Csak meg ne kelljen hallani, mi bajunk van igazából. Nevezzük PMS-nek. Vajon ha elmúlnak a nehéz napok, elmúlik a problémám is, ami miatt összevesztem veled?

A házasságunkban egyre csak próbálkozunk közvetíteni a saját valóságunkat. Hogy mi valóban mit érzünk. Hogy fáradtak vagyunk, hogy jólesne egy kis megértés. Hogy szeretnénk valamit csinálni a gyerekeken túl, de nem tudjuk, mit. Hogy összevitatkoztunk a fórumon két másik taggal, és igen, ez fáj, ettől vagyunk idegesek. Hogy nagyszerű ez a horgásztúra, örülünk, hogy jól mulat, de szívás itthon maradni négy taknyos gyerekkel. Hogy valahogy nem is tudjuk, de mégsem örülünk annyira ennek a harmadik gyereknek. Ha semmi adekvát reakció, mondjuk nyűgösebben. Ha ezredszer se hallja meg a kérésünket a partner, kiabálunk. Vagy megnémulunk. Vagy értéktelennek érezzük magunkat, és elkedvetlenedünk. És a partner nem abban segít ilyenkor, hogy jobban érezzük magunkat, hanem makacsul mondja, hogy nem jól látod a dolgokat, az nem úgy van, az nem jogos. Csak eltúlzod, drágám. Te sem tudod, mit akarsz. Majd lenyugszol, és akkor világosan tudsz gondolkodni. De bonyolult vagy.

Nem, nem vagyok bonyolult, csak te nem akarsz arról tudomást venni, hogy mik az érzéseim és az igényeim, mert akkor változtatnod kellene. És nem vagyok már képes az automatizmusokat követni. A szerepem lehetőségeit és a te tóligjaidat.

maguk sem tudják, mit akarnak, 2012. augusztus 13.

A leírt gondolatokból köveztetnek arra, hogy én milyen lehetek. Ilyen békétlen, kötekedő fajta. Ők látnak engem keserűnek, mert ismeretlen számukra ez a gondolkodásmód, talán a témák is: minek mindig a rosszra koncentrálni. Esetleg az ő ismerős gondolataikhoz képest ezek a mondatok felkavaróak, riasztóak, és ebből következtetnek vissza, talán kapva kapva (!!! de szép) a traumákon, nehéz történeteken, hogy ilyet csak olyasvalaki mondhat, aki boldogtalan. Pedig hát nem az a meglett ember, aki megúszta, hanem aki szembe mert nézni vele, lement az aljáig.

Innen a blogról egyébként nagyon is kiderül, hogy milyen életet élek, és hogy ez az élet nem puszta szerencse, hanem jelentős részben a tudatosságom, erőfeszítéseim eredménye. De ez az én utam, nem általános módszer. Gondolkodni, szétnézni mindenesetre érdemes és örömteli is.

Nekem újságíróagyam van, ami azt jelenti, hogy minden érdekel, nem csak az, ami engem is közvetlenül érint. Mindenfélét megfigyelek, összeszedek, összefüggéseket keresek, szeretek gondolkodni. Itt a blogon már érzem, hogy ez működik, és nem kell magyarázkodnom.

Másrészt meg forradalmár alkat vagyok, az, aki kimondja, hogy meztelen a király. Ezzel sincs mit csinálni, erős vízióim vannak, és dübörög bennem, hogy az nem lehet, hogy… Érthető, hogy nem komál mindenki, a királyok és udvari szabók biztosan nem.

…ahhoz, hogy teljes legyen a kép, nem kellene a másik felet is meghallgatniuk?

Ez nem bíróság. Mi nem igazságot akarunk tenni, hanem egy talpalatnyi földet és egy darab kétszersültet biztosítani a hullámveréstől és a sok sületlenségtől megfáradtaknak.

Tehát ön nem gyűlöli a férfiakat.

Már hogyne Miért tenném? Ismerek nagyon szerethető és persze ellenszenves férfiakat. Nem ővelük van bajom. És van egy rendszer, a szerepeké és hiedelmeké, amelyben élünk, és amelyből rengeteg fájdalom származik. Amitől sok férfi viselkedése tipikusnak mondható, az az, hogy ők a rendszer, az adott szerepek képviselői, sokszor önreflexió nélkül, tehát maguk sem tudják, milyen értékek, sztereotípiák jelennek meg a viselkedésükben. Lehet, hogy élénken tiltakoznának ők is ezek ellen.

Milyen rendszerről beszél?

A rendszerről, amelybe bele vagyunk zárva mindannyian. Ha gyűlölök valamit, hát ez az. Illetve a legjobban a rendszert szépítő képmutatást.

De nem gondolja, hogy aki rendben van magával, az mer nő lenni, meg meri élni e szerep minden szépségét? Az nem borul ki, ha előreengedik az ajtóban, az nyitott egy bókra, mosolyra, és az ilyen nőt tisztelik is.

Elnézést, tud adni egy kisebb méretű zacskót? Ez valami magazinhülyeség megint. Ha harmonikus nő vagyok, mert az apukám eleget dicsérte a szempilláimat, illetve ha az apukám sose jött haza, de én feldolgoztam a traumáimat, akkor rendben van a viszonyom a nemiségemmel, és ez persze azt jelenti, mi mást, hogy a férfiakkal. Szeretem a férfiakat — ez vajon annak a bizonygatása: heteroszexuális vagyok, és engedelmes, elérhető a másik nemnek? Nem lesz velem gondjuk, szépen beilleszkedem a fennálló rendbe, nem vitatkozom? Ha ezt jelenti, akkor nem szeretem a férfiakat, mert a fennálló rendet nem szeretem. De komolyan, nincs még elegünk abból, hogy a nőket annál a félelmüknél fogva rángatják, veszik rá mindenfélére, hogy majd nem kellenek a férfiaknak…?! És ők mindezt még belsővé is teszik?

Amúgy meg nem vagyok elérhető, ugyanis monogám kapcsolatban élek, már befizettem egyre. Azzal az eggyel kell boldogulnom. Szeretem. Ja és a fiainkból kell lehetőség szerint jó fej férfiakat nevelnünk, hogy ők ne béna külsőségekben, felelőtlen promiszkuitásban és mélységesen sértő szólamokban éljék meg a férfiasságukat.

Ön nem ismer olyan nőt, aki a kudarcai miatt haragszik a férfinemre?

Ez a jól ismert hiedelem: csak a frusztrált nőknek van bajuk a férfiakkal. Mi van emögött? Persze megint az áldozathibáztatás: a traumáik az ő hibáik. Ők választottak rosszul, ők túl érzékenyek, ők követelik agresszívan az egyenlőséget, hát ne csodálkozzanak. “Ha nem tetszik a nyilvánvalóan és mélyen igazságtalan szereposztás, az a te hibád.” Nem abszurd ez? Nekem épp az a gyanús, ha egy nőnek nincs semmi baja azzal a viszonyrendszerrel, amelyben él. Mire tartja vajon magát? Esetleg szerencséje volt, burok veszi körül? Nem hallott, de nem is olvasott más nőkről?

Nem a megbékélés vinne előre? Számos nő, aki súlyos traumákat élt meg, el tudja ezt fogadni, és szeretettel emlékszik vissza a férjére.

Paris Hilton Polcz Alaine, igen. Hát, én hallom a fájdalmat az ő szavaiból. És azt is, hogy össze nem mérhető emberileg a férjével. A nagy bizonygatók viszont szerintem megszépítik a múltat. Ki ne kelljen mondaniuk, hogy velem is megtörtént, és hogy ezzel az egésszel, ami körülvesz minket, és amitől minden második nő frusztrált és keserű, és aminek legdurvább megnyilvánulásaival nem akaródzik szembenézni, ezzel kellene valamit kezdeni…

a rendszert gyűlölöm — interjú a csakazolvassa blog szerzőjével

Hogy jól érezzük magunkat, valóban, hogy találkozzunk a saját valóságunkkal, és az ne külső tényezőktől függjön, ahhoz le kell emelnünk a szemünket a festett horizontról. Az nem lesz könnyű, az sokaknak, akik a szappanbuborékokat markolják, nem fog tetszeni. Konfliktus lesz az ára.

Én már lefelé nézek. Nekem az ég nem kell, csak a levegő. A föld nem köt, nincsenek ellensúlyozandó, ijesztően materiális ügyleteim, ezért lehetek szárny nélkül is szabad. Olyan jó a van, ha én is vagyok. Csak járok rajta, ring a léptem, surran a kerék, és meglepően messze jutok. Ember vagyok, nem madár. Meleget lehel az aszfalt. Az eszményem: maga a nézés. A fejem van magasan, nem a víziók, ködök. Lent van a kín is, bokáig, térdig merülök bele.

Ott lent nincsenek délibábok, csalóka fények. Ott sár van, bodobács, de fű is nő, az ég a pocsolyában tükröződik, és ott látom a botlóköveket is.

Ott számolhatom a kockákat, nem botlok meg mégsem, ott léphetem át a repedéseket, s a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre lépek én. Milyen szépek a kavicsok! A döngölt föld hűvöse a talpamon. Homokba markolni is jó. Az olajfolt: szivárvány. Valaki fekszik a földön, és én lehajolok. Márványba merevedett csigaház! Találni fogok kétszáz forintot, eszményeim rég nem lesznek akkor már, de fél liter tejre futja még.

…akarjuk nagyon ezt az egészet. A kapcsolatot a nehéz férfival, az elköteleződést, igen, akkor is, az esküvőt és a kitüntetést, hogy elvesznek. Lelkesek vagyunk.

Aztán meg sírunk. Nekünk nem jó, beszélnünk kell, mi adjuk be a válópert, sokan, és még így is hányszor, hányan nem adjuk be — komikus is sajnálni a “széteső házasságokat”, “értékválsággal küzdő korunkban mindenki lecserélhető”, “inkább eldobják (kik is?), mint hogy megjavítsák”, az egész keresztény kritika, hogyisne, hát hányan maradnak így is az iszonyatban? Gratulálnunk kellene azoknak, akik meglépik.

Mi sírunk, mi nők. És mi vagyunk ki az oly igen akart csemetéktől is.

És akkor ott áll az a szegény férfi, és a társai is mind a sörözőben, teniszöltözőben avagy a kártyaasztalnál, és együtt nem értik: hát te akartad ezt az egészet. Ez ilyen. Most meg sírsz.

Mert hogy milyen, azt viszont ők szabják meg. Elsősorban a mulasztásaikkal és az eleve adott egyenlőtlen viszonyokkal (erről szól az egyenlőtlenség formái sorozat), amiről egyrészt nem tudunk (ezért sírunk csak később), másrészt lassan kiderül, hogy azt hittük, bírjuk, bírni fogjuk, mindig továbblendít a mégis nekibuzdulása, de végül nem bírjuk. Mert a bírás nem lehet kell. Nem szándék és nem is megszokás kérdése, hanem matematika. Oxigén nélkül nincs élet, napfény nélkül fotoszintézis, kész.

És mi, bár ismerjük anyáink történetét, a barátnőkét és a celebekét, makacsul úgy gondoltuk, hogy a nem is olyan rossz Bélánkkal önmagában megvált az, hogy esküvő, nagy akarás és gyerek. Minket megvált. Minekünk olyan otthonunk lesz! És olyan gyerekeink! Mi majd megbeszéljük a problémákat. Mi majd nem felejtünk el nők maradni. (Ez is kedvencem.)

Nem bírjuk. Pedig nincs baj (vagy még nincs), és mégse bírjuk, a lélekgyilkos egyszerű hétköznapokat nem bírjuk, a hiány kiált, belerokkanunk. És sírunk.

akkor meg mit sír

…telnek az évek, gyerekek születnek, sűrűsödik az élet, fáradnak, kopnak a lelkesedések, és akkor az asszony előbb nem érti, aztán felismeri, hogy ez így nem lesz jó, és utána javaslatokat is tesz. Beszélgessünk! Olvasd el ezt a cikket! És a végső döfés, amikor már csak a rutinok működnek: párterápia!

És a férj: jaj, hagyjál már. Ki beszélte tele a fejedet? Milyen blog? Mit lelkizel? Én, egy idegennek? Inkább a kertben tartanál rendet!

Akkor a nő elnapolja a témát, esetleg van egy nyugisabb időszak. Olyanokat olvas a facebookon, hogy adni jobb, mint kapni, és hogy a szeretet olyan, mint a nap, csak sugároz, nem vár viszonzást. Lájkolja a szép képet, és közben bűntudata van. Bűntudata van, amiért szeretne valamit a párkapcsolatától. Hát ő csak akkor szereti a férjét, ha pont olyan, mint amilyennek elképzeli…?

Az “agresszív” asszony élete tragédiája, hogy ő mindent beletesz, házimunkát és emeletes tortát és párosmasszázs-utalványt, és emiatt, egyensúlytalanul, a férje megengedheti magának, hogy csak nézzen: de hát mi a probléma? Nincs itt semmi probléma, a ház felépült, hála istennek egészségesek vagyunk… Csak valamiért a nő egy kicsit ingerült, és folyton akar valamit, ki érti ezt?

A csak nézés is az egyenlőtlenség része ám. Hogy uralni akarja a csóka azt a teret, ahol eldől, mi a probléma. Ő nem akar macerát, az asszony meg tönkremegy.

Az “agresszív” asszonyok férjei egy pillanatig nem engedik meg a feleségüknek, hogy elégedett legyen önmagával. Ezek az asszonyok el sem jutnak odáig, hogy az egyenlőtlenség fénytörésétől mentesen, természetes fénynél szemléljék a kapcsolatukat. Hogy amúgy jó-e, működne-e, mire lehet vele menni.

 

agresszív asszonyok 2. — a felújított változat

(A többi alá is beteszem a linket, hogy legyen kontextus)

Egy nő, aki önmaga lehet a nőiség tágas kertjében, sokkal kevésbé függ a partnerétől érzelmileg, tudatilag és anyagilag, és sokkal szabadabb belül, mint az, akit az elvárások, szerepek szűkös sarokba szorítanak. Nézzünk szembe azzal, hogy ma az a sok házasság és élettársi kapcsolat, amely nem bomlik fel, nagyrészt a tabuk miatt és félelemből, egzisztenciális vagy érzelmi (“nélküle el sem tudom képzelni”) vagy lelkiismereti (“ápolnom kell”) kiszolgáltatottságból nem bomlik fel. Ezért félnek a fundamentalisták az egyenjogúságtól, mert az ezeket a függéseket számolná fel, és azt kell mondjam, joggal félnek, mert ha lenne más választásuk, valódi választásra gondolok, világgá menne a fél feleségállomány. És épp azt féltik, ami eleve értelmezhetetlen lenne az egyenlőség világában, nevezetesen a monogám és élethosszig tartó házasságot és az igényeit önmaga elől is eltitkoló, hallgató, mindenestül a patriarchális család intézményét szolgáló nőt.

Ha a nőnek van ideje magára, ha van önbecsülése (és nem élt korábban túl sokat lélekromboló közegben), akkor az lesz, aki lehet: kinyitja a bimbóit, kivirágzik. Élvezni fogja az életet, az ízeket, a könyveket, a szexet. De néha meg hisztis lesz és önző, mert az is lehet. Nincs letiltva a tökéletlenség neki sem. És kevesebbet fog bírni monotóniából, házimunkából, gyereksírásból, mert nem dolga többé, hogy mindent bírjon, nem rajta fogják számon kérni a bevetett ágyat és a háromfogásos vacsorát. Igen, ez a nő nem lesz tökéletes háziasszony és nem lesz példás anya. Mégis, boldog, szabad és vonzó lesz (és más, új problémái lesznek). Jobb formában is lesz, de többé nem azért sportol, keni a szemránckrémet és öltözködik, mert retteg, hogy elhagyják. És az talán másoknak is feltűnik, és akkor neki is feltűnik, hogy vannak más férfiak is, és nem fog többé úgy örülni, mint majom a farkának, hogy akadt egyvalaki, aki őt elvette. Az az egy épp nagyon igyekezett, és ez így nem igazságos, de akkor is elő fog fordulni, és nem azért, hogy visszavágjunk, hanem azért, mert a házasság nem lesz börtön többé. És akkor azt a hálát is képtelenek leszünk érezni, amit most érzünk, ha a férjünk olykor felkel a felsíró csecsemőhöz. Talán házasságot sem köt az a nő, aki azt a bátorítást kapta gyerekkorában és a kapcsolataiban, hogy ő értékes, és csak kövesse a szívét és hajlamait. Mint feleség, túl lesz a csak a nőre kötelező hűség tabuján, esetleg, remélem, nem visz el az erkölcsrendészet, fejest is ugrik egy másik kapcsolatba, és ez épp csak annyira lesz erkölcsi probléma, mint ha a férje tenné.

Erre, az egyenlő kapcsolatban élő nők életlehetőségeinek e szédítő, ma elképzelhetetlen spektrumára szokás mondani, hogy a nagy emancipáció kiheréli a férfiakat, elbizonytalanodnak, és a potenciájuk sem működik így. Erre mondom én, hogy elég szomorú, hogy eddig így működött: hatalmi helyzetben, mások szenvedése vagy legalábbis lehetőségektől való megfosztása, örömtelensége, önmaga elől való rejtőzködése árán. És tudjuk, hogy egyszerűbb lenne, de nem az a célunk, hogy az egyenlőségért vagy annak látszatáért, egy kicsit több kedvességért, férji házimunkáért cserébe tökéletes és boldog feleségek legyünk, és ti patriarchálisan megnyugodhassatok.

És mégis, ha valódi kapcsolatra vágytok, őszinte és felszabadult partnerre, és egészséges mintát akartok nyújtani a gyerekeiteknek, akkor nincs más választásotok, kedves férfinak született embertársaim, mint vállalni ezt a kockázatot, és belevágni a komolyan vett egyenlőségbe.

mert az nekik is jó lenne, június 20.

Változnak az idők, és bármilyen makacsul tartják magukat az avas eszmék a klímaberendezés és a mosogatógép által határolt térben, azért sok férfi már, különösen, ha nem keres annyit, hogy a jómódért cserébe ő diktálja a szabályokat, sokkal kevesebb előjogot élvez. Akkor jönnek az egyenlőtlenség burkolt formái: amennyiben nem tehet már meg ennyi mindent, vagy már nem ennyire szabadon (például mert akkor felelőtlen, önző alaknak nevezik/tartja magát, és nagyon sokat veszekszenek vele, vagy új partner után néznek), akkor eléggé morog, papucsférjnek érzi magát, és irigyel másokat. Ez a férfi hazajön és segít, nem iszik, nem kurvázik, még a Hűvösvölgybe is elmegy a családdal, focizik, angolozik és törődik a gyerekekkel, és ez remek — de nem boldog. A feleségével való viszonyában, ahogy egyre több a teendő, ahogy telnek az évek, egyre inkább némaságba menekül. Nem beszélget, nem kezdeményez, nem bókol. Neheztel és fáradt. Nincs kedve a feleségéhez. Kritizálja, menne, szabadulna, de nem megy mégsem. Az is lehet, hogy nincs különösebb baja, de automataként létezik, meglett polgár és tisztes családapa, van már kenyerem, borom is van, csak erekcióm nincs mindig. Legfőbb ismertetőjegye, hogy a felesége nem boldog.

Mert lejjebb adni mindabból, amire a férfinak született embertársunk eleve, neménél és nem érdemeinél fogva fel van hatalmazva — több döntési lehetőség, több pénz, több szexuális lehetőség, több szabadidő, kevesebb kötelesség — nagyon nehéz. A férjeink ebbe születtek bele, hogy ez nekik jár, valóban és nagyon mélyen azonosultak ezzel, hogy ettől férfiak, és, ahogy mindannyiunké, tele van az ő fejük is ideológiákkal, hogy ez talán nem szép, de hát ilyen a férfitermészet (poligám, egyszerre csak egy teendőre tud figyelni, nem érdeklik az apró-cseprő lelki dolgok, mert nagy összefüggésekben gondolkodik, illetve kedvencem, a kapuzárási pánik — ó, ha egyszer megtudhatnák, mi nők mi mindenre vágyunk titokban!). Az egyéni változás nem egyszerű döntés kérdése, mert eszméletlenül köt a szocializáció során szerzett identitás. És amint valami társadalmi változás kezdődik, azonnal jön a rendszerszintű reakció: a német férfiak keserűen panaszkodnak emancipált honfitársnőikre, és Thaiföldről hoznak maguknak alázatos feleséget, mert oda még tényleg nem ért el a nemeket összemosó filozófiák szele…