugyanakkor általánosítod az agresszív férfit, mint olyat. Ez nem vezet eredményre, mert agresszió is annyiféle van, ahány ember, illetve ahány eset. Borzasztó bonyolult kérdés, mi vezet el az első pofonig, és milyen kölcsönhatások váltják ki az azt követőket. Nem beszélve a verbális erőszakról, mely mindig megelőzi a tettlegességet. Ebben a nő éppen úgy részes lehet, mint a férfi. Olyan is van, hogy nő bántalmaz, aláz meg férfit, és itt nem sokra megyünk a statisztikákkal. Hiába gyakoribb a férfi bántalmazó, minden eset külön vizsgálandó. Nehogy félre érts, egyetlen pofon sem bocsájtható meg, de az olyan mondat, hogy “HÁT AKKOR MIÉRT TESZ ILYENEKET AZ APJA?”, az bizony éppen úgy általánosítás, mint hogy “a cigányok csak felveszik a segélyt és bűnöznek”. Figyelni kell a konkrét esetre, mert az agresszió nem csökkenthető kampányszerűen, még megannyi jószándékú poszttal sem.

    Kedvelés

  8. Ez az őszinteség dolog… nekem sokáig csak gondolatban ment, aztán egyszercsak belevágtam és ki is mondtam. Konkrétan a gyereknek konkrétan azt amiről kérdezett. És tényként elfogadta, ugyan megsiratta, de most mi értelme lenne hitegetni? Megutálna kamasz korában amikor rájönne, hogy elkentem az igazságot (velem ezt játszották hosszú évekig, hát a francokat, én nem vagyok hajlandó!). Amúgy meg nem érzem hősnek magam meg nem akarom a mellykasomat verni, de nehéz úgy őszintének lenni, hogy huszonévig azt tanulja az ember, hogy hogyan kell kímélni a másikat a kegyetlen igazságtól. Ekkora baromságot… Beállítja magát a szülő egyfajta tökéletes, sokszor megközelíthetetlen istenségnek, aztán amikor kiderülnek lassacskán a dolgok, csodálkozik, hogy nem hatnak a “csak óvni akartalak” című magyarázkodások. Mintha direkt a saját fájdalmának az elhúzására, mélyítésére utaznának az ilyenek. Én nem szeretem, úgyhogy minden erőmmel azon vagyok, hogy ne is csináljam. Nehéz. Mert nem tanultam, nem ezt láttam, így őszülő fejjel kell ezeket megtanulni. De megéri!

    Kedvelés

  9. Most jutottam el ide, a bejegyzéshez és a felismeréshez is.
    Nem viselem tovább mások romboló viselkedésének következményeit. Nem hazudok a gyerekemnek azért, hogy falazzak azoknak, akik megkeserítik az életemet. Másért sem, de ezért meg fõleg nem.
    Nem tudom elmondani, mennyire felszabadító.

    Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.