az erőhöz vonzódunk

Azt mondják, nekünk az erő kell. Hiába tagadjuk, kapálózunk ellene, akkor is (súlyosabbak hozzáteszik: evolúciósan) csak a határozott, erős férfit tiszteljük igazán. Arra vágyunk, hogy felnézhessünk rá. Hogy ne hunyászkodjon meg. Szeretünk kapálózni. Az alaptörténet: A makrancos hölgy.

A nők… — így kezdődnek a mondatok.

De nők nincsenek. Sokféle nő van. És nagyon más vonz minket a férfiakban. Ki elolvad egy szőrös mellkastól, ki a pocakra bukik, ki a gyengédségre esküszik, más a humorra, közös témákra, intellektusra, néhány nő anyáskodni szeret, és van olyan is, akit egyáltalán nem érdekelnek a férfiak.

Ezek úgy képzelik, hogy az erő úgy működik, hogy vagy az egyik, vagy a másik ül a nyeregben. Nem képzelik el az együttműködést, az egyeztetést, a néha nehéz vitákat. Az erő az ebben az olvasatban, ami érvényesül. Ami kihagyja a másikat a döntésből. A férfi dönt, és akkor minden meg van oldva, a nő elolvad és biztonságban érzi magát. Mert a férfi tudja, mi a jó a nőnek, és kész is megtenni.

De szép lenne. De az helyzet, hogy valódi párbeszéd, folytonos egyeztetés nélkül nem tudhatja a legintelligensebb, legrezdülőbb lelkű férfi sem, hogy az ő adott, egyetlen nője mire vágyik. Ha helyette dönt, és, mint az nem példátlan, nem is figyel eléggé, akkor nem vette figyelembe a másikat.

Mondjuk: erő az, hogy van kinek a vállán sírni.

De közben azt látjuk, hogy az erőt éppen úgy értelmezik sokan, hogy elviszik a vállukat a tévé elé vagy ki tudja, hová. Hogy elzárkóznak érzelmileg, megközelíthetetlenek, közömbösek. Lehengerlően azt hajtogatják, ami nekik jó vagy az ő logikájuk szerinti, és nem veszik komolyan, nyavalygásnak tartják, amit mi mondunk. Még abban sincs megállapodás, hogy mi fontos téma egyáltalán, nemhogy a párbeszéd végén. Ez nem erő, ez közöny.

És mivel ez itt az én blogom, leírom: engem az erő, már amit annak szokás nevezni, nem vonz. Mert erőn ezek az antifeminista szerzők kontrollt, erőszakot értenek. Az erő gyakorlását a másik rovására. Ez az erő valójában rettegés attól, hogy nyámnyilának tartják őket, és kicsúszik a kezükből a kontroll. A saját logikájuk, a közhelyes, agresszív maszkulin beszédmód szerint ez persze logikus.

A meghunyászkodás is érdekes. Annyira közhelyesek ezek a férfiaknak íródott könyvek meg cikkek. Tipikus példák: a férj későn jön haza, vagy a férj nem akar valamit megtenni, amit a nő kér, esetleg elvár tőle; vagy nincs szex, nincs elég szex. A férj egy ideig lábtörlő volt, aztán, hála a szakirodalomnak (ne haragudjatok, hogy nem linkelem), asztalra csap, és elkezd másképp viselkedni. És onnantól nem baj, hogy későn jött, így már akkor jön, amikor akar; nem kell megtennie, ami nem tetszik neki, és lesz szex, azonnal, mert a nőt teljesen lázba hozza ez a megváltozott, “erős” férfi, és nincs több cirkusz és hiszti: a férfi visszaszerezte a kapcsolatban az őt megillető helyet, vagyis a domináns pozíciót.

De vajon milyenek ezek a kapcsolatok, ahol a nőnek ilyesmikért “hisztizik”? Mi lehet az, amit kér, elvár, és amit a férfi nem tesz meg sem magától, sem kérésre?

Az a helyzet, hogy amit a nő kér, elvár, az olyasmi, amit ketten vállaltak, és ami egyedül nem bírható. Éppen ezért lenne jó normális időben hazajönni, és nem kérésre, hanem magától értetődően, és nem segíteni, hanem csinálni.

A tantörténetek azt sugallják, hogy a nő ok nélkül hisztizik, valójában a kontroll hiányzik neki, csak rendbe kell szedni, erőt kell felmutatni, és akkor mindjárt tudja, mihez kell igazodni. Emögött azt a mítoszt találjuk, hogy a nő irracionális, maga sem tudja, mit akar.

A nők igenis tudják, hogy mi bajuk, nagyon is, csak minden alkalomért, amikor megfogalmazzák, kapnak a fejükre, mert valós igényeik kifejezése ütközik a szerepükkel, az örök készenlétükkel. Nagyon szemét ez a “hát miért nem mondod, mi bajod” érvelés, amit itt a legutóbbi trollunk is előadott, mert a nő pontosan tudja, hogy nincsenek meg a körülmények és még kevésbé az engedélyek ahhoz, amire neki — mint emberi lénynek — szüksége volna, de annyira nem, hogy még maga előtt bevallania is tilos, hogy neki az uszoda vagy a (férj által lenézett) barátnő vagy a sport vagy a makramé esne jól. Mert ha megmondja, hogy szeretne úszni menni, vagy gyantáztatni, vagy csak sétálni egyet egymagában, akkor, és ezt majdnem a sejtjeiben érzi, önzőnek, lustának, rossz anyának, pazarlónak, hiúnak (ésatöbbi) fogják tartani, és nagyon sokszor épp a nőtársai, a sógornője, anyósa. Mert, és ez a baj, nem a “hiszti” és nem is az “erős férj” hiánya: a (családos) nőnek egyszerűen nem szabad úgy a saját igényeivel törődnie, mint a (családos) férfinak.

A másik, hogy ha a nő felismeri és meg is mondja, mi hiányzik, az akkor is engedélykérés attól, aki osztja az engedélyeket. A “hát miért nem mondod” férfi elengedi a feleségét úszni — vagy nem. Esetleg azt mondja: majd utána megcsinálod, drágám. Vagy rút játszmába kezd, mert akármit is mond, nem a szavak számítanak. Nehéz nemet mondani a kis kikapcsolódásra vágyó nőnek, ennyi neki is jár — ez is az identitás része: jó férj vagyok, nagylelkű vagyok! De az ilyen nagylelkű férfi a távol lévő nő munkáját nem szívesen veszi át, sőt, szembesülni sem igen szeret azzal, hogy az mennyi és milyen teendő. Így aztán kezdődnek a félig önkéntelen “elmehetnél, ha…”, “majd megkérjük Beát, hogy vigyázzon addig a gyerekekre” (nem kérik meg); “hát miért nem mész el, én mondtam, hogy menjél” játszmák.

A nő pedig azért nem megy, mert a férje észre sem veszi, hogy némasággal, elvonulással bünteti őt, amiért kizökkent a szokásos este, és amikor hazajön, nem kíváncsi az élményeire. Vagy mert, ahogy írta is itt ez egyik olvasó, amikor a nő hazajön, a gyerekek ugyanabban a pelenkában, ropit eszegetve, vacsora nélkül ülnek a tévé előtt, és a számára ez is büntetésszámba megy.

Nem lehet, nem lehet, nem lehet. A gyerekek, a viselkedése és a szocializációnk, a nagy békés kötelességtudat egymást harsogják túl bennünk, és mi jók szeretnénk lenni, mert amikor magunkra gondolunk, akkor önzőnek éreznénk magunkat — ha nem tennénk, gyakorlatilag nem lenne a sok áldozathozó feleség, anya, pedagógus. Szeretünk úgy gondolni magunkra, mint akiknek hobbija az, amit úgyis meg kell tennie: szeretjük rendben tartani az otthonunkat, imádjuk a gyerekeket, főzni, meleg gondoskodást biztosítani a családnak. És ezt a világ is készséggel elhiszi nekünk. Egyébként szeretjük is sokszor: belenövünk, ismerjük és értékeljük azt a sok munkát, amit beletettünk, ettől pedig a magunkénak érezzük a gyerek szépen kezelt ekcémáját, ötös történelemdolgozatát és a mosdókagyló tisztaságát, úgy, ahogy az apák riasztóan gyakran nem érzik magukénak. De ez nem válasz arra, hogy milyen egyéb igényeink vannak, amelyek teljesülése révén szolgáltatáscsomag helyett szuverén emberi lények tudnánk maradni.

És ők meg nem szeretnek azzal szembenézni, hogy mi az ő kényelmességük, kommunikációs ügyetlenségük — ne kerülgessük: önzésük miatt vagyunk megfosztva valamitől.

Aztán meg sokszor addig reménytelenkedik a nő, amíg úgy marad: előbb-utóbb nincsenek már vágyai, elképzelései sem. Hiába lenne már ideje, módja mást is csinálni, teljesen bedarálta a szerepe, mint azt gyakran látni középkorú vagy nyugdíjas nőkön.

Nos, ez az a frusztráció, amitől a nők gyakran terméketlenül panaszkodnak, ellentmondásosnak tűnnek, olyanoknak, akinek sehogy sem jó, és akiknek valaki mondja már meg…

És mit szólna vajon a férfi, ha a nő jönne későn haza magyarázat nélkül? Mire gondolna, mit hinne el, mit nem?

***

Én nagyon sokáig azt hittem, hogy nekem olyan férfi kell, akinek van sodrása, nem csak hajlása. És ma már tudom: a saját sodrásomat hiányoltam. Akinek van sodrása, az nem keres másban sodrást, nincs rácuppanva másvalakinek az erejére, mert meg tud lenni  egymagában is. És ezután érdekes, hogy valaki, mégis (és annak a valakinek bizony meg kell ütnie a mércét, nekem nem lehet humortalan, tohonya, érzéketlen, buta, érzelmi alapon politizáló emberem!), valaki kell, valakivel jó. Nem azért, hogy utat mutasson, hogy éljen helyettem, hogy eltartson, hogy legyen valakim. Erre mondtam, azt, Reina, hogy szabad emberek szövetsége. A szabadság, amint köt. A többi: függés.

És ha ilyen valódi szövetségeket kötnek az emberek, akkor kevesebb a házasság. Akkor nem gyermeklelkű, tekintélyre, irányításra váró, de attól is boldogtalan nők kötnek házasságot, hanem, azok, akik tényleg összetartoznak. Ez az a fajta kapcsolat, amelynek valóban van tétje. Ez teszi értelmetlenné a “ki keressen többet”, “ki legyen okosabb” kérdéseket is. Nem azt keresem benne, hogy ő a több, az erősebb, és ez nem is verseny. Nem ettől vagyok nő, hogy hiányzik nekem valaki, aki utat mutat, aki tényleg …, mert én nem lehettem tényleg … . Én is lehetek, ő is lehet, és megszorozzuk egymást.

Csak épp úgy nőttünk fel, hogy a készülékünkön leukoplaszttal gondosan le volt ragasztva a Kezdeményezés, Határozottság, Bátorság gomb. Erőnk egy kőfejtő ereje, monotóniatűrés, nem világot felfedező erő.

Ez az egész erőduma az antifeminista érvelésben nem más, mint a kényelmesség megideologizálása. És hiába a jótanácsokban az erő(sködés): az undort például nem tudja felülírni. Az ilyen folyton panaszkodó nők nagyon gyakran már kiábrándultak, rég látták utoljára szerelmes önmagukat, mert nincs kit szeretni, mert harc van, és már elromlott az egész. Nekik elő lehet adni az erőt, csak még keservesebbek lesznek. Esetleg meg lehet őket fenyegetni elhagyással, megcsalással, lehet éreztetni velük, hogy a férj bizony más nők szemében is kívánatos, és az mindenképpen fenyegetés lesz, mert (ez is baj) kényszerek között élnek, de ennek semmi köze az összetartozáshoz, felszabadult kapcsolathoz.

Igen, az erőhöz vonzódunk, mindenki az erőhöz vonzódik. Az erőhöz, amely belülről jön, amely nem nyom le, nem rivális, amelynek nem a befolyásolható gyengeség a párja, hanem a másik erő. Az erőhöz, amely belőlünk jön, amely oly nagyon ellentétes a neveltetésünkkel és szerepünkkel, és amelyet megszerezni annyira felszabadító, hogy sugárzóvá, hegyeket megmozgatóvá tesz.

26 thoughts on “az erőhöz vonzódunk

  1. Köszönöm, hogy újból egy gondolatébresztő írást olvashattam!
    Régebben én is “az erőhöz vonzódtam”, de utólag úgy látom, hogy elvárásból, nem szívből. Illetve pótcselekvés-képpen. Megköveteltem az egyik barátomtól, (akivel jártam – annyira gáz, hogy magyar nyelvben ugyanaz a “kedves”, mint a “sima barát” és folyton magyarázkodni kell!) hogy hozzon nekem virágot, legyen határozott, viselkedjen “férfiasan”, sportoljon már valamit, mert olyan girnyó, tehát feleljen meg jobban a “férfiasnak” tartott képnek. Tehát egy elvárás hatására elvártam a barátomtól valamit. Abszurd, nem? 😛
    Bár ez a barátom már erősen hajlott a nyámnyilaság és a tehetetlenség felé, tehát nem csak “a férfias kisugárzással” volt baj, hanem az egész jellemével, de mindenesetre érdemes rádöbbenni, hogy sokszor azért várunk el dolgokat, mert mások elvárják tőlünk, hogy elvárjuk. 😛
    Mostanra már részben megszabadultam ezektől a felesleges igényeimtől és igyekszem a lehetséges páromat, mint embert felmérni, nem pedig azt, hogy mennyire felel meg az aktuális férfiideálnak.
    És igen, az utolsó bekezdéssel teljesen egyetértek: az igazán erős ember nem arról ismerszik meg, hogy másokon követ el erő(szakot), hanem hogy önmagán vesz erőt, ha kell.
    Ez az erő vonz engem férfiban és nőben egyaránt, mivel ez az erő nemektől független! Emberi érték!

    Kedvelés

  2. Ki nem enged, hogy ….. (ide BARMI behelyettesitheto: elmenj futni, vasarolni, moziba, szinhazba, baratnokkel, differencialegyenleteket szamolj, tanulj/szakirodalmat olvass csak ugy a magad oromere, kormotfess, nyudodtan es megszakitasmentesen kitakaritsd a kamrat)…
    Ettol a mondattol robbanok….
    Mert a mindenkori magyrazat az, h a sajat rossz szokasaim, beidegzodeseim, fixacioim nem engednek… Arrol nem szol a fama, h bizony kemeny szervezesi munka van amogott, h ezek kivitelezhetok legyenek, min 10 nappal elore tervezni, idoben szolni es ismetelten emlekezteni…
    Persze lehet, h en szoktattam a csaladot igy, ahogy most vagyunk. Ismet en vagyok a felelos.
    ROBBANOK!

    Kedvelés

    • Egész kicsi ügyekben is naponta látni fórumokon: ,,bocs, mégse tudom megvenni ezt a rágókát, apa nem engedte” -ha nem csak kifogás, hanem apa tényleg nem _engedi_, akkor nagyon gáz.

      Kedvelés

  3. hú, hogy nekem milyen mennyiségű 19. századi szöveg ugrott be erről… :DDD
    azért megérne egy misét annak kutatása is, hogy milyen gyökerei vannak ezeknek a jelenségeknek és azokhoz a gyökerekhez képest hogyan és mért torzultak el… jó kis gender studies téma 😉

    Kedvelés

  4. Én is olvastam tegnap azt a bizonyos cikket az általad meg nem nevezett férfi oldalon. Hú de nagyon jól összeszedted mi is a baj ezzel a felfogással. Én még kiegészíteném azzal, hogy nincs új a nap alatt ezekkel az ostoba és gyerekes erőfitogtatással (tedd féltékennyé, bizonytalanítsd el, ne vitatkozz, nevesd ki, stb.), kamaszlányok is az őrületbe tudják ám kergetni az értük epekedő rendes fiúkat ám (és fordítva). Mondjuk a kamaszok rendszerint kinövik ezt a viselkedést, elég fura, ahogy felnőtt férfiak trenírozzák magukat vissza az oviba. Komolyan az említett példa is annyira abszurd, hogy félelmetes. Mondjuk én behelyettesítettem apuka és dackorszakban lévő gyerekre és rögtön értelmezhető.
    Íme egy tipikus régi szitu az omega apu énemmel:
    -Apa szomjas vadok!
    -Mit kérsz kislányom kakaót vagy narancslevet?
    -Najancslevet!
    -Tessék itt van!
    -De én kakajót akajok!
    -Semmi gond kicsim készítettem kakaót is, tessék!
    -Nem akajom, nem akajom, nem akajom! Utájjak apu!
    Ugyanez a szitu manapság így néz ki immár az alfa apu énemmel:
    -Apa szomjas vadok!
    -Akartam magamnak kakaót készíteni, de nem bánom megengedem, hogy megigyad ha akarod.
    – Akajom! Akajom! Akajom! Szejetlek apu!
    Na ilyen példa után ki ne szeretne domináns apu lenni akit imád az ő kicsi lánya és felnéz rá? Ó ha ilyen egyszerű lenne a csodálatot és tiszteletet kiérdemelni. Bizony, sajnos van egy rossz hírem a tiszteletet ki kell érdemelni, nem lehet kikövetelni! Tehát az a tanács miszerint soha ne tűrd el a nő részéről, hogy tiszteletlen legyen veled, így egyoldalúan kezelve a dolgot eleve kudarcra ítéltetett! Tisztelet nem jár annak, aki nem ad és nem is fog kapni. Ne keverjük már a meghunyászkodást, a félelmet a tisztelettel. Na már megint eljutottunk ahhoz a csúnya “egyenrangú” kapcsolathoz ami ugye alfa apuéknál szitokszónak számít 🙂

    Kedvelés

  5. Kedves csakazolvassa.

    Ez a “valaki” megint belekotyog.

    1. Nagyon tetszett. Igazán. Kétszer egymásután lement megállás nélkül. És azóta is gondolkodom rajta.

    2. Valami azért csak ott motoszkál bennem. Gondolom, kitalálod: az én példám. Ha valami nem voltam biztosan, az a következő: domináns, maszkulin tahó. Azt mondtam, a válásunk előtt, hogy most aztán az enyém lesz az utolsó szó: igen, drágám. És ez így ment végig a házasságunk alatt. És mi lett az eredmény? Puhapöcsnek tartott, mint Csernus férfiát, és igen, láss csodát, elment egy maszkulin tahóval, mert az fel tudja nyomni a falra, nem mint én. Nem számít, hogy a kicsi lányom elmondja, hogy az új pasi ordít éjszaka az egyéves gyerekeinek, mert azok nem akarnak aludni. Nem számít, hogy a fickó emberileg megbukott, és nem csak előttem. Ő jó, mert mellette szenvedélyt érez, biztonságban érzi magát, nőnek érzi magát. A saját erejéhez vonzódott? Nem tudom. Lehet, hogy szemétség ezt így általánosítani, de megkockáztatom a “szemét” minősítést: ó, bárcsak lenne egy szerető, megértő, gyengéd partnerem, sóhajtozzák, majd lelépnek egy maszkulin tahóval.

    3. Az ekcémáról jutott eszembe. A lányomnak volt. Nem vitte orvoshoz, mert szerinte az orvosok és a papok a legnagyobb léhűtői a társadalomnak (én is pap vagyok, mellesleg). Amikor már gyanús volt a helyzet, tiltakozása ellenére vittem el én a bőrgyógyászatra. Az orvosnő megcsóválta a fejét, és kijelentette, ha még egy hetet hagyjuk, vérmérgezést kapott volna. Erről ennyit.

    Üdv.

    Csineva.

    Kedvelés

    • Senki nem mondta, hogy te maszkulin tahó voltál, más csapdák is vannak. Nem tudhatom, mire vágyik a többi nő, én inkább magamról írtam, és ezt az álláspontomat két évtized, két együttélős partner és sok belső munka előzte meg, lehet, hogy nem mindenki van így vele. Csak ez a ki-viseli-a-nadrágot modell szerintem romboló. A szexuális vonzalom meg bomba, kalkulálhatatlan, sok mindent felülír, de gyanítom, a maszkulin tahók feleségei meg gyengéd, érzelmes férfival vigasztalódnak. Az én férjem sem volt falrafelkenős alkat, mellesleg.

      És amint a te feleségedből elmúlik a hév, nem neked fog szólni róla, de el fog múlni, hidd el, és akkor marad neki a sima tahó. Te ezt a tahóságot amúgy sem tudtad volna erőltetni magadban, erre születni kell.

      A lényeg, hogy nem csak lenyomós, maszkulintahó-erő van.

      Ja és mindannyian ordítunk néha az egyéves gyerekeinkkel, mert nem alszanak.

      Kedvelés

      • bocs, de nem mindannyian. en soha nem orditanek az egy eves gyerekemmel mert nem alszik ejszaka. es szerencsere rengeteg ismerosom sem.

        Kedvelés

      • bocs, de a “mindannyian” ebben a szövegkörnyezetben nyílván csak annyit jelent :
        férfi és nő egyaránt tesz ilyesmit, nem pedig azt, hogy valamennyi meg is teszi.

        Kedvelés

  6. Nálunk a családban van egy házaspár, apuka dolgozik ugyebár, anyuka otthon van – jelenleg a legkisebb gyerekükkel. Pasi elég nagyhangú, domináns, “megmondós” típus, nem az esetem, de a saját mércéjével asszem még jóképűnek is számít és szerintem ő is annak tartja magát, a nő meg egy halál nyugodt, békés, olyan kis kedves, csöndes, szelíd arcú nő, aki szinte bálványozza a férjét. Néha találkozunk velük és engem baromira zavar, hogy ennyire alárdendelődik a férjének, hogy tényleg, látszólag mindenben a férj dönt,mintha a nőnek nem is lenne szava a családban, hiába van ő napközben a gyerekkel, minden úgy van, ahogy a férje azt megmondja, mert B. az okos, B. az ügyes, ő mindent jobban tud, ő mindenhez ért. Kicsit néha olyan kioktató, apáskodó is, pedig asszem nem annyival idősebb a feleségénél, hogy ez valamennyire “természetes” legyen. (Persze a gyerekei hisztijével szemben a kedves papa is hatástalan, és végül enged a gyereknek, vagyis a gyerek még őt is irányítja. 🙂 ) Aztán lehet, tévedek és azért nem mindig ilyen rossz a helyzet, lehet, hogy néha a nő is a sarkára áll, de én eddig mindig ezt láttam. Pedig alapvetően kedves, jószándékú emberek, kedvelem őket.

    Kedvelés

  7. Magam részéről asszem sosem tűrtem az apáskodást, noha mikor belefutottam egy ilyen kapcsolatba, a pasi “férfias viselkedése” kifejezetten vonzott, és egy darabig hagytam is, mondja a magáét, de idővel elég rendesen kikértem magamnak, hogy ne apáskodjon, ne dirigáljon, hagyjon engem békén úgy csinálni a dolgaimat, ahogy akarom. Azóta se hagyom. Még a férjemnek sem. Pedig néha próbálkozik. Mondjuk belőle elsőre ki nem néztem volna, hogy ennyire határozott jellem. 🙂
    No, másodjára mondjuk kifogtam egy kifejezetten “lányos”, néha kissé határozatlan pasit, aki mondjuk külsőre bizonyos fokig jóval férfiasabb volt az elődjénél (jobb alkat volt), de valahogy ő sem nyerte el a tetszésem.
    Mondjuk a legzavaróbb az a kifejezetten férfias külsejű és néha ilyen viselkedésű, de túláradóan érzelmes kedvesem volt. Ezzel a párosítással nem is igen tudtam mit kezdeni. 🙂

    Kedvelés

  8. Ráadásul folyton az ösztönökkel és az állatvilágból innen onnan összeszedett példákkal jönnek. Írták is, innen vették az alfa férfit és béta nőt. Namármost, ha példákkal dobálózunk tegyük már pontosan! A farkasfalkában az alfa hím párja az alfa nőstény! Bizony ezt miért nem említik, ha már olyan nagyon tetszik az a bizonyos merev hierarchia ami a farkasfalkát jellemzi. Ők, együtt alkotják az “alfapárt”. Közösen irányítják a falkát, egyenlő jogokkal, és alattuk helyezkednek el a béta farkasok. Bizony, alfa farkasnak nem béta nőstény a méltó társa (eszébe nem jutna bétával párosodni) hanem (tessék csak ízlelgetni azon a bizonyos oldalon): az ALFANŐSTÉNY 🙂 Ezzel a felállással már nekem sincs semmi problémám egyébként. Mi alfapár vagyunk és együtt, közösen vagyunk erősek és legyőzhetetlenek 😀

    Kedvelés

    • Mondjuk ez sem valami píszí, engem zavar ez az osztályozás. Szép világ lenne, ha az állatvilág törvényszerűségei hatnák át az életünket. Nem élne Stephen Hawkins, meg az emberiség bő négyötöde… sorsukra hagynánk a betegeket, öregeket, minden rivalizálással dőlne el, legfeljebb együttműködéssel, de nem lehetnél különc (minden kivételes elme különc, aki az állatvilág szerint elpusztulna), nem lennének lombikbabák és így tovább.

      Kedvelés

      • Biztosan rosszul fogalmaztam, pont nem ezt szeretném én sem. Csak mivel állandóan a természetes kiválasztódással, az ösztönökkel jönnek, jó lenne rávilágítani, mennyire a saját szempontjaik szerint alakítgatják át a valós elméleteket, ha valaki rávilágít, hogy sántít a sztori mert nem igaz. Pl. valaki felvilágosította őket, hogy az elefántcsordát nem a nagy erős, bika vezeti hanem a legöregebb, legtapasztaltabb tehén, és a bikáknak semmi ráhatásuk nincs a csorda életére (a párzási időszakot leszámítva) akkor azt válaszolja a cikk szerzője, hogy nem baj, legfeljebb ezt töröljük. Magyarul addig hivatkoznak csak az állatvilágra amíg magukat tudják vele igazolni, ha valaki hoz ellenpéldát, akkor úgy tesznek mintha a jelenség nem létezne.

        Kedvelés

      • Talán Naomi Wolfnál olvastam, hogy a köztudatban élő “a férfiak akarják jobban a szexet és poligámok” vélekedést cáfolja például, hogy egyes főemlősök nőstényei a párzási időszakban több partnerrel párosodnak, és maguk is kezdeményezik a szexuális viselkedést. A másik kedvencem, amikor arra hivatkoznak a homoszexualitás elítélésekor, hogy a szex funkciója a szaporodás. Az embernél, és főleg napjainkban baromira nem ez az elsődleges funkciója, és szexuális tevékenység alatt bőven nem csak a klasszikus (pláne misszionárius pózban elkövetett) aktust értjük. (Lehet tartani attól, hogy sokan mégis igen, és ez rossz hír.) A főemlősöknél is van példa a szexuális örömszerzésre, és az sem kizárt, hogy nem csak náluk, és ott sem csak a hím egyedeknek, bár nem ástam bele magam
        annyira ebbe a témába.
        Vacskamati: én meg se próbálom ezeket a gondolatokat ott leírni, nem is regisztrálok, mert csak személyeskedés vagy moderáció lenne a jutalmam. Nem is lehet rajtuk fogást találni, mert az alapállásuk olyan, mint egy óvodásé, aki meg van róla győződve, hogy a sárga kislapát jobb, mint a kék, és aki más gondol, az hülye. 🙂

        Kedvelés

      • Eszemben sem jutna ott kommentelni vagy regisztrálni, nekem sem, egyszerűen csak azért mert nem érezném jól magam abban a közegben. Az ilyen dühödt, személyeskedő, gúnyos közeget nem nekem találták ki 🙂

        Kedvelés

    • Mondjuk ez sem valami píszí, engem zavar ez az osztályozás. Szép világ lenne, ha az állatvilág törvényszerűségei hatnák át az életünket. Nem élne Stephen Hawkins, meg az emberiség bő négyötöde… sorsukra hagynánk a betegeket, öregeket, minden rivalizálással dőlne el, legfeljebb együttműködéssel, de nem lehetnél különc (minden kivételes elme különc, aki az állatvilág szerint elpusztulna), nem lennének lombikbabák és így tovább.

      Kedvelés

  9. Hello
    Néhány napja tévedtem erre az oldalra, szép lassan kirajzolódik, hogy nem tévedtem:) mert rég meg kellett volna találjam, köszönöm. Néhány íráson vagyok túl, de ez már meggyőzőtt, muszáj ismételnem magam, köszönöm. Jövök még, jó itt.

    Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.