fontos vagyok

Vészesen (kilencszáz alá) zuhant a napi olvasóim száma. Adóbevallotok, széldzsekit kerestek a turiban, mi van? Zavarban is vagyok: beszéljünk a hüvelygombáról? Elmondjam, milyen ciciket láttam ma az öltözőben? Átoperáltassam magam sziámi ikerré?

Inkább a tegnapi napot írom meg, érdekes volt.

Sőt, már tegnapelőtt is.

Megint színház, ezúttal szívbéli jó barátommal. Nem sok jó színházpartnerem van, ő nagyon jó. Az első szünetben, mint valami primadonna, megyek le a lépcsőn, hát, lent áll a művész úr. Háttal nekem. Előcsarnok, emlékszünk egy ilyenre, megáll a szívem is, és új, amit érzek: düh.

Nem a róla szóló a legnépszerűbb bejegyzés itt, talán nem is érthető, bármilyen irodalmian próbáltam is megírni, hogy mi ez az én kényszeres megnyilvánulhatnékom, mibe nem tudok belenyugodni ennyi éve, miért emeli őt a némaság mifölénk, pondrók fölé, miért hizlalom — van jobb szó: habosítom egyre ezt a szappanoperát.

Nem tudom. Különlegesen heves vágy kínoz a nagyon okos, idősebb és szuverén férfiak elismeréséért. Hogy simogassák meg a bucimat, és mondják azt: de szépet írtál. Alább nem adom. Nem volt apám. Van mit mondanom. Hiú vagyok. Szerelem? Szó nincs róla. De ez erősebb annál. Az ökovezér, a legokosabb ember, akit ismerek, végül az esküvői tanúm lett, az is valami.

A férjem is ilyen, ezért aztán én nagyon jól érzem magam, hetente eszmélek rá: talán nem is tudok nála, és ez most más egy kicsit, mint az okosság: intelligensebbet. És nagyon is simogat. Csak hát ő jó fiú. Korrekt. Őszinte. A művész úr meg, hát, nem tartja a polgári érintkezés normáit be velem, és itt én valami titkot gyanítok. Nem mondott nekem soha semmit, nem is fog, bármi odaképzelhető. És itt van még a kontraszt a huszonöt és a harmincöt éves önmagam között: akkor még velem bármit meg lehetett csinálni. A vád, amely összekötött vele és elválasztott tőle, annyira abszurd volt, hogy önkéntelenül valamiféle igazságszolgáltatásra vágyom.

Mert az mégsem megy, hogy mindig nekem kellett hallgatnom és így magamra vennem a kötözni való bolond, illetve a hűtlen hitves és a gyermekét is odahagyó hisztérika szerepét. Hogy nem lehet bizonyos szavakat kimondani. Úgyhogy ez az én harcom most azért is harc, hogy azok, akik tőlük (kitől is? Otellótól és Cassiótól) tudják a történetet, esetleg eltűnődjenek azon, hogy én mégiscsak normális vagyok, illetve ha nem is, a reakcióim akkor is teljesen érthetőek.

Egyáltalán, így fogjuk leélni az életünket? Így kerülgetjük egymást a színházban, soha nem fogjuk tudni, mire gondol a másik? Persze ő nem kíváncsi, mert/pedig rólam tudni lehet. Nyílt sisakkal ugyanis csak én vívtam. Megtehettem volna, persze, hogy otthagyom ezt a közeget a francba. Nem hagytam. Amikor átmenetileg hagytam, akkor is folyton belebotlottam a művész úrba.

Nem vett észre ott a lépcsőn, pedig kissé hangos voltam, de csak hogy a jó cimborámat szórakoztassam, meg hát semmi sem drága, ha jó a poén: nem igaz, egyszer jövök színházba, megint üldöz…! Kimegyek a másik ajtón, aztán kijön ő is, akkor én be… — nem lehet, hogy ha ezt nem rendezzük, csúnyán átvisszük a következő életünkbe…?

Másnap végre a terapeutámmal is megbeszéltük ezt az egészet: öt éve egyáltalán semmit nem mondtam erről, hogy lehet?

Azt mondja, szóval te azt akartad, hogy ő, a színész legyen a közönséged?

És akkor oda kaptam, hol fészkel az agy. Ugyanezt mondta, ugyanígy a már halott előző terapeutám, akihez átkullogtam, amikor kihajítottak a próbáról, hát, nem vagyok egy serlokholmsz, de a művész úr kérésére. És a válasz: igen.

És miért nem lehet beszélni vele? Ne maradj így, ez romboló.

Nem lehet.

Egyébként meg tegnap volt a találkozó a színházigazgatóval, azért is volt megdöbbentő, hogy megint beleszaladtam.

Előzmény. Most akkora Jakab is, hogy újra aktív vagyok a külvilágban, az újságolvasáson túl is. Járok színházba, láttam náluk is a bemutatókat, és felháborított az egyik. Meg volt az az este, egy érdekes rendezvény, ahol beszélgettem az igazgatóval. Ha már így összejöttünk, írtam neki egy levelet, mert zárul be, csúszik lefelé, ami az ő színházukban a művészetről és főleg a nézőről gondolva van. Engem megrémít, hogy min röhög a közönség ennyire hangosan, remélem, csak azért, mert idősek lévén nem hallották jól, de ez az optimista verzió. Már a levél után tűnődtem, hogy valójában mi bajom van nekem. Az, hogy nem érzem magam ott nézőként megtisztelve. Épp amit írtam a Nemzetiről: hogy tétje van. Vérre megy.

Az igazgató úr visszaírt, töltőtollra golyóstollal, hogy beszéljünk. Én felhívtam, ő, ez meglepett, egy időponttal tényleg vissza, és mentem is, hogy rendet rakjak végre, és megmondjam: szerintem a művész úr egészen remek lenne a kilencedik alabárdos szerepében.

Könnyű ebéddel nyitok a közeli trendi helyen, ma megérdemlem, szétomló grillezett kacsamáj eperszósszal és túrógaluska szintén eperrel, ne hibázzunk, az élet rövid.

Hasogat a nyakam (pajzsmirigy), amikor a művész úr mellé parkolok a biciklimmel, nem akarok kínos helyzetet. És be, a művészbejárón és föl. Sosem jártam még ott. Kávét kapok, nézem a titkárság falán a kifüggesztvényeket, írok pár vázlatpontot arról, amit mondani akarok.

Nagyon udvarias az igazgató úr. Tényleg van szereposztó dívány, de egészen újszerű állapotban. Oda ő ül, én rendezői székbe (de szép).

Leszögezi, hogy

a) nagyon szép levelet írtam, töltőtollal, manapság!

b) összerakott engem, emlékszik is most már, és utánam is kérdezett: én voltam ama kritikus felesége (és megint: de nem az, akinek a gyereke van? — De. — Akkor három gyerek? Nagyon szép. — És még színházba is járok). Én jártam akkor ősszel a próbákon is, igen. És támogatói is vagyunk a színháznak, meg egyszer közönségtalálkozón is voltunk, már emlékszik.

c) a személyes részről ő inkább nem beszélne.

Mármint hogy mi ez az egész a művész úrral. Nem akartam, hogy utólag jöjjön rá: engem dobatott ki a próbákról annak idején a művész úr. Nem nagyon taglaltam a levélben, egyetlen összetett mondat volt, de el tudom képzelni, hogy ő egy kicsit mást hallott erről. Mindenesetre legnagyobb döbbenetemre nem várt ott az igazgatói szobában egy csokor kálával a művész úr, hogy elmondja, micsoda félreértés ez az egész, és hogy a ronggyá sírt leveleim darabkáit évek óta a párnája alatt tartja. (De azért vagy ötvenszer hangzott el a keresztnevének i-re végződő beceneve.) Ez a merevsége az igazgató úrnak, ami mögött ki tudja, mi lehet, elszomorított.

De kanyarodjunk csak vissza a valósághoz! Mely csak amannak földi mása. Operatív volt nagyon a beszélgetés. Nem félek, értem az igazgatót és erősen próbálom megértetni magam. Adjak tanácsot, tényleg érdekli, ugyanakkor mindig kilóg ez alól, hogy nekik ez nagyon sikeres évad volt és az ő ízlése nem változik már. Ezen birkózunk egy kicsit. Nem ízlésről van itt szó, hanem arról, hogy szóba állnak-e a nézővel. Mégis, megtisztel, hogy engem, az egyszeri nézőt meghallgatott, komolyan vett. Konkrét javaslataim voltak, ma össze is foglaltam írásban neki. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Ahogy mentem ki, még pisiltem, és aztán már az udvarra nyíló irodaablakon szűrődik hozzám a hangja, valakinek összefoglalja a beszélgetésünket: azt mondta, meg lehetne csinálni, hogy… És én mosolygok. Nehogy hanyatoljon (hanyatljék…??? — hiányos a paradigma) a színvonal, veszek magamnak egy narancssárga sarut is.

11 thoughts on “fontos vagyok

  1. Visszajelzés: meg kellene bocsátanod | csak az olvassa

  2. Milyen szép és visszhangtalan ez a bejegyzés, hogy kiöntöttem ide, és hogyan óvatoskodtam mégis. Nos, aki rápillant a Radnóti Színház honlapjára (mert történetünk ott játszódik ezen a derűs sohatöbbé-napon — amikor én sarut veszek, amelyet néha a fejlécben láthattok; amikor még János nemhogy él: tünetmentes is; amikor én még nem sejtek semmit, azt sem, hogy terhes vagyok, azt sem, hogy elvetélek, és főleg azt nem, hogy többet ebbe a színházba nem megyek), én megtettem ma, az láthatja, hogy lett olyasmi, amit én ezen a találkozón mondtam. Szóbaállás, nyitás, beszélgetések, de még, figyeljetek: BLOG is. Igaz, hogy bekezdésnek írja valaki fáradtan a bejegyzést, de mégis.

  3. Ide írom, hogy ne legyen visszhangtalan. Tegnap este azt csináltam, hogy beírtam a keresődbe, hogy “esküvő”, s elkezdtem elolvasni a kiadott bejegyzéseket. Érdekes volt az ív, a tartalom, az összefüggések. Most így fogok itt olvasni: keresőszó szerint.

    S én tegnap a laptopommal az ölemben aludtam el, ilyen nem volt két éve, akkor száműztem a technikát a hálóból. Nagyon sokáig olvastam a bejegyzéseket, későn aludtam el, s így reggel elaludtam, többször kinyomtam az ébresztőt. Ilyenkor az van, hogy csipog a telefon, lenyomom, 5 perc múlva újra csipog, s ez így megy sokáig. Végül eszmélek, s rádöbbenek, hogy elaludtam, s késésében vagyok. Ideges leszek, kapkodok, rossz érzésem van, stresszel a helyzet. A kapkodás miatt még kevésbé férek bele a szűkös időkeretbe.

    Ma reggel meg másképp történt. A telefon csipogott. Kinyomtam. Csipogott. Kinyomtam. Csipogott. Kinyomtam. Majd ránéztem, s majdnem elkapott a szokásos rossz érzés a késés miatt. S ekkor visszaszenderedtem félálomba, s azt álmodtam, hogy egy meditáción vagyok, amit te tartasz. S azt tanítod éppen, hogy mit kell csinálni, amikor csipog az ébresztő, s tudjuk, hogy késésben vagyunk. S azt mondtad, hogy képzeljük el, hogy a csipogó hangok rózsák. Szép, apró, kedves rózsák, s mi szeretjük őket. Öleljük magunkhoz a rózsákat, s mosolyogjunk rájuk. Fogadjuk be őket, legyünk velük kedvesek, szeressük őket. S amikor a telefon megint csipogott, álmomban rózsákat láttam, a telefonból szálltak ki hang formájában, s olyan lágyan nyomtam ki az ébresztőt, mint még soha. S ezt megismételtem még kétszer, s egyre kedvesebbek, szebbek voltak a rózsák. S a harmadiknál mosolyogva ébredtem. S a késés ellenére nem voltam ideges. Megittam a kávémat, nyugodtan elkészültem, s az ilyenkor szokásos 20 perc helyett csak 5 percet késtem. (Illik ehhez a cím.)

    Na, erről vajon mit mond az álmoskönyv?

  4. Visszajelzés: hív a színházigazgató | csak az olvassa

  5. Visszajelzés: mik ezek a képek | csak az olvassa

  6. “Könnyű ebéddel nyitok a közeli trendi helyen, ma megérdemlem, szétomló grillezett kacsamáj eperszósszal és túrógaluska szintén eperrel, ne hibázzunk, az élet rövid.” ez nagyon tetszett 😀

  7. Visszajelzés: nem értik a mai világot | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.