a zsidókérdésrűl

Jól figyeljenek arra, amit most mondok. Én nem tudtam erről, az én felvidéki-partiumi-sváb-kitudjami családom is csak suttogva: a téma, ami máshol trauma vagy titok, nekem filmélmény csak, történelemóra, furcsa, jelentés nélküli szavak. Regény, Meras: Döntetlen, egy pillanatig. Én nem tudtam, hogy ők léteznek, hogy ők milyenek — hogy mi ez az egész. Én megtehettem, hogy ne tudjam, ellentétben azzal, aki tudta kiskorától, és azzal is, akinek csak tizenkilenc éves korában mondták el.

Finom szalonzsidózás, az volt mindig is, vagyis már felnőttként hallgattam a családtagjaimtól bizonyos színészekről, hogy ja, persze, hát ő is azért sikeres, illetve hogy nem baj, annak ellenére! Ezt pont Kabos Gyuláról, és én akkor pont el akartam mondani nekik, hogy gyerekem lesz Jánostól — sírva fordulok ki anyámék kertjéből.

Azt tudom, hogy apám azt ismételgeti: na, a Sándor György, ő igen, ő megtért. Mi igen? Mihez képest? Miből tért meg? Évekig nem értem.

Azt tudom, hogy anyám meséli a zsidó osztálytársnőről a történetet, de ezt, hogy zsidó, elfelejtem belőle, csak azt tudom, van egy osztálytárs — és mivel anyám harminchatos, ez már bő középiskola –, aki Sztálin halála napján leborul a padra, úgy zokog.

És azt is tudom, hogy megint apám felnéz megint Csurkából, és azt mondja: apám ott állt a Dunaparton negyvennégyben, és mondta: na, ezt azért már nem kéne.

Ezt azért már, ízlelgessük a mondatot. Néhány évvel később esett le, hogy ez itt az önfelmentés: a mi családunk, nevezetesen ez a legenda, minden történet hőse, az én egyrészt iparművész-festő, másrészt ferencvárosi labdarúgózseni nagyapám, az első intelligens hátvéd, a harmincháromszoros válogatott, nem antiszemita, nem.

Ma már értem ezt a mondatot, és beleszédülök, a mondatba, és még ezeknek a helyzetébe, akik távolabb álltak a parttól, hogy ezek egyáltalán mondhattak valamit, mármint olyankor, ha már az ő kényes polgári gusztusukat is megborzolta valami.

Aztán lett egy zsidó férjem, akiről, így jelszavasban le merem írni, Bächer Iván a pedigrét tudakolja némileg illumináltan: de János, te teljesen zsidó vagy? — Igen, négy nagyszülő. — ÉS A TÖBBI?

Ennek az egésznek az iróniája János alapattitűdje a saját, hangosan soha nem vállalt zsidóságával kapcsolatban. Még a nagyszülők kikeresztelkedtek egyébként, feledhetetlen anekdota az is, hogy azt mondja (de csak ilyen népmesévé sarkítva tudom):

A századfordulón vagyunk, valahol Budán, haldoklik az evangélikus lelkész kisfia, és P. K-t (János anyai nagyapja), a jeles gyermekgyógyászt, kitűnő diagnosztát hívják, aki megy is óriási táskájával azonmód. Rövid párbeszéd az ajtóban: ja, hogy maga izraelita? akkor köszönjük, nem. Akkor a gyerek még jobban haldoklik, már kék, mire mégis elküldenek érte újra, mire megint megy ízibe’ (ez jobb lenne még egyszer, úgy népmese, de akkor a gyerek meghalt volna), mire P. K. azonnal megmondja, mi a baja a gyereknek, és az persze azonnal fel is kel, labdázik, sárkányt ereget stb., és akkor a nagypapa összebarátkozik a hálás lelkésszel, aki aztán sokat beszélget a finom szellemű zsidó orvossal, hitoktatja, végül ki is kereszteli jól. Ezt nevezzük asszimilációnak.

Hogy Jánost aztán és szintén evangélikusnak a zsidómentő Sztehlo Gábor, a Valahol Európában főszereplőjének modellje keresztelje meg, és az én (evangélikus) anyám meg az ő anyja húsz év különbséggel ugyanúgy a Baár-Madasba járjanak, és a János emlékére szervezett házibulinkon ifj. Bibó Istvánnak kétfelől örüljenek.

A Turteltaubról magyarosított Gerle és az a nagyon göndör haj, ez János zsidósága.

IMG_4612

És valami olyan mentalitás, amelyet annyira nem ismerek, annyira nem erőből nyomja, olyan finom, olyan születetten nemes és néma. Semmi dzsentritempó, mint az én tücsökcsaládomban, csak a feltörekvő értelmiség hangyasága. Valamint hogy balrább mindig is én voltam, de hülyeséget soha, soha nem beszélt, az ősmagyar jelképeket kutató, nagybajuszú kollégák között sem, és a leglelkesebb menjünkakossuthtérre (2006) korszakában sem (nem mentem). Makovecz körében ő a zsidó munkatárs, ennek képzelhető következményeivel, és őt nyomják ki onnan magyarázat nélkül, a bűne én vagyok. És aztán a kórházban sok, nagyon sok zsidó témájú könyvet olvas, történelemről és fikciót is, és erről sokat beszél nekem,és az Asher Levet, ami korunk legnagyobb regénye, meg együtt.

Azt tudom, hogy ezek a fiúk sosem hangoskodtak kocsmában. János hétévesen indián lett, elveszítette az érzéseit. Ő az úrifiú-a-külvárosban effektussal magyarázza ezt, de én látom, hogy ezek az emberek másért is kénytelenek nagyon okosak, csendesek, elegánsak lenni.

És a családja gyanakvása a soha-zsidó, ifjú szerető iránt. Engem főleg az oldalágnak ez a borzalmasan vagyonhalmozó, csúcsértelmiségi, pólyában is jogosultnak nevelt mentalitása undorított. Őt is, egyébként. Azt mondta, nem is az, hogy tudják, hogy én nem vagyok zsidó (bár szerinte mindenkiről kiderül végül egy kósza nagynéni), hanem az elemi borzongás: ilyet egy zsidó nem csinál.

Hát, drága János, muszáj volt ezt megírnom, és még csak annyit, hogy egy keresztény meg végképp nem. Ilyet senki nem csinál. És ez, amit csináltam, ez a te életed.

család

42 thoughts on “a zsidókérdésrűl

  1. sosem ertettem miert szamit hogy kinek milyen a vallasa. hogy miert ez alapjan itel barki. ahogy azt sem ertem ahhoz kinek mi koze hogy milyen nemuvel bujok agyba. es ez az egyik ok amiert Angliaban elek. mert ott nem fojtanak meg vallas, borszin, szexualis beallitottsag miatt. ott nem kell evek utan megtudnom hogy azert vagyok otos matekbol altalanos iskolaban a tanarnom fia szerint mert zsido vagyok es a zsidok okosak.

    • Hogy miért ítélünk, én attól keringek és nyilallok. Önkéntelenül is általánosítunk néha, ez nem baj, a reflektálatlanság viszont az. Vagy amikor nem hagyjuk a másikat, hogy saját jogon legyen okos (vagy buta). Senki nem úgy születik, hogy már _tud_ valamit – az viszont lehet, hogy könnyebben megtanulja, például mert lát rá mintát, vagy rááll az agya. De amitől az illető “jó”, az a beletett munka, attól marad úgy, attól fejlődik, attól nem csak egy one hit wonder kis tehetség topog egy helyben egy életen át, nem értve, miért nem csúszik a szánkó. Vagy amikor a légiirányító vizsgán azt mondta az interjúztató értékeléskor, hogy semmi baj, a “hölgyek” (Hölgyek) térlátása úgyis rosszabb. Na gondoltam, én vagyok fordítva bekötve, hogy az jut az eszembe, hogy: nekem egyfelől nem különösebben rossz a térlátásom, másfelől meg nem vagyok tesifelmentett, hadd legyek saját jogon hülye. Elcsesztem, ez van, semmi baj.

    • Ez pedig elég nagy sztereotípia, máris követi a kapzsit.
      Minden zsidó okos, és mind nagyon jó abban amit csinál, és mind sokat tanult.. Én magam is meglepődtem, amikor találkoztam egyel, aki ételfutárként dolgozott. 🙂 És mivel magányos volt, meghívtuk karácsonykor sültcsirkét enni, ez is wtf utólag, de akkor nagyon szerettem volna, ha nem ül otthon egyedül, ő pedig nagyon örült és azóta is említi, akárhányszor találkozunk.
      Hát, ennyire élőek az előítéletek.

      • Hát, inkább az a wtf, hogy bele se gondoltam abban a pillanatban, hogy őt vajon mennyire érdekli a karácsony.

  2. iszonyat ütős lett az utolsó két mondat.
    Egyébként valóban nehéz mit kezdeni a másik zsidóságával. Kell-e egyáltalán bármit (főleg ha neki magának se sokat jelent, mert asszimilálódott családról van szó, és csak akkor érzi zsidónak magát, ha lezsidózzák)? Mit kezdjek azokkal a barátokkal, akik szalonzsidóznak? Akik a “persze hogy vannak kivételek”-kel erősítik meg a szabályt? Kutyanehéz.

    • Akkor is zsidó, mert úgy tekintenek rá, pl. Makoveczék. Annak idején, amikor a választásokon indult az ökopárt, az elnök mondta, ne legyen János második a listán, mert hogy néz ki az, két zsidó az élen. Egy nagyon-nagyon okos és tudatos ember. És más beidegződések, más reflexek. Én, a gyanútlan dzsentri, és ő, aki csendesen odébbmegy, ha balhé van, és aggódik a pénz miatt.

      • Azt gondolom, hogy ezeket a tulajdonsagokat (gyanutlan dzsentri vs. csendes odebballo) nem lehet kizarolag a szarmazasnak tulajdonitani, inkabb szemelyisegbeli kulonbsegek ezek.
        Én reszben svab, reszben tisztazatlan, reszben zsidó szarmazasommal csendes odebballó, a kassza aggodalmas őre vagyok, a férjem dzsentritempós èletművész, pedig az ő nagyszülei Auschwitz tulelok. Mindketten letagadhatatlanul zsidó megjelenést viselunk (es megjegyzeseket el), de mindketten kereszteny kulturkör szerint nevelődtünk. Én nem szeretem ha barmelyik jellemvonásomat (legyen az pozitiv toltetű is) a szarmazasomnak tulajdonítják. Innen csak két lepes a kapzsi zsido, a tolvaj cigany, az ügyeskedő sváb meg a tobbi.

      • Hát pedig van mentalitástörténet és vannak reflexek. Nem jellemvonás, hanem mentalitás és elemi szociokulturális reflex. Biztos ebből is többféle van kultúrkörönként is, de tény, hogy teljesen máshogy viszonyult János a pénzhez, mint én, és hogy ezek családi, örökölt mintázatok. Tőlük 44 előtt vették el, nekünk meg egyrészt alig volt, másrészt az ötvenes években. Nem mindegy, ki mikor hallgatott lehajtott fejjel, és kinek mikor ment a szekér, mikor lett főtisztviselő: az én focista nagyapámnak akkor ment, amikor János nagyszüleinek nagyon óvatosnak kellett lenniük, és ők meg az ötvenes években (igen) húzhatták ki egy kicsit magukat, akkor meg az én apai családom tagjai lettek öngyilkosok. Mi nem a náciktól rettegünk, mi a nácikat hagytuk, nem tudtunk róla, nem tehetünk róla, mi a fekete autótól rettegünk, és nehogy énekeljem a szabadeurópa szignálját az iskolában, mert jön éjjel a fekete autó! (1987)

        Szóval egy ideális világban úgy állna a helyzet, ahogy Dani is írja, meg te is: nincs ennek értelme. De olyan e, mint a román–magyar ellentét: az én szüleim verték származási alapon a te szüleidet,és ezt nem lehet elfelejteni, ez a gyanakvás ott van azért, és a nagypolitikában meg végképp. Sose lesz zsidó miniszterelnökünk, például. Egyszerűen örököltük a történeteket, azt, hogy alig hetven éve még nagyon is számított, ki zsidó, ki nem, és eszerint mások a traumák (az anyósom és az oldalág halt csak meg nagy számban). Nekem szépséges egzotikum az Asher Lev, az anyósom meg kiugrott a téglagyár sorból, és elszaladt.

        Lehet erről bután írni, lehet, nekem sem sikerült a feladat, nem is elemzés a bejegyzés, de abban biztos vagyok, hogy ha valaki olyan család tudatát (nem génjeit!) hordozza magában, amelynek tagjai kirekesztettként csak nagyon szorgalmas értelmiségivé válással tudtak feljebb jutni, ha valakiktől elkobozták a származásuk miatt a vagyonukat, ha nem házasodtak és nem zsúroztak egymással az én nagyszüleim meg az övék, ha valakire a nagybajszú magyarok mindig gyanakodva néznek, miközben ő az egyetlen, aki nyelveket beszél (angol-német, “poliglott”), annak nyoma van a lélekben, mély nyoma. Nekem az a gyanúm, hogy mi Rómeó és Júlia vagyunk, és János családja azért is utált engem annyira, mert önkéntelenül is sejtették, hogy az én felmenőim hol álltak a Dunaparton: nem ott, mint az övéik. Önmagában nem számít, éles helyzetben gyűlöletet kovácsol.

        De ha nem tudom ezt érzékeltetni, olvassuk el a nemrég megjelent Szegedi Csanád-interjút.
        http://magyarnarancs.hu/belpol/kirekesztobol-kirekesztett-lettem-interju-szegedi-csanaddal-85525
        nemtom, miért nincs fent az egész

      • nekunk nemzetkozi szakmat kellett tanulni, nyelvet is hozza, hogy barmikor menekulhessunk ha kell. mi arra lettunk nevelve hogy ami a fejedben van azt nem vehetik el toled. es nevel a kornyezet is ugye, nem csak a szulok. amikor mindig is en leszek a zsido mindenhol holott sokaig azt sem tudtam tulajdonkeppen mi is az a zsido. es sokszor meg ma sem tudom, mert nem vagyok vallasos, nem ismerem alaposan a vallast. en azert vagyok zsido mert annak szulettem. ahogy mas szokenek vagy barnanak es nem azert mert vallasi szabalyokat vagy hitet kovetek. de ez a kutyat nem erdekli. zsido vagy, tehat….es soroljak mi minden jellemzo ram emiatt..

      • es ez az egyik ok amiert a lanyomat zsido suliba irattam. hogy vegre valaki megtanitsa neki amit egy zsidonak tudnia kellene a vallasrol. merthogy en nem tudom ra megtanitani. o meg zsido lesz masok szemeben ha akarja ha nem. ez az egesz magyarorszagi zsidosag…hogy lehet zsidonak lenni Miskolcon a 80as evekben? egy ugy ahogy mukodo zsinagogaval, maroknyi kozosseggel, koser hentes nelkul, auschwitzbol visszatert tobbet vallasrol nem beszelo nagyszulok mellett? ha elmegyek egy angol zsido kozossegbe ott nem szamitok zsidonak. beszelek heberul? nem. koser konyhat viszek? nem zsido a ferjem? nem. hosszu szoknyaban, karomat fedve jarok? nem. akkor meg????? es tovabbra sem ertem emberek miert gondoljak ugy hogy kozuk van a vallasomhoz, borszinemhez, szexualis beallitottsagomhoz. hogy ez alapjan itelnek hogy mondjuk lehetek-e miniszterelnok

      • Semesenek, de nem tudom hová kerül.
        Te is miskolci vagy? 🙂
        É. neked már mondtam, mennyire nincs szemem, fülem arra, hogy “megállapitsam” vkinek a “származását”, nem ismerem fel a külső ismertető jegyeket, a neveket és nem is tartom fontosnak felismerni őket. A szüleim szegény paraszt családból küzdötték fel magukat a technikumig, érettségiig. Szó szerint küzdöttek, apámat nagyapám majdnem agyonverte, amikor megtudta, hogy jelentkezett továbbtanulni, úgy szökött el aztán, anyámnak meg minden hajnalban a piacon kellett kezdenie, csak azután mehetett iskolába. Nálunk sosem volt zsidózás, tényleg soha, valószínűleg azért, mert apai ágon cigányok vagyunk, de érdekes ez sem volt téma soha. Annyira nem, hogy én apám temetésén döbbenten rá a “származásomra” :D. A dédnagyapám vérbeli cigány muzsikus volt (mesélték is kiskoromban, de a cigány szó nem maradt meg az emlékeimben), aztán a lemenők így-úgy házasodtak, rajtam már állítólag nem látszik az az 1/32-ed rész sem. A temetésen azért elég nyilvánvalóvá vált a sok rokon közt az “eredetem”, inkább csak az okozott némi döbbenetet, hogy mi mennyire nem foglalkoz(t)unk ezzel, mások meg miért? Miért fontos ez?
        Anyai ágon meg a gyűrűgöndör haj öröklődik, ki tudja mi derül még ki, bár én ebből is kimaradtam, mint a sötétebb bőrszínből.
        É., most azért elgondolkodom a mentalitásról és a reflexekről magamat illetően.

      • Atyaég Semese, mennyi ismerős mondat. Én félek, pedig én nem is vagyok egészen, csak kicsit… sokszor számolgattam, hogy vajon engem vinnének-e, vagy csak az anyámat… Azt hiszem az én gyerekeim soha nem fognak tudni róla. Nem akarom, hogy ők is érezzék ezt!

      • Szerintem ez egy jól sikerült írás.
        Most fogok neki harmadszor a válasznak, és annyira szeretnék egyértelműen írni, de nem tudok, mert az érzéseim sem egyértelműek.
        Valami olyasmi kavarog bennem, amiért ez az ellenérzés van bennem, hogy sem mi, sem az apáink nem kaptunk zsidó nevelést, mi karácsonyoztunk, húsvéti nyulaztunk, hiába nem neveltek kereszténynek, úrjézust kiáltunk, visszadobunk kenyérrel, és valahol nagyon távolról úgy gondoljunk, hogy mindenre van bocsánat.

        Olyan távoli a nagyszülők generációja, sőt esetemben a dédszülőké, hiszen nagyapám a háború alatt gyerek volt. Sosem volt köztünk felnőtt kapcsolat, nem adhattak át semmit a tapasztalataikból, apáinknak meg semmit sem mondtak, mert nem akarták másnak nevelni őket mint bárki mást, és a szocializmusban nevelkedve tőlük is oly távoli, idegen ez a zsidó dolog.

        Talán ezért horgad bennem fel bennem az ellenkezés, ha valamelyik tulajdonságomat a zsidó származásnak tulajdonítják, mert úgy gondolom nekem nincs ahhoz közöm, kapcsolódásom. Ha negatív akkor igazságtalannak látom, ha pozitív akkor pedig akaratomon kívül hazugnak érzem magam.

        Én nagyon komolyan úgy gondolom, hogy sem a dédapák bűnét, sem a terhét nem akarom cipelni. Az első tudatos emlékeim már a rendszerváltozás utáni időszakról valók. Nekünk a vészkorszak iskolai tanulmány, irodalmi élmény, levont konzekvencia. A koncentrációs tábort megjárt nagyszülő nem adott át élő tapasztalást. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom.

      • A tapasztalás nem úgy adódik át, hogy az élő nagyszülő részletesen elmondja. Ez valahol máshol történik, reflexek, döntések, szerepválasztások következménye inkább.

      • bennem ezek kapcsán felmerültek kérdések, szólj, ha túl személyes, csak érdekel: szándékodban áll, és ha igen, hogyan megtanítani a kicsiknek a “zsidóságukat”?
        (és ebbe belenyúl-e vagy nem az majd százéves nagyi?…)
        és Lőrincnek nem lesz állati furcsa, hogy neki van két zsidó testvére ő meg nem az? (jó, ez ilyen hülye kérdés, arra akartam kilyukadni, hogy ő nem ugyanabban az értelmezésben kapta a mentalitást és szociokulturális reflexeket kapta a batyujába…)

      • Biztos, hogy beszélünk róla, tudni fogják az apai származást, a családfát, de ilyen megtanítós értelemben János sem volt zsidó, és a nagyanyjuk már nem fog tudni mesélni nekik erről, eléggé hiányzik az apai család, na. Nem érzek különbséget a gyerekeim között így, ez ugyanaz a közeg, jóval erősebb a fővárosi meg humán értelmiségi identitás, mint ez. Babadávid barna szemű, ennyi.

      • mondjuk az én párom sajnos nulla pénzkezelési tekintetben 😀 de tény és való, hogy ő se balhézik, arrébb megy, ha meg balhézni kell, nem tudja, mit is kéne mondani és hülyét csinál magából. Persze mindegy is, mert ha balhézik is rámondhatják mások hogy “na, a zsidó balhézik” – innentől kezdve meg mindegy, mit mond. és én, én mit kezdjek ezzel? az elején nem tudtam hova tenni a kérdést: én kérdeztem, kutattam, mit jelent ez neki. még most sem tudom igazán hova tenni.

  3. És van a nem értelmiségi, nem vagyonos zsidó család, a férjem ilyenből jön. VII. kerületi kereskedők, megjárták a gettót és a munkaszolgálatot, és sem anyósomat, sem a férjemet nem nevelték semmilyen vallási identitás szerint. Akkora trauma volt nekik a háború, hogy titkolták, amíg tudták. A férjem apai ágon katolikus, az a jó kis bigott fajta, na, velük nem tudott mit kezdeni anyósom, mert ő mindig csak a zsidó lány volt a szemükben. Most, mikor említett családtagok mindegyike 60 fölött van, segíteni próbálják egymást, de még mindig ott vannak a falak.
    Nekem katolikusként sose fért a fejembe, hogy aki kereszténynek vallja magát, hogy fér bele a zsidózás. Vagy a homofóbia. Itt azért szépen elválik a búza az ocsútól.

  4. borzasztóan világi és pragmatikus következtetésekre jutottam a zsidó és antiszemita polémia (engem személyesen mindig is érintő) értelmezésében. kiváló játszótere a frusztrált érzelmek kitombolásának, a körítés pedig körítés, spirituális értelemben humbug, történelmileg halálosan veszélyes össznépi játék, idióta népszerűsége töretlen. a hullahegyekhez mellékelt imák. elkeserítő. kannibalisztikus. amit ezzel az egésszel művelnek az emberek, ez a hazug hatalmi játszmázás: ebben akkor sem vennék részt, ha kötelező lenne. de nem az. senki sem muszáj, hogy folytassa a sormintát. ha van jóisten, tuti, hogy utálja ezt az egész sötét cirkuszt.

  5. A mi családunkban is mindig ez ment: vagy konstatálták, hogy xy zsidó, vagy hozzátették, hogy “de nincs ezzel semmi probléma”, vagy volt valami megjegyzés még a pénzről (szalonantiszemitizmus). Gyerekként nem értettem, nem is láttam a különbséget, és ez tulajdonképpen ma is így van.

    • Ugyanezt akartam írni, a szüleim nem csinálták, katolikus, sváb nagyanyám viszont nagyon. Mentünk az utcán és megjegyezte, hogy “ez is zsidó”… én meg nem értettem, honnan tudja?? És miért fontos ez ennyire? Én sosem láttam meg, most sem (nyilván a nagyon jellegzetes külsőségeket igen). Nem tudom ma sem, hogy miért volt ennyire beleégve a tudatába az egész.

  6. Hát, a mi családunkban az ősök származása eléggé zavaros, homályba vész, de valószínűleg szerepel benne a magyar mellett mindenféle nép: sváb, román tuti, aztán feltehetőleg még tót, cigány, orosz is. Egyébként engem is zsidóztak már le, nem tudok konkrétan ilyen felmenőről, de mért pont ez ne lenne?
    Egyrészt rossz ez a bizonytalanság, hogy nincs ” családi legendárium” és “dicső ősök nagy tettei” ; másrészt viszont jó, mert egy-két rokont elnézve gyanús, hogy mégsem lennének olyan nagyok és dicsők azok a tettek. Akkor meg már jobb, ha nem is tudja az ember. Arról nem is beszélve, hogy így nincs -ahogy Éva írta- mentalitástörténet, nincsenek régi súlyok, reflexek (illetve vannak persze, de legalább nem a származás miatt).

  7. Én az 1900-as évek elejéig tudom csak visszavezetni a családfámat (mondjuk nem is nagyon kutakodtam), de tudtommal nincs az őseim közt zsidó, és nincs se tudós, se művész, se politikus, se egyházi előljáró, mégcsak egy falusi tanító sem, mindenki kétkezi munkás volt, akikről tudok: pásztor, földművelő, fuvaros, kőműves. Egyre inkább értetlenül figyelem a környezetemben tapasztalható zsidózást, annál is inkább, mert ezen a környéken még a háború előtt is kevés zsidó élt, a mai generációk meg nem ismernek egy élő zsidót se.
    Én gyerekkoromban kétféle módon találkoztam a zsidó szóval, egyrészt hittanórán hallottam róluk, és elképzeltem, hogy valamikor nagyon régen valahol messze voltak valakik, akiket így neveztek (a többi néphez képest – pl. filiszteusok, amálekiták, stb.- nekik volt legmegjegyezhetőbb nevük) és akikkel történt egy s más. Ezt valhogy el tudtam tenni, de sose jutott eszembe, hogy ilyen nép ma is létezik (egészen, amíg Auschwitzig nem jutottunk a történelem-tanulásban). A másik mód, amit még kevésbé értettem az egy rövidke mondat volt, amit magyarázatként (vagy inkább magyarázat helyett) használtak a szüleim, akkor amikor bevásárlásból hazajőve nem hozták el nekem a kért vásárfiát. A rövid és megfellebezhetetlen válasz az volt: verekedtek a zsidók. Nem értettem a logikáját, és nem tudtam belekapaszkodni, hogy vitatkozzak vele. És én ezt a kettőt sose kapcsoltam össze, fel sem merült soha, hogy a bibliai zsidók, meg a “verekedősök” ugyanannak a nemzetnek a tagjai.
    Személyes tapasztalatom ezügyben a nullához közelít, egy idős bácsit ismerek, aki származásileg zsidó, de semmiféle hagyományt nem követ, és nyíltan nem is nagyon vállalja. Egyszer meg részt vettem egy fórumbeszélgetésen, aminek a meghívottja a budapesti, meg a nememlékszemmármilyenvárosi zsidó hitközség főrabbija volt, és az volt a lényeg, hogy jól lehordta a keresztyéneket unblock, hogy nem teljesítik a missziós parancsot, és neki kell zsidó létére zsíros kolbászt ennie a cigányokkal, hogy misszionálhasson közöttük. Azt hiszem ennyi tapasztalatból nem lehet véleményt formálni, az viszont tapasztalat nélkül is látszik, hogy mennyire abnormális és veszélyes is, ami a magyarországi közéletben folyik.

  8. Én a “zsidózással” először 16 évesen találkoztam a gimiben a tolerancia szakkörön. A kedvenc angol tanárnőm tartotta, és ő mesélte, hogy az általános iskolában, már az alsósok “zsidóznak”. Na, és akkor elmondta. Felfogtam, de megérteni azóta sem tudom. Egyébként később, felnőtt fejjel rájöttem, hogy ő is az volt, meg a fél gimnázium (Trefort); na und? Valahogy a zsidózás-cigányozás-buzizás sosem volt téma a családban, ezért is háborít fel, ha valakit nem önmagáért ítélnek meg, hanem a neme-bőrszíne-vallása-származása miatt. Ezért is lettem szociológus, egy katolikus egyetemen – és fordult ki a gyomrom a sok álszent előadók miatt, akik nyomták a sok szélsőséges dumát, aminek köze nem volt se a keresztény hithez, se az empátiához, sem pedig a pártatlan oktatáshoz.

  9. Sosem értettem a “zsidózást”,ugyanakkor mélységesen felháborít.Életem során,ha művelt,kiváló szakmai tudással rendelkező,több nyelvet beszélő emberrel találkoztam,arról előbb-utóbb kiderült hogy zsidó,vagy valamelyest az.Mindig is csodáltam és tiszteltem bennük a kitartást,erőt,konok csendes elhatározásukat,hogy mindenek ellenében megmaradtak,újra kezdték,gyarapodtak anyagilag-szellemileg.Azt gondoltam,hogy tanulva a múlt átkaiból,olyan hogy zsidózás, soha többet nem lesz.Jó nagyot tévedtem.Nem tudom elfogadni ezt a nagy gyűlöletet,nem és nem.Zsidózó ember pedig nem lehet keresztény,csak valami álszent képződmény.Sajnálom,hogy ilyen a világ,

  10. Leírom, hogy mire jöttem rá nem olyan régen.

    Sok fiú volt aki tetszett nekem életemben. Gyakorlatilag 12 éves koromból mindig szerelmes voltam valakibe (plátóian és reménytelenül), pedig végül is nem voltam én olyan csúnya, jó nem voltam az a piszkafa stílus, de túl kövér sem. Na, szóval arra jöttem rá (némi segítséggel), hogy miért nem kellettem én ezeknek a fiúknak, akik tetszettek nekem. Egyet konkrétan megkérdeztem, akibe 14-től 17 éves koromig bele voltam esve, hogy “észrevette rajtam, és ha igen, akkor miért nem kezdeményezett soha?” Mert bámulni nagyon tudtam, de soha nem kezdeményeztem volna senkinél. Ahhoz túl szégyenlős voltam. Ez kb 24 éves koromban történt, hogy találkoztunk és megkérdeztem. Erre közölte, hogy ” a medálom miatt”. A medálom egy hatágú csillag, amit nem is tudom mióta hordok már. Aztán volt egy másik is, ahol 2 nap után véget ért a kapcsolat és egy közös ismerősünk közölte velem sok év múlva, hogy ” a barátja úgy gondolta, hogy inkább nem kell neki zsidó lány”. És a vicc az, hogy én mindig úgy gondoltam – anyukámmal ellentétben – hogy Mo-on nincs igazán antiszemitizmus és engem gyerekkoromban nem értek emiatt atrocitások – anyukámat meg rengeteg. Erre kiderül, hogy dehogynem értek, csak nem is tudtam róla. 🙂 Vicces, mi? És akkor összeállt a kép. Hogy nemcsak ők, hanem még sokan mások is….. És rájöttem, hogy miért volt az, hogy igazából mindig zsidó fiúim voltak (vagy nagyon-nagyon filoszemiták). Mert mások nem álltak szóba velem. Addig valahogy ezt a véletlennek tudtam be, pedig dehogy is! Izraelben pedig imádtak a pasik, de még hogy!

    • Sokáig én sem értettem, hogy miért jönnek a huszadik század legvégén az antiszemitizmussal. Aztán rájöttem. VII. kerületi gimibe jártam, és volt egy csúnya ügyem, el is mentem másik suliba. A legjobb barátnőmnek nem magyar volt a neve, és a zsinagóga utcájában laktak. Az a fiú, aki miatt a balhém volt, párszor beszólt neki csúnyákat, de nem nyilvánosan, csak úgy szőr mentén, de én nem is értettem. Aztán lett az ügy, ahol a barátnőmnek ki kellett volna állnia mellettem, ezzel a fiúval szemben. És el se jött a fegyelmi tárgyalásra, ahogy egy kedves tanárom felhívta rá a figyelmemet, szemrehányóan, rajtam kérte számon, hogy miért nincs ott. Nekem meg akkor esett le. hogy milyen sunyi, aljas, szőnyeg alatti zsidózás megy azóta is.

  11. Volt egy efolyamtarsam aki mindenkin eszrevette, hogy zsido. Ezt sosem ertettem, hogy lehet ilyen mertekben fgalalkozni ezzel, sot mitol erdekes ez? Nekem ezek nem tunnek fel, es nem is erdekel, csak a konkret szemely.

  12. Apukám sokat zsidózott, amikor én már közel 20 éves voltam. Az én fejemben ez nem plántálódott el. Egyszerűen nem hittem el, hogy az “én országomban” az emberek fejében erős lehet a megkülönböztetés. A férjem külföldi, sokan zsidónak nézik. Amikor meg kopaszra nyírja a fejét, akkor meg volt, hogy egy cigány srác hitte, hogy skinhead:) Na, férjem lassanként ráébresztett, hogy igen is van itt faji megkülönböztetés, és én naiv vagyok.
    A másik: mindig megrökönyödve olvasom mások családtörténeteit. Mert hogy egyáltalán volt olyan család az 50-es években és később, akinek volt valamije (szakmája, nyaralója, értelmiségi léte, stb. és ez hogyan befolyásolta az adott politikai közegben a család “előrelépését”/fennmaradását/boldogulását). Merthogy az én családomban, ameddig csak vissza tudok gondolni, senkinek nem volt se szakmája, se földje, se semmilyen magasabb végzettsége, max 8 elemi, ha egyáltalán. Parasztok voltak, meg munkások, és még gondolatban sem fordult meg, hogy bármi más lehetne. Téglagyárban születtem, apukám 11 évesen kezdett ott dolgozni, pedig nagyon okos, tehetséges ember volt. Most sem élek túl messze a születési helyemtől. Néha elgondolkodom, hogy ezért vagyok-e én ilyen földhözragadt, ambíciómentes. Legszívesebben állatokat tartanék és kapálnék, szívnám a friss levegőt. Ennyi a vágyam össz-vissz. Ebbe a “világképbe” továbbra sem fér bele a kirekesztés/megkülönböztetés/magamat többre tartás.

    • És nem is volt mit elszedni akkor tőletek. Képzeld azokat a családokat, akik több generáción át építettek egy vállalkozást, vagy éppen az aszimmilációt, felemelkedést, üzemet, és pont emiatt váltak üldözötté, irigyeltté, bűnbakká, vagy egy tollvonással vették el tőlük, vagy egyszerűen kifosztották őket.
      János családjával a 30-40-es években, az én apai és anyai ágammal a 40-es évek végén történt meg ez.
      És ez a két csoport történelmileg azóta is neheztel egymásra (ezért is volt irtó rossz ötlet, sértő és érzéketlen egy helyre tenni a kétféle terror emékhelyét, és azt magyarázni, hogy egyívásúak, és jó, egy pont a holokausztnak, egy meg a kommunista rémuralomnak). Valódi párbeszéd nélkül, sőt, az éleződő feszkóban.

      • Igen, nagy indulatok feszülnek. Ezt nem saját bőrömön tapasztaltam, hanem egy barátnőm mindig ezzel ellenpéldálózik, mikor feljön a zsidó téma: nem csak tőlük vettek el/ őket ölték meg, stb. Az ő szüleitől/nagyszüleitől is elvették a földeket, mindenüket, amijük volt. Ő tényleg herótot kap attól, ha felmerül, hogy szegény zsidók, mit éltek át. És igazából ő már akkor is ezt a témát érzékeli, amikor én még fel sem fogtam, hogy abból az adott cikkből ezt is lehet érzékelni. Mit lehetne tenni azért, hogy mindkét fél, ill mindhárom, vagy akárhány úgy érezze, kapott némi elégtételt, elismerik a fájdalmát, nincs előítélet, kirekesztés? Nem tudom.

      • Nekünk, nemzsidóknak, érthetően történelmi jellegű bűntudatunk van, hiszen mi voltunk a többségiek, és a faji-vallási alapú gyilkoló mechanizmushoz adtuk a helyeslésünket.

    • Anyukám szokta mondani, ha előkerül ez a téma, hogy a mi családunknak is nagyon szar volt a háború után, elvettek házat, vagyont, birtokot, értelmiségi, jó családból való nagyszüleim gyári segédmunkások lettek, nem vették fel őket egyetemre stb. Viszont, ha magukat agyondolgozva, krumplin és babon, de éltek. A barátnőjének mindenkijét megölték. Harmadfokú rokonságig senkije sem maradt, csak a nagyon beteges anyja, aki aztán nagyon fiatalon szintén meghalt. Ő elcserélte volna bárkivel a kitelepítést, nyomorgást.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s