Körül vagyunk dongva…? Először is, csak néhány, szép, fiatal és izgalmas nő van körüldongva, ti sosem gondoltok a többiekre, sőt, igen kegyetlenek tudtok lenni velük: a többiek egész életükben kínlódnak azon, hogy alig néz rájuk valaki, ők csak hű cimbora-barátnők lehetnek, akinek más lányokról sír az örök elérhetetlen, meg jó anyák, meg rendes feleségek, a mellük kicsi, a seggük nagy, a hasukról ne is beszéljünk. A szüléstől szétroncsolt test, és ez is idézet, cseppet sem szexi. A középkorú nők meg aztán végképp nem érdekelnek senkit.

A másik: akik donganak, azok

á, milyenek: bénák és mohók, jogot formálók, esetleg nagyon is diadalmas hímek, akik úgy gondolják, akit ők meg akarnak baszni, az ki van tüntetve ezzel. Egész életükben donganak, nem is emlékeznek már, ki mindenki körül.

bé, miért donganak: igen, azért. És nem valami jó kis elköteleződésért, vagy akár mámorító néhány hetes viszonyért vagy akár kétnapos sehallselát szerelemből. Nem finom udvarlásról van szó, hanem bámulásról, gyakran zaklatásszámba menő, semmim-sem-kívánja béna poénokról, célozgatásról. Ha értelmes emberek is, nem nagyon lehet velük semmiről sem beszélni, semmit sem kezdeni, mert nem látnak belőlem semmit azon kívül, hogy dongható vagyok, közénk áll, hogy ők férfiak. És főleg nem olyan könnyű kiszállni, mert munkahelyen is csinálják, és a családapák meg különösen jeleskednek benne. Nem hagynak teret. A szörnyű szexuális ínségben, amit nem értem, hogy nem oldott meg még a Holdon is járt férfiember, örökké nyálcsorgatnak, közelednek (ama kevesekhez), próbálkoznak, célozgatnak, rábeszélnek, jönnek, iszonyú idegesítő is tud lenni, pedig én nem vagyok körüldongott: nekem több vödör felmosóvíz, mint vágyakozó pillantás jutott e női létben.

Egyáltalán, szabaduljunk meg minden szagtól, váladéktól, szőrtől: esztétikus, formatervezett műanyag eszközök, szőrcsipesz, betétcsomagolásra alkalmas virágos nájlonka, neszesszer (ki gondolta volna, hogy valamelyik két sz, de ha már, miért a második?). Komplett férfigenerációk nevelkedtek fel a Playboyon, a púderezett mellbimbójú, ragyátlan, steril női testeken. Az ilyen a saját ondójától is viszolyog. Hát még egy élő nő.  A punci miért nem parfümillatú? Fúj. Másrészt viszont anális szex. Cu.mshot, a csúcspont, és b.ukkak.e. Értem én ezt? Nem. De még a leszbikusok is nekik legyenek gusztusosak.

Kedves fanyalgók, kedves hamar továbbkattintók, ha nem értitek, minek erről ennyit írni, mit akarok én ezzel, miért verem el örökké a férfiakon a port: örüljetek neki, hogy nem értitek. Úgy látszik, nagyon jól csináljátok, és remek ember a partneretek is. De akkor ugye nagyon boldogok is vagytok? És a válaszban nem lehet de! Ha a ti életetekben nem jelenik meg, amiről írok, és semmi ilyesmi, ha ti más szemszögből szemlélitek az életet, nekem az is rendben van. De a szomszédasszonnyal sem történik hasonló? A húgotokkal? Az anyukátokkal? Annyian “nyavalyognak”, hogy talán szembe kellene nézni vele: nem nyavalyognak. A napi sok száz kattintás, az új olvasók özöne az épp két hónapos blogon világosan jelzi, hogy van miről írni, olvasni, eltűnődni.

Ha férfiként nem érted, ha irritál ez az egész, ha folyton az ellenpéldák jutnak eszedbe zsarnoki nőkről és hűtlen cédákról, ha könnyen odakened, hogy na, megint a feministák, akkor te is részese vagy az össznépi hárításnak, a szembe nem nézésnek, a gondolati, érzelmi és erkölcsi restségnek. Tehetnél valamit, de nem teszed meg. Vagy ímmel-ámmal megteszed, aztán jó férjnek, jó apának érzed magad, és a nagy elégedettségben behajtod a háromszorosát. Esetleg leöntöd a kényelmedet valamilyen ideológiai szósszal, hogy te vagy a fej és a feleséged a nyak — sajnos, a keresztények jelentős része ezt teszi. Szerinted igazságos így? A gyakorlati kérdés, ami mindent eldönt: boldog a feleséged? Megosztja veled a titkos gondolatait? Vagy látod rajta a kétségbeesést?

Azért bagatellizálják sokan a problémát, azért mondják, hogy ilyen nincs, mert nagyon nehéz lenne szembenézni azzal, mennyire eredendően rendezkedtünk be erre. És persze látszólag elműködget így, és még mindig jobb nekünk, mint az anyáinknak. Jobb, igen — de jó-e? Mindannyian nagyon jó véleménnyel vagyunk magunkról, ezért nagyon fájdalmas lenne dobni mindent, amit családról, nőről, férfiról gondoltunk, a gondolatnál is alapvetőbben hittünk eddig, átértelmezni a velünk történteket, és sokkal nehezebb lenne úgy élni, folyamatos önreflexióval, figyelemmel, több energiabefektetéssel, az életünk átszervezésével, hogy valódi (nem nagy, nem kicsi és nem grammra mért) egyenlőség legyen. Mert ez az értékrend, ez a magatartás sajnos nem jön belülről és magától. De ha beletanulsz, akkor egymás szemébe lehet nézni, akkor nem lesznek játszmák, fojtott szemrehányások.

…mindez vaskos hatalmi kérdés: a pofátlanságot, teszem azt, hogy a férj azon lamentál három gyerek mellett, hogy szerelmes-e még a feleségébe, avagy egy kicsit elvonuljon ezen gondolkodni, az engedi meg magának, aki megteheti. Akinek ebben a helyzetben kevesebb a vesztenivalója, mert nem fognak neki ajtót mutatni így sem. Mert annyira szeretik? Még az is lehet. Mert közös a hitel? Mert “amúgy jó apa”? Mert ő hozza a pénzt? Mert bosszút állna? Nagyon gyakran.

 

De akkor mi a megoldás?

 

Ha én volnék az állam meg a társadalom, én nem forszíroznám ennyire a hagyományos család egyeneszményét. A világos beszédet, a szembenézést, sokféleséget inkább. Nem kell mindenkinek megházasodni, gyereket vállalni. És nem stigmatizálnám ennyire az elváltakat vagy az alternatív utakat választókat: akik külön élnek, de működik a kapcsolatuk, vagy a homoszexuális viszonyokat. De nem hagynám azt se, hogy bántalmazó meg feleségüket zaklató meg tartásdíjat nem fizető férfiaknak ekkora tömege lehessen biztos benne: soha semmi következménye nem lesz a tetteinek.

Olyan erős szimmetriaigénye van az egyszeri olvasónak: az ő számára 1. nőpárti, még inkább: férfiellenes és 2. férfipárti (ez mint nőellenes nem azonosíttatik valahogy) szélsőségek léteznek. A4-es matekfüzetébe felvázolja tehát: egyik oldal, másik oldal (persze elképzelt, eleve koncepciózus történetek, haverom is mesélte stb.), aztán vonalzóval távolságot megmér, középre merőlegest húz, metszéspontba beáll. Én szerinte csak azért vádolom a férfiakat, mert csak ezekre a történetekre figyelek, a másik oldalról nem írok, elfogult vagyok, túlzok, sarkítok.

Az egyszeri olvasónak nincs igaza, megírtam itt és itt már, de újra:

Mindannyian esetleges történeteket hallunk. Hogy én épp közel ötszázat, és elég részletesen, meg amúgy is figyeltem egész életemben minden ilyesmit, az is esetleges. De a tendencia világos. Mérjük meg egyszer, hogy ahol az igazi döntések születnek, rendszerekről, közösségekről és javakról, ott hányszor hallatja nő a hangját. Mérjük meg, hányszor szunyókál egy nő szombat délután. Ki mennyit dolgozik a maga bérért végzett munkáján felül, otthon. Kinek mennyi pihenés, hobbiidő jut. Ki mennyi pénz fölött rendelkezik. Ki dönti el, mi a norma, mi a fontos téma avagy teendő. De ne az “én rengeteget segítek” férfiak és “nekem így jó” nők beszámolói alapján, hanem objektíven. Mérjük meg, vessük össze ás álljunk némán.

(…)

Szeretném, ha megértenétek: mindaz, amitől annyian szenvednek, tehát a nemek egyenlőtlensége a rendszer bűne, ott kérhető számon és ott változtatható meg. Ezt a rendszert magyarázni, mentegetni, toldozgatni-fodozgatni is bűn. Áldozatai vagyunk mindannyian: haszonélvezőik, a férfiak is, és gyermekeink is, hetedíziglen.

a katolikus magyar menyasszonynak

<Ezek> a férfiak (a hatalom birtokosai) rendkívül sokszor csóválják a fejüket, hogy hová jut a világ. És bizony, történelmi értelemben ők (még mindig a hatalmasok) tették társadalomszervező erővé a keresztény erkölcsöt, a monogám házasságot is, és találtak ki másfelől olyan intézményeket, mint a cölibátus. Ők harsognak ma rettenetes öltönyeikben arról, hogy fogy a magyar, és védeni kell a hagyományos családot. Persze csak azt tükrözik vele vissza, amit az egyszerű bamba tévénéző állampolgár akar: az úgynevezett a hitet az úgynevezett alapvető értékek fontosságában. Komolyan, ez az egész kereszténynek nevezett erkölcs, ez az erőltetés — bizonyos fénytörésben nézve — vajon nem csak arra szolgált, hogy a nőket megrendszabályozza, elhallgattassa, vitalitásukat megölje…? És hogy közben például a velencei, firenzei gazdagok, köztük a papság is olyan életmódot folytathassanak, amilyent mi el sem tudunk képzelni, ma sem.

A család ugyebár a szocializáció elsődleges terepe, a populáció újratermelésének helyszíne, tömeges értékteremtés, adófizetés csak családi háttérrel történhet. A család nem eshet szét, ezért lózungokkal védjük, kampányokat indítunk, gyerekszülésre szólítunk fel mindenkit, meg körmeneteket tartunk, de valójában a családot a nők viszik el a vállukon, és a családfő közben (aki akar) azt csinál, amit akar (“levezeti a feszültséget”, “szórakozik”).

És ennek megfelelően nevelik a nőket is, és ezért történhet meg, hogy a gyanakvó fiatalasszonyt (“talán mégsem szeret a férjem?”) a százszor megtiport — és mindebből kényszerűen ideológiát kovácsoló — ötvenes nőtárs fogja elhallgattatni és visszaterelni szépen az akolba…

természetüknél fogva poligámok, október 1.

…az agresszorok mindig azt mondják, hogy a sérelem meg sem történt, vagy nem úgy, nem olyan mértékben, igazából a másik a felelős, és ha mégis történt valami, annak nem kellett volna ilyen hatással lennie az elszenvedőjére. Lépjek már túl rajta, nézzem a szépet, illetve én csak feszültséget szítok azzal, hogy ezeket elmondom. Ez a fontos ebből: az agresszor könnyen felejt. Sem a vérbírók, sem a besúgók, sem a pedofilok, sem Amanda Todd halálba kergetői, sem a feleségverők nem emlékeznek. Úgy nem tudnának élni, hogy emlékeznek. De azt szeretnék megmondani, mit érezhet a másik. Túloz, hisztizik, ő provokálta ki. Mindez definíció is: aki így gondolkodik, az az agresszor-logikát követi. Aki nem akar bántani, az mindenekelőtt hisz a másiknak.

a sorsom szépsége, november 29.

Ha a nők megerősödnek, tudni fogják. Ez a válasz a blog minden kérdésére: miért maradunk, maradjunk-e, mi lesz velünk, ha válunk, hogyan válasszunk párt, mit mondjunk a lányunknak. Ha a nők megerősödnek, akkor nem állnak le az elsővel, aki házasságot ígér nekik. Nem fognak egymás alá ígérni készségességben, alkalmazkodásban és rendelkezésre állásban, nem lesz kitüntetés számukra az esküvő. Akkor vállalnak gyereket, ha valóban és mindketten gyereket akarnak. Benne maradnak a házasságban, ha érdemes, építik, ha van mit, és akkor újrakezdik huszadszor is, és nem azért, mert mit szól az anyós. És külön élnek, ha úgy jobb, meglátják a boldogságot, ha máshol van, nem tesz páriává, ha a nő talál új partnert, mert van esélyük másik kapcsolatra, még mielőtt teljesen kivonulnának a boldogságos nemi forgalomból. Nem lesz játszmázás, érzelmi zsarolás, nyomásgyakorlás, nem szankció lesz, hogy a férj nem jár haza…

paradoxon, november 11.