Miért van az, hogy nekem gyanúsak ezek az amúgy hozzám hasonló, budai, értelmiségi hercegkisasszonyok? Engem világéletemben zavartak a túl rendben lévő családok, a mindig vidám, szüleiket tisztelő, jó tanuló gyerekekkel. Ahol a válás elképzelhetetlen, ahol szigorúan két gyerek van (egy fiú, egy lány, esetleg két lány), meg Lada, meg telek és SZOT üdülő, és mindkettőnek összespórolták a lakást, senki se őrült, deviáns és munkanélküli, és ha a papa fizikus, a lánya is legyen az — a legjobb családban is előfordul. Időben, szép szerelem után férjhez menni, a hasonló korú, szép reményű másik fizikushoz. Családtervezés, babaprojekt. Hitel, amit bírnak. Most már saját családi nyaraló, természetesen az északi parton, gyere, kicsim, megyünk a nagyihoz. Apu forgatja a hússzeleteket a grillen, nadrágján kerítésfesték-pöttyök. Ezek együtt nevetnek a szüleikkel — elviselhetetlen vízió.

Mindig valami álszentséget gyanítottam, titkot, hazugságot, egy öngyilkos nagynénit, akiről senki sem beszél, bevallhatatlan abortuszt, kettős életet, csontvázakat a szekrényben. És ha nincsenek is ilyenek, mert tényleg minden heppi, akkor is vonzódom valahogy a szabálytalan helyzetekhez, a gyilkos, sírva vigadó poénokhoz, és többre becsülöm azoknak az igazságát, akik átéltek durva helyzeteket, akkor is, ha frusztráltak tőle. Mert nem élnek burokban. Mert értenek.

Azokat, akik álltak már lesírt szemfestékben, egy szál bugyiban a gangon, kizárva, novemberi hidegben. Jobb a Xanax, mint a C-vitamin.