Azt mondja Kukorelly Endre az egyik interjújában, négy stádium van egy pár életében. Az első: alig várod, hogy bejöjjön a zuhanyzásból. A második: ha bejön, jó. A harmadik: elalszol, mire bejön. És a negyedik, a legdurvább: úgy teszel, mintha aludnál.

Ti hol tartotok?

Arra gondolok ilyenkor, ebből a szempontból milyen jótékony volt a háború, a hadifogság, és ugyanígy elfedi ezt a problémát a kiküldetés, a külföldi munka. Lehet vágyakozni.

Hogy várja Bess a férjét a Hullámtörésben! Na, megkapta. Ő a nulladik szakasznál tartott, már el is veszítette.

Ti kivel töltitek az estét? És van olyan, hogy nem az estét, de csak együtt? Hát olyan, hogy spontánul? Tehát nem mondjuk csütörtökönként mentek moziba, hanem felhív azzal: elviszlek ma valahová, érted megyek ötre, a gyerekek a nagyinál!

Nem hiányzik ez?

Odanéz még a férjed, amikor leveszed a melltartód?

Fürödtök együtt?

Min nevettetek legutóbb?

Nem tudom, hogy jutottunk idáig. Szeretjük egymást, persze. Tele vagyunk közös ponttal, nincs harmadik. Odateszi magát, lelkiismeretes a gyerekekkel, kialvatlanul is előbb kel, behozza a kávét. Jó ez. Csak néha villan belém: kölcsönös szolgáltatáscsomag-szerződés ez. Én megteszem neked, hogy…, te megteszed nekem, hogy… Elviszem a gyerekeket, hogy tudj dolgozni. Kiviszed a kutyát a dermesztő téli reggelen, mert fáj a torkom.

Mit is mondanak erre a problémára a női magazinok? Csak rázom a fejem: nem, ez nem én vagyok. Nálunk nincs az, hogy jaj, a munka, későig kell bent maradni, meg másodállás. Nincs hitelcsapda, megélhetési stressz. Nem allergiás a gyerek, nem rohanok munka után apámhoz a kórházba. Nem vagyok besavanyodva, eltramplisodva. Nem vagyok gyerekmániás, rengeteg téma érdekel rajtuk kívül is. Már nem hiszem azt, mint a nagyfiam apja mellett, hogy az a gond, hogy engem nem lehet szeretni.

A háztartás persze döcög, nem egy lakáskultúra-címlap az otthonunk, de valahogy öntisztul a padló, mindig van mit fölvenni, korrekt főtt étel kerül az asztalra. A gyerekek pedig boldogok, iskolába jár az egy, óvodába a kettő, itthon vagy játszótéren legel a három. Én pedig kicsit dolgozom, sokat hódolok intellektuális szenvedélyeimnek, meg aztán fiatal nő volnék, sport és fodrász, néha még barátok is beleférnek az időmbe.

A férjem meg egy álom: nyitott, érzékeny, kedves és rendkívül intellektuális. Nem sörözik a cimborákkal, nem nézi az EB-t, tévénk sincs. Hozzám egy lehúzó, dermedt kapcsolatból jött, és nagyon örült nekem. Hihetetlen gazdagság fakadt föl a találkozásunkból, és nemcsak a legelején. Most mégis bedarálnak minket a hétköznapok. Valahogy telnek a hetek, és csak lerogyunk este, sokszor külön. Mert ha mégsem, azt én kezdeményezem, és mivel nem mindig járok eredménnyel, egy kicsit belefáradtam a készenlétbe, javaslatokba, próbálkozásba.

Érett, bölcs asszonyok mondják nekem évek óta, hogy egy hosszú távú kapcsolatban ezt nem lehet várni. Persze, hogy elmúlik a lángolás, nem lehet ezer fokon égni… És kicsik a gyerekek és fáradtak vagyunk. Persze, persze. Épp azért.

Uramisten, én nem akarok ezer fokon égni. Még utazni, színházba menni se nagyon. Én csak beszélgetni akarok, kiülni a teraszra, együtt fejteni rejtvényt. Azt akarom, hogy a szemembe nézzen. Elmesélje, mit olvasott. Azt akarom érezni, hogy nő vagyok, nem robot.

Asszonyok, szép a gyereknevelés meg a kötelesség, de ha ezt nem lehet várni a házasságtól, akkor nincsen semmi értelme!

A szörnyű dilemma: ha tökéletes feleség vagyok, azaz figyellek, mi esne jól, békén hagylak, akkor te ebbe belesimulsz, észre sem veszed. Ha meg nem vagyok tökéletes feleség, ha nyaggatlak, szorgalmazom, hogy ne zuhanjunk a gravitáció bizonyossággal számítógép elé, aludni, akkor jön a bűntudat, hogy nem hagylak békén. Így is, úgy is hiányzol.

Olyan, mintha lenne “becserkészlek” üzemmód, meg “úgyismegvagy” üzemmód. Én tudom, csak rajtunk múlik, melyiket választjuk. Akkor is, ha a családi élet tele van kellekkel, rutinfeladatokkal és elvárásokkal: olyan helyzetekkel, amikor a másiktól várunk valamit, hogy nekünk könnyebb legyen. Akkor is, ha gyakran egy kicsit haragszunk: már megint nem hajtotta le a deszkát, már megint csupa víz a mosogató környéke, megint kiabál a gyerekekkel… De ne tudnánk ezen felülemelkedni? Hogyan lettünk ennyire automatikusak? Mi ezerszer átbeszéltük ezt, tudja, mit szeretnék, tudja: kettőnkért szeretném. És ha beleengedi magát, ő is örül neki.

És miért hallom ezt mindenhonnan, mindig ugyanígy: a feleség vágyakozik, ölelésre, szavakra, ő szervez programot, beszélgetést, a férj meg nem hallja meg? Létezik az, hogy a komplett magyar férjtársadalomnak nincs igénye arra, hogy a feleségével töltse az idejét? Vagy érzik, hogy a torz szereposztás kicsinálta a feleségüket, és félnek a szemrehányástól, a “lelkizéstől”? Mert nekik így is megfelel? Lehet, hogy ha ezen elkezdünk gondolkodni, választ találunk arra, miért olyan sok a válás és miért élnek annyian boldogtalan házasságban.

Nem a megcsalással kezdődik, az biztos. Soha a történelemben ennyi szabadidőnk, ennyi választási lehetőségünk nem volt a világnak ezen a felén. Mintha meg lenne írva a férjszerep. Mintha kötelező lenne unottnak és fantáziátlannak lenni. Igen, tegyük hozzá, sok nő is lekerít magának egy területet, ott teljesedik ki, aztán jól elmagányosodik. És reflexe, hogy mindig mások a fontosak, ő az utolsó. Ezért béna a haja, ezért lóg a hasa, és ezért nem szereti magát. És ha a másik elegáns és fess és sikeres és nincs otthon, akkor érthető, hogy még keserű is.

Jó lenne erről beszélgetni. Írjatok!

Könyv a témáról: Dalma Heyn: A vágy csendje, LÉLEK kontroll sorozat, Háttér kiadó, 2003.