Legutóbb Harrach Pétertől hallottuk, hogy a tanulatlan népek az ő sajátos kultúrájukat örökítik tovább, és ez aggasztó. Egész pontosan:

Bebizonyosodott, hogy nemcsak a fiatalok érintettek abortuszkérdésben, hanem az idősebb korosztály is, amelynek tagjai esetleg már egy vagy több gyermeket nevelnek. Összefügg a kérdés a gyermekvállalással is, hiszen ha megnézzük, hogy az iskolai végzettség szerint hol születik több gyermek, a legkisebb a születések száma a középfokú végzettségűeknél, a legtöbb pedig a nyolc általánost el nem végzetteknél. Ez önmagában azt mutatja, hogy az általam felvázolt kép – az, hogy mi lesz itt a század végén – azt is jelenti: az iskolázatlan rétegek adják tovább a gyermekeiknek az ő sajátos kultúrájukat. Tehát nem elég, hogy kevesen leszünk, hogy öregek leszünk, még képzetlenek is leszünk.

Hagyjuk most az abortusszal való, vitatható összefüggést (nem nemkívánt gyerekeknek kellene megszületniük abortusz híján, hanem sok-sok családban kellene gyereket kívánni és szülni ahhoz az egyébként is kérdéses célhoz, amiről a frakcióvezető beszél). Amiről most írok, azzal a témával kapcsolatban a mondandó lényege: ne ők szaporodjanak, abból baj lesz.

Felhördülünk ezen, persze, de ez vajon kötelező liberális-jogvédő reflex, úri huncutság? Tetszene csak leköltözni közéjük…?

Legyünk kíméletlenek önmagunkkal, és szedjük szét ízekre, mi a baj ezzel a lépten-nyomon hangoztatott nézettel: amazok túl sokat szülnek, bezzeg mi, a társadalom felelős tagjai kihalunk! Mit mondjak erre? Hát szüljetek, ti felelősek! A lelkünk mélyén ugyanis mindannyian hiszünk a gyermekvállalás multiplikációs (megsokszorozó) funkciójában: ha az ilyen fajtáknak (társadalmi helyzetűeknek, gondolkodásúaknak, vallásúaknak) lenne több gyerekük, nem amazoknak, szebb lenne a világ. Én is elküldöm a magaméit a világba a magam útravalójával, és hüledezem mások útravalóján (de érdekes, nem a szegényekén, hanem a régebben emlegetett kedvező társadalmi helyzetű ikerpár-osztálytársén, például).

No hát, kezdjük az emberi jogi vetülettel: a világnak ezen a felén, a francia forradalom és kultúránk más fordulatainak eredményeként sok évtizede jogegyenlőség van. Szépen össze van szedve alapdokumentumokban, mi az, ami minden embernek jár, nem érdemeinél fogva, hanem abból fakadóan, hogy ember. Elvileg persze, de akkor is, ha ez a többi egyenlőnek nem tetszik. Mivel ennek az áldásait mindannyian élvezzük, bármelyikünk kezdheti alul és törhet magasra, megválaszthatjuk, legalábbis elvileg, lakóhelyünket, foglalkozásunkat és házastársunkat, és a reprodukciós jogunkat sem korlátozzák, senkit sem sterilizálnak erőszakkal (csak néha cigány nőket a császármetszéssel egybekötve, és nem is olyan régen még tömegesen, skandinávéknál is, tudtátok?). Szóval, amazoknak is, nekünk is szívünk joga eldönteni, hány gyereket vállalunk. Ezért aztán dohogni sem illik.

Lépjünk már ki a húsz négyzetméteres perspektívánkból, képzeljük magunkat a döntéshozók helyébe, és akkor tessék nekem javaslatokat tenni, azaz a törvény nyelvére lefordítani ezt az óhajt: ők (kik?) ne szaporodjanak.

Tegyük fel, hogy ez a cél, próbáljunk akkor mögé tenni valamilyen jogelvet. Aki szegény, nem szülhet, csak mondjuk egyet. Ki számít szegénynek? És mi van, ha gazdag, öt gyereke van, majd levágja a lábát a villamos, és elszegényedik? Mi a szempont? Faji alapon? Vagyoni cenzus? Körömtisztaság? Deviancia? És ha szülnek, mi van? Rendőrt minden hálószobába? Vagy szüljenek, de akkor úgy kell nekik, ne kapjanak semmit? Oda is megyek, fekete ruhában lehetőleg, és az Audimból végignézem jó keresztényként, ahogy felfordulnak? (Tanulságosak itt a kommentek, onnan idéztem az utolsó mondatot.) Komolyan kérdezem: hogyan?

De mire szülnek? Hát nincs munkájuk!

Úgy látszik, ez nem függ össze, sőt, szegény országokban sokkal több gyereket szül egy nő átlagosan (és azoknak a gyerekeknek sokkal rosszabbak az életben maradási esélyei). Világszerte a dolgozó nők átlagosan kevesebb gyereket szülnek, mint azok, akiknek nincs munkahelyük.

De nem csak az anyákról van itt szó. Miért nincs munkájuk a családfenntartóknak? Nekem a nagy műveltségemmel vajon lenne-e ott? Nem kellene komolyan ezzel foglalkozni akkor, hogy legyen? És ne köz-?

Ők csak a segélyért szülnek!

Anyukám, azt a segélyt (családi pótlék, gyes) te ugyanúgy megkapod, és te is örülsz neki, sőt, te is ügyeskedsz ám, ha jövedelmet kell bevallani. Ha annyiból és úgy kellene élned, te is arra lennél jogosult. Cserélnél vele? Nem? Nahát!

Hát eltartatják magukat, élősködnek, a zénadómból…!

Azért egyszer megnézném, a költségként elszámolható bármi, az áfavisszaigénylés, a támogatott lakáshitelek, a devizahitelesek megmentésének korában, itt, a járdával, ivóvízzel ellátott elit kerületemben, ahol nemrég még tébére csináltattak cicit asszonytársaim, hogy egy főre lebontva ki mennyit vesz el a közösből. Csúnyán lehajtanánk a fejünket, azt hiszem.

De nem is szeretik, hát otthagyják a kórházban, ütik-verik! Nem is nevelik őket, csak nőnek, mint a dudva!

Ööö… biztos vannak ilyenek, én több százezer családról ezt nem merném így kijelenteni, sőt, ahogy az Egy sor cigány meg a Cigánysor című könyvekből rémlik, a nehéz élet ellenére sok szempontból jó (volt) ott gyereknek lenni. Egész biztos vagyok benne, hogy mi itt a biztonsági rácsaink mögött kifinomultabban és tettenérhetetlenebbül hanyagolhatjuk el és bántalmazhatjuk az amúgy elkényeztetett gyerekeinket. És ugye nem gondoljuk, hogy ha valahol más az értékrend, akkor ott nincs nevelés? Legnagyobbrészt indirekten nevelünk, nem különórákkal és erkölcsi olvasmányokkal, ki-ki a maga kultúráját adja tovább (mi mást adna?) — e különbségeket hivatott homogenizálni, közelíteni a közoktatás. Jó, ha mindezt a különbségek iránti megkérdőjelezhetetlen tisztelettel teszi.

Hát úgy kell bekényszeríteni őket az óvodába!

Az óvodába járatás adminisztratív ösztönzésének célja a többségi társadalomhoz való asszimiláció. Érthető, de nekik nehéz feladni a saját nyelvüket, normáikat, megismerkedni sosem látott tárgyakkal, vagy cipő nélkül odamenni, amikor otthon mondjuk senki se piszkálja őket, és vigyázniuk kell esetleg a kisebbekre.

Agresszívek, nem lehet velük együtt létezni, lehúzzák az egész csoportot!

Szerintem meg kiszolgáltatottak, megvetettek és esélytelenek. Én is agresszív lennék, talán már előbb is. Mi a cél? Ha ilyenek, akkor ne létezzenek? Hallottunk már ilyet pár évtizede, egy nagy múltú nép dicső vezére kiabálta bele a világba mindezt.

Ugye nem gondoljuk, hogy ha valaki nehezebb sorú családba születik, tanulatlan vagy munkanélküli szülők gyermekeként, akkor kész, ő elveszett? Épp az lenne a társadalom, a döntéshozók feladata, hogy őnekik is legyen esélyük. Legyen járda és ne legyen tébécé, és a tébétámogatott tápszert ne kelljen kenyérre kenve ennie a családnak. Eltüzelték a szociális lakás parkettáját! Találós kérdés: vajon miért? Ha megveted, mert nyomorult, megvetendő lesz. Ha önigazolsz az ő rovásukra, akkor tényleg fenyegetést jelentenek majd.

Nem is a gyerekeikről van szó, már ő magukról és a szüleikről is: az lett volna a feladat már húsz és több éve, önelégült polgártársaim, hogy ne legyen annyi képzetlen és kétségbeesett ember, hogy őket segítsük nem hallal, hanem halászati alapismeretekkel, szeretettel, türelemmel. Akkor nem itt tartanánk most. Akkor egy kicsit jobban elviselnénk, hogy vannak, akik máshogy élnek, mint amit mi egyedül érdemesnek tartunk és eszményítünk (és amikor nekünk se sikerül úgy, akkor hazudozni kezdünk).

Komolyan gondoljuk, hogy, csak mert mi iszonyodunk a kinézetüktől, életmódjuktól, ők majd jól megtartóztatják magukat?

Alulírott csakazolvassa fehér bőrű blogíró kijelentem, hogy mivel beleszülettem ebbe az értelmiségi, budai közegbe, ennek megfelelő kulturális és erkölcsi értékrenddel, ahol utak vezettek mindenfelé, ahol elérhető volt betű és csatorna, ahol norma, hogy a szülők minden egyes gyereküket saját lakással bocsátják útjára, ahol tébécé, rüh és megvetés nem fenyegetett sose, és ahol egyértelmű volt, hogy van mit ennem, és eldönthetem, melyik gimnáziumba járok, és e szerencsés ajándékoknak köszönhetően lehetett később munkahelyem, ezért nem néztek ki sehonnan, és mit tagadjam, az adófizetés sem az én döntésem volt, hanem levonták szépen,

hogy rengeteget kaptam az emberi közösségtől, amelyben élek,

és hogy ami most lehetek, serrano sonkástul, premierestül, göndör gyerekestül, az nem az én egyéni erőfeszítéseim eredménye, hanem nagyrészt determináció,

kinyilvánítom továbbá, hogy a helyzet annyi, hogy őnekik (kiknek is? akiknek mindez nem jutott), mit mondjak, tautológia következik: nekik mindez nem jutott, sőt, egyre távolabb kerülnek az esélyétől,

ÉS MÉG LE IS NÉZZÜK ŐKET, mi, akiknek bőven jutott,

hogy a mindenkori nemjutást aljasság a származásuknak tulajdonítani,

kijelentem ezen kívül, hogy én is születhettem volna oda, és ott én sem lennék ennyire törekvő (nem vagyok itt sem),

mindezért a magam részéről nincs pofám az “ők csak haljanak ki szépen, mert karcolják a kerek életemet” ordas nézetet jól hangzó érvekbe csomagolni, és szerintem szégyellje magát mindenki, aki ezt teszi.

Nem tagadom ugyanakkor polgártársaim mentalitásbeli különbségeit, az értékek létét és egyes értékek fontosságát (de nem feltétlenül a többség birtokolja őket). Nem tagadom a kiáltó problémákat, a fenyegető tragédiát, esélytelen embertársaim millióinak megoldandó helyzetét. De hogy ez a gőgös, gyűlölködő megközelítés nem segít, az biztos.

Bár az, amit homlokom megett viselek, sok mindentől megóv, én is lecsúszhatok, én is állhatok még ott sorba. Mi azért a társadalom e naposabb felén is nehezen éltünk, és jól tudom, hogy nincs garancia, és hálátlan és nyafogó sose leszek. Szeretnék viszont egy mobilabb, befogadóbb társadalomban élni. Ahol nem ítélnek el ennyire a vakvilágba senkit, aki másképp él: gyermektelen, vagy más neki a fontos, vagy, teszem azt, életrajzdiktálás helyett színes papírokat vág ki.

Kiborulok és tiltakozom, hogy tegnap a fiam felvételijén a szimpatikus anyuka összekapcsolta a két mondatot: Ez jó suli, nem? Nem láttam itt egyetlen cigányt sem. (Mit lehet erre mondani? Híres a zenei képzés, már miért ne lenne itt cigány? — a válasz tanulságos: Ja, a zenészek, ők nem olyanok. Hömm). Ha ők, ha közülük sokan ilyen épületbe járhatnának, a jövőjükért ennyire aggódna bárki! Akkor ők is képmutató, hálátlan rohadékok lennének vajon?

Maradok, és a gyerekeim is maradnak
a vesztesek örök adósa.

Ez a bejegyzés a Népszabadság 2012. szeptember 3-iki számában megjelent.