Írni fogok mindenféléről, amiket ígértem (a pedofíliáról), továbbá a szexmunkáról és a halálbüntetésről, meg a bűnügyekkel kapcsolatos össznépi kíváncsiságról. De most Menton városában vagyunk, úgynevezett vacatio maior (a minor Keszthelyen és Visegrádon volt), és a nyaralás bizony kemény meló. Folyamatosan egy légtérben lenni öten, az utolsó két napban négyen. Szülőként mindig figyelnünk kell: legyen reggeli, vacsora, fagyi, benzin, naptej és kenés, víz, meg jól beosztva az idő. igénye érvényesüljön, érzékenysége ne sérüljön, lábát ne törje föl a mediterrán élet. És ne csak én mosogassak az apartmanban. Fél napokat vagyunk a tengerparton.

A bérleményünk fent van a hegyen, ami nem magas összességében, de meredeken emelkedik az üdülőváros fölé. Nem akartunk még ennél is drágább, frekventált szállodát. Így is hónapokig nyögöm majd.

Ilyen az apartman egy része, és egy pihegő gyermek.

Ilyen a kilátás az ablakból:

Este érkeztünk, 23-án. 14 órát vezetett aznap a macim. Igaz, elmentünk Lőrincért, és aztán Juliért a Balaton-felvidékre (mert ő volt a művészetek Hölgye! és még mindig rajta van az össze napi karszalag!), de egyik nem volt nagy kitérő. A dugó volt fárasztó Szlovéniában, egyébként élveztem az olasz autópályán kapható, hihetetlen minőségű kávét és az egész élményt, hogy együtt a nagy csapat. A német autóiparnak egy komoly, nagy, kényelmes, önparkolásra képes csodáját kaptuk kölcsön az elmúlt hetekben. Kemény volt napközben, bedagadt a lábam, meg nagyon kellett figyelni, hogy ne aludjon be a Macim, kellő időben adni vizet, kávét,. megszólítani, hallgatni valamit. Olaszországnak az Alpokot érintő részén már csak ámultam.

Közben béna bűnügyi podcasteket hallgattam kikapcsolódásképpen. Majd írok erről az élményről is, mert sok mindenen gondolkodom ennek kapcsán.

Az első teljes nap estéjén a városi sétából és kis fürdőzésünkből visszakapaszkodván a hegyre kíváncsiak lettünk, hova vezet a többkilométeres szerpentinünk, amely jelölten zsákutca. Négyszáz méter múlva egy házhoz ért az aszfalt, és ott már köves ösvény vezetett a hegyre. Acélhálókkal óvják a lakott részt a sziklaomlástól, elképesztő méretűek a sodronyok. Végül lett egy roppant kalandos hegymászás kemény terepen. Nem a táv, nem a magaslat, hanem a meredek, köves út volt a nehéz, elmozduló, élesre hasadt sziklákkal, rengeteg szúrós növénnyel. Útközben pedig megfigyeltük, hogy ruhadarabok vannak ázott állapotban a sziklákra rákövülve, és egyre több volt, mindenféle eldobált alsónadrágok, pólók, dzsekik. GoogleMapsen láttam, hogy pont az olasz határon vagyunk, és láttuk is az egykori határkerítést, némi szögesdróttal, rozsdás állapotban. Lényeg a lényeg, itt járnak át az olasz menekültközpontból tízesével, fel is van fújva az útvonal, és az ösvénynek a térkép szerint is az a neve, hogy A rongyok útja. Maci talált bevándorlási nyomtatványokat is széttépve.

Még az óváros volt döbbenet, sikátorokkal, fent a hegyen az elképesztően régi temetővel.

Juli fotózza a virágokat, én Julit, Gergő kettőnket, Lőrinc hármunkat és az egészet néző Dávidot.

Lőrincet 28-án elvittük Nizzába, mert hazarepült, ott megint elmentünk állatkertbe, vidrákat, axolotlt (?), krokodilt, emucsibéket, kengurukat csodáltunk. Visszafelé néztük a Cap Ferratot, szemerkélt az eső, de ez festői volt. Ez a francia Riviéra Rózsadombja, úgyszólván.

Ezt nem én fotóztam.

Ezt igen.

A legnagyobb élmény a családdal a harmónia. Nincs súrlódás, csak közös öröm, poénok és referenciák. Szóval úgy érzem, bármi történhet már, engem előre kárpótoltak mindenért. Itt nem bánom, hogy kövér vagyok, és egyébként 26-án futottam is egy tízest. Mely a tengernél végződött. Na, az volt még katarzis.