hiszti apák napján

Ismerős is nyöszörgött, és a Threadsen is olvasom, hogy micsoda dolog ez a nagy felhajtás mindig anyák napján: virág, versikék, megy ki-ki látogatóba, most bezzeg az apák napjáról senki nem beszél.

Anya is posztol (és milyen igaza van):

A kötelező, “divatos, tehát fontos” kontentet, az apák napját a wmn is hozza. Tóth Flóra írja, támogatott tartalom. Ez a nő milyen világban él? Hol szeretne egy apa annyit részt venni a kisgyerekei életében, mint egy nő (aki szintén nem élvezi a nyűglődést, csak nincs pofája nem csinálni?!):

“legalább annyira”

“és mindenféle apukának”???

Ki hiszi még mindig azt, hogy a férfiakat csak szeretni kéne, és akkor többet végeznének, kedvesebbek lennének, befejeznék az erőszakot, a nyomakodást, a semmittevést?

Amúgy is, mintha az a béna doboz csoki, kényszerű versike hiányozna nekik…

Dehogy hiányzik. Irigyek és utálják a nőket. A rossz lelkiismeretüket.

Az a helyzet, hogy ti, apák jellemzően semmit nem csináltok. Sokszor pedig romboltok, ahol tudtok, felélitek a család erőforrásait. Az én absztinens apám a négy gyerek után járó családi pótlékot egy szekta perselyébe dobálta – nekem ebben az időben celluxszal volt megragasztva a szemüvegkeretem, és körülbelül nem volt ruhám. Általában is menekültök a felelősség elől. Egy nő, még az is, aki osonva inkubátorba rakja a csecsemőt, mindenképp a testét adta otthonul a gyereknek. Ezt a munkát nem végzi és nem végezheti el senki más, épp ezért fizetnek is érte, ha úgy alakul, önző férfiak, sokat. Ha nem tesz ilyet, nem nevezik anyának. És az egész biológiai áldozat oly természetes mindenkinek, hogy nem lehetett azt elviselni, hogy ezt – és legalább ezt – mindenki megköszöni az anyjának. A félreértett egyenlőség nevében, közben törzsi (patriarchális) gondolkodással gyorsan kellett szimmetrikusan apák napja is.

A nők pedig jellemzően az egész gondoskodási, éjszakázási, szervezési, aggódási feladatot elvállalják és elvégzik, általában korrektül. Úgy-ahogy. Úgy, ahogy ennyi segítséggel és vádaskodás közepette tudják.

Ugye tudjátok, hogy lesz a gyerek? “Anya”, ez a szó azt jelenti már eleve, hogy a világ terhét elhordozza. Ez nem döntés, hanem biológiai tény. Ezt kompenzálja a társadalom műsorral, énekléssel, virággal. Mennyit vállal ebből, érez meg a férfi…? Általában semmit. Észre se veszi, hogy mi történt. A férfinak a nő szól, hogy itt gyerek lesz. De nem mindig szól (és nem mindig a megfelelő férfinak). A megfogant életnek a női test az otthona, nélküle nem létezhet, és el is vesz a női testből sokat. A női test végigcipeli, egy vele, megszüli kínok közt (vagy szintén nem vidám műtéttel), utána meg táplálja. A nők életének jelentős része rámegy erre, az egészségük is.

Az apák eközben nincsenek sehol, tökéletes nyugalommal “dolgoznak”, zaklatnak nőket a Tinderen, függőségekbe ragadnak (elsődlegesen, kaland- és ingerkeresésből, és mert megtehetik, nem pedig reakcióként), arról panaszkodnak, mire nem tudják rávenni a feleségüket az ágyban, nincsenek jelen, vagy ha igen, az még rosszabb, nem csinálnak semmit, az érzelmesebb típus esetleg egy másik nőnek gyereket.

Apám nincsen jelen. Nem elérhető. Félek apámtól. Az se vidámabb, ha jelen van, otthon toxikuskodik, az anya ellen játszza ki a jófejséget.

Ezt mivel és miért kellene honorálni?

Akarni, vállalni, hordani, kibírni a kételyeket, az éjszakázást, minden apróságról gondoskodni türelemmel, a beteg gyereket megvédeni a világtól és a vádaktól, jelen lenni, elviselni, hogy mindent tőled várnak el, az apa díszlet vagy plusz egy teher – ez még úgy is heroikus, hogy esetleg szarul csinálod.

Ha apa vagy, a gyereked akkor fog neked apák napján gesztust tenni, ha létezel: valóban jelen voltál, és nem csak tartásdíjjal, meg ha egyébként sem bántottad.

Ja, majdnem elfelejtettem: ilyen ünnep nincs is, ez olyan, mint a grincs, a Valentin, az elf meg a hálaadás. Amerika-majmolás és üzleti mohóság.

Szóval akkor kapsz bort és csokit, komám, ha olyan médiaagymosott a gyereked, hogy apák napját is rohan megünnepelni. És szeret.

És akkor már ki is posztolja, terjedjen az újabb kamuünnep, röhögjön a kereskedelem a markába, gyűljenek a polcon a “személyes” “A legjobb apa” bögrék.

Apák napját követelni (vagy terjeszteni) Magyarországon simán irigység és a nők teljesítményének sunyi, egyben gonosz letagadása. Nőgyűlölet.

Ne egyenlősdi legyen (mert még az egyenlőség sem méricskélést, pontos elfelezést jelent), hanem igazságosság, korrektség, fairness.

Az egyenlőség nem azt jelenti, hogy azt hazudjuk, hogy az apák ugyanúgy kiveszik a részüket a szülői feladatokból (és ha ugyanúgy, ha ez ilyen természetes, akkor miért hallelujázunk?). Nem csinálnak semmit, és talán jobb is. Pont ezért, ehhez képest feltűnő, aki mégis jelen van. Ki is tör a tapsvihar!

Az is rendkívül visszás, ezek a kényszeresen mosolygós újságíró-anyukák verik a habot, hogy ha újabban néhány progresszív, városi, jómódú férfi már felismeri a bölcsőde bejáratát, meg a gyereke cipőjét, akkor “biztatjuk” őket és “szexinek” nevezzük (ami más miatt is ízléstelen). A férfiak dolga, hogy komolyan vegyék, magától értetődően végezzék a feladatokat, egymást biztassák és lehetőleg ne szólják le a nőket, a saját feleségeiket és az óvónőket se.

Ha van értelmes cél, az az, hogy az anyákat, az anyaság munkáját jobban megbecsüljük. Ennek része, hogy az irigyen csokiért nyígó férfiakat megvetjük.

isten nélkül, madarak nélkül tocsogni a szenvedésben – Szentesi Éva új könyvéről: A mai naphoz nincsenek emlékeim

Arról a napról nincsenek emlékeim, zsibbad az agyam. Bevettem magam egy könyvesboltba pénteken. Én tudom, miről beszélek – amit nem tudok, arról nem beszélek. Egyszemélyes etikám ezt követeli – és nem azt, hogy hallgassak róla.

Ismerd meg te is, amiről véleményed van! Ne legyen véleményed, ha nem olvasod el!

Ők pl. olvasták:

Én a könyvet dedikálva szeretném🤗…az irónőjével pedig személyesen találkozni, hozzáérni… akarnám tudni, látni hogy milyen közel lenni valakihez, aki ki-be/fel-le jár ég és föld között, és hogy képes arra, hogy a szavai által ugyanazt teszi velünk, olvasókkal is 💚

 

gyönyörűszépen megfogalmaztad az én gondolataim is. Köszönöm!!!🫶

Nem szoktam ilyeneket olvasni, mert nincs ennyi időm: sok igazán jó könyv vár még rám, a többi pedig kínos, untat, röhögőgörcsöt vált ki. Ehhez a jelenséghez viszont közöm lett. Szögezzük le a legelején: én utálom a szerzőt, és joggal. Mivel én szereplek több (egyébként nyomatékosan jogvédett) sorommal és célozgatásokkal a Műben, és mivel Szentesi a kommentelők “gonoszságát” részletezi (tartalomtól, előzményekről egy szót se ejt), el kell mondanom újra a történetet, amelyet ő elhallgat, amikor elpanaszolja, miket kap. Az előzményekről írtam pár sort, de a átteszem a végére*, mert a könyve, azaz: a könyve mint gesztus a lényeg, és a törzsolvasók amúgy is ismerik a sztorit. Nem akarom, hogy elfáradjanak a legörgető ujjbegyek.

Viszonylag komoly emberek eljátsszák – barátnőségből vagy érdekből –, hogy ő író (például Ott Anna). Pedig Szentesi Éva influenszer és médiaszereplő (a médiaszereplés a valódi íróknak is rosszat tesz), amellett rémségesen műveletlen. A könyv dekoráció marad a medence szélén. Azzal a felületességgel, amellyel ez a nő(típus) örökké a neten pásztáz, átkattintgat, magamutogat, csak az instagramszerzőkké züllött költők, Fodor Ákos, Szabó T. Anna és Simon Márton befogadhatók, és rögtön ki is posztolhatók. Vagy heg alá tetoválhatók – ez nem paródia, ez is benne van a könyvben.

Aki nem olvas, néz, hallgat soha, az azt se tudja, mije nincsen, mi nélkül él.

A könyvnek nincs egy pontja sem, amely ne lenne valós történés, “a szerző őszinte”. Minimális stilizálás és persze szelekció van csak. Én e-mailben szoktam így írni annak, akire haragszom; ez a szöveg a világot utálja, és benne engem, a világnak szánt személyes vádirat, dühöngés, hivalkodás és szószátyár magyarázkodás (noha érzékelhetően tömör, egyszerű akar lenni).

Közepes strandolvasmánynak tartanám, intellektuális felvágással, értelmiségi mimikrivel. Csakhogy én tudom, ki írta, miből beszél ő, és mivel a szövege beszédaktus (speech act), műfaja szerint bosszú és elégtétel (pont mint az előző könyve). Nincs külön szöveg. A szöveg haragszik, ez egy az egyben ő maga, tehát nincsen fikció (és ez nem technikai, nem is tartalmi, hanem minőségi probléma: igazi fikcióra csak fegyelmezett, rutinos, művelt szerzők képesek). Tudom tehát, és így olvasom: az írásaival a valós énjét, a tetteit és fogyatkozásait igazolja, azokat magyarázza kétségbeesetten, korrigálja és hazudja szépre.

Nagy kérdés, hiszek-e neki. Én úgy döntöttem, hiszek. Azt mondja, nem érdekli, miket írnak róla.

 A Mammut Librijében Szentesi most első (a MOM-ban G. Fodor Gábor vezet), a második Náray Tamás új “regénye” (LOL), utána egy Csernus, és már épp nincs a listán a Kidolgozott érettségi tételek és a Négyjegyű függvénytábla, viszont ott van A bél–agy kapcsolat:

 

Mindenekelőtt az elbeszélői pozíció a problémás: nem lehet eldönteni, ki beszél. Belelátunk a fejébe, de érezhető egy kellemetlen, önérdekű én (E/1.), csak épp harmadik személybe téve (AI módra: minden én helyén egy ő, vagy a nő, az enyém helyett övé, és az igék végződéseit kell átrakni), tehát nem omniszciens vagy omnipotens a narráció. Azt sem derül ki, hogy tehát akkor a hősnő, ahogy többször is állítja, végre sugárzóan, maximálisan boldog-e (ilyet egyébként sem állíthat a valódi E/3., csak a mechanikusan harmadik személybe tett én). Boldog, mert van pasija, akivel összeolvadtak, az énje megszűnt, és mert már leszarja, ki mit mond, de kettőt lapozol, és kiderül: őt a sors dobálja, alázza, az apja szeretetlen, mindig van új betegség, kétely, kiégett sóvárgás tárgyakra, pótcselekvés és unalom. Pedig a betegségekre volna megoldás: szomorú, de nélkülözhetetlen diéta, de ő azt nem bírja, csakazértis összevissza eszik, milyen vagány!, és aztán ettől is szenved, hogy nem képes betartani, meg attól is, hogy konkrét tünetei és új betegségei is lesznek. Van viszont új, megírható kontent!

Bővebben…

az átlagos intellektus

Az átlagos intellektus… azzal van itt a baj.

Aki ismeri és érti a látható valóságot, az anyagot, az érdeket: eligazodik a világban (gyakran nálam jobban), de értelmetlennek és nevetségesnek, sőt, gyanúsnak tartja azt, ami ezen felül, kívül van.

Pláne ha önmagáért való.

Mint a sejtés. Isten sejtése.

Mint a gyönyörködés.

Mint a megrendülés.

Mint az intellektuális feszültség. Amikor érdekes valami. Nem azért, mert ehető, vagy előnyöm lesz általa. Nem azért, mert öt plusz pont a felvételin. Bővebben…

az út vagy a cél?

A kemény munka érdem, annak meg elismerés jár! De nem?

Ez egy típus: aki azt hiszi, a folyamat számít. Az számít, hogy mennyi munkát, jó szándékot tett bele, hibátlanul végezte-e, elcsüggedt-e időnként, és minden a saját erőfeszítéséből ment-e, vagy szerencséje volt, netán segítséget kapott. Ömlik a sok mém, hogy az út a fontos, nem a cél. Ha nem is éred el a célodat, a folyamat akkor is formált!

Persze a bukásnak van tanulsága… azoknak, akik majd nyerni szeretnének. “Az út a fontos”, ilyet a kudarcosok mondanak, a túlérzékeny önvigasztalgatók, hogy úgy tűnjön, azért ők is valakik.

A kudarc nem lesz eredmény attól, hogy sokat dolgoztál, és attól sem, hogy nagyon akartad a sikert. A veszteség nem tud építő téma lenni. Annak ellenére, hogy a katarzis épp az értékvesztés láttán érzett megrendülés és bánat. “Rossz neki, de legalább hőseis, elvhű.” De ez nem teszi sikerré a bukást. A hétköznapi életben biztosan nem. És Sziszüphosz is egy idióta. Amit csinál, az neki a büntetése. Ahogy a Danaidáknak is.

Ez a bajom a traumaírással, meg a “rákedukációval”, amelyet ráadásul válogatottan tehetségtelen szerzők művelnek tömegesen. Hogy úgy állítják be, mintha a baj, a bánat, a csapás érdem, sőt, siker lenne. Hiszen ezek által lettek híresek!

Én soha nem állítottam be eredménynek a veszteséget, viszont képes voltam magas minőségben írni róla. De abban én is hittem, hogy ha nagy a feladat, akkor a fáradozásom és az indíttatás minősége (tisztasága) számít erkölcsileg. Hogy például egy nehéz gyerekkel mennyit küszködök. Ha sokat, akkor jó ember vagyok. Vagy egy vizsgára mennyit tanulok. És ha úgy se sikerül, akkor az a vizsga nagyon nehéz volt.

Vagy igazságtalan.

Pedig akármennyit tanulok, készülök, ha nem vagyok odavaló, akkor hülyeség volt belekezdeni. Pontosabban, azt remélni, hogy a fáradozásaimért cserébe majd felvesznek. (Velem ez történt.)

Minden bíbelődés, toporgás, elveszés a részletekben csak gyakorlás. Jót tesz, ha újraírom százszor is az étlepot, hogy szép legyen. És előtte ezerszer írtam újra száz másikat. Így lett ilyen következetes a kézírásom. De ha jönne valaki, aki különösebb gyakorlás nélkül tud tetszetős kalligráfiát, akkor mit számít, ki mennyit gyakorlolt?

Teszem hozzá, a vizsga és a teljesítmény elbírálása legyen tisztességes (mi már most tudjuk, kinek és miért húzzák fel a pontszámát, ezt meg is mondták). És azt is megjegyzem, hogy én magam soha nem csaltam, nem puskáztam, nem tudtam erre ráállni. Cikinek éreztem – így neveltek.

Ma már tudom, hogy nem a beleölt munka számít. Sőt: dehogyis, nem az számít. Bővebben…