legyél profi!

A kérdés eleinte az érettségizőimmel merült fel. A pályaválasztás nagy kérdése. Általában világos volt, hogy a növendék engem mélyen lenéz azért, mert tanár lettem. Nem kis részben kontraszelektált kollégáimnak köszönhetően, másrészt önkritikaként (“ezt a szar melót, hülyékkel bajlódni”) – nem látták, mert honnan nézzék a szépségeit?, harmadrészt, persze, a pénz miatt (már akkor is, hát még azóta, hogy életunt, huszonéves junior sales managerként négyszer annyit keres, plusz bónusz és cafeteria, mint mi harmincöt évesen, H6-os közalkalmazotti besorolással).

De hogy ő mit akar, nem tudja azt a diák.

Arról beszél, neki mi tetszene, mihez lenne kedve, így fogalmaz. De ez már eleve válogatás a jól fizető, magas presztízsű szakmák közül.

És fogalma sincs, igazából. Annyira az volt mindig a szempont, hogy ő jól érezze magát. Nem is ment közel semmihez. Tízezer óra. Viszont úgy képzeli, az élet valami wellnessközpont svédasztala, és azt veszi le róla, ami neki tetszik, ízlik. (Ugyanez néha felmerül edzés közben, meg a mit egyek problémakörben. Ezek a kérdések, hogy te mit szeretsz, mihez van kedved, nem tehetők fel, mert akkor a lényeget nem érted. Nem vagy abban a helyzetben.)

Alázat? Elhivatottság? Szenvedély? Tűrés? Tízezer óra?

na, mi ez a tízezer óra, most már rákattintok

Oké, ők még naivak voltak, tévedéseik is bájosak. És volt idejük. Volt köztük elszánt, alázatos is: állatorvos lett az egyik, festő a másik, vegyészmérnök a harmadik.

Ami engem illet, kiskoromtól tanár akartam lenni, oda jelentkeztem, az is lettem, és voltam is, míg lehettem. Ezzel nem voltam ufó: van vagy hat közeli emberem (a nagy négyesből mindjárt hárman), akik tanárok akartak lenni, és ők is tanárok lettek, tanárok azóta is, nem sír a szájuk.

A hasonló, újra feltett kérdés az anyatársaké. Létezik férfiban is a váltás igénye, de a nőknél különösen élesen merül fel: mibe kezdjek? Már nagyobbak a gyerekek, és újragondolja az életét: ki is, mi is ő. Szomorúbb motiváció, hogy apa nem keres eleget.

Sokféle ötlet felmerül. A riasztó valóság az, hogy a projektnek meg kell térülnie. Nem azért, mert a siker pénzben mérhető, hanem mert mindenki kudarcnak éli meg, ha beletett időt, energiát, a tanulmányokba, műhelybe stb. pénzt, és nem jön vissza semmi. Van olyan is, hogy nem baj, ha nem jön vissza, de azt hobbinak hívjuk.

Hogy őszinte legyek, nagyon kevés sikertörténetet, ügyes váltást látok. Nagy kockázatvállalásokat igen, profi honlapokat, logókat, nagy reményeket és hangzatos állításokat szenvedélyről és önmegvalósításról.

Váltás: az öregedés ellen, a csak anya vagyok állapot ellen, a belső bizonytalanságok és a lemaradtság érzése ellen.

Aztán, igen hamar, a panaszt hallani, hogy az emberek nem becsülik meg a kézműves ékszert. Meg hogy ő mennyit tanult, miket végzett, és ez igenis egy komoly szakma, és az xy képzés, ez komoly, nem olyan, mint a wz.

Vajon a megrendelőket ez miért nem érdekli?

Hallgatok. Arról hallgatok, hogy persze, holtig tanulunk, jó is az, de talán te is többre mentél volna az eredeti végzettségeddel.

Csajok, Dunát lehet rekeszteni személyi edzőkkel, táplálkozási tanácsadókkal (Amerikában tanulták!), coachokkal és hordozási tanácsadókkal. Imádjuk ezt a helyzetet: valakinek, aki elakadt, aki tanácstalan, megmondom a tutit. Nálam van a szakértelem, éhezi a tanácsomat. Hát onnan, a másik oldalról imádják-e? Hasznos-e?

Mindezt egyetem alatti végzettséggel és néha meglepően szerény tudással. Az egyik hordozós iskola frankón vitát nyitott arról, szektás dühvel, személyeskedve mentek ölre a piac színe előtt, hogy az újszülöttnek hány csigolyája van.

Mindegyikük azt mondja, “emberekkel akar foglalkozni”, “másoknak segíteni”, “ebben jók”. Ez pedig nagyon hálás lélektani helyzet. Sokféle, előnyös állítást lehet tenni önmagunkról ennek kapcsán – ettől lettek pont ezek a divatszakmák.

“Tanultunk pszichológiát is, és ez úgy van…”, és tényleg azt hiszi, hogy ő akkor ezt tudja, úgy, mint egy pszichológus (aki szintén nem). Fitnesztanácsadók, dietetikusok a végzettségre hivatkoznak, ősöreg, elavult, gyakorlatban nem működő elvekkel bőszen leszólják a fel nem kenteket, orvosi kompetenciában okoskodnak.

Ahogy megkívánja mások pörgését, úgy gondolja, ez neki is megy, és aztán gondolkodik, az övé miért hal el. Minősített esetben összeesküvést gyanít.

Lehet, hogy ha nem a farvízen próbálta volna, hanem hullámtörőként, neki akkor sem sikerült volna, mert nem elég jó. De épp ez a lényeg: neki eszébe se jutott volna. Ez a legbosszantóbb: hogy csinálhatta volna, neki is jöhetett volna az Ötlet, de az valaki más lett. Engem azért idegesít a típus, mert nem veszi észre az X faktort, húzza le a teljesítményemet, magát felemelendő.

A másik irány az alkotóké, a kézműveskedőké. Én úgy általában nem bírom a műfajt (ahogy mások kézírását sem, hiába szép, nekem legyen nyomtatott a szöveg), valahogy technokolszaguk van a nemezelt táskáknak. E területen az lesz profi, annak a terméke garantált minőségű, aki nagyüzemivé válik, például ő, de ebben a vállalkozásban iszonyat sok pénz van.

Kávézóból sem biztos, hogy elfér több, de ez amúgy is bajos, mert tőke kell hozzá.

Nem az a bajom, hogy ez mind trendi, és lázadni kell a trend ellen. Hanem hogy nem reális. Nem az a trend ugyanis, hogy a népek személyi edzővel (vagy akárhogy) edzeni akarnak, hanem az, hogy a népek edzők akarnak lenni. Ez az álmuk, és tényleg úgy gondolják, hogy bárkit is az ő álmuk érdekel majd a saját igénye helyett. Ami a piac és a munka teljes félreértése. És közben a megélhetés szorongatja a torkukat.

Néha meglepően szerény adottságokkal vágnak bele, “még nem tudja, de már tanítaná”: edzők alig-sporttapasztalattal, demotiváló kinézettel, nagy litániákkal az életmódváltásról, guszta ételfotókkal, a saját egészségükkel sehol sem tartva, máris csapatot toborozva, remélve, hogy vannak, akik még náluk is jobban el vannak tévedve.

És mesélik, hogy két évig tanulták, nagyon jók benne, és imádják.

Én csak nézek erre. Titeket átvertek. Mennyit fizettetek a képzésért? Az a képzés vajon mit ígért: hol helyezkedik el ez a rengeteg televíziós újságíró meg életmódtanácsadó? Ha egy személyi edző karácsonyi bérletet árul, ha “van üres időpontja”, miközben évek óta edzősködik, gyanakodj. Ahhoz nem járnak vissza. Egy megnyerő, hozzáértő edzőnek nincsen szabad időpontja, mert a vendégei másoknak ajánlják, és nem kell magát hirdetnie.

Profi nincs munka nélkül, de legalábbis nem így keres ügyfeleket. Tudja, mit akar, és hol keresse. Nem írja ki a homlokára, hogy nem megy a bolt, nem a saját problémáiról beszél, hanem a piacot figyeli és kifejleszt valamit, ami még nincs. És kit érdekel, hogy te mit szeretsz? Szükség van rád, vagy nincs? Igazán jó vagy benne, vagy ez valami motivációs mantra? Őszintén, amikor taglalod, hogy miért pompás a te tudásod, mi különböztet meg egy MLM ügynöktől?

Tényleg fontos, hogy az ember szeresse azt, amivel naponta foglalatoskodik, amiben elmélyed. De ez önmagában nem fog meghatni egyetlen leendő ügyfelet sem. A szenvedély csak szükséges feltétel az álommelóhoz, nem elégséges.

Egyszer megkérdezte valaki tőlem, hogy is van ez a blogolás. Azt hittem, érdekli, jó sztori végül is, de önmaga érdekelte, és a saját szavába vágott: á, úgyse mondod el. Úgy gondolta, ez valami pár mondatos know-how. Létezik egy titkos alagút, ahol ha átmész, hirtelen működik. Ha beveted a fortélyt, alkalmazod a csíziót, akkor nem számít, hogy szutyok helyesírásod van, és nincs saját gondolatod.

Lásd még: hogyan kell elérni, hogy kiadják a művünket? Azt hogy kell? Ismerős révén? Hát elég jó szövegeket kell írni, felelé a költők fejedelme. Olyanokat, hogy az ismeretlen is felfigyeljen rá.

Életem legdöbbenetesebb wannabe-je az ezredforduló táján kifejtette, hogy neki nagyon tetszik Cseh Tamás zenéje, és ő vele szeretne duettet énekelni, nincs-e valami kontaktom hozzá. Bőven negyven fölött.

Mi a gond ezekkel az emberekkel?

Túl sokat beszéltek arról, hogy az ő tudásuk milyen különleges, túl sokat képződtek, keveset dolgoztak és szívtak, keveset figyeltek.

A “másoknak is sikerült, akkor nekem is” felfogás nem működik: mire felfigyelsz az új szakmára, a piac már telített. Az adott szakma divattá válásában nem az ügyfelek igénye, hanem az ábrándozók reményei tükröződnek. Ne keverd a facebookot a valósággal!

Főleg önmagukkal foglalkoztak, hogy nekik mi lenne jó, ők miről álmodnak, a könnyű(nek képzelt), szép és jó munkával, nem a realitásokkal. Előre beharangozott, nagyívű tervek, üzleti ábrándok: ezt kapja a közönség, nem valódi segítséget, hogy ő, a közönség mit kezdjen a saját problémájával.

Eközben és emellett ugyanezek az emberek balekok voltak: ingyen is csinálták (“gyakornok”), de a képzésük is átverte őket.

Olyasmit árultak (tudás, szolgáltatás), ami szabadon elérhető a neten. (Hogy más miért tudja ingyen adni? Mert ez a hobbija. Vagy mert terméket kapcsol hozzá, és abból él, az edzésterv csak a csali.) “Együtt gondolkodás” fórumüzemeltetés egyedinek kikiáltott tudással, havi díj fejében (és rosszindulatú megjegyzések az én bevételeimre).

Olyasmit árultak, ami Nyugaton életképes, de, mint annyi minden más, nem ültethető át. Magyar ember hagyományosan: “én nem fogok fizetni azért, hogy…” Nem is fizet.

Döbbenetes ízléstelenség és magyarul nem tudás honlapokon. Hangzatos szavak: szakmai múlt, CV, referencia, sajtómegjelenések – és semmi. Fiktív, nem létező fülek, két évig feltöltés alatt. Blog menüpont: alatta szintén két éve nincs friss poszt, összesen kettő van. Levenni! Ne égesd magad. Az oldalsávban a masszőr anyós és a tehergépjárművet bérbe adó férj szolgáltatásai, valamelyik csak bejön. Ugyanitt kismacskák ingyen elvihetők. Félig telt gázpalack.

Eszközként kezelt emberek, tárgyiasító attitűd, egófitogtatás: “levettem a tejtermékekről”, “átformáltam a testét”.

Túl nagy anyagi kockázatot vállaltak, és amikor kezdett elúszni a vállalkozás, akkor a kétségbeesésnek szaga lett.

Sértődöttek voltak: a kudarcokért másokat okoltak. A nehézségeid, a rivalizálás, a belterjes pletyók és az összeveszések nem tartoznak az ügyfelekre.

Leszólták a riválisokat: az étkezi coach mószerolja a ketogént, mert csak (nem érti, riogat), testépítő edző beszól a spinningre. A saját szekta egekbe emelése, mindenki más hülye. Taszító, és érvekkel nem tudják alátámasztani.

És ha mindezt a sufnivállalkozós dilettantizmust nem követted el, akkor se garantál neked senki semmit. Ez a felnőttség, ennek mély megértése. Viszont a fenti magatartások irritálóak.

Én úgy látom, akinek bejött a szakmaújítás, az nem volt annyira biztos abban, mit akar, nem tűzte ki a pontos célt. Eleve sem mások sikerén buzdult fel, hanem csinálgatott valamit, aztán mindenféle lett ebből, jött egy lehetőség, és kialakult. Vagy ott volt a trend legelején, netán ő alkotta meg a trendet. Tényleg egyedülálló a tudása, nem csak mondja, hogy az, és jól is használja. Vagy pedig szerencséje volt. Sokan hobbit növesztettek hivatássá, tehát nem kerestek jól a tevékenységgel, de évek múltán is kedvvel, szenvedéllyel csinálták, nem volt ez a nagy akarás, azonnali eredményvárás, követelőzés benne. Szinte mindegyiküknek volt zsákutca és újratervezés az úton, de csak mentek tovább, és végül valami bejött, kicsit máshogy. Nem mindig fényesen, nem látványosan, de hosszú távon. Nem kaptak két évente új “szenvedélybe”.

Az álommegvalósító nem panaszkodott az ügyfelekre, meg hogy mennyi a költség, szar a pénztárgép. Nem nyavalygott, hogy nem becsülik meg. Csak justdoit.

Bezárják a boltot, nyitnak egy kisebb költségűt, vagy áttelepülnek a netre, átszervezik, bérbe adják. Nem várják meg makacskodva, hogy rájuk boruljon, és nem megy el a kedvük.

Ha váltanál, még az átképződésed előtt tedd fel a kérdéseket:

Tudod, mit akarsz, legalább körülbelül? Hogy lehet, hogy negyven éves vagy, és még mindig nem tudod, “mit szeretnél csinálni”? Ha tudod, akkor esélyed van sikeresnek lenni benne? Honnan veszed az infóidat? Vagy arról van szó, hogy unatkozol, elakadtál, önértékelési problémád van, rossz a házasságod? Ezek a szakmai váltásnak nem jó tanácsadói. Mit akarsz? Csak valami mást, vagy pontosan azt a mást?

Jó vagy-e az adott területen, igazán? Vagy csak unod a megszokott, bejárós munkát, amiben egyébként jól teljesítesz? Netán megkívántad a startup anyukákat a facebookról?

Elférsz még azon a piacon, szükség lesz rád? Nem elég a pozitív gondolkodás. Vagy ez is olyan, mint a tiffanylámpa-korszak, ami egy szobát elfoglalt meg egy csomó pénzbe került, de csak te láttad szépnek a műveket? A férjed a genya vajon, hogy nem hitt benne? (Miért ő a férjed?) Rákened a kudarcot? Ez nem egy Ha te nem lennél… játszma?

Nem szeretem védeni a férjeket, mert nekik könnyű, meg eleget okoskodnak, minden bevétel őrének gondolva magukat, de e téren tud igazuk lenni.

Az anyaság miért törölte eredeti ambícióidat, szakmádat? Miért nem jó a régi? Nem ott kéne-e frissítened? Mondjuk kitanulni vizsgáztatónak is a szakterületeden?

Érted, mit jelent a piac? Azt jelenti, hogy csakis az ügyfelednek lehetnek kívánságai, mert ha ő nincs, semmi nincs. Ne panaszkodj rá, ha alig van! Ne állítsd be magad a sikerszerzés első évei előtt a világ első és egyetlen Szakértőjének, akinek saját zsargonja van, a vezetékneve a honlapja és a TM-mel (persze kamu) jelölt módszere neve… Bögre? Póló? Névjegy? Ne viccelj.

Komolyan hiszed, hogy a világ a hibás, amiért nem működnek a projektjeid, és “nincs munka”?

Nem lehet, hogy jobban járnál, ha megtanulnál egy ritka nyelvet, és fordító lennél, tolmács, céges munkatárs?

Vagy bármilyen nyelvet, normálisan?

Van egy csomó hiányszakma, nem is rosszul fizetők. Lehetsz fogászati asszisztens magánrendelőben, nyelvtudással. Fehér holló. A másoknak segítés, saját lábon állás, facebookon jól kinézés hiányzik belőlük.

Olvasd el Lobster két alapvető posztját:

Arról, hogy miért ne halmozd a végzettségeket: Papírom van róla…

Az önmegvalósításról: Felejtsd el az önmegvalósítást…

Tisztában vagyok vele, hogy érzékeny a téma, lesznek kiakadások. Kárörvendőék meg sűrűn bólogatnak, hogy ja, hát a blogger is pont ilyen béna, de hát ők ezért járnak ide. Ez engem nem tarthat vissza attól, hogy a lényeget megírjam – az igazi igazság az, amivel akár én is rosszul járhatok. De miért rólam van szó? Kinek-kinek önmagáról van szó. Vajon ők mire mentek az ambícióikkal? Én szándékosan csináltam másként, épp ezek miatt, amit írok fent. Nem sorolom, nem ez a téma.

Mindenesetre bárkire is igazak a megállapítások, ha sikerült jellemző posztot írni, az már siker. Nem személyekről van szó, hanem a témáról, a jelenségről. És ez arra való, hogy csendben magunkba nézzünk. Én is szoktam, sőt, folyamatosan.

101 thoughts on “legyél profi!

  1. A beharangozas ota vartam ezt a posztot, ebben elek, szultunk es minden masodik ismeros (nok) onmegvalosit. Nincs anyagi kenyszer, csak lendulet es lelkesedes. Gondolatok szintjen engem is elkapott, de aztan megse. Nekem az anyagiak iranti erdektelenseg a legfurcsabb (ferjem eltart ugyis, en megvalositom magam, valamikor majd talan lesz bevetel is).

  2. Én ebben vagyok, valahol. Bár anyatárs nem vagyok, nem lettem, talán éppen ezért. Nem tudom még, sikerül-e, de minden nap foglalkozom vele, mert annyira érdekel. Valahogyan, mint egy fanatikus. Kegyelmi állapot, hogy megtehetem, hogy szánok erre 1-2 évet, hogy lássam, hogy át tudok-e állni teljesen (most felesben van még a régivel, nyártól 100%). Ha nem, vagy nem úgy, akkor az is egy válasz lesz. 🙂

  3. Az edzős témáról jutott eszembe, hogy kicsit a felsőoktatás is ilyen lett. Az egyetemek nem azt biztosítják, amire a munkaerőpiacon szükség lesz, hanem amire a diákok részéről igény van. Ennél még az átkosban is jobban alakították a képzéseket a valódi szükséglet szerint. Az én szakmám, az építész pontosan ilyen. (elnézést, ha hosszú)
    Nagyon sokan akarnak építészek lenni, nagyon népszerű szak, a BME létszáma is jó nagy lett. A többi egyetem és főiskola pedig arra törekszik, hogy tervező építész irányba tolják képzéseiket, mert erre van igény. Csak közben azt semmi nem pótolja, ami helyére ez bejött. Aztán végez évente 300, 350? építészmérnök. Csak ennyire nincs szükség. Valakinek meg fel is kellene építenie, de olyat nem képeztek eleget, a fenti szakokon nem tanították meg. A műszaki ellenőr és az építésvezető hiányszakma lett itthon, és nem elsősorban az elvándorlás miatt, (abban ez a réteg nem jeleskedik, mert max olyan nyelvtudásunk van, ami a segédmunkásnak elég, de egy irányítónak már kevés) hanem az utánpótlás hiánya miatt.
    Szóval a diploma rohadtul nem garancia semmire ilyen körülmények között, de közben egyetemnek lenni nagyon is jól jövedelmező tevékenység. Csak mellette elveszik egy generáció 30%-a.

    • Nekem a tanszékvezetőm mondta azt, hogy az egyetem nem a munkaerőpiacra képez, mert sosem ez volt a dolga. Ha komolyan veszed azt, amit tanulsz, akkor kompetenciákra lehet szert tenni. De az igaz, hogy ez egy mentalitás, nem kell hozzá papír, hogy ez működjön.
      Én egyre inkább azt érzem és tapasztalom, hogy igaza van.

      • A kompetencia részével egyetértek, de nem is erről írtam igazából. A probléma az, hogy nincs megfelelő szakirányú képzés amilyen végzettségű ember a piacon kellene. Az építészmérnök meg az építőmérnök pedig mint az orvos és a fogorvos. És nagyon tolódik a létszám az előbbi irányába mert népszerűbb.

    • Tervező mérnöki diplomával és némi átképződéssel nem lehet valaki építészvezető vagy ellenőr?

      És miért nem követelik meg a dipőloma feltételéül a felsőfokút, sőt, a szakmai felsőfokút? Nem csak külföldön hasznos.

      Amúgy mindenki döntse el szépen, miot akar, milyen kockázatot vállal. Nem hiszem, hogy az egyetem bűne ez, náluk meg törvény határozza meg a keretszámot, egyébként is a kereslet nyomja fel a ponthatárt, szóval legalább a leggyíkabbak nem kerülnek be az ilyen divatos, elit szakokra.

      • Rövid válasz az, hogy de, lehet. Csinálom is mindhármat, mikor melyik kell. Sőt, a 4. évben meg is szokták mondani, kollégák, jó esetben 20%.-nak van esélye önök közül, hogy tervező építész legyen… De a képzés tervezésről szól, arról meg, ami a kivitelezéshez kell, csak “érintőlegesen” esik szó. De ha valaki kompetens, akkor képes rá, persze. De mélyebb elemzés kimerítené a kommentelés kereteit.

        A nyelvtudást szerintem is jobban kellene követelni, igen. Ez olyan régi beidegződés lehet, hogy a nyelv az a ti dolgotok az eltén, mi meg értünk a műszakhoz.

      • rengeteg építész végzettségű barátom váltott. a tervezést hátrahagyva lett belőlük építési vállalkozó, műszaki ellenőr, önkormányzati előadó, belsőépítész, zenész, reklámos, sportriporter, ékszertervező, fotós, ingatlanos. van az építész tervezőkben egy adag felsőbbrendűség tudat, a szakma minden más ága csak ezután következik, még akkor is, ha pl. kivitelezőként valaki sikeresebb és jobban keres. ezt részben táplálja az emberek véleménye is: ha megtudják, hogy építész tervező vagy, elismerésüket fejezik ki anélkül, hogy egy vonalat húztál volna. szóval nem lehet könnyű egy jó presztízsű szakmát elhagyni.

    • Mit is kéne tanítani az építészmérnök szakon, ha nem építészeti tervezést? 🙂 Hogy kell-e ennyi építész tervező, az is jó kérdés, de jelenleg éppen nincsen ki rajzolja a kiviteli terveket, bár ki tudja, meddig.
      Nekem az jelentette a legnagyobb nehézséget, hogy egy perc nyugtot nem találtam, amikor érdeklődhettem volna, vagy esélyem lett volna a valós önértékelésre. Ez olyan szintre súlyosbodott, hogy diploma után pár évvel – hiányterületen dolgozás ide vagy oda – majdnem elhagytam ezt a szakmát, pedig a lelkem mélyére ér a gyökere.
      Valami tudati szinten hozzáférhetetlen félelmet kellett legyűrnöm magamban, hogy maradjak és csináljam tovább. Talán a vállalkozással megteremtettem a lehetőséget a magam tízezrére, mert hiszem, hogy az én tízezrem rajtam kívül senkinek nem felelőssége. De őszintén? Nekem ez nem euforikus és nem habkönnyű. Sokkal könnyebb volt egy vadiúj területen kezdeti sikerektől hajtva menni, de most mélyen is tudom, hogy jól döntöttem, hogy maradtam.

      • Na, hát ha te is oda jártál, akkor tudod is, hogy miről beszélek. 🙂

      • Szintén zenész!
        Azt azért ritkán mondják az építészkaron, hogy a tervezők/rajzolók legtöbbsége nem keres annyit, mint akár egy műszaki ellenőr vagy építésvezető.
        El van torzítva a tervezésről alkotott kép fennkölt maszlaggal.

  4. Èletem kib@szott tragèdiája,hogy 31 èves vagyok,ès nem tudom,hogy mi “szeretnèk” lenni,mert mindentől rettegek. Mindenről az az első gondolatom,hogy biztos nem fog menni,biztos majd kinevetnek stb….Már megtanulni sem èrdemes semmit,hiszen úgysem fog menni,,minèl többet tudok,annál nagyobbnak fogom èrezni a dolognak azt a rèszèt,amit viszont mèg nem tudok.
    Szègyellem magam emiatt. Bènító. Szerintem ez betegség.

    Most,ma különösen aktuális volt ez, így köszönöm az írást! Sosem írtam mèg ezt így le. A kollektív tudatban lóg a tèma ezek szerint 🙂

    • Nekem nagyon ismerősek a soraid, igaz, fiatalab koromban gondoltam ugyanezeket. Kicsit ideges is leszek ettől, mert nagy összegben le merném fogadni, h ez a gondolatkör elsősorban a lányok privilégiuma. Csak azt akartam írni, h én ilyenkor mindig arra gondoltam, h a szorongás olyan mint egy kásahegy – át kell magunkat rágni rajta, és akkor egyszercsak elfogy, így gyakran választottam azt a lehetőséget, amitől a legjobban féltem (persze csak ha vonzott). Szerintem ez elég jó stratégia, főleg, ha utálod a “mi lett volna ha” kérdést.

      • Azt utálom,igen. De talán jobban viselem a gondolatát,mint azt,hogy újra kudarcot vallok.
        Pedig nem valami óriási bummra várok,nem egy újabb Prezi, vagy egy top manageri állás…Csak egy bármilyen,ami vállalható, amiben kompetensnek èrzem magam. Pl akár a Sparban is lennèk pènztáros,ha attól megnyugodnèk.

        Igen, szerintem is nőket èrintő gondolatkör ez. Ès nekem lányom van,illene pèldát mutatnom.

        Köszönöm,hogy írtál! Igazad van, valószínűleg ott szűnik meg a szorongás,ahol a legnagyobb a para 🙂

      • Én nagyon szívesen dolgoznék pezsgő életű, hangulatos vendéglátásban, eladóként vagy pincérként. Na, ezt most bevallottam. 🙂 Persze a megszokott tevékenységek mellett.

      • Kicsit OFF: Én emlékszem még, amikor kamaszkoromban jöttem rá, hogy a fiúk nem ilyen szorongók. Hogy azoknak mekkora arcuk van, és általában másokat hibáztatnak ugyanazokért, amikért mi sorozatban magunkat okoljuk. Tanulság? A lányos anyáknak kéne… oppá, megint a nökre, anyákra akarok valamit háritani.

  5. Volt már szó ezen a blogon a vallásos neveltetésről. Számomra sok ismerős elem volt abban a posztban, én is hasonlóan nőttem föl. Ráadásul nálunk ezzel valahogy együtt járt a szent csóróság tana is. Amikor 18 évesen a pályaválasztáson gondolkodtam, és kijött az a számon, hogy egy szakmát azért szeretnék, mert abból jól lehet élni, azt mondták nekem, hogy ha nem hivatástudatból választok pályát, hanem a pénz miatt, akkor menjek kurvának, azok keresnek a legjobban. Megcsináltam: elmentem tanárnak egy ‘majd én eltartalak’ házassággal kombinálva. Most itt vagyok negyven évesen, felsőoktatási jelentkezési időszak van, és azon kapom magam, hogy csupa lúzer szakma között keresgélek. Mert egy jó keresztény még esélyt se ad magának, hogy valaha is kijöjjön a pénzéből. Most, hogy rálátok, talán túl tudok lépni ezen is :).

    • Én csoró családban nőttem fel,és nálam is fontos motiváció volt, hogy én nem akarok úgy élni. Ez eddig sikerült is, saját erőből. Alkalmazott vagyok, a munka nagy része lócitrom sepregetés, de sokáig eszembe sem jutott hogy “többre” “méltóbbra” vágyhatnék. 40 évesen jutott ez eszembe, és titkon bevallottam magamnak, hogy talán mégsem olyan rossz hogy ebben a taposómalomban vagyok
      , mert fogalmam sincs hogy amúgy mit csinálnék. Nem vagyok sem tehetséges, sem elhivatott semmiben. És azokat a munkatársaimat becsülöm,akik tudomásul veszik hogy ez van,ezért fizetnek, és nem sir folyton a szájuk, ha sok nekik vmi, korrektül jelzik. Ebben talán ez az X faktor, mert a folyton panaszkodókkal van tele a világ.

      • ‘És azokat a munkatársaimat becsülöm,akik tudomásul veszik hogy ez van,ezért fizetnek, és nem sir folyton a szájuk, ha sok nekik vmi, korrektül jelzik. Ebben talán ez az X faktor, mert a folyton panaszkodókkal van tele a világ.’

        uhh, ez nagyon jó gondolat szerintem

    • Nalunk forditva volt, a csaladi mantra szerint olyan munkat kell valasztani, amit szeretnunk, de a kereset mellett soha nem ragadunk anyagi fuggosegbe senkitol, akar egy csaladot is el tudjunk tartani egydul. Engem ez teritett el a kamaszkori idealisztikus palyavalasztasaimtol. Most anyakent ugy latom, hogy szinte senki nem kapott ilyesmi uzenetet otthonrol, mindenkinek ok, ha apa keresetenek van kiszolgaltatva a csalad, nokent max akkor kell normalisan keresni, ha apanak ez nem megy. Gondolkoztam sokat egy idoben, hogy jo lehet-e ez igy is, probaljam-e ki, csinalnam a hobbimat munkakent, mint a posztban. Egyelore maradok a csaladi mantranal, a hobbimbol akkor lesz munka, ha latom, hogy ezzel erdembem penzt is lehetne keresni.

      • Most anyakent ugy latom, hogy szinte “senki nem kapott ilyesmi uzenetet otthonrol, mindenkinek ok, ha apa keresetenek van kiszolgaltatva a csalad”
        Ezen én is elképedek. És az én környzetemben fiatal gyermektelenek és nagy gyerekes anyukák valljàk ezt. Fel is mondanak ha nincs szükség a keresetükre. Aztán jön a férjüktől a “kezdhetne magával valamit!”, beiratják tanfolyamra, vagy beviszik a cégbe hogy segitsenek,, ami aztán facebookozásba fullad az irodán. És akkor a férjek arra panaszkodnak,hogy ők rontották el mert mindent megcsináltak a nők helyett….

      • Ez nagyon osszetett. Szomoru, ha olyan munkad van, ami helyett, ha megteheted, inkabb nem csinalsz semmit. Van boven olyan munka, amit en se csinalnel pusztan kotelessegtudatbol. Ugyanakkor: miert ilyen a munkad? Lehetett volna mas is, csak eleve ugy tervezted, hogy addig csinalod, amig valaki nem tart el? Nalam kiulonbem nem igy (munka vagy semmi), hanem ugy merul fel a kerdes, hogy atlagon felul jo “iparoskent” dolgozok anyagi fuggetlenseg mellett, vagy a szivugyemert, onmegvaloditaskent anyagi fuggosegben.

      • Az apa eltartja anyut témához hozzászólva: pont a múltkor hallgattam ki két, gyakorlatilag vadidegen faszi panaszkodását és beszélgetését, akik arról cseréltek eszmét, hogy hogyan lehet titokban félretenni a válásra (kiderült: aranyban), hogy ne forgassa ki őket mindenből az egyébként nem dolgozó feleségük, aki éppen most is a 120. pár cipőre bassza el a pénzt két bolttal odébb, míg ők az ugrálóvárban vigadó gyerekekre vigyáznak. Mint kiderült, az egyik már nagyon elszánta magát, jövőre válik, titokban már gyarapodik az aranytartalék. Ezerrel kagylóztam, érdekes diskurzus volt:) És nagyon szar volt látni, amikor megjelent az egyik asszony, legombolt ötezret a férjéről, hogy vegyen valami bonbont, mert vendégségbe mennek, és diadalmasan elvonult, a visszajárót lenyelem kifejezéssel az arcán. Valahogy egyik felet sem tudom sajnálni.

    • Az jutott még eszembe, hogy akinek nincs hitele, erején felüli albérlete és nem tartja nélkülözhetetlennek az autót, annak a megélhetés mindjárt nem annyira szörnyű probléma. Ha ehhez kétkeresős is, gyereke sincs, a szülők is beállítanak időnként kajával, vagy máshogy hozzájárulnak a fiatalok életéhez, akkor tényleg nem értem, mi ez a nyavaly.

      Ami a gyerekeket illeti, két gyerekkel fajlagosan a legnagyobb szívás. Hárommal sokkal könnyebb.

      Voltam nem egy nehezen élő családnál, és tele voltak, különösen a gyerek körül olyan cuccok tömegeivel, ami tök fölösleges: cumisüvegmelegítő, elektromos hinta, műanyag szarok, külön fejvédős kiságy, ez a norma. Most nem akarok ezzel példálózni, mert rengeteg meló, de konszolidált kereset mellett nekünk nem derogált a mosható pelenka. A konyhában ott figyel a mikró, a mosógép mellett az öblítő, és szigorúan 23 fok van. Hát ebbe csak belerokkanni lehet, ja, és mitől ekcémás a kicsi bőre, ki érti? Ami meg a bevétel felét elviszi: anya frusztráltan pékségbeli kajákon meg cukros üdítőn/tejeskávén él (ez a nincs pénze edzeni típus), van még a folyton lerobbanó, csakagondvanvele kocsi, apa cigije és pizzázásai. De erről nem beszélünk, adjon az állam/a Jóisten többet.

      • Nekem nem az a kerdes, hogy mire kellene/szabad/ertelmes kolteni, hanem, hogg amire en szeretnek, szerintem szukseg van, azt meg tudom-e keresni, vagy az igenyeimmel valaki mastol (tipikusan ferj vagy szulok) fuggok-e.

      • Igen, a lényegi kérdés ez, de azért egy fogyasztói társadalomban nagy a nyomás, hogy te bármit megtegyél a külsőségekért, dologi javakért, az életerőd és mentális egészséged árán is. Ha valaki ifjan elképzeli az életét, pályát választ, vagy később munkahelyek között keresgél, akkor egyáltalán nem mindegy, mi neki a “nem elég”, főleg ha képességeit illetőleg nem is extra semmiben. Az agglomerációba-házba költözést-onnan melóba járó autós napi szívást (két kocsi) is említhetném, ilyen embereknek a világ pénze nem elég. És mindenki nyíg. Csakis a takaró hosszáról van szó, meg az önálló döntés képességéről. Hogy honnan veszi, kinek a hatására gondolja ki az igényeit. Sodródnak a népek ezekkel a nagy önállóan kitalált vágyaikkal.

      • Igen, nagyon úgy festett, hogy az asszony szerint minden kerek és oké. Közben telefonált a másik faszinak a felesége, hogy menjen a cipőboltba a gyerekkel, mert nem tudja kifizetni, amit vett. Így ért véget ez a vidám csevegés:-) Kíváncsi vagyok, mit látnánk egy év múlva.

      • Ez teljesen így van. Lecsökkentett igényekkel, hitel, autó nélkül könnyen lehet “önmegvalósítani”. Én pályamódosító vagyok, ami meglepően bejött, de ebben sokkal több volt a szerencse, mint az X faktor, úgyhogy nem bezzegelek.
        A férjem is szabad pályán van. Inkább legyen kicsit kényelmetlen a lakás, nagymamától örökölt a bútor, legyen max 20 fok, simán kevésből is meg lehet élni. Sok a szabadidő, ami jó, néha meg marha stresszes, mert pont akkor beteg a gyerek amikor kivételesen mindketten mennénk a dolgunk után.

        … és amióta a férj 25 év után leszokott a dohányzásról simán belefér a nekem jógabérlet, neki meg a kungfu edzés. Azt hiszem mindketten jól jártunk. Egy ember havi cigije 2 ember havi sportköltsége. Durva.

      • Lehet kevésből is élni, szerintem az a fontos, hogy mindenki magának mérlegelje, mi teszi őt valóban boldoggá az adott élethelyzetben, miért érdemes áldozatot hozni. A saját prioritásainkat csak mi ismerhetjük, ezért nem létezhet univerzális megoldás (“kell a kertes ház” vagy “éljünk kevésből”, stb.). Sokat mozogtam pózminimalisták között, akiknél ez inkább valami protestidentitás volt, mintsem valódi kiegyensúlyozott, önazonos élet (állandó sóvárgó méricskélés, hogy mije van másoknak, amire ők ugyebár nem is vágynak). És vannak igazi minimalisták is, akik tényleg beérik kevéssel. Előbbieket nem tartom követendőnek, utóbbiból is számomra a kulcs az önazonosság – amiről lemondok, őszintén, könnyedén mondjak le. Amire vágyok, arra őszintén vágyok, és ha fel tud kerülni a prioritási listám élére, akkor megdolgozok érte, és akkor tudom, mi az ára és hajlandó vagyok megfizetni azt (pénzben, időben, energiában, stb). Nálam jelenleg az „önmegvalósító munka” nem prioritás, túl sok olyan áldozatot kívánna, amit nem szeretnék meghozni (időben és pénzben főleg), de jó esetben még évtizedek állnak előttem, ha valóban fontos lesz egyszer, akkor úgy alakítom az életemet (illetve mikroszkopikus lépésekben dolgozom rajta, hogy egyszer megvalósulhasson, de azért bőven benne van a pakliban, hogy nem lesz belőle semmi, és most úgy érzem, az is ok, ha égetően fontos lenne, akkor sokkal nagyobb erőkkel dolgoznék ezen).

      • “lehet kevésből is élni” ööö, szerintem erkölcsi kötelesség, vagy hogy. Illetve: ha van miből, élj többől, DE ne szidd nagy moralizálva a szegényeket, lássad már, mennyire be vagy ágyazva az előnyökbe. Ha meg nincs miből, ne irigykedj, és főleg akarj te is olyan lakást, kocsit – hitelből, szülő lehúzásából. Szerintem. Úgy értve, hogy ha ilyen emberek nekem nyávogni kezdenek, türelmetlen leszek, rövidlátásnak és önzésnek tartom.
        Azt meg sokaktól kérdezném, hogy hogy van az, hogy műkörömre, ruhára, sminktetoválásra jut, de a test minimális karbantartására, épségére nem.

      • Mitől számít erkölcsösnek egy ember költekezésének mértéke? Kihez képest mérjük? Abszolút, globálisan? Vagy a hasonló miliőből származókhoz képest? Vagy az adott ember lehetőségeihez képest? Mi a kevés, mi a sok? Ez a skála nagyon széles, a barlanglakó-önellátóktól kezdve – a másik véglet költéseiről, pazarlásáról meg fogalmam sincs. Mennyit költ az erkölcsös mértékben költő ember? És ezt ki és mi alapján ítéli meg?

      • Nem mérjük, nem mérhető. Egy értékrend, amelyet a blogomon képviselek, amelyet önkéntesen olvas, aki olvassa, nem tolom senki arcába. Inkább tendenciákat lehet mondani, nem számokat. Az enyém. Nem normatív, nem kötelező, és nem is vitatom meg. Nem ítéli meg senki. Sem a blogger, sem semmilyen értékrend nem Isten. Véleménye lehet, meg preferenciája, hogy ő maga mitől érzi jól meg erényesnek magát.

  6. Jelenleg 101 evesen abban vergodom, hogy mi az amit biztosan nem akaok folytatni a jovoben. Tanarsag….brr, de akkor mit? Tulajdonkeppen arra jutottam, hogy szinte barmit csak azt ne. 🙂

  7. nagyon tetszik az iras, mar orak ota akarok kommentelni 😀 teljesen igazad van ebben, es most, hogy uj melom van, neha meglegyint, hogy a regiben nyolc evet voltam, szerettem is nagyon sokaig, de pont harom evvel elobb kellett volna valtani, csak nem volt lehetoseg. vagyis lehetoseg, mas, lett volna, de en erre vartam, es ez most jott meg. most a repteren a rakodoknak vagyok a muszakvezetoje (ugynevezett foreman, egyebkent ha jol tudom, amerikaiul a fent emlegetett. epitesvezetot hivjak igy :)) es halalosan elvezem, pedig eleg keservesen nehez, egyetlen nokent, es nem eppen szuletett vezetokent (a vajszivem, az) hamarosan meglatogatok egy rendesen szakkepzett coachot is, tudom, az is divatszakma, de en tenyleg az erzem, hogy ez a nekem valo munka, a kozeg, minden, meg akkor is, ha nagyon messze all a neveltetesemtol. most meg uj vagyok, es regota ide akartam kerulni, evek ota lattam magamat ebben a szerepben, meg akkor is, ha egyetlen no vagyok, es igy persze kicsit olyan, mintha sajat testorsegem lenne, meg minden, es nyilvan ez kicsit mehkiralyno szerep is, amit konnyen lehet elvezni akkor is, ha tenyleg sokminden iszonyu kinlodas benne (pl a munkaerohiany es minden kozepette annyi tanacsot kapsz a fonokodtol, hogy oldd meg), es altalaban vecere sincs ido elmenni. de ez a sok ververejtekes kinlodas az en tizezer oram, es buszke vagyok ra, hogy mar most a jobbak kozott emlegetnek. tudom, hogy nem teljesen ide tartozik, mert ez csak alkalmazotti let, de alkalmazottkent is lehet jo erzes jonak lenni valamiben, es profizmusra torekedni, en abban torekszem, hogy amellett, hogy a munka el legyen vegezve, az en embereimnek jo legyen, de legalabbis ne nagyon szar, es ez se egyszeru.
    el nem tudom kepzelni, hogy otthon akarjak maradni kezmuveskedni, ebn ugy ereznem, hogy kimaradok a vilagbol, de persze tudom, hogy sokaknak ez jo, meg korulottem is almodoznak errol kozepes kepessegu nok, akik pedig. nem tudom, igazabol mit is kezdenenek a munkahelyi pletykalkodas es szocializalas nelkul. (ugyanezt a jatszoteren valoszinuleg.)
    az egyetlen onmegvalosito vallalkozo-goondolatom az, hogy autosoktato legyek egyszer, de hat abban is fontos elem a tobbi autosoktatoval cigarettazas a palya szelen 🙂
    es Eva, a vendeglatos dolgot megertem, mert en sokaig voltam pincer, es imadtam, pont ezert, mert emberek voltak meg pezsges, es igazabol az egyetem alatt otthon dolgozva elegge. depresszios lettem, es az segitett rajtam, amikor eloszor elmentem hamburgert sutni egy. kisebb kajaldaba, es sajat torzsvendegeim lettek. aztan rajottem, hogy a rohadt eletbe, en egy teljesen gyakorlati ember vagyok, es sokkal jobban erdekel, hogy a dolgok legyenek rendesen megszervezve es kozben meg rohogjunk is, mint az elmeleti tudomanyok, es ezert is fura nekem, hogy mindenki tervezomernok akar lenni, mert en kurva szivesen lennek epitesvezeto, ugyanilyen saros bakancsos alakok folott anyaskodnek, mint most 😀 na jo, ez szornyen hosszu lett es osszevissza, de remelem, valahol erezheto, hogy hogy kivantam idekapcsolni 🙂

  8. “mert en kurva szivesen lennek epitesvezeto, ugyanilyen saros bakancsos alakok folott anyaskodnek, mint most”
    jol latom hogy motival hogy napi szinten kellene megkuzdeni a nemek beli kulonbsegekkel a munkaban?
    Remelem a repteren jobb a helyzet es nem kell ellenorzesekkor latszatot fenntartani es iszakosokkal harcolni ne hogy baleset legyen…
    (meg nem voltam epitesvezeto, de voltam nagy epitkezesen gyakornok)

      • persze hogy motivál 🙂 akkora hátrányból indultam nőként, hogy most már szinte öröm nézni, hogy hogy ismernek el lassan mégis, és egyébként nem is igen szeretek nagyobb női társaságban dolgozni, mert a sztereotípiák szerinti viselkedés azért megvan, és jobbakat lehet így röhögni, kevésbé vigyázva a szavaimra. de főleg szórakoztat, hogy lassan kezdenek tényleg elismerni főnöknek, miközben mégiscsak van ez a méhkirálynő-szerepkör, és ettől azért mégiscsak eléggé pezsgő a hangulatom, ha bejövök (nem szép dolog,de ez van). olyan, mintha lenne egy ilyen ovim, ami egyben testőrsereg is 🙂
        iszákosok vannak, de azért itt szigor van ilyen szempontból, szóval valamivel kevesebb 🙂

      • persze, szoktak mondani, hogy itt jon a mi legcsinosabb fonokasszonyunk, mindig mondom ra, hogy egy fobol mar megiscsak nagy teljesitmeny a legcsinosabbnak lenni 😀

      • Ez tök jó!
        Én is férfiak által dominált területen vagyok (szoftverfejlesztés) illetve az egyetemen is hasonló volt, de nem tudom magam elképzelni építésvezetőként.
        Nekem nem ment könnyen a mindennapi harc, bár egyre jobb vagyok benne 🙂

        A posztra reagálva pedig nagyon örülök minden megosztott tapasztalatnak. Én még épp a GYES előtt vagyok. Remélhetőleg tudom folytatni a jelenlegi munkám.
        A szakmaváltás szerintem nekem is be fog következni ettől függetlenül, kb. 5 éven belül.
        Bízok benne, hogy ami most hobbi majd beérik addigra.

  9. Hát, érdemes edzőképzésre járni és “elmagyarázni”. Tejóisten.

    “A kardió – pld futás – egy anaerob mozgás, ahol állóképességet fejlesztünk és ott a szervezet a szénhidrátot használja fel energianyerésre, vagyis nem zsírégetés történik. Azért sem, mert ott oxigén jelenléte nélkül történik az edzés, illetőleg a pulzusunkat nagyon nehéz abban a zónában tartani oxigén jelenléte nélkül, ami zsírégető fázis lenne.
    Amikor aerob mozgást végzünk, akkor oxigén jelenlétében történik a mozgás, és ha a maximális pulzus érték 60-75%-a közötti a percenkénti szívverésünk, lipolízis történik, azaz a szervezet a zsírokat használja fel energianyerésre. Egyszóval itt zsírégetés zajlik. Ilyen pld a séta. Ezért hangsúlyozom annyira, hogy futás helyett a sétát, a biciklizést, az úszást helyezzétek előtérbe fogyás mellett.
    Tehát ez a különbség az aerob és anaerob mozgás között. Mindenek előtt ezt kell szemügyre venni, ha „kardió” mozgást végzünk.”

    1. Hogy lenne már anaerob a futás, miért kapkodjuk a levegőt, minek az oxigén?
    2. Ketózisban vagy rugalmas, vegyes tüzelésen futáskor is simán égetünk zsírt.
    3. A kardió aerob tevékenység, magasabb pulzusszámon, mint a 120-140-es zóna, de az anaerob küszöb alatt. Anaerob pl. a súlyemelés, egyes ugrások vagy a sprint.
    4. Ketogénnel emelkedik az anaerob küszöb.
    5. Edzéssel emelkedik az anaerob küszöb.
    6. Futással lényegesen több kalória ég, bármiből is származzék.
    7. Simán lehet futni 9-10-es sebességgel a maximális pulzus 65-70 százalékán, csak hozzá kell szokni, bele kell tenni a melót. Én 10-10,5-ös sebességgel 40 perc után 165-168-as pulzussal szállok le a padról, ami 75 százalék és nagy energiafelhasználás. Kifejezetten lassú, gyenge futó vagyok.
    8. Nagyon visszás valamit azért ajánlani (gyümölcsevés), mert szereted, mást meg nem ajánlani (futás), mert te nem űzöd, nem szereted, homályosan szakmai érvekre hivatkozva.
    9. Nem kéne az edzői képzésre hivatkozva ennyi zagyvaságot írni, és embereket lebeszélni a futásról. Dia, felelős vagy azért, miket írsz tízezer fogyni vágyónak.
    10. Akinek sétakor 60-75 százalék a maxhoz képest a pulzusa, az olyan állapotban van, hogy valamit nagyon-nagyon elbaszott, egyelőre ne beszéljen életmódváltásról és ne akarja mások fogyását megoldani (ingyen se).

      • Kettőt lapozott a könyvben. Még csak képződik, de már tanítja. Ez a gond, hogy már e-book, nagyívű állítások, szolgáltatások… A személyes története, saját fogyása inspiráló, meggyőző, én őszintén szurkoltam neki, csak ez a hatalmas szakértelem egy kicsit erős. Még nem hozta rendbe magát. Másrészt erősen befolyásolja a személyes ízlése, állapota azt, hogy mit “ajánl” és mit nem (nem szeret futni, mert nem bírja, tehát akkor a futás nem is fejlesztendő, szereti viszont a szaloncukrot, “szénhidrát kell”, mindent a fogyás szempontjából néz stb.). Elég irritáló ez annak, aki végigharcolta a maga útját, kijött a chfüggésből, és ismeri az edzéselméletnek nevezett “tudomány” alapjainak az alapjait. Hogy mik ezek a kinyilatkoztatások? Ha nem kettőt lapozott volna, akkor is elavult, 20 éve nem frissült dogmákat tanul, csak a nagyon fogalmatlanok, reménytelenek kapaszkodnak ebbe. Az extrém túlsúlyosak könnyű piac, nekik bármi jó, ha rózsaszín az oldal és egy icipicit kalóriadeficitben vannak. Megjegyezném még, hogy az egész pulzuszóna, anaerob küszöb, vércukorleesés csak a rontott anyagcseréjű, zsírból élni képtelen, “reggelizni kell” típusra igaz, de nekik is az ellenkező irányban, az anyagcseretréning, böjt, éhgyomri edzés felé sejlik a megoldás.

    • Dia javította a hülyeséget. Becsülöm érte.

      Nem arról van szó, Dia, hogy mások a te utadat akarják akadályozni, vagy eltántorítani téged – bár én látom, hogy a facebookvalóság mögött nem annyira egyenletes az utad, ezért beszélsz inkább a jövőről. Nem láthattuk, hogy átlépted a kitűzött 100-at, gondolom, mert nem is, szóval volt itt leeresztés meg szaloncukor karácsonykor, és utána fogadkozás. Mindenkivel előfordul, de te nagyon mondod, hogy a módszered élhető, és te haladsz és sziklaszilárd vagy. Lássuk meg.

      A nagyobb baj, hogy “azt mondta a tanár” stréberként felmondod a szó szerint értelmezett, eleve elavult tanokat, kritikai érzék, józan ész nélkül, ami így alkalmazhatatlan és fölöslegesen korlátozó, és a magad szempontjából is kártékony, hiszen az ingyenes, nívós netes életmódtartalmak tömegei között a te fura, ötletszerű intelmeidre csak a legeltévedtebb butusok harapnak rá. Ilyen tudással nem vállalhatsz felelősséget emberekért, egyszerűen nem érted a szerepedet. Ezt nem lehet szép idézetekkel elkenni, meg rámtolni, hogy mit kötözködöm.

      Nincsenek ilyen szabályok, legfeljebb szempontok, és nem mondhatod, hogy te mit tartasz hasznosnak vagy problémásnak, meg mit tanácsolsz, mert nem értesz hozzá. Te ragaszkodsz az édes ízhez és/vagy a szénhidráthoz, és ezért állítod, hogy kell, és a ketogén pedig nem jó, de nincs valódi, szakmai érved. A ketogén egy gyulladáscsökkentő, inzulint stabilizáló, ételallergiákat, tápanyaghiányokat, egyes degeneratív állapotokat megelőző és orvosló TERÁPIÁS étrend, ez tény, nem hit vagy ízlés kérdése, kár leszól ni azért, mert neked nincs kedved vagy erőd kilépni a ch-mátrixból. Lehet, hogy neked annyira makacs a kajafüggésed, a szénhidráthoz való kötődésed, hogy nem tudnád megcsinálni, de másoknak életmentő is lehet, és ezért lenne jó nem írni róla hülyeségeket.

      Vagy lebeszélni embereket, akár egy 110 kilóst (nem csak extrém túlsúly van ám) a futásról. Hogy mondjuk séta-futás váltogatásával hozzászoktassa magát a terheléshez, igenis tartson ki, növelje a kardiovaszkuláris teljesítményét, állóképességét, megélje, hogy ő is képes futni, egyre többet, takarítsa az ereit, és (igen) egyre nagyobb arányban égessen zsírt is általa. Ráadásul a futás alapmozgás, erre vagyunk tervezve.

      Vagy felmerül a kérdés, hogy vízben összevissza kapálózás helyett nem volna-e hasznosabb, eredményesebb a bizonyítottan egyenletesen terhelő, tartásjavító, hatékony úszásnemek valamelyikét elsajátítanod.

      Tankönyvi módon fekete-fehérnek képezeled “a sétát”, “az úszást”, a pulzuszónákat, az aerobot, az anaerobot, a szénhidrát- VAGY zsírfelhasználást, és ezt, még végzettség nélkül, bénácskán megírva, programként, pénzért árulod, magadat szakértőként beállítva, pedig két kérdéstől borul az egész tudás. Amellett te sem jártad még végig az utad, nem lehetsz büszke arra, hogy a célsúlyt éveken át tartod, és élhető az életmódod hosszú távon, és a laborjaid is okésak. Tíz hónap, egy év semmi.

      Megjegyzem, végzettként és alaposabb tudással is felmerül a kompetencia problémája, ti. hogy orvosi dolgokban ennyire súlyos helyzetű, cukorbeteg/IR-es, nem adhatsz tanácsot, és ezen nem változtat az, hogy itt kis hazánkban az orvosok is sok alaptalan hülyeséget mondanak.

  10. Hát én nem tudom, de én vendéglátóztam hosszabb-rövidebb kihagyásokkal 15-25-ig, amit végtelenül utáltam, de először nem volt végzettségem, és oda mindenkit felvettek, utána meg már elkezdtem másfelé tekintgetni, és arra kellett a pénz. Aztán amikor érettségi kellett elmentem egy szépségipari szakmába, fél éves tanfolyam után, és majdnem öt évig dolgoztam benne, állandó vendégkörrel, és nagyon szerettem, mert értelmes, jó társaság volt a nők többsége, cigány festőművész feleségétől a banki behajtó csoport vezetőjéig az ombudsman jogászán és néhány hétkerületi prostituálton keresztül. Ez a fajta meló nagy rugalmasságot biztosított, ez is volt a célja a pénz mellett, úgyhogy közben estin leérettségiztem, és mikor az meglett, választottam azt, amiről álmodtam, és elmentem OKJ-s képzésre, mert egy egyetemet nem tudtam volna finanszírozni, és nem hittem, hogy a négy-öt év közelebb visz a szakmához, mint a kettő. Nem is vitt, illetve vitt a kettő is, de azért az tény, hogy a bevételi forrásom mellett hétvégenként suliba járni, hétköznap meg másodállásban gyakornokoskodni majd harmad fizetésért segédként dolgozni elég húzós tempó volt. De rá egy évre elhagytam a nőket, és teljes állásban toltam az álommelót, még négy évig, aztán rájöttem, hogy ebből aligha jutok előbbre, kényszervállalkozói státusz, hat-nyolc hétre kapott fizetések, másodállások sora, ugyan szakmán belül de minden mutyi, csúszós, félhivatalos. Na és akkor ebből elég lett és mit csinálok? Vendéglátok megint, bár, most már másképp tekintek erre is. Ez adta a lehetőséget, hogy beutazzam egész Európát, hogy könnyen tisztességes jövedelemhez jussak akárhol, és hogy egy ideje már tisztes tartalékot is képezzek, szóval ebből lesz ingatlanom, meg tán műhelyem, vagy csak az utóbbi először, nem tudom.
    Aztán elhagyom a dolgot, mert sosem érdekelt igazán, és bár most élvezem a mosodát, vágyom vissza az álommelóba, meg nekiálltam bútorasztalossággal meg felújítással foglalkozni, meg egyéb művészeti technikát is kitanulni, ami az utóbbihoz kapcsolódik. De könyörgöm, én elmentem Olaszországig, a legautentikusabb helyig, ahol ilyesmit oktatnak és erre nem sajnáltam a koszos tányérokkal megkeresett pénzt. Meg azt se, hogy koszos tányérok kellettek hozzá. Hát most lehet mindent (nem)csinálni úgy is, hogy ájuldozunk milyen nehéz, meg úgy is, hogy belevágjuk a fél életünket. Én mindkét vágyott szakmámat így intéztem és ez nem bezzegelés, csak egy út.
    Na mondjuk, gyerek meg család nem lett eddig, pedig hosszú, erős kapcsolatok voltak. De tán ezután.
    Azért még teherautót vezetni szeretnék megtanulni, vagy traktort.

  11. Most írjam le megint, hogy hiánypótló, gondolatébresztő bejegyzés?
    Nem írom le.
    Helyette inkább leírom, hogy tépelődésre serkentett.
    Nem annyira tartozik ide, de leírom, hogy a mostani munkámban nem is annyira a munkát élvezem, mint amennyire egy gyerekkori fantáziám beteljesülését. Ki fogtok röhögni. Volt egy rajzfilm a nemtommilyen channelen, angolul volt persze, ezért semmit nem értettem az egészből, de volt benne egy lány, akinek volt egy ilyen könyv alakú izéje, amit ki lehetett nyitni, és gombok voltak benne (akkor még nem volt tablet, laptop vagy ilyesmi, úgyhogy ez is elbűvölt), és ha azokat egy csak őáltala ismert módon nyomkodta, akkor így történtek dolgok, és ő irányított ezáltal, nála volt a kontroll. Vágytam arra, hogy egyszer én is ilyen lehessek.
    Egy-két évvel ezelőtt egy nap ültem az irodában, jókedvűen, olyan nem-is-tudom-miért-érzem-ilyen-jól-magam-módon, és akkor beugrott: pont olyan vagyok, mint az a lány. Számítógépen dolgozom, és felszedtem olyan különleges tudást (szakma- és részben cégspecifikus), illetve annak a kombinációját, illetve van olyan ritka skillem, amiből az következik, hogy én is olyan vagyok, és azt más nem tudja, hogy én ezt “hogy csinálom”, és akkor olyan boldog lettem. Ez olyan hülyeség, de igaz.
    Szerintem én is fogok váltani, mert lehet, hogy a céget és alkalmazottságot szeretem inkább, mint magát a konkrét munkát, bár most pont tök érdekes, amit csinálok. De elég valószínű, hogy nem leszek szabadúszó. Sajnos kényszervállalkozó koromban meggyűlöltem, és habár tudom, hogy a sima szabadúszás nem olyan lenne, mégis… trauma.
    Most iszonyatosan sokat használok a végzettségem során összeszedett készségekből és képességekből. De tudnám azokat máshogy is kamatoztatni. Elindult a gondolatfolyam.
    Nagyon tetszenek a kommentek, egy csomó inspirációt gyűjtöttem.

    • ‘Egy-két évvel ezelőtt egy nap ültem az irodában, jókedvűen, olyan nem-is-tudom-miért-érzem-ilyen-jól-magam-módon, és akkor beugrott: pont olyan vagyok, mint az a lány.’

      Ilyesmit én is megéltem, és pont ilyen megfoghatatlan vágyképem volt, eléggé, khmm, felszínes attribútumokkal. Aztán mikor meglett, valami húsz év múlva, nagyon erősen beépült.

  12. Hű ez a cikk szintén az elevenembe vágott. Nekem meg az a bajom, hogy dédelgetem az álmomat. És eltervezem, hogy kis lépésekben hogyan jutok hozzá közelebb, aztán nem vágok bele, mert mi lesz ha nem sikerül? Nekem nincs másik és ha ez sem lesz, mint Ágnes asszonynak a kis fénysugár a börtönben úgy érezném megőrülök. A mostani munkám szépen lassan megöli a lelkemet. Olyan mint egy nyakörv, ami kiszívja belőlem az életet. Lehetne ezt jól is csinálni persze, de a Death Proof-ban mondta a rendőrcsávó, hogy vagy minden szabadidőmet, az életemet rááldozom, hogy elkapjam ezt a rohadékot vagy elérem, hogy ne jöjjön az én megyémbe többet. És hülye lett volna az elsőt választani. Azaz túlélem a melómat, meg elvagyok benne, de a flow-élmény, hogy örömöt adjon, nah az nincs. És ezzel küzdök, nagyon, évek óta. De ha már így belejöttem, le is írom, amit eddig még nem: magyar szakot választottam és úgy lettem országos döntős az oktv-n hogy egy szövegekhez nem értő kezdő tanár bemagoltatta velem az összes lexikális tudást írókról-költőkről és az előre – általam megírt – dolgozatomat bemagolva írtam meg a második fordulót és a harmadikban, a szóbelin elvéreztem, mert nem volt önálló kreatív gondolatom. Érdekes módon minden más irodalmi műről volt és imádtam, de arról nem. Azonban addigra iszonyat energiát belefeccöltem – miközben fizika fakton ültem csak mert az érdekelt (!) – akkor legyen ELTE magyar – tanári szak, a felvételikor egy éve halott apám emlékére, aki büszke lenne rám a törit is megjelöltem, egy pont híján nem vettek fel, hálaimát rebegnek azóta ajkaim. Majd hogy ne egy szakom legyen hanem kettő felvettem a néprajzot, aztán azt nem fejeztem be, az első igazán önálló és máig büszke vagyok rá döntésem: ha nem jó, kiszálltam. Én nem ilyen vagyok. Én az vagyok, aki a süllyedő Titanicon még a léket próbálja beragasztani valahogy, még akkor is, amikor DiCaprio már megfagyott a vízben.
    A másik, amire elfecséreltem az egyetemi éveimet: jobboldali, politikai szerepvállalás. Az időmet és energiámat számolatlanul öntöttem egy internetes rádióba és a hozzá tartozó hírportálba, és hiába voltam benne nagyon jó – technikailag az akkori drupalban jártas voltam, gyorsan olvasok, pillanatok alatt átfogalmazok bármit, ezzel a múlttal nem lehetett semmit sem vállalni. Így mire diplomáztam nem maradt más, mint a kiábrándultság – mire rájöttem, hogy alapvetően liberális gondolkodású vagyok, és alapjaimban az, és volt 6 év, amikor végig éreztem h nem stimmel azért az egész velem össze – és a tanári diplomám, meg a döntés, hogy így legalább majd az időbeosztásom jobb lesz, mintha napi 8 órában dolgoznék és ingáznék. Elég necces valamit úgy választani, hogy igazából nincsen jobb – fél évig munkát kerestem, egy ügyfélszolgálatos interjúban megkérdezték tőlem, egyetemi diplomával mi a fenének ilyesmit akarok vállalni. Mert a tanárságot nem akartam. Zsigerből nem. Aztán végül az lettem. Ez a 6. tanév, amiből egy évet egyáltalán nem tanítottam. Aztán szépen elérkezünk az álmomhoz. Írni akarok. Mint ugye sokan. És szinte bármit megírok, de az középszerű lesz. Olyan, amilyen van már bőven. Hiányzik a nagy ötlet, a Rowling filmben hallottam: hiába írok, amíg nem érzem, hogy él. És ez az a dolog, amit nem akarok közepesen csinálni, vagy majdnem jól. Ez úgy akarom csinálni, hogy én magam ott mélyen legbelül azt érezzem, hogy ez jó. Onnantól mindegy, hogy más mit gondol róla. Annyira furcsa, hogy állandóan mondatok járnak a fejemben, jó mondatok, történetek, mint a kirakóst rakom össze őket és nem írom le. Van egy regényem, papíron vagy 100 oldal megvan belőle, de az a változat, ami az agyamban van hozzá, sokkal jobb. És mikor összeraknám kicsúszik a kezem közül.

    • Nagyon pontosan megfogalmazod, mi hívta életre és tartja életben az álmod:
      “Nekem nincs másik és ha ez sem lesz, mint Ágnes asszonynak a kis fénysugár a börtönben úgy érezném megőrülök.”
      De ez nem jelenti azt, hogy neked való, olyan, amilyennek képzeled, jó lennél benne.
      Ettől függetlenül persze lehet. Csak jó lenne tisztán látni, mi micsoda.

      “Annyira furcsa, hogy állandóan mondatok járnak a fejemben, jó mondatok, történetek, mint a kirakóst rakom össze őket és nem írom le. Van egy regényem, papíron vagy 100 oldal megvan belőle, de az a változat, ami az agyamban van hozzá, sokkal jobb. És mikor összeraknám kicsúszik a kezem közül.” Pontosan így éreztem harmincöt évesen. Ez az íróság előtti állapot, ami átbillenhet íróságba, mert nem isteni szikra vagy véletlen történet kell, hanem (filmes közhely) úgy elkezdeni, ahogy Forrest Gump fut. Csak csinálni, akárhogy, nem bánni, ha csikorog, ha nem élvezed, ha nincs célja vagy eredménye, mert a rutint kell megtanulni. Mert az íróagyad megvan, a gyakorlati csín-bín hiányzik. Meg a merés. De az is gyakorlás. Megszokja az ember, hogy mer. És ez nem a kifelé hirdetés meg azonnal magunk íróvá aposztrofálása a facebookon, hanem egy belső érzet.
      Nagy kompozícióra mondjuk én továbbra is képtelen vagyok, úgy nem is lettem író, de azt is tudom, hogy a nagy kompozíció is rutin, viszont szerintem ügyetlen lenne, inkább tartózkodom tőle.
      Sajnos, nem lehetünk magunknak írók, mindenképpen van (elvi értelemben) olvasó. Sokat tanulhatnánk azoktól, akiknek van erre szemük, vagy igényes olvasók visszajeléseiből. Innen mindig nagyon más a szöveg, erről az oldalról nem értékelhető. Miközben tudom, mikor vagyok erős, jó (írok lendülettel, biztosan), engem is meglep, hogy nem pont az hat, mert a téma csak nekem fontos. Érdekes, mit jeleznek vissza tipikusan, mi ütött szöget a fejükbe, melyik mondat vált idézhetővé, melyik gondolat újszerű, melyik poszt tarol.

    • És persze, hogy az agyunkban sokkal jobb a szöveg. Az ihlet tűnékenységéről Varródani is ír a Mi lett hova végi szabadversében. Leírva más a jó, másképp jó, és az az igazi jó. Az ihlet meg az elképzelt szöveg, a mondatfoszlány pont olyan, mint az irracionális, betörő erotikus vágy, vagy az álombeli érintés, orzgazmus. Életben sosem olyan, de azért főleg élet van, abban maradandóak és létezőek a dolgok.

      • ez nagyon érdekes, nem is gondoltam erre, hogy más agyában is jobb a szöveg mint a papíron legalábbis nem ugyanolyan 🙂

    • + meg kell tanulni leírni a töredékeket, mindegyiket (bár én kifejlesztettem azt az agyat, amelyik a bicikli/úszás/futás közbenieket is megőrzi), aztán valamit kezdeni velük, megírni és nem törődni ennyit azzal, hogy milyen érzés, elég jó-e. egy idő után kiszélesedik az átjáró elképzelt és leírt között, működik a mondat, nem sajnálja kihajítani az ember azt, ami nem jó papíron.

    • Nagyon megérintett engem ez most.
      Engem sokban gátol a zsigeri félelmem, hogy nevetségessé válok. Gyerek-és kamaszkoromban, sőt, a huszonéveimben is, a párkapcsolatomban, sokszor nevettek ki és voltam gúnyolódás tárgya, annyira érzékeny lettem erre, hogy nagyon nehezen vágok bele valami újba vagy mutatom meg bármilyen alkotásomat másnak. Pedig nekem is volna mit mutatni. És sok mindenben, amit leírtál, főleg a legvégén, magamra ismerek.
      Ezt a hozzászólást például remekül megírtad. 🙂

    • Türelem és idő, valamint töménytelen olvasás és az élet megélése neveli az írót. A vágy mókás kis dolog, akár a csiklandozás. Tinédzserként vonzott az írás, mert kitűnő voltam irodalomból és hamar feltűnt, hogy van érzékem hozzá. Huszonévesen írtam pár novellát, regényt. Aztán megvontam a vállam és továbbléptem. Nem szégyen belátni, hogy a legfontosabb, a kitartás hiányzik belőlem. John Braine, Hogyan írjunk regényt művében van egy fontos gondolat: “Mindennek ára van, akármire vágynak; a legmagasabb árat akkor fizetik, ha szabad idejükben regényt írnak.”
      A vágy, az ihlet tulajdonképpen haszontalanok, nem ezek számítanak, az igavonó kitartása a legfontosabb. A sikerről pedig jobb megfeledkezni. A közönség ízlése kiszámíthatatlan. Valamint a hazai irodalmi piac nagyon kicsi és bőven lefedett. A versenypályán már most tucatnyi profi van. A szépirodalom pedig annyira külön világ, hogy nem is tudom, biztosan ezen a bolygón található?
      Azonban nem tisztem elvenni a kedvedet. Viszont vésd az eszedbe, az írás munka. Ugyanolyan munka mint bármi más. Miért hiszik sokan, hogy ez ilyen lebegő édes érzés, táncoló ujjak a billentyűzeten? A kedvenc jelenetek, a csúcspontok kivételével a regény szövegtörzsének megírása favágó meló, de azt is jól kell csinálni! Szerencsére több írást oktató oldal van, angol nyelven pláne sok! Javasolt megismerkedni az írás alapvető szabályaival, hogy elkerüld a kezdő írók jellemző hibáit, amiket én is elkövettem. Egyébként hamar kiderül, hogy van vagy nincs hivatástudatod, mert a vágy nudli. Írd meg az első regényt! Kell a tűzpróba.
      Ezeket tudom javasolni félprofi íróként.

      Egyébként verd ki a fejedből, hogy neked csak egy az egy reményed van, mert tapasztalatom alapján ez tévedés, amit a tisztázatlan lelki állapot generál. Esetleg egy pszichológus felkeresése jó lenne.
      Amikor az ember írni akar, akkor gyakran a menekülési vágy dolgozik benne, és a kontroll igénye, mert a regényben tényleg mindent te határozol meg. Isten vagy az íróasztal mellett.

      Megjegyzés: Kuvik voltam. Most Micélium vagyok. A nagy lebontó.

      • Érdekeseket írsz

        De: “A közönség ízlése kiszámíthatatlan. Valamint a hazai irodalmi piac nagyon kicsi és bőven lefedett.” és mégis létezik magas irodalom, rangos, konszenzusosan nagyra tartott szerzők, minőségi szövegek.

        A közönség ízlését szubjektívnak, a magas irodalmat összetartónak és kirekesztónek, gyanítom, a nem elég tehetségesek szokták tartani, kívülről, frusztráltan, vagy elég tehetségesen, de a mű menedzselésn nem eleget, nem alkalmas módokon dolgozva. Ahogy (sajnos) testszégyenítésről, médiaelvárásról, felszínes értékrendről is az beszél, aki nem elégedett a testével, és nem érti, hogy ő maga a felelős érte, nem foghatja másra.

      • “lebegő édes érzés, táncoló ujjak a billentyűzeten” – tud az lenni, és éppen az ihletszerű lendület, a flow, na meg a kiérlelt rutin által.
        Akinek íónak kell lennie, úgyis az lesz, nem lehet lenyomni.

      • Életem egyik kedves emléke, amikor minden mindegy alapon írtam az egyik kiadónak és másnap visszahívott. Ezért jelentek meg ifjú, kótyagos fejjel írt zsengéim. Viszont a harmadik regény után félreraktam az írást. A hibák felismerése, a tapasztalat és a szakma szabályainak ismerete kijózanító hatású. Ennek ellenére nem ciki újraolvasnom a zsengéimet. Meglepő, hogy fiatalon micsoda munkabírás volt bennem. Ontottam a szöveget. Azonban kezdőként nem voltam tudatos. Most viszont átestem a szék másik oldalára és túlságosan számító lettem. Ha rávenném magamat a prózára, kizárólag vázlattal dolgoznék még novella esetén is. Ezért kacérkodok a forgatókönyv írással. Bár előbb novellákat kellene írnom, hogy ismét belerázódjak a munkába.
        A flow jön magától. A kedvenc részek mindig megadják.
        A szépirodalomhoz másféle beállítottság szükséges, miközben az alapvető igénynek javasolt eleget tenni, a műnek be kell húznia az olvasóját. Ez igaz mindkét irodalomra, holott mindkettőnél az író favágó munkát végez.
        Az ihlet túlértékelt, csacska mítosz. Beletúrok a vázlataimba, potyognak az ötletek, minimum harminc regény fülszövege nyújtogatja felém picike szövegkarjait, írjál meg! Három dolog hiányzik, a menekülési vágy, a kontroll igénye és a közlési szándék. Jól vagyok a bőrömben, menedzselem az életem és látom, hogy idén mivel szeretnék foglalkozni. Közben ugyanúgy írok mint most egy rövid hozzászólást. Csak regényt/novellát nem készítek és nem igénylem, hogy könyvön lássam a nevemet.

        Jó tanács kezdő íróknak: az internet kognitív erőforrás vámpír. Alkotói szakaszra készülve a saját érdekedben kapcsold ki, ne használd! (Hidd el, semmiről sem maradsz le.) A regényhez, de a novellához is a teljes elmédre és erejére szükséged van. Gyakorlatilag az írás folyamatos gondolkozás. Az egyik legkomolyabb szellemi teljesítmény. Sose becsüld alá a nehézségét.

      • Kicsit dicsekvésnek hat, amit írsz, irritáló, mert mások a fél karjukat adnák, hogy piaci alapon kiadják a könyvüket. Ami a trükkös, hogy azzal vagizol, hogy lehetnél ugyan író, de te nem.

      • Köszönöm a hozzászólást! Sok érdekesség van benne. Bár azt tudom, hogy az írás munka, mert vannak hosszabb “műveim” is, karácsonyra pl. egy 30 oldalas mesét írtam a kislányomnak, és kb egy hónapig a szabadidőm nagy részét elvette. Kéziratban készült majd begépeltem és átdolgoztam, a munkámat segítendő rajzoltam is hozzá. Neki tetszik és már néhányszor elolvastam neki, így sok minden kijavítani valót látok benne. Ezenkívül van kéziratban egy hosszú regény, vázlattal kidolgozott karakterekkel, abból kb 30 gépelt, letisztázott oldal van meg, plusz apróságok, tervek, vázlatok, történetek, árnyalatok folyamatosan. Tudományos szövegeket, tanulmányokat is írok, mert gyorsan fogalmazok, választékosan, főleg ha jut időm többször átolvasni, agyilag is hamar felépítek egy szöveget, a rengeteg olvasás és a rengeteg munka is megvan benne, mert tényleg nagyon hosszú évek óta folyamatosan szövegekkel dolgozom, már a gimiben is iskolaújságot szerkesztettem és rengeteget olvastam. A problémám inkább az, hogy felmértem mennyi az annyi és nem merek ugrani. Egyszerűen nem tudom merre fog lendülni a mérleg nyelve: az elég lesz vagy a pont nem elég felé. Füst Milánról írta valaki, hogy egy jó író karikatúrája. Nah ez az, ami nem akarok lenni. Így aztán maradok a munkám mellett, családom mellett és írogatok. Más reményem is van persze, gyakorlatilag bármit meg tudok tanulni, de ennyiből maradhatok a kaptafánál is, mert a kérdés az, hogy mit szeretek és akarok annyira, hogy megérje beleraknom az energiát, az időt, amit az életem más területeiről kell elvennem. Eddig az írás az egyetlen, ami hosszú ideje kitart mellettem, de lehet, hogy soha nem lesz több, mint csendestárs az életemben. Ezt néha tragikusan élem meg.

      • Én azért lennék Füst Milán, az igazán jelentékteleneket elfelejtették.
        Nem tudom, szikraszerűen tehetséges vagy-e, de indulj neki, hogy kiderüljön. Valószínűnek tartom, hogy a tipródás, a nem-merés minden tehetségen, alkotóerőn sokat ront, ugyanakkor az öntudatos dilettánsok is viccesek.

      • Nem nagyzolásként írtam, hogy szinte azonnal lett kiadó a műveimre. Inkább inspirációként, hogy miből lesz a cserebogár. Bárkinek lehet szerencséje. Ezért mondom, hogy kedves emlék, mert még mindig hihetetlen, hogy megtörtént.
        Annak az esélye, hogy szépíró legyek, nulla. Nem érdekel. Ez inkább személyes haláltánc, a saját agyamat húzom a témával és gonoszkodva böködöm magamat: “Író vagy kókler, van tehetség nincs tehetség. Ügyes hazug.” Ennyi az egész. Írom a személyes színdarabomat és játszom. Az önszeretet furcsa megjelenési formája, bizarr vigasztalás, önbecsapás stb. Ahogy tetszik. Nincs jelentősége. Játék és hazugság az életem.

      • Valahol pedig el kell kezdenie, így az első lépés a regény megírása. Én teljesen zöldfülű voltam, de úgy látszik mázlista vagyok, mert találtam írót, aki foglalkozott velem. Nem tudhatjuk kész regény hiányában, hogy mennyire jó. Lehet, hogy meglepően ügyes.
        Oké, amatőr íróból sok van, de ez nem jelenti, hogy fölösleges próbálkozni. Emberből hihetetlenül sok van és mégis szülünk gyerekeket. A remény tart életben minket.

      • Igen, csak a gyerek, az mindenképpen meg van szülve, a regény meg akkor jó, ha jó, akkor sikerélmény, ha kiadják. Az is érdekes, hogy “szülünk”.
        Fölülről beszélsz, és igen, mázlista voltál. Meg nem értem ezt, hogy regény, de te aztán szépirodalmat nem.
        Magunkról csak nagyon óvatosan tehetünk állításokat pont a posztbeli torzulások miatt.
        Nem fölösleges próbálkozni, vannak pl. pályázatok, de kiadónak beküldeni meg híres írót nyaggatni, az nem annyira működik szerintem.
        És nem, nem “kell” elkezdenie, már rég elkezdte, hanem a saját, számára kielégítő utat “kell” megtalálnia, ami lehet, hogy teljesen más, mint a tiéd (aki nem lettél író).

      • Az a gondom a hozzászólásaiddal, hogy fogalmad sincsen hol tartok vagy mit gondolok. Pl. félprofi írót vagy írót magam mellé nem szeretnék. Sztem az egyedi hang csak akkor tud kialakulni, ha valaki nincsen beszorítva egy másik ember világába, művészetébe. Írást tanulni szerintem direkt nem lehet, aki arról ír könyvet, hogyan kell jó könyvet írni vagy épp ezzel kapcsolatban tart tanfolyamot valószínűleg azért teszi, mert más témája nincsen. Írást úgy lehet tanulni, hogy nagyon sokféle szöveget olvasol – ez a blog pl kifejezetten jó, mert a szövegei élők, reflektívek, aktuálisak és személyesek. A modern regény többnyire fikció, az író csak “elbeszélője” távolít, nézőpontot vált, karakterei vannak. Technikát lehet tanulni. Másik író tekintetére meg azért nincsen szükségem, mert diplomám van magyar nyelv és irodalomból és egyszerűen érzem ha egy szöveg jó. A sajátomról is tudnám ha jó.

      • Tekintettel rá, hogy nem mozgok értelmiségi körökben, csak a saját szűk életteremben rovom a köröket, így nincs túl jó modorom.
        Elnézést kérek, amiért kótyagos fejű pukkancsként pöffeszkedve okoskodtam. Nem szólok többet. Hónapokig csak olvastam, továbbra is kibírom, ha csak olvasok.

    • Nincs más választásod mint megírni az első regényedet. Szervezd át a napirendedet, hasítsd ki a regénynek az időt és uccu neki. Akármilyen lesz, boldog leszel, amikor kinyomtatod és megfogod a 100-200 db teleírt A/4-es lapot. Ott lesz a kezedben a bizonyíték, hogy képes vagy rá. Vannak írói műhelyek, ahová elküldheted az első fejezetét és gyakorlott írók véleményezik. Nem kell félni a kritikától. A saját benső mumusaink veszélyesebbek.
      Ja, tudom, hogy még mi hiányzik. Most képzeletben egy tapasztalt félprofi barátságosan meglapogat és az íróasztalhoz ültet.

    • Oké, feladom. Azt hittem, hogy biztatásra van szükséged, hogy megtedd az első, legfontosabb lépést, befejezd az első regényedet. De látom, hogy nincs szükséged rá. Mentem a dolgomra.

      • Úgy biztattad, hogy vércseként lecsaptál rá, kioktattad és dicsekedtél. Miközben te nem vagy író, nem is érdekel az a rész, amivel F szeretne foglalkozni. Ennél ő sokkal értelmesebb.

      • Morfondírozok tegnap óta, hogy Éva kivág-e, ha leírom neked, hogy zavarosan, fölényesen, kioktatóan tolod. Ellenszenves, arrogáns.

      • Ráadásul az ikes igék… Azokra kellene kicsit több gondot fordítani.

  13. Valószinüleg minden alkotótevékenység esetén működik, igy az irással is, hogy érdemes „pihentetni” az adott szöveget, vagy más jellegű alkotást (festményt pl), és amikor egy idő után újra elővesszük, azonnal szembeötlenek a kijavitandó hibák, de már könnyebb csiszolni rajta, megteremtődik egyfajta távolság a művel.

  14. “Személyi edzők “léte avagy nem léte” kérdés mindig nagyon nagy űrt hagyott maga után. Itt az idő, hogy feketén-fehéren tárgyaljuk ezt. 3 részes kis cikksorozatom ezt a kérdést fogja boncolgatni. Várd meg a harmadik részt, s hidd el, teljesen máshonnan megközelítve kapod meg a választ mint eddig!
    2.rész:
    Legyen ez bármelyik sport, mindig az edző mutat utat, mindig a mester az aki megszabja merre menj, hogy le ne sérűlj, vagy hogy ne menj bele a sok csapdába amibe sokan beleesnek.
    Természetesen nem tudsz még edzővel sem minden hibát-sérülést kikerűlni, hiszen ugyanúgy mint ő te is hibázhatsz (egy-egy önálló-partizán edzés amiben érzed a Jedit de sikerül megsérűlni. Vagy nagyobb kihagyás-betegség után megsérűlni. Vagy edzői tudatlanság-tapasztalatlanság miatt megsérűlni) De szögezzük le, ha olyan edzőt választasz aki mögött sok eredmény van, s rengetegszer kipróbálta már azt amire te keszűlsz (Vagyis ő már onnan rég eljött ahova te még csak álmodni mersz)
    Itt magára gondol. A szerk.

    , akkor vegyük azt hogy edzővel kb harmad annyi idő alatt eléred azt amit egyedül.
    Honnan jött a harmad? Nem mondhattam volna tizedet, mert az azokra illene akik testépítők akarnak lenni egy VB-n vagy valami monumentálisabb célt tűznek ki, hiszen az tart kb 10-20 évig. S egy jó edzővel akar ezt 4-5 év alatt is elérheted. Vagyis még ez is negyed idő, így a teljes biztonság kedvéért kicsit túlbiztosítottam s lett harmad. Ok? Érthető? (Mérnököknek mondom, hogy MSZ szerint terveztem. Vagyis a mindenkori legbiztonságosabbra, ahogy a jó öreg Magyar Szabványban volt, nem pedig az EU-s szerint)
    Mennyi ideig tart egy edzés? Kb 2 óra. Ezt elfogadjuk ha hetente kb 4-5-ször edzel. De vegyünk négyet hiszen rájöttetek már hogy az időt számítom ki nektek, s ha négyet veszek, akkor kevesebbet veszítesz.
    – edzés: 2 óra.
    – Odaut: 30 perc
    – Hazaút: 30 perc
    – Edzés utáni fürdés-tökölődés-haverokkal beszélgetés edzés közben, telefon nyomkodas (ne az utolsó kettő van akinél többszöröse is): 30 perc
    Azaz összesen napi 3,5 óra megy el az edzéssel, ha nem is számolom a napi rutint: kaja készítés, tápkieg kiporciózása (ez nálunk eleve megszűnik), fogmosás közben tükör előtti feszítés, csak úgy feszítés tükör előtt, s csajodnak-pasidnak mondani, hogy mennyire szarul nézel ki, hogy ő neki is menjen el napi 10-20 perce azzal, hogy bebizonyítja: “Igazából, rosszul látod, mert B*szott jól nézel ki!!!””

    Négyszeres gerincsérvvel, rekeszizomsérvvel, full kokszolva, szinte folyamatosan elhízva (pihenteti a testét!), majd versenyek előtt életveszélyes diétákkal. Ő persze versenyző, de B-C kategóriás versenyek 3-15. helyezettjeként csinálja ezt, tehát nem értem, hol éri ez meg, rengeteg pénzből, külföldre utazni, szponzor nélkül. Miért, miért, miért? Elérte, majd beleszakadva, hogy úgy néz ki, mint egy kigyúrt kerti törpe, icipici, frusztrált, agresszív, koránál 15 évvel idősebb, szétment bőr, állandó nárcisztikus majomkodás, zsúfolt terem közepén bugyiban. Azt sem érti, miért hagyják ott az edzettjei sorra. Gratulálunk!

    • Ohhó, van folytatás.
      Kicsit sem kínos, hogy
      ő maga edző, és ez önmarketing
      csak ő mondja, hogy emberek rá akarnak hasonlítani, oda akarnak eljutni, ahova ő
      a tápkieg 0, az bruhaha, mert itten a forma jelentős része kemény koksz (nem is titkolja), amúgy meg egy edző nélküli sem okvetlen szed valamit
      csak ő mondja, hogy jó edző, közben nincsenek edzettjei, nagyon gyorsan lemorzsolódnak, és “ő nem bocsát meg”, “nem veszi vissza”
      ember nem jár két évig heti négyszer két órát edzeni
      meg az egész számolgatás, forintosítás… az emberek nem a munka-, hanem a szabadidejükben edzenek…

      • Az én álláspontom, hogy NEM KELL személyi edző, semmilyen, ha értelmes, feklelősséget vállani tudó, a külső kontroll minimalizálására törekvő ember vagy (aminek más előnyei is vannak).

        Kivétel, ha 1. speciális, szakember illetékességébe tartozó helyzeted, célod van (pl. egy komoly sérülés, de akkor olyan végzettségű ember kell, vagy én feneket akartam építeni), 2. találsz valakit, aki nem csak magáról hirdeti, hogy mester és micsoda sosemvolt teljesítmény ő, hanem jó a közelében lenni, harmónia van, motivál a személye, nem basáskodik, nem játszmázik, nem fölényeskedik és egózik, nem basztat… úgy érzed, megéri.

        Építsd fel a saját edzéseidet, a saját sportolásodat. Arra büszke leszel, az a tied lesz, és nem múló szenvedély. Megfigyelhetsz másokat, hogy hogyan edzenek, olvashatsz szaklapokat, tele van a net gyakorlatokkal és videókkal – mélyen higgyél benne, hogy nagy hülyeséget nem csinálhatsz, ha a testedre figyelsz. Ez a kapcsolat a fejlesztendő, nem a külső kontroll, a szófogadás.

        Aki igazán _edzeni_ szeret, és nem egy célsúlyt akar elérni, vagy külső nyomásnak engedve, trendalapon edz, vagy mert a házastársa psizkálja, az meg fogja találni a módját, hogy így vagy úhgy, néha lanyhábbban, más sportágat űve beépítse az életébe.

        Nagyon sokan mesélték (szabadkoztak), hogy egy ideig lelkesen csinálták, és jó volt, aztán már nem (időjárás, élethelyzet-változás, bezárt a terem, vagy a sportláz pótlék volt egy krízisben, és most teljesen jól megvannak enyhe sporttal, vagy akár semmivel, esetleg vissza/belecsúsztak valami rémes állapotba, függőségbe, zűrös emberi helyzetbe). De a helyzet az, hogy aki azért sportol, amire az való, az egy idő után leegyszerűsödik, közel kerül magához, és nem esik túlzásba. Kevesen vagyunk, de markánsak, akik nem álltunk le, és módosításokkal, de azóta is űzzük, és ez átformálta a szeélyiségünket, és ez csak hatalmas önállósággal megy. Minden más marketing, és a zsebedre megy.

        Én nagyon értékesnek, sajátnak tartom a folyamato, az egész sportlétem felépítését. Személyes, lelki, jellemformáló. Nem külsődleges célért, mint amilyen a jó alak és nem is függőségként csinálom. Nem azért, mert a blogos imidzs kötelez, vagy mert az volna az ambíció, hogy példakép legyek. És van árnyoldala annak, hogy ennyit sportolok, vállalom.

        Van még egy motiváció, nem írnám pólóra, de logikus és fontos: amikor átélem az élményt, a “tovább, még mindig” megerősítő érzését, azt, hogy “ez vagyok én”, és látom az eredményét teljesítményben, egészségben, kinézetben, akkor nagy elégtételt érzek azokkal szemben, akik károgtak, firtattak, vádoltak, kikezdtek, és igenis azt gondolom, hogy valami újnak a hírnöke lettem, aki le tudta szarni a kókler vészmadarakat, és valami jót és fontosat alkotott meg.

        Viszont nem, nem túlzás, csak az ellustultsághoz képest túlzás. Olyan tisztán látok mindent és olyan mélységes elégedettséget és szorongásmnentességet okoz, ha odaállok és csinálom. Én nem hajszolom magam, hanem az adottságaimat, sok éves előzményeimet is figyelembe véve olyan életet akarok élni, amilyet eleink: intenzív testhasználattal, illetve annak imitációjával (mert nem rönköt cipelek, hanem súlyzót). És éppen ez az az élet, amellyel felelősséget vállalok, hogy ne legyek kiüresedett, másokat nyaggató, beteges, másokat terhelő idősebb évtizedeimben, hanem konstruktívan és mélósággal, saját egyszemélyes tevékenységeimben is elégedetten létezzek.

  15. Visszajelzés: az önbecsülés – és ami nem az | csak az olvassa — én szóltam

  16. Visszajelzés: sajnos, nem talál munkát | csak az olvassa — én szóltam

    • LOL

      Már levitézlőben volt az ágazat, amikor az anyám úgy gondolta, hogy csatlakozik és változtat az életén, még ilyen tornatermekben, sportcsarnokokban rendezett összetartásokra is elment. Egyszer magával vitt, és körülbelül azonnal megértettem, mit keresnek ott negyvenes-ötvenes, életükben egyébként kevésbé vagy egyáltalán nem sikeres családanyák.
      Nem tudom, hogy általában az MLM, vagy csak az Amway kommunikációs stratégiája volt ez, de az biztos, hogy olyan dolgokért dicsérték meg őket, amikért jó esetben csak az uruk karácsonykor meg nőnapkor, rossz esetben még akkor sem.
      Persze, ez volt a horog, a csali meg a passzív jövedelm ígérete, ami könnyűnek és kényelmesnek hangzott, ám azt tényleg értettem, mivel, és miért azzal szédítik őket.

      • Egyébként trükkös ez, mert tulajdonképpen bárkinek bejöhetett volna. Persze mások átbaszása árán, de hogy ki lesz, aki erre képes, az nyitva állt. Az olyan alkat, akinek ez való (szemérmetlenül ígérget másoknak, lyukat beszél), tényleg hamar szintet lépett, és mindenki azt gondolta, hogy majd ő lesz az.
        Engem is titkos megbeszélésre hívtak egyszer, kicsi gyerekkel, Csepelhalálfaszára, barátságos családi ebédre, és én is fel voltam háborodva: nekem mondod ezt, aki ennyire penge voltam magyarból, ilyen értékű diplomám van, jól vagyok a szakmámmal, és semmi kereskedővénám nincs? Hogy téteezheted fel rólam, hogy ez engem érdekel, vagy hogy pézért lemegyek kutyába? De még Jánost is be akarta hülyítani egyszer rokona, rém kellemetlen volt.
        Vannak még amwayesek vajon, vagy már csak Forever meg Oriflame (meg Szabó Péter)?

      • Az Amway váltott, és táplálékkiegészítők, meg súlykontroll termékek adják most a forgalmuk jó részét. Övék az Artistry (beauty) és a Nutrilite is, egyébként.

        Apám röhögött az egészen, de ő mondjuk mindenen röhögött, ami nem alkalmazotti státuszt jelentett, szóval nem volt pedagógiai üzenete.
        Ugyanakkor láttam, hogy behúzott ez olyanokat is, akik egyébként értettek valamihez, csak nem volt önbecsülésük. Ami, nem az Amway tekintetében, hanem egyébként tök szomorú, mert oké, hogy proliság, meg szánalom, de azért jobb világ az, ahol az asztalosnak meg az autószerelőnek van önérzete, és tudja, hogy mit ér.

      • Ez szerintem ilyen nagyon amerikai dolog. Ott egy új biznisz, lehetőség mindenkinek az, nem jellemző az értelmiségi attitűd, semmi sem csalás, alantas ami biznisz. Csak az ciki ami keveset hoz a konyhára 😀
        Nem hiába az a nevük is, ami.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.