az én esztétikám

sok képpel

Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám.

Petőfi Sándor levele Arany Jánosnak

Minek tagadjam: erős örömet szerez a normára fittyet hányni. Ún. “leszarni”.

Általános rajongás valami celebért: én nem. Nem utálom, nem szidom, hanem nem érdekel. Nem érzek FOMO-t.

Két négyzetméteres tévék, böszme autó, most cserélte újra: én bringázom; egész ifjúkoromban olvastam és írtam. “Húgom elvont”, értsd, nem tévén és meccsen nőtt föl.

Nem szólok, csak létezem a kis amish stílusomban. Okostelefonom sem volt 2021-ig (de jó is volt). Na de a fejemhez vágják normatívék, mit írjak, hogy viselkedjek, kit nem szabad bírálni, mit sportolhatok, hogy nézzek ki. Nem bírják, hogy nem kérek a normatív csomagból. Gúnyolnak: én miért nem. És én nem. Nem dacból, hanem eleve nem.

Vagy a nőiesség normái. Húúú. Csinos, ápolt, igényes. Micsoda szavak, ennyi erővel a homlokodra írhatnád: VIDÉKI VAGYOK, A TESTEM A VALUTÁM, TÖBBET TUDOK A GÉLLAKKRÓL, MINT ANTON PAVLOVICS CSEHOVRÓL. Annyira periferiális, hogy nem mernek natúrak lenni. És hajlandóak az egészséges testük miatt átszorongani az életüket.

Miből következtetitek, hogy szívesen néznék ki úgy, mint ti? Hogy én nem tudok valamit, és keresgélek? Nem akarok senkit megbántani, de rút. Kár a gőzért.

Borzadok a megcsináltságtól. A hamisságtól. Másik poszt, akkoriban még nem tudtam ilyen biztosan.

Ugye engem lelki szadisták a külsőmmel próbáltak megalázni, magam és a belső igazságom ellen fordítani, pedig 2015-re világos volt, hogy olyan attitűdre, értékrendre leltem, ami hosszú távon is öröm és működik. Nem akarok én másokra hasonlítani. Ez nagyon, nagyon dühítette őket. És ők nagyon küszködnek a testükkel. Voltam én minden, “egybederék, alkoholháj, széles, lapos tepsisegg, elefántiázis, cölöptérd, alig 168 centi, tömzsi x-láb, kihullott haj, felkopaszodás, ijesztő arc, bő hatvanas”. Szurkáltak, hogy mások bezzeg milyen szépek… Én nem akartam a hasonlítgatást, nem érdekelt, de akikre mondták, hogy szépek, azokat én csúfnak és antisportolónak látom.

Bővebben…

minden nap kérdeznek valamit

a fotók kirakása támadási felületet jelent, gyengíti a feminista mondandót

(jóindulatú, idősebb nő) Bővebben…

szépeket ír

a szerelmeslevél mint műfaj

A szerelmes levélnek, itt most külön írtam, jelzős szerkezetként, az írásbeli ráhajtásnak és önkifejezésnek széles a spektruma. Megdöbbentő, mik fakadnak fel a pennákból, mi mindent mutatnak meg vagy fednek el az emberről és szándékairól.

Nincs irritálóbb, mint annak a levele: nyáladzása, nyomakodása, akit nem szeretsz. A verbális győzködése, önillegetése, bizonykodása és önsajnálata, együttérzésedre való apellálása. Aki rögtön ajánlattal nyit. Aki szerint csak jól kell fogalmazni, és meglesz az, hiszen ő akarja.

Meglátod a küldeményt, a borítékot vagy az e-mailt, és az az émelyítő érzés, hogy jaj, ne, már megint. Pedig már megmondtad, hogy nem kell, nem, nem, nem ő az. Az első levél még nem is volt irritáló. Az csak meglepett. Bővebben…

képeken az énem

Hűha, nem volt poszt kedd óta, egy kicsit zavarosak a napjaim — látom ám, hogy mire kiteljesedett a fotótár (a képek kedden készültek, folyamatosan küldi át őket Anita), megtizenötszöröződött az óránkénti kattintásszám.

Ez még engem is meglepett. Bővebben…

a felelősségvállalás köre

“magyarázkodás”

Nagyon szeretnék ma másról írni, például az önmegszólító versről, amit még kimondani is gyönyörűség (ugye, Éva?), meg arról, hogy mi a különbség a Nemolyanvonzó Nő és a Nemolyanvonzó Férfi párkeresési élményei és stratégiái között. És arról is, hogy amikor partnerre-szerelemre vágyunk, mi mindenfélét akarunk mi annyira, és e késztetések közül mi az, ami az emberi kiteljesedéssel, vagy épp nyári esték önmagáért való zsongásával kapcsolatos, és mi az, ami énhiány, keserves játszma és csüngés és megszokás és társadalmi elvárás. Ja, meg a Harcosok klubjáról.

De Bővebben…

feszültségigény

Nekem olyan eseménytelen volt a gyerekkorom, és iszonyú sokat voltam magamban, süket csöndben. Jaj, talán ezzel sem vagyok egyedül, ahogy arról fantáziáltam, hogy ó, törjem el a lábam, legyen földrengés, vagy csak járjon egyszer másfelé a nyolcas busz, legyen valami, valami legyen!

Nem lett. Emberi történések, megosztott, megosztható gondolatok, élmények, közösség, önmagam felfedezése, megszeretése hiányoztak onnan. Kenyéren, vízen tartották a lelkem. Belebolondultam. Úgy is maradtam.

Később ez elkísérte a fiatal életemet. Hogy az nem lehet, hogy ennyi az élet, tól, ig, jönni, menni, legyen akár dráma, fájdalom, legmélyebb bugyor, csak, rimánkodom, valami legyen, hogy érezzem: létezem. Bővebben…

akkor téged nem szabad kritizálni, mi?

Szia! Anyukám hívta fel a figyelmemet a blogodra, ami kíváncsivá tett, de őszintén megmondom, nem mindig értünk egyet. Ettől függetlenül jól írsz, még ha nekem kicsit erőltetetten polgárpukkasztó is vagy. De mindegy, mert ez éppen ezért érdekes.
Viszont: hogy kell érteni ezt a bejegyzést? Mert ha akarom, akkor akár úgy is érthetem, hogy húzzon innen mindenki, aki nem ért 100%-ig egyet Veled (köztük akkor én is). A trollok oké, de mi a helyzet az építő kritikát megfogalmazókkal?

Úgy kell érteni, ahogy a címe mondja: üdvözlet. És: csak az olvassa.

Hogy az anyukád ajánlott, az meglep és nagyon örülök neki.

A világképem koherens, egymást magyarázza cigányügy, a női lét, az autótlanság; részletesen, árnyaltan írtam le, lehet vitatkozni vele, de leszólni, minősíteni, személyeskedni nem ér. Azért írom ezt, mert a fanyalgás, érvek nélküli, névtelen fújolás immár össznépi sport lett. Szeretném, ha én dönthetném el, ki a troll és mit tartok építő kritikának, nem az írója. Nem is tudom, egyetértek-e olyasvalakivel, akit nem is ismerek, se a véleményét. A fősodor véleményét ismerem, és köszönöm, elég volt, ezért lett a blog is.

Sok minden letisztult az évek alatt és az egyenlőtlen kapcsolatban élő nőkkel való munkámban, és azt is tudom, hol és hogyan fejlődhetek, meg hogy miben kellene. Csak akkor tudom elfogadni, megfontolni a kritikát, ha az nem annyi, hogy én túl nemtudommilyen vagyok (nekem meg ő a kevés). Ha sok munkát tesz bele az írója, ha annyira fontos neki a téma, mint nekem, és ha hajlandó az elemi szakirodalmat is elolvasni, például hogy mi segítene a cigányokon vagy miért maradnak a nők a szar kapcsolataikban.

Tudjuk jól, hogy ezek, amiről írok, nem népszerű témák, nem ezt írja a dívány, sem a Nők Lapja, nem ezt tanácsolja a nagynénénk. Valamiért mégis sok ezren olvassák a blogomat. Várható a kritika, kapom is, de szeretném, ha nem kettő bejegyzés után kenné oda valaki az ötsorost, amelyben teljes életmódon és világképem megreformálására szólít fel, valamint személyeskedő és áldozathibáztató módon a traumáimat meg a nemi életemet firtatja — ezt tették eddig az életem szereplői, és arra reagálok én így, a bloggal, és ha most, ezek után is ugyanazt kapom, akkor inkább nem kérek kritikát, köszönöm. De ez nem annyira egyedi kérés: személyes blogot senki nem azért indít, hogy jól megmondják neki, mit gondol rosszul. Kommentelni nem emberi jog. Az után írom ezt, hogy a fórumon szétszedtek.

Szeretném, ha valóban azzal vitázna a kommentelő, amit én írok, és nem a saját fantomjaival. (Lesz majd érvelési stratégiák sorozat is.) Aztán itt van a kettőnk (blogíró és kommentelő) viszonyának kérdése. Ez a blog itt van és marad is, itt vagyok rajta a fotóimmal, az élettörténetemmel, háromszázhúsz bejegyzéssel. Megírom, ami kiforrott, esetleg egy sorozat darabjaként, más bejegyzésekre, cikkekre utalva, és akkor erre jár a kommentelő, aki nekem egyetlen e-mail cím, semmit nem tudni róla, elolvas egyvalamit vagy ötöt, és megmondja jól, majd eltűnik. Úgy könnyű. Miért engedjem ide, miért töltsem vele az időmet? Miért akar engem bármire megtanítani ő, aki azért jött, hogy itt olvasson?

Ez az aszimmetria a blogíró és a kommentelő között óvatosságra kell intsen. Ti láttok engem, de én nem látom az olvasóimat, csak aki ad magából, és vállalja a megnyílás kockázatát. Tőlük a kritika is más, most például oolának van nagyon igaza gesztusügyben. Igazán adekvátan saját blogon lehet kifejteni a véleményeket, saját tematikával. Én jelenségekről írok, nem ismerem a kommentelőt, ő viszont arról ír, hogy én, a személy miért írok ilyeneket — hogy ezt leírhassa, arra az én blogom ad neki helyet, és mindezt az én olvasóim előtt teszi. Mert irritálom, mert valóban másképp gondolja, vagy mert találva érzi magát.

Nem vagyok polgárpukkasztó, a szabadság lehetőségeit keresem nagyon esendően, és nem állok rosszul. Ezer fölötti olvasó mondta az alig hat hónap alatt, hogy végre, és köszöni, és változás indult az életében. Nekik adhat ez a blog sokat, a többiek meg keressék meg a maguk helyeit. Én nem vitázni szeretnék, ha igen, elmegyek kommentelni máshová.

E-mailt is lehet írni: csakazolvassa kukac frímél pont hu, de sűrű az életem, nem biztos, hogy reagálok.