Az előző posztban arról írtam, hogy a magyar közoktatásban többnyire nem tartják meg a nyelvtanórákat: a tipikus magyartanár nem tudja, nem is szereti a nyelvtant, és így persze a gyerekek se szeretik, nem értik. Eközben létezik az extra elvárás is, hogy a magyarórának, irodalomnak és nyelvtannak is élménynek kellene lennie. Lehetne szeretni, van is ilyen csodatanár, csak általában rosszul tanítják.

Márpedig a nyelvtan a tankönyvből nem lesz vonzó, még érthető sem. Pedig a nyelvtan nagyon-nagyon kell a felvételihez, ami nagyon helyes. A feladatsor kompetenciaalapúan kérik, nem elméletként. Ezért lettem keresett.

Az általánosan áldatlan iskolai helyzetről írtam tehát az előző bejegyzésben, itt tudod elolvasni: miért mumus a magyar? 1.

Nagyjából ezt mondtam el itt is. Talán olvasni nincs időd, vagy csak szereted a hangfelvételeket:

Ma arról írok, hogy ugyanezeknek az iskolai hiányoknak köszönhetően milyen sokan nem értik a magas irodalom fogalmát (amit én igazi vagy valódi irodalomnak nevezek). A hozzá nem értő, könyvet ritkán kezébe vevő típus szerint teljesen önkényes, mit jelölnek ki kötelező olvasmánynak, híres írónak, Nobel-díjasnak.

Sem a zenében, sem a sportban nem szokták vitatni a hozzáértést. Mindenki tudja, hogy ha tiszta a hang, magas színvonalú a zene, a játék, a közönség csak akkor élvezi. A könyvek kapcsán mégis hangoztatják, hogy szubjektív, hiszen kinek ez tetszik, kinek az

mitől rossz egy szöveg?

Miért pont azok a művek a nagy művek? A Nobel-díjasok? Nem is nagy cucc. Ez a Nobel-díj…? “Olvasgattam, nem egy nagy szám.”

Íjj, ez kellemetlen. A burgerpogácsa fűszerezésén finnyognak így. Bővebben… →