Maggie vendégposztja.
*
— az ezredik bejegyzés —
Kellő komolysággal vasárnap tízkor kinyomoztam a szavazókörömet (háromszög alakú), mert én itt még nem laktam választás idején. Aztán elbicikliztünk a naggyal a cébéába — neki rendíthetetlenül defektes –, hogy a kicsinyek joghurtot, miegymást ehessenek délután, ja igen, kutyástul, és onnan le a völgybe. Ez hangulatos volt, mi több, csodaszép. Valami indokolatlan nagy várakozás és ünnepélyességérzés volt bennem. Mindig meghatódom, sírok a himnuszon is. Öltözékem mindazonáltal sportos, de nem méltatlan. Bővebben…
2014 áprilisában írtam
A metablog sorozat utolsó részében összefoglalom, milyen hatással van a blog az életemre, mennyiben vagyok más, mint a b. e. korszakban.
A sorozat korábbi részei:
Azért az megszokhatatlan, ahogy a gondosan artikuláló, művelt emberfő találkozik ezzel a pesties korházzal, kőruttal, póstával. És: csatt, köppeny, bakkancs. És guggol, vagy gugol? Mamut? Szunyog. Dícsér. Huszas? Hüttő, üdittő, rolla (róla) — ez már nem Pest, inkább délkelet.
Miért mondják így? Hát nem úgy kell mondani. Hát ez látszik az írásképen is. A sok suttyó aszfaltlakó! Bővebben…
Minden intézménnyé merevedik. Szárnyaló szerelem: nemsoká polgárjogi szerződés, közös lakcím, átvesszük egymás tértivevényét, ki kell vinni a kukát, jogosultság, szemrehányás, és — igen — a házasfelek a törvény szerint is hűséggel tartoznak egymásnak. Gyerekek, felügyeleti jog és a tartás, gondozás kötelessége. Szülők. Kollégák. Barátok. Láthatatlan szálak, gabalyodás, függés, morál. (Észrevettétek, hogy az érzelmes számok többsége kisajátításról és egymás gyötréséről szól?) A családi fotón szép. Belebukunk folyton. Bővebben…
Micsoda öngyilkos elszánás volt bennem annak idején, hogy akárhogy is, én ezt az embert, kapcsolatot, létezést választottam, vállaltam, és én végigcsinálom (—> irreális elvárás, mártírsors). Én nem vagyok önző, én aztán nem a könnyebbik utat választom, én állom a szavam. Én nem vagyok olyan, mint mások, akik nyakra-főre válnak, felborítják az életet. Én ezt az embert szeretem, igenis, akkor is. Kibírom. Bővebben…
A titkos bűn: éjjel a saját idő. A teljesen más világ.
Most is, amidőn e sorok írója e sorokat írja. Bővebben…
Annyira igyekszem délután vagy este megírni a másnapit, és a munkába zötykölődők, hajnali szoptatók, madárdalra ébredők kedvéért fél hatra időzíteni. Azonban tegnap hosszú, több helyszínű mozgalmasság volt, sajognak az izmok, de még este megérkezett az illuzórikus konyhánk is darabokban, aztán nekiálltunk Mauval egy üveg Tündérnek, és szólt a dzsessz, és akkor volt egy pont a fogmosások és a retrójancsiésjuliska diavetítése után, amikor feladtam azt a napot. (Az arctisztítás, három lépésben, nem maradhat el azonban.)
S most újra mocorog a hajnalban a fenyegető délelőtt. Újabb arisztokratikus fintorgásom témája, hogy legyen már csönd. Nagy némaság. Tél és csend és hó és halál akár, de ez ne legyen. Bővebben…
Rendszeresen és szándékosan idegesítem olvasóimat, lássuk csak: autó, kötés-horgolás, mosogatógép, turkáló, akciólesés, mobiltelefon, ex-Európa. Hogy nem, nem, nem, nem. Én nem. El is mesélem szempontjaimat.
Nem azért, hogy hozzám viszonyítsatok. Én nem vagyok életmódmodell, én gondolatokról írok. És ezek olyan jelenségek, hogy igazán elfér melléjük egy másik szempont. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 