Te Bálint, benned tényleg egy pillanatra sem merült fel, hogy ezt nem kéne? Tényleg zászlódra tűzted az én felébresztésemet, megjavításomat, pofáraesésemet? Ez a te küldetésed? Akkor is lenyomni, ha a lenyomás ellen ír hónapok óta? Majd megtanulja? Erőből?

A blog azért ilyen, mert így gondolkodom, és ennyire tudok írni. Pont így, pont ennyire. Hogy mi mindenen keresztül jutottam el idáig, arról elég sok szó esik itt, és hogy azt te semmibe veszed, az téged minősít. Nem a te kis szemétkedésed kell ahhoz, hogy jobb legyen a blog. Nem erre vártam egész életemben, hogy te megmondd a tutit arról, hogy én miben tévedek. Megint milyen jellemző önhittség ez is.

Ez, amit csináltál, ez csak fájdalmat okoz, erre jó. Értetlen, döbbent, szívszakasztó fájdalmat, hogy a kapcsolatom jelképét odatetted a tuti “feminista” hívószó mellé. Hivatkozhatsz mindenre, magyarázhatod, hogy ez nekem milyen hasznos, most már mindenki tudja, mekkora görény lettél. Nem én lettem erről híres, hanem te.

Ha már itt nyomozgatsz: a demotiválótól is engedélyt kértem, pedig ők megosztásra gyártják, és még a Zahia-fotóssal is leleveleztem, nemkülönben a kecskés kép fotóművészével.

Minek ez, tényleg? Hogy a férjemet, ezt az angyalszerű lényt taglalják ott ezek a nímandok, meg hogy én az ő farvizén érvényesülök? És hogy most egy ideges anyjuk van a három- illetve ötéves gyerekeimnek? Alig bírom el az életemet. Mire jó ez neked, tényleg?