Lionel Shriver (srájver), aki jelenünk provokatív, eszes és izgalmas írója az igényes-populáris palettán, tartott egy nagy beszédet, részben a regényírás feladatáról és jellemzőiről, részben egy cultural appropriationnek nevezett jelenségről: van-e jogunk mások identitását használni, értelmezni, sztereotip módon megjeleníteni, szimbólumokká és kereskedelmi termékké laposítani, hovatovább: tequilapartit rendezni sombreróban – íróként pedig más identitások bőrébe bújni, helyettük narratívákat szőni.

A The Guardian leközölte az egész beszédet. Kitettem a csakazolvassa facebookjára is. Aki bírja a cizellált angolt, itt olvashatja, nekem hatalmas élmény volt, Katának köszönhetem (tudjátok, akivel szerdán úszom):

I hope the concept of ‘cultural appropriation’ is a passing fad

(Fényképekkel az épp hatvanéves Shriverről. “Nem a legrosszabb, ami az emberrel történhet, hogy egy lóra hasonlít.” Ez a The Mandibles-ben – A Mandible-család 2029–2047 –, a magyarul legutóbb megjelent, a jövőben játszódó disztópia-regényében van, az egyik női karaktert jellemzi így.)

A szöveg idézi a cultural appropriation nevű jelenség definícióját:

taking intellectual property, traditional knowledge, cultural expressions, or artifacts from someone else’s culture without permission. This can include unauthorised use of another culture’s dance, dress, music, language, folklore, cuisine, traditional medicine, religious symbols, etc.

Az egész megint a safe space meg az egyéni triggerek, érzékenységek, egyenlőség és píszí témájába tartozik. Én tartózkodnék a reflexes na-ez-már-túlzás dohogástól, mert szerintem sem ez, sem más jellegzetesen angolszász témák és jelenségek, az elhízottság, a szépészeti műtétek vagy a fat acceptance nem ítélhetők meg innen. A cultural appropriation ügyében Európában, gyakorlatilag homogén (szegregáló) ország többségi lakosaként nem foglalnék állást, mert mit tudhatom én, milyen egy multikulti olvasztótégelyben, egy tradicionálisan bevándorlás-célpont jóléti államban latinnak vagy feketének lenni – legfeljebb épp Shriver regényéből (aki emlékezetesen ábrázolja őket, és szellemesen visszaadja az említett regényben a mexikóiakat ért sok évtizedes megaláztatást).

Shriver mindenesetre érzékenyen, okosan érvel (elítéli és túlkapásnak tartja a dolgot), és az írói autonómia ügyében biztosan igaza van. (Rendkívül ironikus, szatírára hajló, tabumentes, éles íróról van szó, egy valóságos regényíró-Tarantino ő.)

Mégis elgondolkodtam a téma kapcsán arról, amit már többször említettem a blogon: hogy én nem vágyom Európán kívülre semmilyen értelemben, és értetlenül figyelem az Egyiptomba, Indiába, Dél-Amerikába, Kínába utazókat, meg azokat is, akik rákattantak e kultúrákra. Bővebben… →