Na most az a helyzet, hogy én, az úgynevezett közfigyelemnek örvendő úgynevezett feminista úgynevezett blogger (még az “örvendő” is úgynevezett), a sokak szerint panaszos, keserű, hibáztató, traumatizált nő sok tekintetben jobb véleménnyel vagyok a férfiakról, mint egyes kommentelőim, sőt: mint ők, tehát “a” férfiak magukról, amikor sértetten és vezetéknév-keresztnév nickkel ideírják a kilométeres okfejtéseiket.

Ez bőven kiderült két és fél év alatt. Nem is elsősorban azért, mert volt nekem egy csodálatos, érzelemdús, intelligens férjem. A kommentelőkkel folytatott beszélgetésekből döbbentem rá: mindig azt mondják, hogy én lesújtó véleménnyel vagyok róluk — találva érzik magukat –, pedig én nem vagyok, és nem írtam azt, amit nekem szegeztek. Azoknál a férfiaknál, akiknek a viselkedéséről írtam, ők, az engem vádlók is különbnek gondolják magukat (noha van, amikor tévednek).

Mindenekelőtt: nem tartom őket eleve és lényegileg különbözőnek magamtól. Emelt fő, intellektus, gazdag szív, játékra-örömre való hajlam: ez tesz emberré, érdekessé, potenciális partnerré férfit is, nőt is, úgy értve, hogy én ekként, erre szüntelenül törekedve érzem magam a kiteljesítő kapcsolatra késznek, és csak az ilyen férfival tudok mit kezdeni. (És én csak férfival, legalábbis eddig nem történt még velem más, de nem akarok heteronormatív állításokat tenni csak azért, mert a heteroszexuális önmagamról írok. Kéretik ezt figyelembe véve olvasni.) Bővebben… →