már csak egy kicsit

Fut a pénze után — így jellemezte találóan Betlen Anna azoknak a nőknek az érthetetlen erőfeszítéseit, akik kiállnak a sorvasztó partnerük mellett. Akik minden észérv ellenére maradnak, a tönkremenésig. Ilyen nőkről írtam ezekben a bejegyzésekben:

viharos szerelem

annyira rendes ember

de hát szeret!

a guru

az hányszor volt már

Persze nem pénzről van szó. Az ilyen nő

a traumatizált áldozat tipikus tüneteit mutatta, amikor nem volt képes elszakadni, amikor futott a “pénze után”. Ez a metafora nem az anyagiakról, hanem arról a többnyire lelki és életesemény-beli befektetésről szól, amelyet a bántalmazottaknak oly nehéz “leszámítolniuk”, beismervén, hogy veszett fejsze nyele az egész: ez az egyik lehetséges oka annak, hogy maradnak és maradnak és “hősiesen”, vakon, botorul kitartanak a bántalmazó mellett, mert, úgy érzik, egyszer vissza kell térülnie, egyszer be kell igazolódnia annak a rengeteg szenvedésnek és áldozatnak, amit beletettek ebbe az egészbe.

Ez annyira pontos  – és már idéztem kommentben, de valamiért azt nemigen olvassák –, hogy a hideg kilel.

Ismeritek ezt az érzést? Hogy egyszer csak  visszakapod, beigazolódik, hogy nem tévedtél…  Hogy nem volt könnyű, de nem adtad fel. Mert a gyerekkora, a démonai, a nehéz természete… Hogy szeretted, akkor is. Hogy megjutalmaz majd a helytállásodért.

Ha nem ő, mert ő nem, hát Isten. Ezt megkérdezte egy fundamentalista keresztény oldalon egy nő a tanácsadó lelkészfeleségtől, hogy: a bántalmazó férjtől sem szabad elválni? A válás bűn! Mosolyogni kell mellette. Minden reggel, és csak azért is. Akkor is. És ettől megváltozik majd. Egy nap visszamosolyog! És ha nem mosolyog vissza soha, ha az ökle alatt végzed, akkor majd tiéd a mártírok legszebb koronája.

Csúszós a lejtő, nagyon.

Nem találtam az evangélizátor feleségének tanácsadó oldalát. Ezt találtam helyette. És megdöbbentő: a kritika címe pont ez, hogy Slippery Slopes.

(És van ilyen vélemény is, meg ilyen is, és ilyen is e témában, tehát hogy a keresztény feleség mit csinál, ha bántalmazzák.)

Ismeritek ezt? Hogy “már csak egy kicsit”? Hogy talán — félig tönkremenve — nekem kellene háziasabbnak, szexisebbnek, soványabbnak lenni, kitartani, és akkor…! Vagy: csak amíg ez a stresszes munkája tart. Mindig vannak hullámvölgyek. Amíg a ház felépül! Csak amíg beindul a vállalkozás! Csak amíg megnő a gyereke és elválik…

És mindig megcsalatnak ezek a remények. Nem lesz jobb. Soha nem épül fel a ház, és nem lesz stresszmentesebb a munka, és hiába születik meg a következő gyerek. Vagy felépül, megszületik, de a nő tönkremegy addigra.

Van, hogy megjavul valami egy-egy reménytelen házasságban. De sosem ilyen “csak egy kicsit” alapon szokott, hanem mintegy véletlenül.

És érdekes, hogy ugyanez a torzult valóságérzékelés van az anorexiásoknál, és ugyanez a “csak egy kicsit”, és a vége tönkremenés annak is.

A szívszorító konkrét történetről, aminek kapcsán Anna írt, is írok majd.

86 thoughts on “már csak egy kicsit

  1. Ez érdekes gondolatokat ébresztett bennem. Eszembe jutott, hogy amíg a párom alkesz volt, mindenki azzal jött, hogy szegény én, hogy bírom. Persze a hátam mögött úgy festett a dolog, hogy szegény férjem, hogy én ilyen-olyan vagyok és nem csoda, hogy ő iszik. A férjem elment, kigyógyult az ivásból (absztinens), de én egyáltalán nem vagyok boldogabb. Azt érzem, hogy ezért én egész életemben kell csókolgassam a lába nyomát, mert ő értem megváltozott, most én is meg kell változzak érte. Én nem akarok változni, mert így érzem jól magam, és nem kell se igyak ezért, sem cigizzek.

    • És ezzel máris vállalom, hogy szűkebb és tágabb környezetem szemében én egy önző ember vagyok. Ez egy kicsit off lett 🙂 Azt gondolom, hogy valahol itt van a bántalmazás gyökere, a nők ezt így tanulták, hogy a szeretett férfiért mindent meg kell tenni. Pál apostol szerint: “A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel”. Ide gyökerezik minden.

        • Böjte Csabánál olvastam egyszer egy hasonló magyarázatot: az oké, hogy felebarátodat szeresd, de magadat is szeresd! (legalább annyira, mint ahogy felebarátodat teszed) mindkét olvasat benne van ebben a tanácsban. csak az egyik “elfelejtődött”.

      • nem fogod elhinni! amikor az élettársam már tudta, hogy “minden egész eltörött”, és nem volt egyetlen érve sem arra, mért maradnánk együtt tovább, ezt az idézetet nyomta be. hogy érezzem magam. hogy tudjam, mit kell tennem, éreznem. mert már pál apostol is megmondta… “Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel”… ezt várják TŐLÜNK a férfiak. na nem a szerelremtől, mert az elvont fogalom. különben is, a szerelem mögött mindig ott van a nő (tisztelet a kivételnek – de most saját szemszögből írok), tehát kézenfekvő a kivetítés. elég tiszta beszéd, ha belegondolok. legalább pál apostolnak volt mersze leírni.
        én ilyet nem tudok – vessenek meg, kövezzenek meg, stigmatizáljanak.
        ennyire egyértelmű, hogy mennyire rosszul választottam (én is, ő is).
        csikatyus, kösz a mai felismerést!

      • Nem vagyok egy Csernus-fan, de az nagyon tetstik a mai napig, h amikor elmegy hozzá egy függő páciens, megkérdezi az elején, miért döntött úgy, hogy leteszi a függőséget. 90 százalékban a válasz az: “Édesanyám/a párom/a beteg nagyszüleim/a gyerekem megérdemlik, hogy egészséges, teljes ember legyen mellettük”. Ilyenkor Csernus mindig hazaküldi a pácienst: “Akkor most menjél szépen haza, és gyere vissza akkor, amikor saját magadért akarsz leszokni.” Igaza van, addig nincs értelme. Külső körülménytől függővé tenni egy belső folyamat sikerét borzasztóan ingatag dolog, és általában az első, de harmadik konfliktusnál borul… nem is beszélve a kéretlen felelősségről, amit ezzel a másik ember is kapott (“én miattad lemondtam róla, te bezzeg…”).

  2. Ehhez van az a szlogen, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel. És ha valakivel mindig jó vagy, akkor majd egyszercsak mindenki jó lesz teveled is. Ezt sokan megeszik, és utálják magukat, hogy miért megy olyan nekik nehezen a jóság, és a mosolyuk miért inkább vicsorrá torzul a fejükön?

    • Ezt egy kicsit megüberelve minden rossz gondolatod visszasugárzik rád, tanítja a vonzás törvénye. Nem csak, hogy ne beszélj, ne is gondolj rosszra, ne gyanakodj, mert a saját gyanakvásod áldozata leszel. Könnyen rád süthetik az elmebeteg bélyeget, ha gyanítod, hogy megcsal, vagy titokban iszik, és ha nincs rá bizonyítékod akkor a lelkiismereted szólal meg, hogy “Nem is csoda, ha ismét inni kezd, vagy ismét félre lépik, ha én ennyire nem bízom benne! Paranoiás vagyok biztos”. Nekem személy szerint megnyugtató volt, amikor megtaláltam az üres üvegeket eldugva imitt-amott a lakásban. Jó volt a felismerés, hogy hát de jó, akkor mégsem vagyok bolond!

      • hihi, milyen ismerős.
        nálunk többnyire nagyobbik (neki nevelt) lányom találta meg az üvegeket, dobozokat stb. cinkos mosollyal hozta, és nem azt mondta, “már megint ivott”, hanem hogy “már megint hazudott”.
        a megcsalás pillanatára pedig kitűnő alibije volt: “nemcsak hogy részeg voltam, de egy füves cigit is elpostáztunk.”

        a rossz bevonzása ellen pedig minden igaz nő számára álljon itt a siker kulcsa, Rhonda Byrne: A Titok (http://www.atitok.hu/) 😀
        avagy: “think positive!”

        • Micsoda károkat tud okozni ez a titok! Amikor az onkológián ültünk a bekötött infúziókkal, és hozzátartozó elmagyarázta, hogy ne beszélgessünk a betegségről, meg a halálról, mert bevonzzuk. Meg persze akkaor magát a betegséget is bevonzottuk? Hogy lehet nem rágondolni valamire, ami az ember napjait kitölti?

          • “magát a betegséget is bevonzottuk?” Igen, vannak emberek akik komolyan hisznek ebben és ami a legdurvább, hogy képesek ezt a képébe vágni egy súlyos betegnek!

            • És aztán jól elcsodálkozni, akár megsértődni rajta, hogy a betegtársak inkább körém gyűlnek, egymásnak ajánlgatják, hogy beszélgessenek velem. Pedig én csak azt mondtam, hogy a szervezetünk vagy reagál a kezelésre vagy nem, de készüljünk fel mindenre. El kell rendezni a dolgainkat, kritikusan fogadni az újabbnál újabb csodaszereket, módszereket. Meg hogy érezzük jól magunkat a hátralévő időben akkor is ha nem gyógyulunk meg. Ne legyen lelkiismeret furdalása senkinek, a betegségről nem mi tehetünk.
              Ez nem is tartozik ide igazából, de ehhez sincs kultúra (technika?) itt Magyarországon.

      • Nem, nem. Ott kerül fel a szopóálarc, hogy nem azt vonzod, amit szeretnél, hanem azt, ami VAGY. A vicsorgó, izzadó, szenvedő mártír tehát csak bántalmazót “vonzhat”. Épp ez az oka annak, hogy amikor a falusi néni mellől kihal az alkoholista, élesöklű férje, a következő “ura” szintén egy agresszív szeszkazán lesz. Így működik a dolog, a változás tehát csak fejben kezdődhet el: épp ezért van szükség az ilyen blogokra, mint ez is…

          • Nem, de miért kötelező párkapcsolatban/házasságban élni? Ha abból indulnék ki, hogy egyedül elviselhetetlenül rossz, már talán engem is vernének.

            És nem, nem gazdasági érdek: itt kispénzű, munkanélküli vagy kisnyugdíjas manusokról van szó, tehát az esetek nagy részében nem lesz könnyebben kifizethető a rezsi, csak mert ketten vannak rá. Pláne, ha fater a kocsmában költi el a lóvét…

            • ps.: Oké, van egy szűk réteg, aki ragaszkodik a régi nagy házhoz, ahol a gyerekek felnőttek, és partner kell a fenntartásához. Akkor meg el kell tűnődni rajta, hogy ez az ára. És nem is biztos, hogy megtérül, ha a munkahelyről, postáról hazafelé jövet van egy-két kocsma vagy játékgép

              Neeeem, a vicsorgó, szenvedő, mártírnak nem kötelező kapcsolatfüggőnek lennie. Azért mondom, mert ismerek ilyet közelről, és a ma 64 éves nő mellől 3 alkoholista bántalmazó halt ki, mire megértette, hogy egyedül anyagilag és lelkileg is jobban kijön, és azóta saját kandallót építtetett, ami a nagy álma volt, rendbe hozta a kertjét és fiatalodott tíz évet. Hogy magányos néha? Igen, de nem bántalmazott, és ez az ő döntése volt. És ki tudja, így még európai értékrendű, szellemes-jellemes-fess férfi is rátalálhat. Legalábbis nagyobb az esély erre, mint a bántalmazó-elnyomó mellett, kékfoltokkal a konyhában.

              Én értem, hogy mit akarsz mondani, miről szól a bejegyzés. A társadalom rossz berögződéseket és intézményrendszereket ápol érdekből, és ezért segíteni és támogatni kell a rendszer károsultjait, az elnyomott, bántalmazott nőt. Ezzel egyet is értek, ez egy fontos téma, és mind anyagilag, mint lelkileg segíteni kell. DEEEEE!!!! Hiába szűkülnek a lehetőségek a kis pénztárca, lehúzó környezet, életkor előrehaladta, meggyengült egészség, elszigeteltség stb., stb, hatására, azért egy dolog nem változik: neki, neki, neki, az elnyomott-bántalmazottnak kell megértenie és elhatároznia bizonyos dolgokat, és húznia egy határt, különben hiába minden segítség. Ez egy folyamat nyilván, de szerintem igenis fontos hangsúlyozni azt, hogy minden ezzel kezdődik, és a sikeres folytatást ez határozza meg.

            • Ez is társadalmi nyomás. A remény, hogy egy kicsit jobb lesz, aztán ugyanaz. És “nem jó az embernek egyedül”. Kapcsolatban szeretne élni, támogatni és támogatva lenni. Egyébként rengeteg özvegy vagy elvált nő él egyedül.

  3. Szerintem az egyik legnehezebb dolog az életben az, ha be kell ismernünk, hogy tévedtünk. Hogy hiába hittük, hogy valaki a lelke mélyén szép és jó, és szeret minket, hogy hiába szerettük, hiába tettünk meg mindent, hogy neki jó legyen – nem a megfelelő emberrel próbálkoztunk, és ott kellett volna hagyni az első randi után a fenébe. De a szembesülés a saját döntésünk következményével olyan fájdalmas, hogy sokan inkább hitegetik magukat, és mentségeket keresnek a másik számára – vannak akik olyan “ügyesek” ebben, hogy teljesen rámennek a kapcsolatra, miközben a másik fél a markába röhög. Érzékenyen érint ez a poszt, mert a saját családomban kell látnom egy ugyanilyen helyzetet, egy szeretett hozzátartozóm él pont ilyen kapcsolatban. Szép lassan az évek során végig kellett néznem, ahogy az egykor vidám és gyönyörű nő leépül, elszürkül, pótcselekvésekbe menekül, ahogy a parazita férje elveszi minden önbizalmát, minden erejét. És sajnos semmit sem tehetünk, mert ha szóba jön a dolog, ő az, aki a legelszántabban védi, és megmagyarázza, miért beszél vele úgy, mert szegény most éppen ideges, stb. Valahol miatta is olvasom ezt a blogot, de nem merem neki megmutatni…

    • Megkérdezhetem miért nem mered megmutatni? Én is sokat hezitáltam, de aztán úgy gondoltam, hogy az igazság mindig szabaddá tesz. Ezért megmutattam. De kíváncsi vagyok, más, hogy gondolja.

      • A mi családunkban sajnos ősi szokás a komoly problémákat szőnyeg alá söpörni, eltagadni, nem beszélni róluk, és utólag megszépíteni, sőt idealizálni azokat a dolgokat, amelyek nem voltak szépek. Kamaszkorom óta lázadtam-lázadok ez ellen, és emiatt rengeteg konfliktusom volt a környezetemmel. Ennek ellenére nem bánom, hogy ilyen vagyok, néha őszinte és karcos, de ugyanakkor azt is megtanultam, hogy a legtöbb ember pont az igazságot képtelen elviselni önmagával kapcsolatban. Tény, hogy van, akit szabaddá tesz, de van, akit összetör. Az említett személy attól tartok, az utóbbi kategória. Ha megpendíteném nála ezt a témát, bármilyen ügyesen tenném is, legvalószínűbb, hogy a szőnyeg alá söpörné ezt is, mondván, hogy fiatalabb vagyok és nem értek annyit a világból, mint ő, vagy elküldene a fészkesbe, hogy ne szóljak bele. Vagy, bár ez a legkevésbé valószínű, valóban elolvasná az itt írottakat és összetörne az igazság súlya alatt.

    • Igen, mutasd… Legalabb… Nem biztos, hogy attol meg segit, ez a baratnodon is mulik. Van, aki nagyon ugyesen csapja be magat, keptelen latni…

      • Ne gondold vagy hidd, hogyha összetörik az te felelősséged!
        Én is összetörtem saját magamtól, talán enélkül nem is megy… nálam nem a bántalmazómmal volt nehéz szembenézni vagy a helyzetemmel, hanem saját magammal. Magamnak volt a legnehezebb megbocsájtani, hogy így elcsesztem, ilyen vak és ostoba voltam, és miért nem hamarabb, amikor még csak egy, két gyerek volt nem három! Én, aki okos vagyok, nyitott, kedves, szép …akkor, hogy tehettem ilyen szörnyűséget (akkor már az volt) magammal és a gyerekeimmel? És én is futottam a pénzem után, ma már úgy tűnik, nem sokáig.
        Ha megérinti az igazság (ahogy te írtad), akkor legyél mellette, ha nem akkor fel tudod vállalni, hogy esetleg megharagszik rád?
        Nagyon nehéz kijönni ezekből a kapcsolatokból, akkor is ha már szembenéztél mindennel. Nem tudom mi kell hozzá. Igazából azt se, hogy én hogyan csináltam. De azt tudom, hogy kell hallani hozzá azokat, akik elmondják, ez így nem normális, ez így megalázó, ez így bántalmazó!
        Sokan mondják, hogy milyen erős és bátor vagyok, hogy végigcsináltam, csak én tudom mennyire rettegtem közben! Az erőt nem a gyerekek vagy a barátok adták, hanem a tudat, hogy az a normális és méltó ahogyan én akarom!

        • Nem tudom…azért szerintem tényleg azt kell tenni, amit az ember érez. Én is sokat gondolkoztam, hogy megmutassam-e a blogot. Mégpedig azért, mert egy teljesen fals önértékelésű ember nem biztos, hogy azt veszi le az egészből amit mondjuk én. Félreértheti. Szóval én megértem az óvatosságot. Elsősorban szerintem a Hogyan segíts jól c. írást kellene elolvasni. Az valóban nagyon nagy segítség annak, akinek van a közelében egy szeretett személy, akinek segíteni szeretne.

    • Nekem anyám él egy olyan emberrel, aki az önbecsülését az évek alatt tökéletesen porrá zúzta, pedig anya még mindig nagyon fiatal (44), és ráadásul jól tartja magát, csinos, sugárzó a mosolya… és okos nő is. na, én kamasz koromban meg utána is nem értettem anyámat, sőt, rá haragudtam, hogy miért marad egy ilyen szemét tuskó mellett (aki amúgy a húgomat és engem utált és szekált folyton). Aztán eltelt pár év, idetaláltam, és arcon ütött a felismerés, hogy – valószínűleg, mást nem tudok elképzelni – anyám fél ettől az embertől, aki nem mellesleg az ostobaságához még agresszív, hirtelen haragú is. Anya szájából egyébként többször is hallottam már, hogy nem fél attól, hogy egyedül marad (azt hittem, azért nem akar különválni a “férfitól”) és hogy “de néha jó vele, amikor minden (?) rendben van”. (Stockholm-szindróma is befigyel, enyhén.)
      Nyomtattam neki innen bejegyzést meg egy-két anyagot, nagyon kíváncsi vagyok, hogy észreveszi-e, hogy róla is szó van. De nem reménykedem semmiben…

      Szerintem te se várj, hanem tedd meg a lépést, amit jónak látsz. Tudod, én sokat agyaltam, hogy mit tegyek, tegyek-e akármit, aztán arra a következtetésre jutottam, hogy felnőtt emberként felelősséggel tartozom, ha másképpen nem is, hát úgy, hogy legalább megmutatom neki, hogy van egy ilyen olvasata is a dolognak, hogy nem mindenki gondolja, hogy ez normális.

  4. Mostanában jelent meg egy könyv, “A férfiaknak szex kell, a nőknek szerelem”
    címmel írta valamely ebben a témában már több könyvet publikált szerzőpáros.
    Nem tudom, ez mennyiben igaz, de ha van valami benne, akkor ebben az a gond, hogy a szex az nem hazudható (pláne az a formája, amire a férfi igénye vonatkozik), ellenben a cserében adott szerelem az igen.
    És én úgy látom, hogy etzzel rengeteg férfi visszaél, pláne ma, amikor a nőkre kimért újabb nyomás következtében a legtöbb férfi azt képzeli, hogy “jogosan” igényli, hogy minden elköteleződés nélkül megkapjon mindent az ágyban.

    • Szerintem ebből semmi sem igaz, hanem “csak” egy újabb hazug ideológia (a sorban), melyet lenyomnak a nők torkán abból a célból, hogy azok továbbra is megfeleljenek a kiszolgálószemélyzet-szerepeknek.

      (Amúgy meg: ha arra nevelik, szocializálják a fiúkat-férfiakat, hogy nekik mindent lehet, minden nőt megkaphatnak, ha elég cselesek, akkor nyilván az lesz a végeredmény, ami: hogy “a férfiaknak” a szex kell, más nem, de azt el is veszik akár bizonyos esetekben, különbözőféle módokon. Megint ez a mérhetetlenül képmutató, a végeredményből visszafelé következtető módszer.)

    • “A férfiaknak szex kell, a nőknek szerelem” Én is hülyeségnek tartom. Ismerek kifejezetten szerelmes, érzelmes, lelkizős típusú férfiakat és a “legyet is röptében” lelkületű nőket. Annyi igaz, pont a fent említett közkedvelt teória miatt ők folyton magyarázkodni kényszerülnek. Egyik, az egyéjszakás románcokért lelkesedő nő ismerősöm, például utána ilyeneket mond: “ittam kicsit, olyan összevissza voltam nem emlékszem semmire”. Holott, ha férfi lenne nem kellene magyarázkodnia miért akart kizárólag csak szexelni.

      • A másik “kedvencem” téveszmék között: A nőknek szeretet kell, a férfinak tisztelet. Ez szintén a nőket teheli nagyobb mértékben, hiszen a közvélekedés szerint a szeretet csupán egy szép érzelmet jelent, és az érzelmeket nem lehet befolyásolni, a tiszteletet( még mindig a közvélekedésről beszélek) nem zárja ki a gyűlölet sem, és tettekben kell nyilvánítani.

      • Egyik kedvenc idézetem a témában Kiss Judit Ágnestől:
        “a férfi vágyik testi szerelemre,
        a nőnek meg csak baszhatnékja van.”
        (Ballada a kettős erkölcsről)
        Röviden tömören a megítélésbeli különbség.

  5. ó, a dollárárverés. (én így ismerem a “fut a pénze után” ezen kontextusbeli kifejezést). amikor árverésre bocsátanak egy dollárt egy centért, és elkezdenek licitálni, aztán már egy dollár fölé megy az ára a liciten, és még mindig nyomják, mert csak még egy kicsit, és a végén képesek lennének megvenni az egy dollárt száz dollárért, mert már annyi energiát feccöltek bele. szép metafora.

  6. Jo hosszu ideig (szerencsere meg lany koromban) benyeltem a kereszteny hazassag kepet. Az oldalborda sztoritol kezdve santit az egesz. A feleseg szerepe, hogy az urat tamogassa, es teljesuljon ki ebben a szolgai letben, persze a ferj szerepe pedig elvileg az hogy ugy szeresse a feleseget, mint a sajat testet. Lehet ezzel a kriteriummal van amugy a baj, ahogy elnezem a legtobb 30 feletti ffit…. Amugy Brent Riggs azert eleg sok kort lefuttatna egy bantalmazott emberrel, mire elfogadhatonak tartja a valast.

    • Ez volt az a dolog, ami miatt én végül nem lettem keresztény, és hiába jártam érdeklődésből évekig katolikus hittanra, végül nem vettem fel a vallást. Számos dolog vonzott pedig benne, azóta sok különböző vallást tanulmányoztam, és tisztelem azokat, akik őszintén hisznek. Látom, hogy ez rengeteg pluszt képes adni az élethez. De a magam részéről nem igazán tudtam megérteni sem 18 éves fejjel, sem most, hogy ha már az élet amúgy sem habostorta, és rengeteg szörnyű dolog van, amiről nem tehetünk és mégis bekövetkezik – betegség, halálesetek, balesetek, stb. – akkor minek a francnak szívassa még magát az ember olyasmivel, ami ellen tehetne. Azaz miért maradna benn egy rossz házasságban, egy bántalmazó férfi mellett, amikor el is mehetne? Mert ezért egyszer majd a túlvilágon jutalmat kap? A mi papunk anno ehhez ragaszkodott. Sajnos ebben sem tudtam hinni, mint ahogy abban sem, hogy homoszexuálisnak lenni nem bűn, ellenben homoszexuális kapcsolatot fenntartani igen, ezért aki meleg, maradjon egész életére magányos, mert az a fennvalónak úgy kedves. Erre az én fejemben a válasz egy hatalmas NEM volt, akkor is és most is az maradt.

      • Mert az egész kereszténység a Yom Kippuri, Engesztelés Napjai áldozati bárány Jézus korabeli szokásában gyökerezik. Engesztelés napján feláldozunk X db bárányt, a bűneink megbocsátásáért cserébe az Úrnak. Bűn pedig mindig van, mert eleve ott az eredendő, ami hű meg ha. A fél Ószövetség arról szól, hogyan kell szakszerűen állatot áldozni Istennek, hogy voltaképpen megvédjen bennünket… önmagától, helló.

        A kereszténység ennek kontextusában alakult ki, és arról szól, hogy van egy Bárány, aki önként feláldozta magát a bűneinkért, ezért többé nem kell a szakrális vágással szöszölni. Csakhogy a valóságban nincs külső megváltás, és pláne nem lehet szenvedéssel és halállal fizetni az üdvösségért. (Az már egy vitathatóbb teológiai kérdés, hogy bűn van-e, pláne eredendő bűn, de én abban hiszek, hogy ez sem úgy néz ki, ahogy azt Péter és Pál elképzelte.)

        Ezzel a megértéssel a sztori alapjai dőltek meg bennem, és az már csak hab volt a tortán, hogy mellé még a nőket is kizsigerelnék és elnyomnák. (De miért? Mert a nő közelebb van a születéshez és a halálhoz, többet tud az élet misztériumáról, nagyobb a tudása, és egyszerűen kell egy néma kiszolgálószemélyzet a férfiaknak, és az is jobb, ha a vagyon kevesebb felé oszlik, ahogyan a hatalom is.)

  7. Ha valaki, aki művelt, vagy nálam jobban keres, megtalálná ezt a linket, amit órákig kerestem. Tehát, egy nagy hatású amerikai lelkész-evangélizátor feleségéről van szó, aki kérdésekre válaszol kersztény (újprotestáns) asszonyoknak. Sok gyerekük van, a fotóik az oldal két oldalán, talán nyolcan, és szó szerint mondja ezt angolul, amit idéztem. God hates divorce és Can I divorce+God+martyrdom+glory keresőkifejezésekre nem jön elő.

  8. Eric Berne-nek van egy nagyon régen íródott, Sorskönyv című műve. Abban írja le, hogy kiskorunkban a szüleink arra nevelnek minket, hogy ha jók vagyunk, azaz az ő elvárásaiknak megfelelően viselkedünk, azért jutalmat fogunk kapni. Életünk során ebből egy gyönyörű nagy illúziót építünk, miszerint a DOLGOK rajtunk múlnak. Azaz ha mi megteszünk mindent, és JÓK VAGYUNK, akkor azért elnyerjük a jutalmat. Szar az életem? Akkor még jobb és még vékonyabb és kedvesebb és háziasabb és stb. leszek, és akkor majd megjavul. Hosszú idő leszámolni ezzel az illúzióval, mert nagyon mélyen belénk gyökerezett, ráadásul egy csomó tapasztalat van, ami megerősíti ezt. De akkor is, csak egy illúzió.

    • Tudom, hogy közhely, de a legtöbb ember, aki boldogtalan, valójában magát nem szereti (eléggé), nem fogadja el, és e helyett arra használja az energiáját, hogy másoknak próbál megfelelni, hogy tőlük kapjon szeretetet. Meg alacsony önbizalomból kifolyólag azt gondolja, hogy “megteszek mindent ezért a paliért, örülni kell annak is, hogy ő rám nézett, úgysem kellenék senki másnak”.

    • Nem, a DOLGOK valóban (alapvetően és hosszútávon) rajtunk múlnak, épp ezért amint a belső meggyőződések és igények külső elvárásokat követő igazodásokká válnak, vége mindennek (és épp ezért az a célja egyes elnyomó egységeknek, hogy ez bekövetkezzen). Ne másnak, másért legyünk jók/jól, hanem magunknak, magunkért, és aztán ebből a “jóságból” és “jólságból” kapjon más, mert teli pohárból többet lehet adni, mint az üresből.

      És ez pedig nem illúzió, hanem így működik, bármennyire is mást akar lenyomni a torkunkon egy-egy mocskot fenntartó intézményrendszer a saját érdekéből. Rajtunk múlik az is, elfogadjuk-e.

  9. Van egy kereszteny kolleganom akivel joban vagyok. Nem boldog a hazassagaban, a ferje dominans, rideg. A kollegano megis ugy gondolja, hogy kereszteny hazassagban csak megcsalas eseteben lehet elvalni, es kulonben is barmilyen a hazassag benne kell maradni, mert peldat kell mutatni a vilagnak es a gyermekeknek is a legjobb csaladban felnoni.
    En katolikuskent nevelkedtem, jartam templomba es sokaig azt hittem hogy akkor kereszteny vagyok. Aztan felnott fejjel rajottem, hogy csak akkor vagyok igazi kereszteny ha szigoruan a biblia tanitasai szerint elek. Itt kezdodtek a gondok, mert sok mindent nem tudok elfogadni.Peldaul ezeket a dolgokat a kereszteny hazassaggal kapcsolatban. Benne maradni barmi aron ha nincs hutlenkedes. Szoval nem tudok igazi kereszteny lenni es valoszinu, hogy mar igy is maradok.

      • Érdekes téma ez, mert nemcsak válóok (az abortusszal együtt), mert az a házasság színlelésének számít, hanem egyenesen érvénytelenné teszi a házasságot. Ezt találtam erről a témáról (elgondolkodtató, hogy ennyire szigorúan véve, tulajdonképpen a katolikus házasságok zöme érvénytelennek tekinthető, mert hol látunk manapság 15-20 gyerekes családokat, ami pedig feltételezi a fogamzásgátlást):
        http://www.htk.ppke.hu/uploads/File/disszertaciok/GaborElemer_PhDdolg..pdf
        “a házasság egy férfi és egy nő egész életre szóló szövetsége, mely természete szerint a házasfelek javára, valamint gyermekek nemzésére és nevelésére irányul…Az 1983-as Codex a házasság „céljainak” terminológiáját gazdagította: a gyermek témájában kihangsúlyozza, hogy a házasság „indole sua naturali”, tehát a maga természetéből adódóan, a dolgok természetes rendjének belső struktúrája miatt, a gyermekek nemzésére és nevelésére rendelt intézmény…Ha valaki a szertartást csupán elmondja, de belső szándékai nem egyeznek meg azzal, amit kijelent, akkor színlel…Ilyen esetek: amikor valaki megtagadja házastársától a házastársi cselekedetet; amikor megengedik az intim aktusokat, de azok nem házastársi cselekedetek, mivel tervszerűen fogamzásgátló használatával történnek…aki katolikus szertartás szerint köt házasságot, annak egyrészt ismernie kell a házasságról mindazt, amit az említett kánonok alapján most megfogalmaztunk, másrészt a házassági beleegyezés kinyilvánításakor „igen”-t kell mondjon az egész házasságra, illetve annak minden lényeges összetevőjére. A kánonjogászok megkülönböztetik a teljes és részleges színlelést, bár mindkét esetben érvénytelen házasságról van szó…olyankor is színlelésről beszélünk, amikor valaki a házasságnak csupán egyetlen szempontját, komponensét kizárja.”

        • Anyám, borogass. Sohasem fogtam föl, miért ellenzik egyes keresztények a fogamzásgátlást. Az abortuszt még meg tudom érteni, ha nem is értek egyet a véleményükkel. De ha sem a maszturbáció, sem a fogamzásgátlás, sem az abortusz nem oké, akkor marad a húsz gyerek, vagy az önmegtartóztatás, amely utóbbira becsléseim szerint az emberiség 99,9%-a nem képes, mert nem így működünk, és nem is természetes. De miért bűn a másik embernek örömet okozni? Tényleg nem értem. Egyik barátnőm elmagyarázta egyszer, hogy “szentség”, vagyis nem szabad vele felelőtlenül bánni, de nekem az egész olybá tűnt, hogy a “szentség” szót csak ráragasztották, amikor már nem volt rá elfogadható magyarázat.

    • Szia! Én is keresztény vagyok. Katolikuséknál, nálunk, nincs is válás. Az egyetlen ok, ami miatt érvényteleníteni lehet visszamenőleg az esküt, hogyha bebizonyosodik, hogy az eskü letételekor valamelyik vagy mindkét fél önhibáján kívül nem tudta, mire esküszik, nem volt érett, nem tudott dolgokat a másikról, ilyenek, ennek ezer ága-boga. Többnyire sikerül az érvénytelenítés, én még nem nagyon hallottam olyanról, hogy visszautasította volna az egyház.

      • Szia! Én is katolikus, közben ezer kérdőjellel, kétellyel, ami nem a személyes hittel kapcsolatos, hanem az ilyen társadalom-szervezési dolgokat illeti. Nincs közeli tapasztalatom érvénytelenített egyházi házasságról, de ami rettenetesen visszatetsző nekem, az drágalátos politikus-szépfiú-megmondóemberünk, az 5. kerületi R…n Anti. Na ő a tipikus példája szerintem az érvénytelenítéssel való visszaélésnek, aki éretlen volt az első házasságára ugyebár, de országos szinten politizálni nem volt éretlen, meg egy fiatalka-csinoska újabb nőt fölszedve nem elégedett ám meg csak polgári házassággal, kellett egyházi is, naná!
        Olyan nőket meg, akiket szimplán és ösztönlényként elhagyott a férjük (ment a farka után), és polgárilag elváltak, elképesztően páriaként kezel az egyház (helyenként, mondjuk ez papfüggő), na ez a szomorú.

  10. Nekem nagy lelki eronek, hitnek tunik az, hogy valaki ennyire alarendelje magat a biblianak. Mindent szo szerint ertelmez, nem boldog, de hisz abban, hogy ha jobban elfogadja a ferjet, ha majd o jobban probalkozik es megbeszel akkor valtozni fog a helyzet. Ha nem akkor is neki kotelessege ezt az egesz hazassagot vegigcsinalni es a boldogsag lehetosegerol is lemondani. Ugy olvasnek errol a kereszteny felfogasrol es egyeni szabadsagrol valahol. Ha valaki feminista, o hogy viszonyul ehhez a kerdeshez?

    • Na ezzel szenvedtem én rendesen, hogy mi is a keresztény feleség kötelessége, életpályája, jövőképe, és esélye a boldogságra? Egy olyan helyzetben, amikor (két kicsi gyerekkel itthon, Gyesen) a férjem napi szinten rendezett olyan üvöltözős jeleneteket, hogy csak na! Ezen agyaltam, hogy vajon nekem kötelességem-e tűrni, szótlanul beletörődni, és ha nem érzem magam jól a bőrömben, akkor talán nem elég jól csinálom, és az igazán helyes úton járó keresztény feleség ilyenkor mégiscsak érezhet valamiféle megnyugvást, megelégedettséget? (ha már boldogságot határozottan nem)

      Amikor ezt a témát felhoztam a papnak (persze, csak finoman, hogy hát “nem valami könnyű a helyzetem mostanában”), akkor azt mondta, látja rajtam, hogy nagyon feszült vagyok, próbáljak meg valahogy kikapcsolódni, van-e valami hobbim, próbáljak azzal foglalkozni. Na, köszi! Önállóan a házból kilépni is stresszes helyzet és nagy szervezés volt és a bűntudatom hozzá. Azonkívül a gyerekek ellátásába és szeretgetésébe menekültem, tehát minden időmet 110 %-ig rájuk fordítottam.

      Akkor változott a helyzet, mikor a nagyobbik gyerek evési zavara miatt gyerekpszichológust kerestem és családterapeutához jutottam, aki arra biztatott, hogy fejezzem ki magam egyértelműbben és bátrabban (és bennem is átbillent valami a lelkem mélyén, hogy márpedig én többet nem vagyok hajlandó rettegve kucorogni a takaró alatt), és elkezdődött egy pozitív folyamat.

      Még egy papi választ kaptam az idők során, amikor az volt a kérdés, hogy mi az, amit hagyjak vagy ne hagyjak szó nélkül (ha a férj a gyerekkel szemben úgy nyilvánul meg, amit én nem helyeslek): hogy amit Jézus tenne/mondana. Hát ez valóban érvényes, legitim mérce egy kereszténynek, de piszok magas, és nagyon nehéz mindig ezt szem előtt tartani, ugyanakkor szerintem (sem) elfogadható, ha valaki a saját gyengesége miatt alacsonyabbra állítja ezt a jézusi mércét. De ez nem válasz az eredeti kérdésre.

      Bennem az utóbbi időben az szűrődött le, hogy egy kereszténynek (is) van méltósága, bármely embernek van, kell legyen egy olyan belső méltósága, amit úgy tudnék elképzelni, hogy szilárdan áll a lábán, (keresztényként azt mondom, ez a méltósága Istenből gyökerezik), és akkor ebből a szilárd méltóságból kiindulva megteheti, hogy nagyvonalú, könyörületes, elnéző, megbocsátó stb. legyen. Mint amikor valaki egy sziklán áll, és ki tudja nyújtani a kezét egy kapálódzó hadonászó ember felé, és meg tudja úgy fogni, hogy ő maga ne essen el, de ha valakinek az önértékelése sérült, tehát nem áll egy sziklán hanem ingó köveken botladozik, akkor nem várhatjuk tőle, hogy egy kapálódzót megragadjon és ne essen el.

      bocs, ha kissé lapos lett a költői kép, nem vagyok író, na 🙂

        • Szia, csak most látom, hogy kérdeztél: Nehéz értelmesen összefoglalnom, hogyan indult és miből áll a pozitív folyamat, de megpróbálom.
          Egyrészt benne van az én tudatosodásom, hogy merjem kifejezni és érthetően megfogalmazni az érzéseimet és a szándékaimat, és meglepődve örömmel tapasztalom, hogy igenis lehet nemet mondani, és a férjem elfogadja a nemleges választ is, illetve ha én elmondom, hogy ez-és-ez azért esik rosszul, mert mittudomén, akkor ő elgondolkodik és érdemben reagál.
          Másrészt ez azért lehetséges, mert valahogy hál’Istennek elmúlt az ő feje fölül egy “gonosz felhő árnyéka”, szóval az az építkezős időszak őbenne annyi sok stresszt okozott, és a gyerekkorában gyökerező rossz érzéseket és beidegződéseket hozott elő (bántalmazó apja volt), hogy egész egyszerűen bezáródott az elméje és a szíve irányomban, képtelen volt bármire odafigyelni, ami tőlem indult ki, csakis a maga sérelmeiben/gyötrelmeiben forgolódott és közben villámokat lövellt szerteszét. Rengeteg ilyen volt, hogy fél éjszakákat átbeszélgettünk, de igazából ő monologizált, és nekem megértően bólogatnom kellett, hogy “igen, az a szemét X, az az utálatos Y stb.”
          Valahogy ez elmúlt, a férjem megnyugodott (jó, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy ő annyiban speciális eset, hogy évek óta kezelés alatt áll depresszió miatt, ez is hol jobban, hol kevésbé sikeres, úgy értem a nehéz időszakokat részben szerintem nem megfelelő gyógyszer is okozta, és persze nem csak gyógyszer kéne, hanem pszichoterápia is, de erről ő hallani se akar, most legalább a doktornő receptfelíráson kívül azért beszélget is vele félórácskát alkalmanként).
          Mondjuk ezt tudtam, mint tényt, hogy ő kezelés alatt áll, mikor hozzámentem, de azt nyilván nem tudtam, hogy milyen lesz ővele együtt élni, pláne stresszhelyzetben. Erre egyébként rákérdezett egy pap később, mikor a nehéz helyzetemről beszéltem neki, hogy tudtam-e ezt akkor, amikor hozzámentem – gondolom, azt lehetett volna ebből kihozni, ha el akartam volna akkor válni, hogyha ő eltitkolta volna előlem az egészségi állapotát, akkor érvényteleníthető a házasság, de hát nem titkolta el.
          Na szóval mostanában annyira kinyílt és odafigyelővé vált szellemileg és érzelmileg, egész más így vele élni, én is kivirultam! Ha jönnek problémák (munkahelyi feszültség pl.), már jobban tudja kezelni, nem rak minden lelki terhet rám, átgondolja-átértékeli a dolgokat és nem csak vagdalkozik meg másokat hibáztat, ilyesmik.
          Tudom, hogy dolgozik a szüleihez fűződő kapcsolatán is, hogy mit őrizzen magában értékként és miben kell megújulva továbblépnie – a szülei rég meghaltak, én nem is ismertem őket. Ez így az ő egyszemélyes lelki folyamata, és lassacskán alakul. Még mindig jellemző az azonnali mások hibáztatása, de azért már nem olyan nyilvánvalóan ésszerűtlenül, mint régebben, és engem jóval ritkábban, illetve visszautasítom a hibáztatást.
          Hát ennyi. 🙂

          • No, akkor mondhatni, ez egy sikersztori. Tényleg jó, és mivel – ha jól értem -, folyamatosan dolgozik is magán, ez még nem is a végső állapot. További sok sikert!

  11. Felteszem a nagy kérdést: megjavulhat-e egy bántalmazó?
    Előfordul-e, hogy ugyanazon partner mellett abbahagyja a bántalmazást, és tűrhető társsá küzdi fel magát?

    • Megkésve, nem vettem észre időben: az esélye közel 0. Miért tenné? Neki a bántalmazás kényelmes állapot. Ha a bántalmazott nem hajlandó tovább tűrni, akkor sokkal valószínűbb, hogy a bántalmazás durvul tovább, jobb esetben szakítás lesz a következmény, amiért természetesen a bántalmazott lesz a felelős.

  12. Kicsit off, de ahogy olvastam ezt, bevillant a Fifty shades, arról meg a média meg a művészet és kultúra felelőssége. Hogy ez a tűrni kell gondolat ez mennyi romantikus film alapgondolata. Hogy egyszer csak majd jól pálfordul az emberünk és a “kurvából lesz a legjobb feleség” analógiájára (ez is mi…) mintaférjjé változik.

  13. Az a legragadósabb csapda, mikor tényleg látható valami javulás, amibe belekapaszkodva még nagyobb a motiváció, hogy már csak egy kicsit kell tűrni. A baj az, hogy a változás sosem a leglényegesebb dolgokban áll be, csupán apróságokban, amire aztán remekül tud hivatkozni az ember, az unásig ismert “neked még ez sem elég” szöveggel…

  14. Visszajelzés: az önálló nő | csak az olvassa — én szóltam

  15. Visszajelzés: és még szeressem is | csak az olvassa — én szóltam

  16. Visszajelzés: féltékeny vagy? | csak az olvassa — én szóltam

  17. Visszajelzés: nem műsorozni | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s