hulljon, bizony, sőt: hulljék

Na, itt a címben van egy kis önvita, tehát hogy a hulljon a férgese idiómában a hull vagy a hullik ige van-e — már az Osiris helyesírási géniusza is olvas, úgyhogy majd megkérdezzük –, meg amúgy is a hulljon szerepel az idiómába merevedve, mindenesetre én most nyomatékosítom. Hulljon a férgese, írtam a házasságokkal kapcsolatban Illés Blanka blogbejegyzésére, mire ő a válaszának a Hulljon a férgese? címet adta. A válaszom: hulljon, sőt, hulljék. (Ha esetleg sietsz.)

Tele vagyok gondolattal, csak végre elvittem a kicsiket uszodába, meg annyira hideg volt már (elromlott a fűtés), hogy el kellett költöznünk.

Ahogy az itteni kommentben is jeleztem, én ezt termékeny, értelmes vitának tartom. És ebben Blanka is megerősített.

Az ő válasz-bejegyzésének egyes bekezdéseire reagálok most.

Csak azért, mert létezik a családon belüli erőszak, nem mondhatjuk a családra, hogy rossz. Csak azért, mert van férfi, aki a házasság intézményét arra használja, hogy a nőt a végletekig kizsigerelje, attól még a házasság nem veszti el az értékét úgy általában!

A család nincs válságban, többnyire családban élünk, meg főleg a gyerekek. Van, ahol apa-anya-gyerekek a család. De akármire is készül a tisztelt alkotmányozó nemzetgyűlés, én is családban élek, és az egyszülős családokat súlyos korlátoltság csonka családnak nevezni.

A házasság viszont, az élethosszig tartó, monogám, együttműködő, érzelmi közösségre alapozó gazdasági közösség, úgy, ahogy ma értik,  bizony válságban van. Az a férfi, aki a maga életlehetőségeit a másik rovására teljesíti ki, nem egyedi eset: viselkedése tipikus, és nem az egyéni elvetemültsége, hanem rendszerszintű okok magyarázzák, onnantól, hogy neki és csak neki jár egy kis szombat délutáni szunyókálás, odáig, hogy rá bizony nem kötelező a hűség, és bocsánatos bűn a házasságon kívül született gyereke is.

Szerintem hiba a házasság intézménye és a családon belüli erőszak között egyenlőségjelet tenni. Én azt gondolom, még ok-okozati összefüggés sincs közöttük…

Nem, a házasság nem egyenlő a családon belüli erőszakkal, de a házasságok megromlásának, az intézmény csődjének oka a nemi szerepek rendszerben kódolt egyenlőtlensége és a nők elképesztő túlterheltsége, minden elismerés nélkül. Akik visszasírják a régi szereposztást, el sem tudják képzelni, miféle reménytelen kínlódás tudott az lenni sok-sok nőnek, házimunkában, ágyban, sorsban.

A házasság intézménye mellett érvelni, és amellett, hogy a gyereknek apával és anyával kerek a világ, nem „elégedett középosztálybeli tespedt gőg”.  Csak családjoggal foglalkozó ügyvédként  nap mint nap látom, hogy társadalmi rangtól, rendtől és vagyontól független hogy kit zárnak ki egy szál bugyiban lesírt szemfestékkel a novemberi hidegben.

Be is adják a válópert, azért mennek az ügyvéd asszonyhoz. Aztán esetleg visszatörnek e feltételek és perspektíva közé.

Ez pont úgy előfordul a gangon, mint a tanyán, a panelházban és a kacsalábon forgó palotában.  Hátrányosan megkülönböztetni a közép és felsőbb osztálybeli nőket – mert mit tudhatnak ők róla – szerintem nem helyes.

Akik a hangjukat hallatják színes borítós keresztény magazinokban meg mindenfélékben, azok igenis könnyen beszélnek. Van erőforrásuk, hogy változtassanak, eleve kevésbé kiszolgáltatottan mentek bele a házasságba, nem szegényíti el őket olyan mértékben a gyerekvállalás, marad idejük belső fejlődésre, feltöltődésre. És még őket sem védi meg mindez a legdurvább erőszaktól. Vajon miért?

A rendszeres fizikai és pszichikai bántalmazás pont úgy testi-lelki roncsot csinál a jó anyagi körülménynek között élő, vagy a magasan iskolázott, karriert befutott nőkből is.

Úgy van, ezt éppen én is átéltem, és a végén már nem is voltak olyan jók a körülményeim. Amelyikből meg nem csinál roncsot, az hajlamos ítélkezni a négyszobás lakásából, jól hangzó értékeket szajkóz, magazinokba ír cikkeket, konferenciákon sopánkodik, avagy blogol.

Az  a kijelentés, hogy „… hulljon a férgese. Maradjon meg az a házasság, amelyik lüktet” nekem csúnyán összecseng a ma oly divatos „mert én megérdemlem, hogy boldog legyek” piacgazdasági reklámszlogennel. Én szomorú vagyok, ha valaki hagyja magát beszippantani, és a médiából ránk zúduló értékeket mértéknek tekinti.

A médiából az zúdul ránk, hogy maradj szépen a házasságodban, tartsd fent minden szempontból a status quót, ebben erősítenek meg a reklámok, ÉS eközben, emellett vedd meg a mindenféle legújabb vackokat, amelyek a jólét illúzióját nyújtják, és elringatnak, addig sem kell szembenézned a valódi kérdésekkel. Pont ez az az életmód, amelyet nem könnyű feladni, különösen, ha gyerekek is vannak.

Önazonosnak lenni, cselekvően tenni azért, hogy méltón élhessünk és megmaradjanak, gyarapodjanak az erőforrásaink, nem önzés és nem elkényeztetettség, sőt, bizonyos szempontból minimum. Blanka, mit gondolsz, nem érdemli meg mindenki, hogy boldog legyen? Nem, a boldogság mint igény nem jelenti azt, hogy kiszabadul a szellem a palackból, és önző, romboló lesz, aki képviseli.

Ha a boldogság nem is általános jog, az, hogy sorvasztó közöny, zaklatás, gonoszkodás nélkül élhessen mindenki, igenis az. Hogy ne az ő rovására szerezzen előnyöket a másik, mint azt igen sok fennálló házasságban megfigyelhetjük, már ha van rá szemünk. Van, lett. És akkor ezek a másik áldozata révén boldogulók szoktak szeretetre meg a házasságra mint értékre hivatkozni — komolyan, ne legyünk dühösek? Ha nem vagy dühös, nem figyeltél eléggé.

A házasság a cukormázas lányregényekben lüktet, a valóságban kemény meló. Ha nem lüktet, lelépek, akkor már nem is kell?

Ha valaki, én aztán gyűlölöm a cukormázat, csak úgy, mint a médiaagymosást. De a házasság, az igazi, az bizony lüktet cukormáz nélkül is. Mondhatni, a lüktetés a lényege. Nem plusz, nem jutalom, nem ritka kiváltság. A lüktetés pedig annyit jelent, hogy ránézek a másikra, és eszembe jut róla valami. Még mindig. Hogy akarok vele lenni. Azért házasodtam vele össze, mert lüktetett, és ezért vállaltam-választottam őt házastársnak, sőt, lettek gyerekeink is. Ez hihetetlenül erősen, egyetlen más emberi kapcsolathoz nem hasonlíthatóan köt. Ezt a vállalást, a bizalmat voltaképp nem könnyű szétbarmolni, mégis megteszik rengetegen és baltával. Ha reménytelenül, rombolóan nem lüktet már, ha hiába próbálkozom, várok, vagyok békés, asszertív, keresek új meg új módszereket, mint azt általában a nők teszik, ha a másiknak nem fontos a lüktetés, akkor, bár nagyon-nagyon nehéz — nem kellene ennyire nehéznek lennie –, lelépek. Mert a házasság nem fontosabb, mint a benne élő integritása, még a gyerekek állítólagos érdeke sem fontosabb. Az egyben maradó, pókhálótlan arcú szülő, az a fontos, és ez nem önzés. A lüktetés, az elevenség a fontos, a gyerekeknek is.

Aki lejjebb adja, aki kemény melónak fogja fel, kompromisszumok sorának, az megérdemli a végeredményt. A saját legjobb lényegének elsorvadását.

Egy komment.

Tökéletesen egyetértek a blog írójával! Olvastam az szóban forgó írásodat a házasságról és magam is így gondolom. Én hiszek a házasságban, hiszek abban, hogy egy kapcsolatot ápolni kell, azért kőkeményen dolgozni.

Hopp, megint a should. Megint eszme, elv, előírás, a magunk vélt sikere, kit érdekel, mi van valójában másokkal, majd mi megmondjuk nekik szép tanácsokkal, mi a helyes.

Megmondom, mi a bajom ezzel a “nem szabad feladni”, “a házasság igenis érték” szólammal. Az, hogy a bántalmazók szoktak ilyeneket mondani. Pont e mögé bújnak el, és ez a szép eszme, a házasság védelme, valamint a gyerekek érdeke akkora, hogy ki se látszik mögüle a több éves közöny, a minősítgetés, az irreális elvárások, a némaság, a csak az egyik félnek élvezetes szex. Hát ki kell tartani egymás mellett! Pontosan ezzel élnek vissza, ezért szövetségesük a világ, mert mindenki, még a jóindulatúak is ezt hajtogatják.

Újra a bejegyzésből:

Én pont ugyan annyi – ha nem több – férfivel találkozom, aki nem akar válni, meg akarja menteni a házasságát, nyitott lenne a párterápiára, de a nő erre nem hajlandó.

Ezt a részt az itteni olvasók szeretni fogják. Na, vajon miért? Miért kötelező a párterápia, ha egyszer ELÉG volt? És miért a nőknek van többnyire elegük? És miből?

És a nő vajon mit akar? Miért nem akar párterápiára menni? Miért nem fontos neki a házasság? Nem lehet, hogy neki sokkal, de sokkal jobban elege van, és joggal? Akkor már nyitottak a férjek, persze, a váláskor, és mindenfélét megígérnek, holott előtte évekig nem akartak egyeztetni, és a nők azért adják be a válópert, mert elegük van a sok ígéretből, amely ígéret maradt, de valahogy mindig a nő hibáztatása a vége annak is.

És mit akar vajon a férfi megmenteni? Már írtam erről, a férfi azt szeretné, hogy ne lógjon ki a lóláb:

Miért ragaszkodnak ők vajon a teljesen zsákutcás, zsörtölődős, akármilyen házasságukhoz? Megmondom. Az identitásukat féltik, azt az elképzelt, feljavított ént, amelyiknek az elégedett(nek tűnő) asszonya elfogadja a helyzetet, nem lázad, megmarad őmellette, hiszen ő értékes, jó szándékú férfi, hát nem? Na meg a gyerekek, de az már na meg.

https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/02/10/a-nok-fegyverei-erzelmi-kicsinalas-hiszti/

Folytatom Blanka bejegyzésének idézését:

Úgy általában a házasság érték! Úgy általában túl sokan adják fel! Úgy általában olyan problémák miatt szakítanak, amelyek orvosolhatóak lennének!

Úgy általában, az könnyű should megint, de senkinek nincs úgy általában házassága, mindenkinek konkrét van, és senki, de senki nem ítélheti meg kívülről, ő mit élt át, neki mennyi volt az elég, és akarnia kell-e még az orvoslást. Van, hogy már hiába töri magát a megangyalosodott férj, nem lehet jóvátenni.

A házasság nem lehet börtön. Ha jó lenne nekik, nem akarnának elválni. Én kompetens embereket tételezek fel, akik el tudják dönteni, és senkinek nincs joga megítélni a döntésüket. Komoly jelzés, hogy ennyi a válás, de sokan nem tudják, mi a gond, csak tönkremennek, alkoholisták lesznek meg pánikbetegek, rákot növesztenek meg depressziót. Vagy csak nem tudnak merre lépni, félnek, foglyai a bántalmazásnak. A probléma jóval nagyobb, mint amekkorának látszik. A válás után sem valami jó, és mégis, jobb.

Nagyon kevés kivétellel a nők kizsigerelése, az egyenlőtlenség elfajulása az oka az egyes házasságok válságának. Nem, nem a kommunikáció meg a tájékozatlanság, nem a — gyakran nőhibáztató — párterápia hiánya, hanem a nemek egyenlőtlensége, ami pont a kapcsolatért folytatott kőkemény munkát teszi lehetetlenné, örökké csak az egyik fél sziszifuszi küzdelmévé.

És, úgy általában, nem tudhatjuk, nem mondhatjuk meg mások helyett, mit éltek át, és mit kellene tenniük.

Elismerem, ez lazán kapcsolódik:

Ebben az országban félrecsúszott nyakkendővel, nyitva maradt sliccel, a kuplerájból kilépve is nyugodtan lehet beszélni a keresztényi erkölcsök fontosságáról. Sokan meg is könnyezik.

http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20130220_Katkok_vagyunk_dugni_akarunk

Tovább Blanka blogjáról, a Se veledről:

Hiszek abban, hogy a házasság két ember szövetsége, amit nem szabad az első probléma kapcsán lehúzni a wc-n. És azt is így gondolom, hogy egy jó házasság, jó kapcsolat alapja a kellő önismeret. Ha egy házasság rossz, az nem azért van, mert a házasság mint intézmény rossz, hanem azért, mert a két ember elrontott valamit. Lehet, hogy soha nem is lett volna szabad összeházasodniuk. Ez az ő személyes felelősségük.

Vajon ennyi házasság miért rossz? Nem mindet bontják ám fel. Ez nem mutat valamit az intézményről, legalábbis a hozzá fűződő általános felfogásról, elvárásról, hiedelmekről? Sajnos, a házasfelek nem egyenlő mértékben felelősek. Akkor lennének egyformán felelősek, ha kölcsönösségen alapulna a kapcsolatuk. De az előnyök, amelyeket a házasság révén élveznek, nem egyenlőek, a mozgásterük sem.

Az első probléma után lehúzni a vécén…??? Nem bolondultak meg. Nem úgy van az, hogy az emberek szíre-szóra elválnak, de ha mondogatjuk nekik, hogy hát hiszen a házasság érték, akkor majd jól megpróbálják a kis buták.

Minél kisebb a gyerek, annál nagyobb trauma neki a válás – ez vitathatatlan pszichológiai tény. Tehát akinek gyereke van – szerintem – kötelessége lenne megpróbálni. Ha csak pár évre sikerül jobbá tenni a kapcsolatot, már akkor is megérte!

Nekem elvi gondjaim vannak azzal kapcsolatban, hogy megmondjuk másoknak, mi volna  a kötelességük (segédige-lét). A válás törvényes és sokszor élet- vagy lélekmentő lehetőség. Igen, hibáztak, talán már a párválasztáskor, de mindenki hibázik, ugyanúgy, ahogy az életünk minden területén vannak lazaságaink, felelőtlenségeink. Mások nem hibáztak, hanem öt vagy tíz vagy tizenöt évre volt kalibrálva a kapcsolatuk. Szép kapcsolat az, csak az élethosszig tartó monogám házasság mint koncepció, az tévedés az esetükben. És szépen is elválhatnak, ha ezt időben felismerik, ha meg merik élni a saját valóságukat, ha nem béklyózzák őket a szólamok, miszerint tűrni kell meg próbálkozni, valamint gondoljatok a gyerekekre. Ha nem társfüggők, és nem kezdenek játszmákba, igen, a nők is, pont ezzel a birtokló hűségigénnyel, például, miután már évekig semmi, de semmi közük nem volt egymáshoz, és ezt normálisnak, házasságnak tartják.

Ha a válás trauma a gyereknek, akkor tényleg nagy a felelősség, hogy senki se keserítse az anyja életét. Közönyös, gúnyos, alig hazajáró, érzelmi zsarnok férjek, akik évekig folytatták a játszmáikat, akiket évek óta kérleltek, akiknek évek óta íródtak a megoldást kereső levelek, akik évekig nem vették komolyan a feleségük valóságát, annyira, hogy végül már öklendezni kell, és csak a válás marad, tágra nyílt szemmel kérdezik az ügyvédnél meg a párterapeutánál, hogy de hát a gyerekek…?

Mi lesz a gyerekekkel? Az lesz, hogy előbb kellett volna és nem baltával szétverni a szeretetet meg a bizalmat. Az lesz, hogy fel kell nőni, és ítélkezés, önigazolás nélkül érzékelni, elfogadni, szeretni a másikat, nem csak eltartani, mindent elvárni meg hazajárni morogni. A nőknek ugyebár semmi sem jó, folyton bajuk van — a férjeiknek meg minden, de minden jó, bőséggel élvezik a többiek rovására kicsikart többletjogokat, anyagi előnyt, pihenés, változatos életet. Meg az erkölcsi fölényt is, készségesen alájuk gyújt a világ, mindenki a feleséget méregeti, ha válna, de ha megcsalták, akkor is, a félismerősök is.

És nem arról beszélek, hogy tűrd a napi pofont! A bántalmazó környezet árt a gyereknek, akkor el kell válni, akkor el kell költözni. De ha a kapcsolat élhető, illetve élhetővé tehető, akkor az egyéni boldogság keresése előtt legyen prioritás a házasság fenntartása… a gyerek miatt.

No, még szép, hogy arról nem beszélsz. (És ha nem napi?) Csak mintha a pofon előzményeit és összefüggéseit nem látnád. A pofonnál sokkal rombolóbb és kifinomultabb uralmi technikák keserítik meg sok százezer nő életét. És természetesen nekik kell elköltözniük, otthagyni akár egy élet munkáját, a saját lakást is, mert senki nem teszi ki a bántalmazót.

A férfinak előnyös, a maga bebetonozott fölényét evolúciós, egyházi, mindenféle nézetekkel igazoló felállás majdnem minden házasságban ott van, és rombol — hogy nem válik el mindenki, mihelyst a maga bőrén érzi az egyenlőtlenség sorvasztó hatását, az a kényszerek miatt van, meg amiatt, mert igen alacsony fokú az ezzel kapcsolatos tudatosság — ezért lehet a blogom reveláció tízezrek számára, ami egyébként engem is meglep.

És aki pofonról beszél, és lépne, az ellen a környezete is ellene fordul, a bántalmazó pedig olyankor beveti a nehéztüzérséget. Annak sem nagyon szoktak hinni, aki pofonokat kap. Ha mégis hisznek, azt kérdezik: miért nem jött el előbb? Miért hagyta idáig fajulni a dolgokat? Senki nem az elkövető felelősségével foglalkozik.

Aki igazán aggódik a házasságokért, az aggódjék a médiaszennyért, a túlterhelő munkafeltételekért, az elszállt anyagi igényekért és a nyomorért, a nőgyűlölő megnyilvánulásokért, az egyenlőtlen munkamegosztásért, a társfüggőségért, az éretlen személyiségek százezreiért, a gyereknevelést övező teljes félreértésekért, a szexuális szabadosságért, a pornó, pedofília és prostitúció diadaláért, a nőket tárgyiasító felfogásért. Tiltakozzék ezek ellen, a mantra helyett, hogy “a házasság érték”, de évekig és hangosan ám, és beszélgessünk a házasságról utána.

A jó házasság, az az érték, nem a házasság. Ritkán alakul ki, és sokszor a szokásos megoldások ellenében teremtik meg rendkívül öntörvényű emberek, akik maguk élik meg a házasságukat jónak, miközben a kotnyeles többiek a fejüket csóválják rajtuk.

A házasságnak ezen az évszázadokon át kínkeservvel retusált-fotosoppolt fotóján, amely sem mint gazdasági érdekközösség, sem mint a gyerekek óvó burka nem szerepelt valami fényesen, sokszor csak félig van rajta a nők arca. Mosolyszerű a fél arc, de ha látnánk a teljeset, megdöbbennénk, mennyire idegzsábás grimasz az.

Amiért tetszik a Csakazolvassa blogod, pont az, hogy megmutatod, nem kell beállni a színesújságok diktálta világba, a szerepeinket mi magunk tölthetjük fel egyedi tartalommal. És saját magunknak kell megfelelni, nem másnak. Önismeret – ez volt a posztom lényege. A jó házasság titka, hogy tudom, nekem mi kell, ezt megfelelően csomagolva meg tudom mondani és el tudom várni a másiktól. És igen, kell hozzá, hogy a férjünk is meg tudja fogalmazni, neki mi kell, és ő is el tudja mondani.

Szép should, de ha körülnézünk, azt látjuk: sajnos, ez nem így megy, ilyen szép kölcsönösen. Nem, a szerepeinket nem magunk választjuk, hanem elő vannak írva, minden eltérés kitesz az ítélkezésnek és szankcióknak. Tele van a szabályokkal írva a tudatunk, és amit mégis választhatunk, az nagyon szűkös, mindegyik lehetőségnek súlyos az ára.

A napi valóság az, hogy hiába mondom, félvállról veszi a másik, elhessegeti, kinevet, mert nála van annak a joga is, hogy eldöntse, mi jogos, fontos, logikus, és ha annyira nem érti, hogy már frusztráltan kiabálok, meg már nincsen kedvem semmihez, akkor pokol velem az élet, sárkánynak tart, és munkába meg más karjába menekül. Amit ő mond igényként, kérésként, az pedig olyan prekoncepciókon alapul, amelyek nem igazságosak, nem reálisak, és amelyek között nincsen, nem lenne boldogság.

A legelképesztőbb, hogy neki mondania sem kell: eleve úgy van berendezve a világ, hogy az igényei kielégüljenek, mert a házasság magába foglalja az ő többletszabadságát, többletpihenését, megúszós lehetőségeit. Őt védi a házasság (2. rész is van), neki háttér, a nőknek meg nem szokott egyáltalán, sehol hátterük lenni.

Leginkább semmit nem mondanak egymásnak a házastársak, évek óta, és ez nem csak tünet, hanem a probléma maga.

Attól tartok, nem egészen értetted, mit akarok a bloggal. Az én látványos függetlenségemnek elég súlyos ára van: hálátlannak, erőszakosnak és férfigyűlölőnek tart az ismerőseim nagyobb része.

És szándékosan fogalmazok most provokatívan: bizony, hulljék. A férgese, az hulljék, mert rohad az egész fa már. Ne nézzük hülyének az embereket: azért válnak, mert elviselhetetlen. Mi az érték a mindennapok fagyott poklában? Hogy valaha szerették egymást? Annál nagyobb fájdalom, hogy ennyire vége van.

Ha jó, ha működik, ha gazdagít, azt fogják választani, az a házasság  megmarad presszionálás nélkül is. Sőt, még az elviselhetetlen is megmarad, mert nem lehet lépni semerre. Ha nem jó, akkor meg csak a képmutatást fokozza, a hazugságokat takargatja “a házasság érték” hajtogatása.

***

Két és fél éve volt az esküvőm. Nem rajtam múlott, hogy már nem élek házasságban, és nem is a férjemen. Hogy ő valóban megértette, mit jelent a lüktető házasság, azért súlyos árat fizetett, mert a környezetünk, az ismerőseink és rokonaink a maguk kis elcsalt életeikkel ugyanúgy nem értették. A munkatársai megbízhatatlannak tartották, elfordultak tőle, amiért így tudott apa és társ lenni — elnyomom és irányítom, természetesen. Meg is írtam: nem volt könnyű nekem sem, hogy megértse. Mert az volt a kiindulópont, hogy örüljek, hogy vállalt engem. Mindenki rólunk pletykált, minket méregetett sandán.

Nekem egyébként mindegy, ki miben hisz, csak nézzük meg a különféleképpen döntő nők arcát mondjuk tizenöt év múlva. Melyiket béklyózták keserűvé a kellek, és melyik tekintetben lobog még valami, pókhálótlanul.

51 thoughts on “hulljon, bizony, sőt: hulljék

  1. “A házasság nem lehet börtön. Ha jó lenne nekik, nem akarnának elválni. ” Azt hiszem, ez a lényeg.
    Meg ez: “A napi valóság az, hogy hiába mondom, félvállról veszi a másik, elhessegeti, kinevet, mert nála van annak a joga is, hogy eldöntse, mi jogos, fontos, logikus, és ha annyira nem érti, hogy már frusztráltan kiabálok, meg már nincsen kedvem semmihez, akkor pokol velem az élet, sárkánynak tart, és munkába meg más karjába menekül. ” És ez még a jobbik eset. De gyakran az, hogy nem érti először kisebb, majd nagyobb, egyre erősödő elnyomásba, lenézésbe, fizikai erőszakba fordul. Hisz az nem lehet, hogy vele az “asszonykája”, bármilyen szinten, nem elégedett. A tehetelen düh erőszakhoz vezet. Azért tehetelen, mert még csak nem is érti, “mit akar már ez az asszony, hisz dolgozk eleget.”
    Ugye ismerős?

    Kedvelés

  2. évekkel ezelőtt olvastam ezt a beszélgetést Esze Dórával. egy mondata azóta is a fülembe cseng:
    “a válás nem bolond dolog.”

    ide másolom e részét az interjúnak, mert nagyon ide illőnek érzem :

    “R. J.: Számodra mit jelent a házasság? Mikor ér el oda az ember, hogy a keretet felrúgja?

    E. D.: A házasságon mindig dolgozni kell. Az nem úgy van, hogy az a jó házasság, ahol nem történik semmi, mert ott nincs probléma – egyébként sincs ilyen. Az a legnagyobb probléma, ha látszólag nincs probléma. Én egy idő után visszatekintettem, és azt láttam, hogy ahogy dolgozom rajta, abból nem az lesz, ami szerintem bármit megjavíthatna. A látszatharmónián és látszategyensúlyon kívül, ami iszonyú káros. Úgyhogy eljöttem. Maga a különköltözés mindenképpen gyászmunka, az akkor is gyászmunka, ha te akarod. Ezen végig kell menni. Nagyon sokat kell sírni. A könnyeket nem szabad megspórolni. Egyáltalán, mindenféle nosztalgiát, nosztalgikus fájdalmat, sóvárgást, reménykedést, becsapottságot, mindent normálisnak kell venni. Mindennek, ami feljön, örülni kell.

    Voltak barátságaim, amelyek amikor véget értek, semmivel nem voltak kevésbé fájdalmasak, mint egy szerelmi szakítás. A kapcsolat harmadik személy. Olyankor ti már hárman vagytok jó ideje. Te, ő és a kapcsolat.

    A nagypapám orvos volt, és nagyon sokan kérdezték tőle: doktor úr, miért kellett kivennie a mandulámat? Hát csak volt valami oka, hogy a Jóisten odarakta, hát ha egyszer odarakta, akkor ne vegyük ki. Akkor azt mondta, hogy igen, de tudja eljöhet az az állapot, amikor több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt… Szerintem a válás nem bolond dolog. Aki elválik, az nem béna. Ha elválsz valakitől, azzal nem bélyegzed őt gonosznak.”

    Kedvelés

  3. Nem er egy mondatban leirni a hazassagomat: “Leginkább semmit nem mondanak egymásnak a házastársak, évek óta, és ez nem csak tünet, hanem a probléma maga.”
    Kar, hogy nem ez az elso eset, amikor itt felismerem. Es soha azokban a bejegyzesekben, ahol szeretnem.
    😦

    Kedvelés

  4. Kicsit off, de ma egy angol bíróságon téma lesz a blog, mint a feminista irodalom, ami megzavarta a feleség (ez lennék én) fejét 🙂 Mert énnekem a világon semmi okom elválni, amik megtörténtek, azokat csak hazudom, a feminist blog miatt. Szép mi? 😉

    Kedvelés

      • Oh, hat azt hallottatok-e mar, hogy aszongya: “te is csak azert valsz, mert divat. Mert a baratnoid valnak.”…. De hogy most mar egy blog is eleg egy ilyen tipusu okfejteshez…

        Kedvelés

      • Ó igen, anyám is azért vált húsz éve, mert a Mari barátnőjével felhergelték egymást, és jól elváltak mindketten. Ez mai napig fel-felböffen apámban. Itt hergelték egymást az ebédlőben a sarokülőn. Hogy “hát én elválok”. Még ilyet.

        Kedvelés

    • nincs okod elválni
      magadtól nem is jutna eszedbe
      kell hozzá egy szomszéd/barát/szerető. …. blog.
      igazán 21. századi válásod van.
      sok-sok erőt küldök neked mindehhez.

      Kedvelés

      • 3-szor hívtam ki a rendőrséget miatta és csak azért nem tartották bent, mert nem volt rajtam külsérelmi nyom. Ezzel védekezik. Ő, mint gyakorló római katolikus…

        Kedvelés

      • Nagyon sok erőt és kitartást! Én egy hónapja jöttem el a két gyerekkel, most apukámnál lakom. Rajtam volt külsérelmi nyom. Ott álltam a tükör előtt és néztem a tiszta vörös nyakam, meg az öt centis horzsolást. Mondtam neki, hogy nézze meg, hogy mit csinált. “Én? Én nem csináltam semmit. Te hülye idióta, megint túlzol. Az ég világon nem történt semmi.” Magamban ezt gondoltam: de hát látom, de hát kiabáltam, de hát féltem. Úristen megbolondultam? De hát itt van, fáj. Ok nélkül nem ordítok, hogy segítség. Ok nélkül nem piros, ok nélkül nem félek. Tehát csak nem bolondultam meg. Úristen mondja már meg valaki, hogy tényleg ott van-e a nyoma. De csak ennyit mondtam: De hát te is látod, te is tudod. Bántottál. Erre ő: “Na nehogy elmenj látleletre, na nehogy elmenj a bíróságra ezzel. Hülyének fognak nézni. Nem történt semmi.”. Rettenetes, de ezekkel a szavakkal, mintha megbabonázott volna, olyan volt mint egy agymosás. És én elhittem, hogy “ilyen aprósággal” tényleg nem érdemes látleletre menni. Pedig három napig látszott is a folt. Sajnos mire eszméltem, már elmúlt. És rendes ember. És jó ember. Hívő katolikus. És tisztes családapa, és tökéletes pár voltunk a legtöbb ember szemében. És most nem értik. Aztán amikor mondom, akkor sokan megértik, de sokan mondják: De hát a gyerekek (igen, a gyerekek. De nekik így jobb lesz), de hát olyan szép pár voltatok (igen, azok voltunk, de volt benne sok sok hazugság), de hát titeket az Isten is (igen én is azt hittem, de mégsem), sok nehézség érte (tény, de attól még nem fogadom el, hogy bánt), majd lenyugodtok mindketten (kösz lenyugodtam. ÉS tudom, hogy jobb lesz így. Felszabadultam, megkönnyebbültem. Nem hiányzik. Egy porcikája nem hiányzik), adjatok még egy esélyt (nem, nem adok, nyomós okom van rá), de hát az eskü (igen az eskü fontos, én majd ezt lerendezem a Jóistennel, ne aggódj a lelki üdvömért. Mi jóban vagyunk. az Isten szeret engem és megért engem), de hát meg kell próbálni (megpróbáltam. Most már nem kell. semmi sem kell. ) És a párterápia? (fél évig könyörögtem, hogy menjünk, de az a vonat elment). De a házasságot meg kell menteni. (akartam. sokáig. most pedig már nem megmenteni kell, hanem menekülni belőle)

        “Hát igen… mostanában nagy divat a válás… ez a legkönnyebb…valami nem jó, nem működik, aztán csak úgy eldobod, mint valami rossz kínai cuccot… nem hogy próbálnád javítani… ja a barátnőd is válik… egymást hergelitek, mi?

        Tényleg van olyan ember, aki azt gondolja, hogy jókedvből, boldogságból, úri passzióból akarnak válni a nők? Hogy könnyen eldobnak valamit, ami amúgy tökéletes is lehetne? Nagyon sok esetben az utolsó utáni pillanatban jönnek el. Mint ahogy én is. Engem addig nem vett komolyan a férjem, amíg el nem jöttem. Én viszont csak akkor tudtam eljönni, amikor már visszafordíthatatlan sebeket ejtett. Ennyit arról, hogy milyen könnyen dobjuk el magunktól a házasság szent kötelékét.

        Kedvelés

      • Köszönöm, köszönjük, hogy leírtad ezt. Nagyon örülök, hogy ki tudtál lépni, hogy képes voltál rá, büszke lehetsz magadra! A legjobbakat kívánom neked és a gyerekeknek.

        Elképesztő az is, amiket írsz, a sok gyűlöletes, gyilkos erejű közhely, amit a környezeted hangoztatott: “lenyugodni”, “küzdeni”? Kiért, miért, ki ellen, mi ellen? Te jó ég. Nagy lelkierő kellett, hogy lásd a valóságot a többiek ellenében is.

        Kedvelés

      • Ha picit is megnyugtat (vagy legalább ne rágódj rajta a jövőben): nem lett volna érdemes elmenni látleletért és a bíróságra. Én megtettem anno, a perre ráment kb. félmillió forintom, ami a négy fal között történt, azt bizonyítani nem tudtam (hiába látták a gyerekek is, a bíróság őket kiskorúságuk miatt nem hallgatta meg), ő lehazudta a csillagos eget is, és egy csomó időm ráment, amit sokkal értelmesebben is eltölthettem volna. Nem azt írom, hogy ez így jó, sőt, nagyon is rossz, hogy a bíróságokon annak van igaza, aki erőszakosabb és aki többet hazudik, de legalább azon ne rágódj, hogy “hátha elértem volna valamit” – mert nem. Én több ilyen után költöztem el otthonról albérletbe (ja, a gyerekeket nem viheted magaddal, az jogellenes…), de még csak lakástöbblethasználati díjat sem kaptam, mert a bíróság szerint önként költöztem el.

        Kedvelés

      • Egyáltalán mi az hogy szent kötelék? Engem az apósom b@…gat ezzel, de mondja el nekem valaki mi szent van abban, ha hagyom, hogy valaki nyakon ragadjon es felemelje az öklét rám? Vagy, hogy tökéletesen tojjon a fejemre és a vágyaimra, az életemre? Hogy f…ing b..ch-nek szólítson, mert nem szűzen mentem férjhez, amiről ő tudott? A vallás mögé de könnyen bújnak…

        Kedvelés

      • Katolikuséknál a házasság szentség, (protestánséknál nem) ettől “szent” a kötelék.
        Deviszont azt gondolom, (mint kvázi hívő keresztény), hogy abban a pillanatban, ahogy az egyik fél megszegi az Istennek tett esküjét (mmint hogy szeretni, tisztelni, védeni fogja a másikat, kinek mi volt a szövegében), semmissé válik a dolog.. Aki bánt, az nem szeret, nem véd, nem tisztel. Aki bánt, az esküt szegett. Szóval, tettel, cselekvéssel, nemcselekvéssel, akárhogy. Innentől meg akár Isten-gyalázásról is beszélhetünk, ha teológiai síkon akarunk maradni.

        Kedvelés

  5. “A jó házasság titka, hogy tudom, nekem mi kell, ezt megfelelően csomagolva meg tudom mondani…” itt is kilóg a lóláb. miért kell bármit is megfelelően csomagolni? miért kell bármit is csomagolni, egyáltalán? mert a csomagolás mögött megbújó életszagú gondolatoktól kiráz a hideg, azért?

    Kedvelés

    • Meg ne bántsd az önérzetét. Ügyesen kell tálalni, tudod, pasiból van! A COSMÓban volt ilyen biológiai óra, hogy melyik napszakban milyen a pasid hormontermelése, mikor kényeztesd egy kis orális szexszel, hogy aztán morgás nélkül ELENGEDJEN a csajokkal koktélozni.

      Kedvelés

  6. vagy leginkább nézzük meg a gyerekeik naplóját…ki akart volna házasságmegtartó szerepet gyerekként, ha választhatott volna…különösen utólag. ugyanakkor, a jó házasság szerintem is érték, a jó családi élet pedig egyenesen felbecsülhetetlen…épp attól, hogy nem külső erők mozgatják, hanem belső erők tartják össze…és még mindig nem hiszem, hogy ami jó, az időtlen is

    Kedvelés

    • Pont ilyesmit akartam írni: Nekem megkönnyebbülés volt, hogy végre elváltak, és amikor egy késsel kergetős cirkusz (!) után anyám lement a nagymamám lakásából (ahova menekültünk, miután a rendőrök elvitték apámat), és elhitte, hogy mostantól minden más lesz (nem iszik többet altatóra). Csak első osztályos voltam még, és már nem értettem, hogy miért hiszi el, hogy miért megyünk vissza… A sok zajos cirkuszon és csendes, feszült haragszomrádon, vagy lefekvésünk utáni süvöltőző vitán túl én a mai napig alig hiszem el, hogy van olyan gyerek, aki titokban a szülei békülését kívánja. Inkább megkönnyebbülnek, hogy ennek vége van.

      Kedvelés

      • Igen, ez egyértelmű a gyereknek. De pl. nálunk úgy volt rossz a házasság, hogy soha nem volt hangos szó, veszekedés. Csak volt érdektelenség, félévenkénti szex huszonévesen, és részemről csendes, de masszívan fokozódó depresszió.
        Ő pedig a pszichiáter orvosomhoz annak határozott kérése ellenére nem ment el beszélgetni, mert én “kibeszéltem” őt. Pedig akkor már hajnalonta hánytam az idegességtől és az öngyilkosság gondolata foglalkoztatott 6 és 2 éves gyerekek mellett, azért fordultam orvoshoz.
        És akkor beütött a nagyszerelem, ilyen előzmények után. És a gyerekek vesztesnek érezték magukat, mert jószerével derült égből jött nekik a mennykőcsapás.
        Máig sem heverték ki igazán, pedig 22 éve volt.
        S hiába lett egy emberséges nevelőapjuk, aki mellesleg többet dolgozott értük, mint az apjuk, az édesapjukhoz való rajongásig ragaszkodásuk mindvégig ottmaradt a háttérben, és a vád felénk, hogy mi borítottuk fel azt az idillt, ami nekik a gyermekkor addig volt…
        És a csendes terror ilyen szempontból sokkal alattomosabb, és sokkal elhúzódóbban okoz fájdalmakat, mint a hangos.

        Kedvelés

      • Napok óta rágódom ezen a hozzászóláson, és valamit igazán nem értek. Illetve, akárhogy rakom össze, csak nem értem. Nem akarok beleolvasni olyat, amit nem mondtál, épp ezért kérlek, fejtsd ki bővebben: mire gondoltál, amikor az apjuk iránti rajongásukat összehasonlítottad a nevelőapjuk emberségességével… az a baj, hogy bezzeg hozzá nem ragaszkodnak úgy, mint te? Mi a csendes terror? Az apa részéről? Részükről? Vád? Tényleg nem értem. Az, hogy nem heverték ki? Bűntudatod van? Vagy nincs, csak gerjesztik? Az apa gerjeszti? A gyerekek gerjesztik?

        Kedvelés

  7. Különös párhuzamon töröm a fejem, talán nincs igazam, de nekem picit olyan a házasságvédő diskurzus, mint a magzatvédő diskurzus. Valahogy mintha nem a lényegről beszélnénk sosem. Valahogy mintha rossz problémát akarnánk megoldani, kezelni. Persze, hogy baj a válás / abortusz. De tényleg az rá a megoldás, hogy ne válj el / ne vetesd el? Pedig nekem annyira süt belőle a téves perspektíva. Mulasszuk el a tünetet, az jobban látszik, különben se tudjuk hol keressük az okát (vö: orvostudomány általában).
    Az az óriási baj, hogy olyan világot alakítunk, ahol csak ez a (tényleg reális javulást kínáló kínkeserves) alternatíva létezik. Ahol a házasság szentsége lila mázzal van leöntve, és nem látszik alatta az élet.

    Kedvelés

  8. Visszajelzés: a boldog szülők hiányának vesztese | csak az olvassa

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.