Én nem vezetek. Nem is tanultam soha.
Az autótémán már nagyon intelligens jó barátaimmal is összesisteregtem. Hogy én csak dumálok, és könnyű nekem, és csak beülök azért az övékbe.
Igen, nem értem és nem ismerem azt a világot. Bővebben…
2012. május havi bejegyzések
neked mi fáj?
1
Mondtátok, hogy igazságtalan voltam itt, amikor azt mondtam:
Mert fáj nekünk, hogy őket kívánják, minket meg nem.
Hiszen tudom én, mennyivel könnyebben élheti meg és virágoztathatja fel a szexusát egy férfi, és azt is, mennyire az arcukba tolják az ingert, mennyire illegetik magukat a fiatal nők. Tudom, hogy nagyon sok házasságban élő nő egyszerűen leszokik arról, hogy ő nő. Rengeteg teher van, az önfeledtség pedig bűn, de legalábbis gyanús. Nincs idejük sem ezzel foglalkozni, szoronganak, jól csinálják-e, amit kell, és főleg nincs pénzük normálisan kinézni, sportolni, rendesen enni, hajat vágatni, ruhákat venni.
Még fontosabb viszont, hogy ami miatt ez így lehet, az ugyanaz az egyenlőtlenség, ami miatt elfelejtettek tiltakozni feleségként. Amit jól aládúcoltak, és aminek a menedékében rendes asszonynak érezhetik magukat.
Asszonytársaim. Én nem kérem, hogy gyűlöljétek a férfiakat, nem őket kell gyűlölni. De tegyétek meg, hogy most, hogy napszemüvegben ugyan, de süt a nap, kiültök a világ, a saját világotok egy nyugodt pontjára, és tesztek valamit, ami végre nem másokért van, és amitől majd utánatok fordul a postás. Lakkozzátok ki a lábkörmötöket, vagy képzeljétek el, hogy az ifjú dzsimmorizon epret eszik a köldökötökből. Intimtorna is lehet (azt észrevétlenül el lehet lógni).
Megteszitek?
És holnap meg üljünk össze képzeletben egy nagy körbe, mi, szinglik és ötgyerekes anyák, szeretők és egykori feleségek, leszbikusok és aszexuálisok, érjen össze a talpunk, és kérdezzük meg: neked is fáj? Neked mi fáj?
beképzelt interjú — a végén könyvajánló is van!
2012-es éterősítés… ööö, milyen bájos!
S. F.: Milyen érzés énblog szerzőjeként ilyen hamar ekkora népszerűségre szert tenni? Bővebben…
jakab beszél
Jakab elmúlt kettő, így ez a bejegyzés nem az egyévesen már rímeket faragó csöppségek anyukáira licitál.
Ej, de sok pirossal aláhúzott szó lesz itt.
Azt mondja ma, ma először, idézem: igen. (Folyik az orrod?) (Miért kérdez ilyet egy ép látású anya? Mert a hátára van kötve a példány.)
Eddig nyomatékos, rövid o-s joo-val helyeselt, a legőrületesebb hisztik közepén is, ha kedvére való javaslatot tettünk.
A nem persze előbb volt: mem, határozott, elutasító kézmozdulattal.
Az én is nagyon korán volt. A zseniális fotós, akinek egyik műve emitt a fejlécben látható, átadta a cédét, és meglátja a göndör másfél éves Jakab magát az akváriummal, és azt mondja, idézem: Ott’an én!
Állatrendszertana felöleli a következőket: cica, tyutyu, ‘al, ló, ‘angya, ‘ók, ‘éka. És ebbe, nézze meg az ember, bármilyen lényt besorol.
A kutya tyutyu. Ez a mi kutyánk neve (vagyis inkább foglalkozása, mondaná a nagyobbik fiam; a neve Tappancs). A londoni Természettudományi Múzeumban a tirannoszaurusz életnagyságú és mozgó-hörgő szerkezete: tyutyu-jaj. Vagyis egy olyan tyutyu, aki jaj.
Most levette az apja a cipőjét, és/mert oda nyilatkozott: ‘ossz ‘eki! Merthogy rossz neki.
Kezdetben voltak a főnevek. Az első ige: ‘Ézd! ‘Ézd, mama! Azóta ragozva, akár a múlt idő is megy: Hozd azt a vödröt! — ‘Ozom. Látod a repülőt? ‘Átom. Haver meséli: Sírtam. Jakab a fejét rázza: Én nem ‘tam. Ma meg azt mondja az apjának a poharát nyújtva: Öntsél! Kapcsolódik, na.
Így már egész mondatokat is alkot: ‘Ünk le, mama. Avagy megyünk, illetve menjünk le.
És névelő és kijelölő jelző! Azt a kék autót, mama. — Hol a gyöngy? Egész tisztán.
Színek: kék, jija, ‘őd.
Két összesült hókifli: ‘ettő. És azt mondja, csak úgy maga elé: ‘ettő, ‘ájom, ‘égy, ‘at.
Van egy alapszókincs, még az etelközi csecsemőkorból, kéttagú szavakkal: mama, tyutyu, cici (ez bicikli is ám). Fiktív elemek: nyunyu ‘víz, ital’, nyamnya ‘étel, finom’. A most tanult szavakkal viszont Jakab rémisztő következetességgel csinálja azt a fonetikai operációt, hogy ha a szó, ami a magyarban gyakori, úgy néz ki, és hódoljunk itt Nádasdy tanár úrnak, hogy CVCV, akkor ő VCV-re csupaszítja, de a megmaradt mássalhangzónak kis nyomatékot ad: VC’V. Így lesz a hajó ‘ajjó, a Duna ‘unna, a gumi ‘ummi, a répa ‘éppa, a boci ‘otszi. De a busz is ‘usz. És a lépcsőn mondja magának: ‘ép, és ha valami szép, arra is.
Aztán van ez a kórság, hogy a hosszú szavakból csak az utolsó szótagot mondja, vagy annyit se. Ez meredek, mondom a Denevér utcában, erre ő, hosszú csend után a fülembe súgja (a hátamon utazik): ez ‘ek, mama. Most már li a bicikli (meg a kifli, a virsli). f nincs, a zsiráf így ‘áp (a lufi pedig ‘uppi).
(A további személyes izgikre mohó olvasók elriasztása a célom: az olvasottság huszonegykettőről négyszáznegyvenre ugrott egy nap alatt. Hulljon a férgese! Aki idáig olvasott, annak megmutatom a zsugorfej-gyűjteményemet.)
Védett: nő vagyok, vagy mi
úszni
Hogy utáltam kamaszként! A pusztuló testek látványát, a visszhangos zúgást, az egésznek a szagát, a kontaktlencsés víziszonyt.
A futást is így szerettem meg, Ernő bácsi ellenében, felnőttként.
Tavaly ilyenkor már jó volt. Ősszel, hullott platánlevelek között.
Milyen egyszerű: törülköző, papucs, hasítok Johannával az oviba, erdőben kanyargunk. Könnyű reggeli (Villa Bagatelle), aztán kétórás úszójegy. Fényes, feszes a bőr, működnek az ízületek, ezerötszáz tempó, tapintatlan gyorsúszók közt lavírozás. Káprázik az ezüst, most fuldokló legyecskéket mentek, rigó-mobiltelefon másfél órán át, nem veszi fel senki.
Amiről a két bombázó diskurál, talán nem egész véletlenül telepedtek a kezdődő vízilabdaedzés mellé (én is mindjárt átmegyek a túloldalra, de addig is) minden hossznál elcsípek egy mondatot:
Vagy újra összejövök a Petivel.
Ilyen zöld sarut, a Zarából.
… nem jön a Szigetre.
És az ötvenes barátnők:
Már átültettem a leandert.
Nem, ez hétnapos kúra.
Milyen fantasztikus program ez nekünk őszig!
Te, a Sztankay, amikor még…
Én csak tempózok, felhajt az erő, feszül a vállam, nem is olyan erős a hátam, jó…
legalsó-bajorország
Színházról akartam én írni eredetileg.
Első nyári éjszaka, orgonasokkban baktatunk a buszig. Kólát ittunk. Nincs vécépapír! Rég jártunk a Nemzetiben és rég láttam Nagy Zsoltot. A színész, akinek hiszek, mert vele történik, amit látunk. A jelenléte egészen ritkán szuggesztív. Mindig ezt játssza: alacsony homlokú, artikulálatlan, bűnbe keveredő, nagyon tiszta, magányos hősöket, kevés szóval. Itt Abram, és: Liliom, Trepljov, Hamlet. Csak néz.
Az atomreaktor-Molnár Piroska. A vigyorgó, opportunista, fasiszta kispolgár prototípusa: Hevér Gábor. Sinkó László, ikon, még épphogy érteni a szavait. A Macskalápon-indulatú Básti Juli. Csonti: Hollósi Frigyes, hentes és sírásó, két dimenzió, de nem utáljuk: hogy miért csak ennyi, az érthető, eljátssza, eljátssza, hogy mindegy, melyik oldalra tűzi a fejfát. Péterfy Bori helyett Nagy Mari, ez érdekes, milyen lehet Péterfy Bori?; Nagy Marinak az eredendő zugivása, pletykafészeksége, minden lehető helyre beférkőző csürhesége. Tompos Kátya én vagyok: értem, sajnálom, de gyilkosát jobban. Szarvas József szerepe nem valami összetett, egyébként őt nem egészen értjük. És a tiszta arcú, korrupt pap, akivel előző este együtt nyomtuk kerti partin!
Nagyon azomat csiklandozza Alföldi, ami a lényegem. Azt, hogy fizikai fájdalom az árnyalatlanság, igazságtalanság.
Három tiszta lény van ebben a kedélyes, tulajdonképpen élhető falucskában: az egyik megöli a másikat, és ezért életfogytiglant kap, a harmadik öngyilkos lesz.
Azon gondolkodtam, hogy aki nincs beoltva homofóbia ellen, tehát akit nagyon zavar az, amit elképzel őróluk, az hogyan nézte ezt? És aki beáll a sorba, és igazodik, “sajnos nem lehet másképp”, az mit értett belőle?
Erősen hatnak rám a körülöttem ülők. Igen, meleg van, mondják is a bajorok; igen, kényelmetlen a szalmazsák, nem véletlen ez sem, sőt, véres is. Én nem nagyon szeretem a premierközönséget, de ez rettenetes volt. Nem, nem cukorkát zörgettek ezúttal. De érezhető volt, hogy ha Gizella valóban a ruháját félti a sokadszor közöttünk átcsörtető Abramtól, az visszahat a színészre. Ha a térbe, reakcióival nagyon is az előadásba belekalkulált néző, provokálódván, nem marad benn, vagy bele sem került, nem ott rendül meg mondjuk a véres jelenettől, hanem még kívülebb kerül rajta; ha zavarában vagy értetlenségében röhögcsélve susogja szomszédja fülébe azt, amit mindannyian észrevettünk; ha vissza akarja adni a színésznek a pohár sört, mert nem kéri; ha nem engedi bele magát, és ha mondjuk ilyen nézőből van ötven, a többi meg simán nem kerül bele, óráját nézi, az nem engedi röptávjára a mégoly remek színészt sem, és a többi nézőre is hat. Amikor bevonulnak a fúvósok a kiszámítható búcsú-jelenetbe, senki nem a gyilkost nézte a túloldalon, aki ekkor az egyetlen érdekes figura. Hogyan játssza el így a színész a tetőpontját? És akkor van ez, amit úgy utálok a művész úréknál: a színész lenézi a nézőt, neki játszik — ellenében. És hogyan rendüljek így meg én?
Ritkán érzem, hogy ennyit számít a közönség. Milyen átjárható volt a Krétakör színész és néző között! Mi is bent voltunk a körben. Ez az előadás is vérre megy, mehetne.
csak az olvassa. én szóltam 