Kedves vizsgázó, mi jut eszébe erről a szóról?

Mindenekelőtt a híres francia film Vincent Cassellel.

Aztán eszembe jut a reakció, amit az elmúlt két napban az anyák adómentességének hírére a nyakunkba kaptam. Mintha én lennék a Fidesz, a gyerekeim (élő emberek!) megbocsáthatatlan bűnök, fekélyek a társadalom testén, a keményen dolgozók ellenségei — és én ezt fogadjam el, bólogassak. Régebben nem illett ennyire nyíltan aljas-zsugori-irigynek lenni! Pont anyákra, családokra neheztelni…? Ez is incel indulat. Mintha neki most nőne az adója. Mintha miattam vennének el tőle valamit!

Bizony, az anyák megérdemlik. Kénytelenek vagyunk mint család sokat fogyasztani, rengeteg áfát fizetünk. Az SZJA-mentességet is és bármit megérdemlünk.

Ugyanakkor a szavazatom nem eladó, de az sosem volt eladó.

Évek óta zajlik ez, hogy minden “felvilágosult” portál, csoport, nézet, de még anyák is hörögnek a család, a gyerekvállalás ellen (“én is anya vagyok, de nem értek egyet”), csak azért, hogy demonstrálják, ők mennyire ellenzékiek. Hát még akinek nem sikerült az élet: nemhogy családja, de tinderes matche sincs! Szégyentelenül utálkoznak a “kedvezményezett” csoport fölött: bezzeg nekik csok, babaváró, kocsi, minden jár! Ugyanezek az emberek háborodtak fel azon, hogy “akinek 46 ezer a jövedelme, az annyit is ér”. Megette az agyukat az Ellenesség. Eredetileg oda meg vissza vannak a szegénység, hajléktalanság, Iványiék miatt – mindez üres szólam. Mert ha balos szolidaritással, könyörületből is kellene segíteni a rászorulókat, akik pénzben mérhető értéket sem sűrűn teremtenek, akkor mennyire kellene azokat, akik a legfontosabb munkát végzik, túlnyomórészt némán, fizetetlenül…? A kutya hobbi, a gyerek nem. Akik a reprodukció véres-tejes áldozatát vállalják, és akiket újabban mindenki harsányan megvet, azokra zúdul az agresszió, mintha kedvtelésből vállaltak volna gyereket. A dühöngőknek álságosan a környezetvédelemre is van képük hivatkozni. Önző hobbinak, magánügynek tartják a gyerekvállalást, sőt: kormánypárti cselekedetnek.

Ha ekkora buli lenne sokgyerekes anyának lenni, te is vállaltad volna! Ezer forintért megfojtanának bárkit, kommentben és munkahelyen.

Az egyik tanár elterjesztette rólam, hogy MILLIÓKAT KERESEK magántanításból. Ha ez olyan jó lenne, te is ezt csinálnád! Amúgy jó, mert bizalom és korrektség közepette együtt fejlődni egy okos gyerekkel, felismerni egymásban az intelligenciát, minőségi munkát végezni, intenzívet, de eredményeset, az valóban jutalom. Amikor jön az értesítés, hogy szóbeli mentességet kap, akkor egyenesen a mennyei harsonák szólnak. A blog és a sport elején érzett hirtelen szárnyalás ismétlődik, áldászuhatag. De szerencsének én ezt nem tartom, mert rengeteg tanulás kellett hozzá.

Nem kell nagy bátorság egy olyan országban az ellenzéki létállapothoz, ahol egyetlen párt tizenöt éve toronymagasan nyeri az összes választást. Elég naponta finnyogni, panaszkodni azon, hogy defekted van, keveset keresel, fáj a fogad — ettől rögtön elnyomottnak, tehát hősnek hiheted magad, és mindent a kormányra kenhetsz.

Hogy én ezt mennyire unom. Mert az érdemi kritikának semmi súlya így, hogy folyton a jól élő középosztály háborodik fel gyűlölködve.

Aztán, eszembe jut még az úgynevezett gyűlöletről, hogy ez divatszó, egyben a segítők (pszichológusok, blokkoldók, energiaközvetítő kóklerek) kedves cégfelirata: mindattól, ami negatív, meg kell szabadulnod, mert téged rombol! El kell engedned, a Facebookon tartalomgyártóként pedig emlegetned, hogy milyen káros a gyűlölet – úgy érti, neki nincsenek indulatai, ő jó ember, megérkezett, “elengedi”, mások gyűlölködnek, ő az áldozat.

Miközben esetleg élvezettel, gőgösen aprított bárkit, aki sikeres volt. Követelte, hogy nála álljon a hosszú sor a könyvhéten, mert “a női irodalom menő”. Az ő eredménye, sikere soha nem függött attól, okos, tehetséges-e, ír-e újszerűt, bátrat. Inkább csak öltözködött, nyafogott, dühöngött. Próbálgatta a pózokat és vonult, telefonfüggő lett, lustán nézegette a videókat, mert a legelején beletették egy nagy elérésbe, és vásároltak neki húszezer, nem épp igényes követőt.

Most a gyűlöletről ír.

És elkeni, mert ez a poszt pont arról szól, hogy ő gyűlölt és ez őt mérgezte. Van, illetve lehet összefüggés a fölösleges, élvezettel megélt indulatok és a betegség között — lett is.

Ha igazatok lenne, tehát én volnék a gyűlölködő és az összefüggés is létezne, én már halott lennék. Száz halállal haltam volna.

“Elmondanám neked, milyen érzés kirekeszteni a bántást, nem kinyitni többé az ajtót, ablakot, nem beengedni a bűzös levegőt, ami után nyákos bevonat képződik a felületeken.
Elmondanám, ha tudnám, hogy a gyűlölet olyan, mint a rák, az elején észrevétlen, nem tudsz róla, de egy ideje haldokolsz, és az is lehet, túl késő, mire felfogod, mit tett a testeddel. 
Elmondanám, ha tudnám, mennyire nehéz szabadulni, a gyűlölet olyan, mint a drog, sokan szenvednek benne, sokan nem tudják, mit szívnak be mélyen.

Ma reggel korán elindulunk vidékről, a kutya szokásához híven hanyatt fekve alussza végig az utat, mint aki nem tud magáról, az életünkről beszélgetünk, néha megfogjuk egymás kezét, máskor a fejemet simogatja, és azt mondja, mennyire szép vagyok. Milyen jelentéktelen lesz a gyűlölet a szeretet és a szerelem árnyékában, a hatalmasnak tűnő gyűlölet, ami évekre meghatározta, mit gondolok magamról, a világról, az emberekről. Mennyi ideig éltem a múltban, a sérelmeimben, mennyi bántást beengedtem az ablakaimon, sőt, szinte fürkésztem, hol csípek el még egy falatot belőle, szinte habzsoltam a rólam szóló gyűlöletet. És most tudom, milyen élni a jelenben, felértékelődik minden év, minden óra, ami még enyém, a gyűlölet jelentéktelenné és parányivá válik.”

Most akkor téged gyűlöltek, és a te problémád csak az, hogy beengedted a “bántást”, vagy te is kezdeményezőleg gyűlölted azt, aki nem volt szimpatikus…? Esetleg sima és jogos kritikákra önzőn és hiún, aránytalanul visszagyűlöltél – úgy, hogy közben trónoltál főmunkatársként, műcelebként…?

Tulajdonképpen bocsánatot is kérhetnél a nagyképűségért most már.

Van az gyűlölet is, ami az elitet éri, bármit is jelentsen ez a szó. Ezt azért nagyon veszélyes, mert könnyen elcsábít, és a vége az, hogy erőszakosan tagad mindent, ami szép, okos, tehetséges, törekvő. Károsnak állítja be, hogy valaki keményen dolgozik, vagy okos. Gonoszságnak tartja, ha a másik nem szélsőségesen szerencsétlen. “Privilégiumai vannak!”

A lúzerek dala. Hamis dallam.

Én soha többet nem fogok magyarázkodni amiatt, hogy sok szerencsés körülményt kaptam, értelmiségiek a szüleim, nem hordozok genetikailag durva kórságokat, a fővárosban élek, sikerült annyi gyereket szülnöm, amennyit – és még remek emberek is. Az tartós idomítás eredménye volt: szorongjak már amiatt is, hogy fehér, tehát gyarmatosító és kollektíve bűnös vagyok. Borzasztó ostoba és káros ez az idomítás, a baloldaliság teljes félreértése, manipuláció az egyenlőség és az elnyomás szólamaival. A sport mutatta meg, mire képesek emberek, akiknek semmivel nem rosszabb az élete az enyémnél, akik kedveltek, akiket érdekeltem. Hogy egészséges vagyok, hogy megteremtettem az időt, az gonoszságnak érződött. Ez a gyűlölet. Edzeni nem gonoszság, és nem ellenetek van. Mindenki abból gazdálkodik, ami neki jutott. Amit megóvott, fel- vagy visszafejlesztett. Egymásra fújni nincs értelme.

Hanem… elengedni a “gyűlöletet”? Azt, hogy engem igaztalanul aláztak, és mindig sokan mentek egyre? Ezt se szégyellték? “Ő olyan nagyhangú, hatalmas, ő az elnyomó.” Semmilyen hatalmam nem volt. Nekem kéne elengedni bármit?

Azzal szemben, hogy frusztráltan lenyelem a sorozatos, agresszív alázásokat és/vagy tízezreket költök havonta arra, hogy erről sírjak egy nálam nem kevésbé küszködő “segítőnek” – én azt választottam, sok év után, hogy visszaszólok. Gúnyosan, erőteljesen: nekem szavakat adott az úristen. Csak akkor és csak annak így, aki alázott. Így igazságos. Szél, vihar. Adósság, kamat.

Esterházy is bekaphatja: milyen bűnös én könnyű férfiként, ünnepelt íróként a gyűlöletről frázisokat puffogtatni!

Aggódtak értem, mi ez az indulat… De több év után, látva, kinek merre alakult az élete, kimondhatom: engem semmi nem erősített meg úgy, mint az, hogy vissza mertem szólni.

Minden egyes alkalommal.

Akinek igaza van, azt nem rombolja a “gyűlölet”.

Aki erős, annak nem lesz baja.

Mert nincs annál nagyobb erő, mint bátornak lenni és tiltakozni. Kimondani a kényelmetlen igazat, egyedül a tömeggel szemben, az érdekek, a gyávaság, a hamiskodás ellen.

És ilyenkor — így írtam régen — lombos ágak sarjadnak a planétának ezen a fényes felén, abban a ritmusban, ahogy a másik oldalon dühödten verik be a sáros cölöpöket. Vagy: omlik le a gonosz, pöffeszkedő, buta férfiegó, darabonként, minden egyes világos mondatomól, és egyre több a fény.

Nem marad lépcsőházi gondolat, mindent elmondok, újabban tömören. És az ezüst égben kilenc szólamban énekelnek üveghangú angyalok.